DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ

2019. 09. 05.

DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ

2019.09.05

DUCZYNSKA ILONA: SZÉLJEGYZETEK A KMP BOMLÁSÁHOZ[1]

A KMP kicsisége és emigrációs volta indokolatlannak tüntethetnék fel, hogy annak belső ügyeit és bajait avégból tárgyaljuk a nemzet­közi munkásközvélemény előtt, hogy nemzetközi érdekű tanulságokat vonjunk le belőlük. E belső viszályoknak bizonyos fokig személyes jellege is ellene szól egy ilyen kísérletnek. Igaz ugyan, hogy példás módon testesülnek meg a KMP két, egymással szemben álló frakció­jának vezető elemeiben a kommunista mozgalomnak Lenin által ki­mutatott főbajai: az egyik oldalon a kommunista korrupció, a másik oldalon a kommunista elbizakodottság, a tömegeken való felülemel­kedés. De sajnos e jelenségek ma már nem mennek oly ritkaságszám­ba, hogy egy efféle vizsgálódást igazolhatnának. Ami mégis e vizsgá­lódás keresztülvitelére késztet, csupán az a körülmény, hogy a KMP válságában tán legelőször mutatkozik a munkástömegek és a kommu­nista mozgalom veszedelmes ellensége pusztán mint egy jellegzetes lelkület és gondolatvilág leszármazottja, mely lelkület és gondolat­világ maga viszont közvetlen és kikerülhetetlen terméke egy bizonyos szervezeti formának, mégpedig a centralizált pártnak katonailag szer­vezett fegyelemmel. E szervezeti formának a magyar pártban még egy, nem kevésbé lényeges következménye mutatkozott, nevezetesen, hogy e káros kihatásokon, amint egyszer egy bizonyos fokig kifejlőd­tek, a legjobb belátás és a bajok kiküszöbölésére irányuló legnagyobb jóakarat mellett is meghiúsul minden olyan kísérlet, mely a párt tisz­tulását és gyógyulását célozza.

Sem a KMP kicsisége, sem emigrációs jellege nem érinthetik lénye­gükben egy ebből a nézőpontból kiinduló vizsgálódás eredményeit. Sőt ellenkezőleg, ezek a legkedvezőbb kísérleti feltételek, melyek mellett megvizsgálható, hogy melyek a szóban forgó szervezeti for­mának ideológiai kihatásai. Igaz ugyan, hogy a szervezet adott for­mái egymagukban nem, hanem csak a tömegmozgalom folyvást vál­tozó formáival egyetemben teszik ki a pártot, mint egységet. Hogy ez a két tényező a gyakorlatban egymással kölcsönhatásban van, nem ment fel bennünket az alól, hogy külön-külön is szemügyre ne ve­gyük őket. Mert hiába, hogy egy szervezeti forma jó-e, avagy rossz, azaz fenntartandó-e, vagy elvetendő, azt csakis a külön neki tulaj­donítható kihatások alapján ítélhetjük meg. Tehát, éppen mert ma­gától értetődik, hogy a tömegmozgalom kihatásai minden esetben keresztezik és elhomályosítják a szervezeti forma kihatásait (hogy emellett történelmi szempontból a tömegmozgalom egy bizonyos fokig kihat magára a szervezeti formára is, az itt nem jön számba), magának a szervezeti formának a kihatásait sokkal jobban és világosabban észlelhetjük egy kis emigrációs pártban, mint egy, a tömegmozgalom sodrában álló nagy pártban. A tömegmozgalom sok mindent helyre­hozhat, de a szervezet fogyatékosságait soha meg nem szüntetheti, legjobb esetben ellensúlyozhatja talán azoknak káros hatásait. Álta­lában inkább ennek a fordítottja történik, ugyanis az, hogy egy nagy tömegpárton belül még sokkalta végzetesebbeknek fognak bizonyulni a hamis szervezeti formák következményei, mint amilyeneknek egy kis emigrációs párton belül valaha is bizonyulhatnak, bármely szélső­séges formában jelentkezzenek is. Hogy elméletileg milyen körülmé­nyek között fog az egyik vagy a másik eset beállni, azzal itt nem foglalkozhatunk, csak úgy, mint az ez iránti történelmi tapasztalatok­kal sem (KPD, KPR[2] története stb.). Nem a KMP pártválságának a története foglalkoztat itt bennünket tehát, még kevésbé akarjuk az úgynevezett leleplező irodalmat gazdagítani, tárgyunk egyes-egyedül a KMP bomlási folyamatának mint szervezeti kérdésnek az elemzése, mégpedig úgy, ahogyan az egy egyszerű párttag számára jelentkezett.

*

Az emigrációban a KMP, mint illegális centralizált párt katonailag szervezett fegyelemmel szervezkedett újjá, és mint ilyen, mintaképül szolgált a III. Internacionálé szervezetei számára. A centralizált párt katonailag szervezett fegyelemmel, mint tudjuk, abban különbözik más, magukat proletárpártoknak nevező pártoktól, hogy „felelőssége tudatában nem rángatni hagyja magát a tömegektől, de vezeti azokat a forradalmi osztályharcban”. E szervezeti forma szükségességét a magyar pártnál is a szokott formulával okolták meg: a kapitalizmus halálán van. A burzsoá állam fegyelme meglazult. Most vagy soha lehet megdönteni a kapitalizmust. Akcióba kell lépni. „A cselekvés kiindulási pontja, előfeltétele: a harcnak megfelelő szervezet kiépí­tése.” „Nemzeti és nemzetközi vonatkozásban egyaránt életszükség­let egy erős, központosított szervezet, katonailag organizált fegyelem­mel.” „Katonai szervezet nélkül nincs katonai fegyelem.” A lényeg: „Tökéletesen központosított szervezet, melyben a kötelességteljesítés egyedüli formája az osztályérdek diktálta parancs és a habozás nél­küli engedelmesség.” (Proletár, 1920. nov. 25.)[3]

A KMP valóban tökéletesen megfelelt e feltételeknek. Sikerült is kitenyésztenie a katonailag centralizált pártszervezet leghamisítatlanabb példányát. Sikerült megóvnia magát attól, hogy a tömegek va­lamiképpen ide-oda ne rángassák; még a körülbelül 200 szimpatizáló tagból álló bécsi csoportnak sem volt tömegi minőségében semmi ide-oda rángatnivalója a párton.

Az e környezetben uralkodó lelkület és gondolatvilág mármost nem volt és nem lehetett semmi egyéb, mint a párttagoknak a szerve­zeti forma meghatározó befolyása alatt kialakult öntudata. A párt maga tulajdonképpen a központi bizottságból és 30 aktív tagból állt, akik Magyarország felé vezették az illegális mozgalmat. Az ez irá­nyú tevékenységük a pozitív megítélés minden lehetőségét nélkülözte. Minthogy náluk az illegalitás nem szorítkozott a mozgalom szerve­zeti részére, hanem, amit egy percre sem szabad elfelejtenünk, ugyan­oly mértekben kiterjedt a mozgalom politikai irányvonalaira és ve­zérelveire is, a pártnak mindennemű politikai ellenőrzése vagy akár csak taktikát és programot érintő kérdések megvitatása az emigráció pártnyilvánossága előtt eleve ki volt zárva. E párt kihatásait a ma­gyarországi munkásmozgalomra annál kevésbé lehetett megítélni, mert sohasem tudhatta az ember, hogy miféle hatásokat kívánt el­érni. A párttagoknak aktív pártélet útján az eleven mozgalom által való iskolázásáról szó sem lehetett. Maradt tehát a formális pártélet – a pártélet kedvéért. E párt ideológiáját tehát valóban úgy kell fel­fognunk, mint szükségszerű következményét azon katonailag centra­lizált szervezeti formának, melynek keretei között játszódott le a párt élete.

Nézzük mármost, miben álltak ezen ideológia különlegességei: egy oligarchikus, vagyis a kisebbség uralmát a többség felett biztosító felépítésű pártban, mely öntudatban, gondolkodásban és cselekvés­ben legkevésbé sem a dolgozó tömegeknek, hanem legfeljebb egy ha­sonló felépítésű oligarchiának felelős, egy ütemben fejlődik ki a tö­megeken való felülemelkedés lefelé, a lakájlelkűség felfelé. A veze­tők mindenhatósága, a vezetettek tehetetlensége normális állapottá válik, amit a végső konzekvenciákig fenntartanak. Egy évvel ezelőtt a KMP egy bürokratája egy ifjúmunkás elvtársnő ama kérdésére, hogy vajon mi lenne, ha a központi bizottság, és vele együtt az általa kiválasztott aktív tagtestület – vagy ha akár maga az Internacionálé végrehajtó bizottsága – rothadásnak indulna? – felelősségének tudatá­ban így felelt: „Akkor majd velük rothadunk, és az elvtársnő kilép.” Ezzel az irányelv le van szögezve. A gyakorlatban persze nem lehet mindig ilyen messzire menni. E rothadás minden jelét kell hát, hogy letagadják vagy előnnyé magyarázzák ki a vezetők. Nem egy forra­dalmi jelenség, amely Oroszországban kérlelhetetlen politikai vagy kulturális szükségszerűségből született meg, találta meg itt ily módon a maga teoretikusát. Nem abban az értelemben, hogy megmagyarázni vagy igazolni igyekeztek volna e jelenségeket, hanem abban az érte­lemben, hogy felmagasztalták azokat. Végtére a gyakorlatban már nem is találták érdemesnek, hogy minden egyes esetben külön hajtsák végre e kimagyarázási műveletet. Hanem minden kimagyarázási ne­hézség felett egy éppoly eredeti, mint kényelmes összteória segítségé­vel tették túl magukat. Mozgalmi hibákat, kinövéseket, általában minden rosszat egyszerűen megannyi értékké avattak fel, amelyeken azután már semmi kimagyaráznivaló nincsen. Mindez furcsán hang­zik ugyan, de azért nem kevésbé tény és valóság. Hogy a rossznak e felmagasztalása milyen teoretikus önhittséggel lép fel, kitűnik a következőkből: Arra a kérdésemre, hogy vajon hazugság és félreveze­tés a vezérek részéről a párttagokkal szemben megengedhetők-e, a KMP egy kimagasló teoretikusa és kétségtelen, szinte kizárólagos szellemi vezére nekem egy döntő helyzetben azt a választ adta, hogy a kommunista etika legmagasabb kötelességünkké teszi, hogy vállal­juk a rosszat. Ez a legnagyobb áldozat, amit a forradalom tőlünk követel. Az igazi kommunistának az a meggyőződése, hogy a történel­mi fejlődés dialektikája folytán az általunk vállalt rossz az ellen­kezőjébe, vagyis jóba csap át. (E nyecsajevi erkölcsnek Doszto­jevszkijre való hivatkozása a hallottak után már nem fog bennünket meglepni.) Igaz ugyan, hogy az illető teoretikus a rossznak e dialek­tikus teóriáját sohasem hozta nyilvánosságra, a kommunista üdvözü­lésnek e tana azonban dacára ennek elterjedt; úgyszólván mint az igazhívők titka járt kézről kézre, míg végtére is az „igazi kommuniz­mus” félhivatalosan elismert velejévé, az „igazi kommunista” egyet­len ismertetőjelévé nem vált a beavatottak körében.

Ez az erkölcsi felfogás természetesen nem maradhatott nyom nél­kül az emberek értelmi világára ebben a környezetben. A rossz dia­lektikája a legrosszabb dialektika kútforrásává válik. „A rossz vál­lalása” által természetesen az értelmi becsületesség alól is kihúzzák a talajt. (Ez esetben a rossz vállalása éppen a hazugság vállalását jelenti.) És a dialektikából szemfényvesztő fogást csinálnak, aminek segítségével alkalmi teóriák és alkalmi filozófiák minden kívánt mennyiségben előállíthatók. Megszámlálhatatlan kompromisszumról, hibáról, kinövésről, mulasztásról és visszaélésről kimutatják, hogy azok „történelmi szükségszerűségek”, de nem abban a józan értelem­ben, hogy emberi cselekedetek, amik az adott történelmi feltételek mellett a kisebbik vagy legkisebbik rosszat jelentik (mint ahogy, hogy csak kompromisszumokra hozzunk fel példát, Oroszországban a föld-felosztás vagy a nagykapitalista termelés felélesztésére irányuló kez­deményezések valóban az adott körülmények közt a legkisebb rosszat jelentették), hanem egy egészen más és új értelemben, amiben „szükséges” mindig annyit tesz, hogy: „szükséges a forradalom jövendőbeli üdvösségéért” – éppen a jelenleg magunkra vett rossz fel­tételes jó hatásai miatt, amelyeket majd csak meghoz a történelmi fejlődés dialektikája. A forradalom szükségességét – dacára az erköl­csi áldozatoknak, melyeket tőlünk követel – arra magyarázzák ki, hogy a forradalom éppen ezen erkölcsi áldozatok kedvéért szükséges, így például a feltétlen terrorizmushoz, a Csekához épp a rossz követ­kezményei miatt kell hogy ragaszkodjunk, hisz e rossz következmé­nyek dialektikus, üdvözítő hatása nélkül a proletariátus megváltása el nem képzelhető. Hogy az efféle tanok hirdetői valóban igazán hisznek-e is tanaikban, vagy sem, azt persze elvileg sohasem lehet biztosan megmondani. Hiszen a hazugság ahhoz a rosszhoz tartozván, amit adott esetben vállalni kell, a gyakorlatban nem áll olyan mód­szer a rendelkezésünkre, melynek segítségével eldönthetnénk, vajon a hazugság teóriája nem maga is egyike azon hazug teóriáknak, me­lyek általa látszanának igazolva [lenni]. A kölcsönös bizalmatlanság csekista praxisa így hatol be a lelkület és meggyőződés legmélyebb gyökeréig. Az érzék, mellyel megkülönböztetjük az igazságot a hazug­ságtól, lassanként elhomályosul, majd eltompul, s végül elhal az em­berekben. A mozgalom züllésének nem egy jelenségét csak úgy érthet­jük meg, hogyha, bármily különösen hangozzék is ez, belátjuk, hogy a mozgalomban cselekvő emberek gyakran már a legtisztább szándék mellett sem tudták volna megmondani, hogy az, amit épp kimond­ták, igazság vagy hazugság volt-e vajon. Végül már szükségét sem érzik az emberek annak, hogy egyáltalán különbséget tegyenek igaz­ság és hazugság, valóság és konstrukció között. És valóban nem is lehet belátni, hogyha az ember olyan tökéletesen működő erkölcsi hátvéddel rendelkezik, mint aminőt a rossz dialektikája és hozzá hasonló gondolatmenetek nyújtanak – mi oka lehet akkor még arra, hogy mindig épp a szükséges rosszak legkisebbikét vállalja? Miért ne vállalna ugyanazért a pénzért bármi rosszat is? Miért ne csalnák meg, árulnák el, denunciálnák, provokálnák a vezérek a munkástöme­geket, ha egyszer „a forradalom azt kívánja”, és a dialektika igazol­ja? Miért ne? A rossz dialektikájának segítségével így vezet el a KMP-ben a tömegeken való teoretikus felülemelkedés a praktikus korrupció minden formájához. Úgy az egyik, mint a másik baj a ka­tonailag centralizált szervezeti formában gyökeredzik.

A pártiskola volt az az intézmény, amely a párttagoknak a fent kifejtett értelemben való fegyelmezésére szolgált. Egyúttal az egyet­len szerv volt, mely az összes párttagokat egyesítette, és rendeltetése abban állt, hogy kommunistákká nevelje őket. Ez a következő mó­don történt: megtanították az elvtársakat bebizonyítani, hogy a világforradalom áradata emelkedőfélben van, bebizonyítani, hogy a már­ciusi akció döntő győzelme volt a KPD-nek, hogy a kronstadti fel­kelés nem volt egyéb a franciák és fehérgárdisták ellenforradalmi cselszövésénél,[4] hogy Oroszországban az államkapitalizmus a legkö­zelebbi nagy lépés a kommunizmus megvalósítása felé, hogy Orosz­országban Lenin csupán csalafintaságból ad koncessziókat, hogy ezzel túljárjon a kapitalisták eszén, hogy az orosz ipari termelés csődjét egyes-egyedül a blokád és az imperialista háborúk okozták, és más ehhez hasonlókat. Miután az érdeklődés, melyet e bizonyítási műve­letek a tagokban keltettek, nem bizonyult elég biztosítéknak a párt­iskola rendszeres látogatottságára – a párt katonai szervezetének kel­lett működésbe lépnie. Kizárás terhe mellett köteles volt minden párt­tag, hogy egyszer egy héten végighallgassa, hogy hogyan bizonyítják le a csillagokat az égről. A katonai szervezet arról is gondoskodott, hogy ne szóljon, akit nem kérdeznek. Bármily nagy volt is ebben az iskolában az unalom és az érdeklődés hiánya, az iskolának mégis egyenesen vészes, pusztító visszahatása volt az emberekre. Hisz na­gyon könnyen vesz fel az ember mindenféle rossz szokást. Némelyek rászoktak így, hogy lebizonyítsák a csillagokat az égről, mások meg­szokták, hogy hallgassanak, mintha csak minden kommunistának becsületbeli kötelessége lett volna – a párton belül – mindenhez, ami a külvilágon történik, azt mondani: nem tudok semmiről semmit. Mi sem természetesebb, mint hogy mindaz, ami részben egy párt politi­kai életét kiteszi – politikai helyzetek spontán megítélése, szakadat­lan és az igazságnak bátran szemébe néző vizsgálása annak, hogy megegyezik-e a teória a valósággal –, ha egyáltalán valahol és vala­miképpen, úgy csak egyesek magánéletében vagy szűk baráti körökön belül játszódhattak le, ott is csak nagyon szerény méretek között. Csak titokban, maguk között merték az elvtársak az épp érvényben levő tézisek bűvkörét áthágni.

Négyszemközött merészkedték kimon­dani kételyeiket oly módszerekkel szemben, melyeknek züllesztő ha­tásai már réges-rég kézenfekvőek voltak. Ily magánbeszélgetések alkal­mából sokszor valóban megrendítő benyomást tettek az elvtársak. Em­berek, kiket őszintéknek és nyílt eszűeknek ismertünk régen, oly fokú értelmi megfélemlítettség alatt szenvedtek, mely esetenként a gyen­geelméjűséggel volt határos. Hiába, nem mindenkinek adatott meg az az értelmi mozgékonyság és az az erkölcsi ingatagság, melyek a bőven nyújtott alkalmi teóriák „helyes” használatához szükségesek. Egyrészt a szakadatlanul váltakozó, gyakran napról napra egymás­nak ellentmondó jelszavak és elvi álláspontok, másrészt a merev fe­gyelem, mely a téziseket illetőleg a credo quia absurdumot követelte, olyan ellentmondásba keverték bele az embereket, melyből az átlag-kommunista számára nem maradt más kivezető út, mint lemon­dani arról, hogy bármiféle személyes meggyőződést képviseljen, hogy egyáltalán bármiképpen belsőleg állást foglaljon a dolgokkal szem­ben. Mintegy saját védelmükre, hogy ne kelljen önmagukat is felelő­seknek érezniük oly dolgokért, melyek, mint ösztönszerűleg mindenki érezte, védhetetlenek voltak, sok elvtársnál a gondolkodásra való készségnek végzetes hiánya állt be, olyannyira, hogy képtelenekké vál­tak szembeötlő helyzetek megítélésére, sőt még a puszta tények meg­látására is. Nemcsak hogy forradalmárok nem voltak többé, de még csak öntudatos és felelős lények sem voltak már. Az emberanyag ezen elértéktelenedésén hiúsult meg minden kísérlet, mely a párt fel­újítására irányult. Ez volt az oka annak, hogy Kun regenerációs kí­sérletének,[5] amely az ellen a tömegektől elrugaszkodott teoretikus elbizakodottság ellen irányult, ami Lukács vezetése alatt túlsúlyra jutott a KMP-ben, miért kellett belefulladnia soha nem látott méretű korrupcióba, ez volt az oka annak is, hogy az új és sokkal komolyabb regenerációs mozgalom, ami ezután, a pártépítő mozgalom korrup­ciójának visszahatásaként keletkezett, és ezúttal a Lukács-csoporttól indult ki, dacára első bátor lendületének, végül is siralmas komé­diába kellett hogy belevesszék.

*

A teoretikus elbizakodottság, úgy, mint a belőle folyó, a tömegektől idegenkedő, nem e világról való politika, Lukács György vezetése alatt teljesen meghódította a KMP-t. Kun Bélától indult ki az első erélyes ellenhatás a párt ezen iránya ellen, melynek Kun Béla 1921 februárjában nyíltan hadat üzent, mikor az ellenzéki mozgalmat, az úgynevezett pártépítő mozgalmat megteremtette. Kiadta az új és egyedül helyes jelszót: be a tömegekbe, vissza a munkásmozgalom­ba! (Hogy épp Kun Béla mily kevéssé volt hivatott közvetlen már­ciusi politikája előtt, az alatt és az után e jelszót kiadni, azt a német­országi olvasó saját megítélésére bízzuk.) Erre ezután megértünk egy kísérletet, mely a katonailag centralizált szervezeti formák eszközei­vel igyekezett „munkásmozgalmat csinálni”. Hisz Kun Béla maga is fanatikusa volt e szervezeti formának. Miután nem sikerült Kun Béláéknak Bécsben a hírhedt, mint később kiderült, a Szovjetköztársaságtol ellopott arany segítségével, a vezető párttagok közt a központi bizottság ellen többséget vásárolniok,[6] Moszkva által egyszerűen ki­neveztették magukat a központi bizottság többségévé. Amint egyszer a központi bizottság többségének birtokában voltak, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy mandátumuk volt a KMP-nek a III. kongresszus irányelvei szerint való vezetésére, kezdték csak el igazán Kun Béla barátai „pártépítő” munkájukat Bécsben. A párt hatalmi pozícióit elfoglalták, soha eddig nem látott pártbürokráciát teremtet­tek, és moszkvai autoritásukra hivatkozva, ugyanazokkal a zsarnoki módszerekkel kezdtek a „régi párt” nagyságai ellen fellépni, amelye­ket a régi központi bizottsági tagok nemcsak hogy mindeddig igazolt­nak és jogosnak hirdettek, hanem amelyeket ők maguk alkalmaztak is bőven a párttagokkal szemben. Eszközeik megválogatásában a pártépítők azonban oly lelkiismeretlenek voltak, hogy (csak példá­nak hozzuk fel) egy budapesti nyomda leégése alkalmából magyar­országi munkásokat denunciáltak a KMP hivatalos lapjában, csupán avégből, hogy ennek segítségével ellenfeleik ellen érvelhessenek.[7] Szóval a pártépítők olyan készséggel és sikerrel „vállalták a rosszat”, hogy ez már Lukácsnak és barátainak is sok lett a rosszból. 1921. ok­tóber 29-én kiléptek a központi bizottságból, és velük együtt azok a pártalkalmazottak, akik nem csatlakoztak volt a pártépítő mozga­lomhoz, kimondták, hogy korrupt denunciánsokból álló központi bi­zottság részére semmiféle munkát többé nem hajlandók végezni.[8] Magára maradva a pártépítő mozgalom, mely most már a párt egész hivatalos apparátusával a legrövidebb időn belül a centralizáció er­kölcsi kihatásai, tudniillik tagjainak határtalan korrupciója és szemé­lyes hatalmi politikája következtében lejárta magát, Kun regenerá­ciós kísérlete a szervezeti forma belső törvényszerűségénél fogva hajó­törést szenvedett.

Az új ellenzéki mozgalom, mely a lemondott központi bizottsági tagok, Lukács, Landler és Hirossik, valamint a régi párt más vezető tagjai, mint Rudas és Lengyel köré tömörült, a pártépítők korrupció­ja és hatalmi politikája elleni visszahatásból keletkezett, és első pil­lanattól fogva mélyrehatóbb és jelentékenyebb volt, mint Kun ellen­zéki mozgalma. (E sorok írója kezdetben rokonszenvezett Kun rege­nerációs mozgalmával, anélkül, hogy csatlakozott volna hozzá, ké­sőbb nyíltan fellépett a pártépítők korrupciója ellen. A Lukács-csoport regenerációs mozgalmában maga is részt vett, és ezen belül kez­dettől fogva levita[9] álláspontot képviselt.) A rossz dialektikusai, kik eddig jogosultnak látták és saját használatukra monopolizálták a csekista módszereket – nyomban lelkük mélyéig felháborodtak fe­lettük abban a pillanatban, amint azokat nyugodt lélekkel és teljes kíméletlenséggel őellenük fordították. Egy csapásra felismerték ez­által, hogy milyen romlásba és gyalázatba vitték és viszik bele a moz­galmat az effajta módszerek. Ezekben a világos pillanatokban, melyekben felismerték a katonailag centralizált szervezeti formából szükségszerűen folyó effajta módszerek káros voltát, az ellenzéki csoport alakuló gyűlésén, 1921. október 30-án nyíltan bevallották a párt vezetésében elkövetett saját hibáikat, valamint általában a „régi párt hibáit” is. Az ellenzéki mozgalom ezzel mindjárt első lépésével felvetette a szervezeti kérdést. A lemondott központi bizottsági tagok mélységesen fel voltak háborodva a pártépítők erkölcsi tompultsága és felelőtlen hatalmi politikája felett. „Nincs az a hatalom a világon, nincs az az Internacionálé, nincs az a moszkvai atyaúristen, ki arra kényszeríthetne bennünket, hogy ebben részt vegyünk” – mondották. A csekizmus elleni, elemi erővel kitörő lázadásukból logikusan kö­vetkező belátás a „régi párt hibáiba”, azaz épp a centralizált, kato­nailag szervezett fegyelmű párt hibáiba, valamint az ebből a belátá­sukból fakadó konkrét javaslatok, amiket a csoport szervezetére néz­ve előterjesztettek – demokratikus felépítés, a tagoknak felelős veze­tőség és Moszkvától független, a tagok áldozatkészségére támaszkodó anyagi lét –, az öröm és lelkesedés olyan viharát váltották ki, ami­lyet nem értünk meg már évek óta. Szabadon lélegezettünk újra. For­radalmi erők szabadultak fel, amelyeket alig sejtettünk már a „kom­munista” blazírtság és cinizmus hullámtörői mögött – a szolidaritás, a felelősségérzet, az áldozatkészség forradalmi erői –, aminők tán 1917 első forradalmi megmozdulásai óta nem hatották át a magyar mozgalmat. Új szellem kezdett végre utat törni magának, mely nem rettent vissza az igazság kimondásától: Rudas elvtárs a csoportban tartott reprezentatív és programatikus beszédében kimondta, hogy a kommunizmus általános válságából csak úgy fogunk kivezető utat találni, ha nyíltan szembenézünk a tényekkel, hogy különösen az orosz gazdaságpolitika nyomán immár az orosz külpolitika régi módszere[10] is tarthatatlanná vált, hogy az európai kommunista pártokban, amik előtt hosszadalmas és nehéz út áll, lassanként mégis derengeni kezd annak a tudata, hogy e harcra jobban kell elkészülniük, hogy tagjai­kat kommunista emberekké kell nevelniük, hogy a munkásmozgalom bizonyos elemi erkölcsi követeléseit kell megvalósítaniuk. A kom­munista pártok szervezetének olyannak kell lennie, hogy bizonyos elemi biztosítékokat nyújtson a kommunizmus fő bajai ellen. Kommu­nista pártok, melyek, mert nem a tömegekből nőttek ki, nem is támaszkodhatnak a tömegek áldozatkészségére, e követeléseknek semmi körülmények közt sem tudnak megfelelni. Egész Európában új kom­munista pártok vannak keletkezőben – mondotta Rudas elvtárs, félre­érthetetlen módon utalva rá a kommunisták németországi pártjának ellenzékére (Levi-csoport). Történt 1921. november 7-én.

Alig múlt el néhány nap e Moszkva elleni harci riadó után, és megjelent az ellenzéki csoportnak egy röpirata,[11] melyben törhetetlenül moszkvainak vallja magát, a pártépítőket mint az Internacionálé tulajdonképpeni hitszegőit bélyegzi meg, és Moszkvához való lojalitás tekintetében még igyekszik rajtuk túltenni. Elvileg az „oppozíció” akciója ezzel természetesen lezárult. Ami még ezután következett, nem volt már egyéb, mint tehetetlenül vergődő emberek próbálkozása arra, hogy egy kilátástalan szituációból meneküljenek.

Mi okozhatta a fordulatot? Ezt a megfoghatatlan ellentmondást, mely az ellenzéki elvtársakat, akár tudatában voltak ennek, akár sem, előbb vagy utóbb a Kommunista Internacionálén belül is fel­tétlen fegyverletételre kell, hogy kényszerítse?

Az ellenzéki frakcióbeli elvtársak a csekista szervezeti formák ideologikus kihatásainak estek menthetetlenül áldozatul. Sem a vezé­rek világos pillanatai, sem a csoport elemi lázadása nem volt ké­pes szétfeszíteni ezt a bűvkört – a „kommunista" úri és szolgai er­kölcsöt, a „kommunista” becsapók és becsapottak értelmi világát –, amelybe a katonailag szervezett fegyelmi centralizáció kényszerített bele vezetőket és vezetetteket, megvonván tőlük ekképp azokat az erkölcsi és értelmi képességeket, melyek minden forradalmi mozga­lom megújhodásának örök forrásai.

Egy rövid pillanatra világosan állt előttünk annak a tudata, hogy a csekista szervezeti formákból származó csekista módszerek ártal­masak a munkásmozgalomra nézve, valamint az új szervezeti formák szükségszerűségének a megismerése. Mert képtelenek voltak rá, hogy e megismeréseket érvényre juttassák (ti. hogy a pártépítők KMP-jét annak összes előfeltételeivel együtt alapjában elvessék, ami a 21 pont­tal[12] való elvi leszámolást jelentette volna), a KMP ellenzéki cso­portjának vezetői egyszerűen tetszőleges eltéréseket magyaráztak bele a moszkvai tézisek és a pártépítők módszerei közé, amik lehetővé tették, hogy ők mint a III. Internacionálé igaz fiai és ezenfelül mint lovagias védői tüntessék fel magukat, és minden bajok okát egyszerre csak abban lássák, hogy – Kun Béla gazember, csirkefogó! „A III. Internacionálé hibái nem szervezeti, hanem személyi hibák” – hirdet­te már most Rudas elvtárs a csoportnak egy levita tagjával folytatott polémiájában.

Egy belső ellentmondásokkal teli lelkület e gerinctelen agyafúrt­ságai természetesen meg kellett hogy törjenek az Internacionálé szer­vezeti formáinak belső logikáján, hisz a KMP ellenzéki csoportja maga is klasszikusnak ismerte el e szervezeti formákat. Az Internacionálé végrehajtó bizottsága valóban klasszikus egyszerűséggel is fogott hozzá a KMP válságának a megoldásához: Kun Bélát mint a magyar párt képviselőjét kinevezte egy hármas bizottság tagjává, melynek feladata a magyar pártválság megoldásának előkészítése volt.[13] A re­generációs kísérletek tragikomédiája ezzel siralmas befejezést nyert.

Fel kell még derítenünk, mi módon történhetett meg, hogy az el­lenzéki frakció tagjai követték a vezéreknek ezt a politikáját. A frak­ciónak az első lendületében megteremtett demokratikus alkotmánya, úgy hihetnők, meghiúsította volna ezt az autokratikus tradíciókba való visszaesést.

Az erre adandó válasz egész eddigi elemzésünknek szinte a záró­kövét teszi. A szörnyű valóság az, hogy a demokratikus frakcióélet megteremtésére irányuló minden kísérlet a legjobb akarat és legőszintébb igyekezet mellett is megtörött a teljesen elértéktelenedett emberanyagon. Már az első ülések megmutatták, hogy a csoport nagy többségénél hiányzott minden érzék a demokrácia legelemibb előfeltételei iránt. Azok a képzetek, melyek alapul szolgálnak a demokratikus választási, jelölési, szavazási, képviseleti, visszavonási és felelős­ségrevonási rendszereknek, e körben vagy sohasem voltak ismerete­sek, vagy mesterségesen ki lettek irtva. Bármennyire igyekeztek is elvileg megszervezni egy demokratikus pártéletet – gyakorlatban újra bevezették a hagyományos autokratikus és oligarchikus módszereket. A demokrácia módszerei és technikája csődöt mondtak, mert az em­berek, akiknek kezelniük kellett volna őket, nem tudtak már velük bánni. A vezetők bátran állhatták kifelé újra a moszkvai nemdemok­ratikus pártalkotmány nemzetközi talajára, amitől csak az imént for­dultak volt el általános helyeslés közepette, mert a frakció tagjai magán a frakción belül sem tudtak már megvalósítani demokratikus pártalkotmányt.

A KMP bomlásának elemzése tehát arra vezet, hogy korrupció, a tömegeken való felülemelkedés, valamint a kommunista mozgalom más bajai is csak kísérő tünetei azon jellegzetes lelkületnek és gondolatvilágnak, mely lelkület és gondolatvilág maga nem egyéb, mint a katonailag szervezett fegyelmű centralizált párt szükséges terméke. Elemzésünk világosan kimutatja azt is, hogy a káros következmények kihatásai, amint egyszer egy bizonyos fokon túlfejlődtek, az e hatá­soktól kikezdett pártszerveket megfosztják regenerációs képességétől, és menthetetlen romlásba viszik azokat.

---

[1] Duczynska Ilona kritikája az 1920-as évek után Lukács György: Forradalomban című, 1918-19-es cikkeinek, tanulmányainak Mesterházi Miklós által szerkesztett kötetében jelent meg 1987-ben, Lukácsnak e kötetben megjelentetett Taktika és etika című írásának szerkesztői jegyzetében. Ennek okáról Mesterházi így írt a kötet 453. oldalán: „ Az »etikus« Lukácsot 1919-ben, illetve a Magyar Tanácsköztársaság tanulságait értékelő irodalomban több irányból érte támadás. A kommunisták egy bizonyos köre elutasította a »nekünk rendelt tett« etikai mérlegelésének problémáját, ennek a beállítottságnak későbbi irodalmi dokumentuma Lengyel József Visegrádi utcája. Ugyanakkor már a húszas évek elején megfogalmazódott az az ellenvetés, hogy az áldozatkészséget, az »általánosnak« való alávetettséget követelő lukácsi etika legalábbis védtelen a »rossz« feltétlen igazolásának »nyecsajevi« kísértésével szemben. Ezt az ellenvetést rendkívül éles formában és a KMP általános kritikájának keretében Duczynska Ilona fogalmazza meg Széljegyzetek a KMP bomlásához című vitairatában, amelyet szerzője, ekkor a KMP tagja, 1922 márciusában, a kommunista mozgalom renegátjának tekintett Paul Levi Unser Weg című lapjában (1. März, 1922, Jg. 4. No. 5., 97-105) tett közzé. Duczynska Ilonát, aki elutasította annak a kérésnek a teljesítését, hogy visszavonja vitairatát, kizárták a KMP-ből.Maga Lukács 1922-ben, a Történelem és osztálytudatban korrigálta korábbi etikai credóját, amely a forradalmi cselekvés tulajdonképpeni mértékévé az áldozatkészséget tette, mint »szektaetikát«. (Lukács György: Történelem és osztályöntudat. Magvető, Bp., 1971, 636. o.) Duczynska Ilona ma már nehezen hozzáférhető írását, mely Lukács etikai írásainak értelmezése és hatástörténete szempontjából érdeklődésre tarthat számot, alább közöljük. A stencilezett magyar nyelvű röplapot (é. n., feltehetően a szerző fordítása) néhány ponton korrigáltuk a német folyóirat-megjelenés alapján.” – RH megj.

[2] A Kommunistische Partei Deutschlands (Németország Kommunista Pártja) és Kommunistische Partei Russlands (Oroszország Kom­munista Pártja) elnevezések rövidítése. – Mesterházi Miklós szerkesztői jegyzete

[3] Landler Jenő: Centralizált párt katonailag szervezett fegyelemmel. Proletár (Wien), 1920. november 25. (I. évf., 22. sz.) 11-13. o. A német közlésben tévesen 1921 áll. – MM szerk. jegyz.

[4] 1921 februárjában Paul Levi, a német kommunista párt vezetője és a párt más, vele szolidáris személyiségei (Clara Zetkin, Ernst Däumig, Adolf Hoffmann, Otto Brass) az olasz pártszakadás és a Komintern képviselőinek e kérdésben és a német párt helyzeté­nek értékelésében elfoglalt álláspontja miatt kiléptek a párt köz­ponti vezetőségéből. A párt vezetését átvevő Thalheimer-Brandler-Frölich-Stoecker-csoport szakítani kívánt a korábbi vezetés „puccsizmustól való félelmével”, és érettnek nyilvánította a helyzetet arra, hogy a kommunista párt a korábbi „defenzív”, a tömegbázi­sát kiépíteni törekvő politikáját offenzív magatartással váltsa fel. A német párt vezetésében fellépett válság körülményeinek tisztá­zására Berlinbe érkezett Komintern-megbízottak, köztük Kun Béla támogatásával a német párt vezetése elhatározta, hogy a forradal­minak ítélt helyzetben akciókkal fogja „kikényszeríteni a forrada­lom sorsát”. A kormány azonban megelőzte a kommunista pártot, és március 16-án rendőri alakulatokkal szállta meg a halle-merseburgi iparvidéket. A kommunista párt általános sztrájkra és fegy­veres ellenállásra szólította fel a munkásságot, azonban nem kap­ta meg a várt támogatást, és bár az ország több pontján fegyveres harcokra, gyárfoglalásokra került sor, március 31-én visszavonni kényszerült sztrájkfelhívását. A párt a márciusi akcióban vereséget szenvedett, az elkövetkező hónapokban azonban a német párt ve­zetőinek (Thalheimer, Brandler, Ruth Fischer, Paul Frölich) tollá­ból számos, a párt vonalát védelmező cikk látott napvilágot, me­lyeknek ismétlődő érve volt, hogy az „átmeneti vereségek” zálogai az „eljövendő győzelemnek”. Ezt a nem kis mértékben önigazoló irodalmat részben az inspirálta, hogy a Komintern érezhetően szembehelyezkedett a márciusi akció politikai vonalával. Az ún. offenzívaelméletnek ehhez az apologetikus irodalmához Lukács is hozzájárult, többek között a korszakban sokszor hivatkozott Spontaneitát der Massen, Aktivitat der Partei című, a német párt teo­retikus lapjának, a Die Internationalénak 1921/6. számában meg­jelent tanulmányával (magyarul: A tömegek spontaneitása és a párt aktivitása. Történelem és osztálytudat, 166-177. o.)

A kronstadti helyőrség és a balti flotta néhány egysége 1921 márciusának elején fellázadt a szovjethatalom ellen. A „szovjethatalmat bolsevikok nélkül” jelszó jegyében fellázadt matrózokat lényegében a hadikommunizmus viszonyaival szemben érzett elé­gedetlenség vezérelte. A lázadás leverésében részt vett a bolsevik párt ekkor ülésező X. kongresszusa delegátusainak egy része is. – MM szerk. jegyz.

RH megj.: A kronstadti lázadásról bővebben lásd a Részeg Hajó kiadásában Paul Avrich – Kronstadt 1921, illetve a könyvhöz írt RH előszót. https://reszeghajo.hu/cikkek/reszeg-hajo---ujsag-a-meghaladva-tagadasert-a-kommunizmusert/reszeg-hajo-kiadasaban--paul-avrich----kronstadt-1921/

[5] Mint a továbbiakból kiderül, az utalás arra a támadásra vonat­kozik, melyet Rudnyánszky Endre és Kun Béla indítottak a moszk­vai Vörös Újság hasábjain a Kommunisták Magyarországi Pártjá­nak bécsi vezetése, Landler, Hirossik János és Lukács György el­len. Rudnyánszkynak a vitát megnyitó, 1921. január 15-én meg­jelent, Halaszthatatlan feladatok című cikke, amely a magyar­országi pártszervezés felgyorsítását követelte, kifejezetten a bécsi emigráció önkonstituálásáról beszél. A gyakorlati kérdésekben ki­robbant vita rövid idő alatt éles frakcióharccá mélyült, annál is inkább, minthogy a vitában elhangzó vádak a nemzetközi kommu­nista mozgalom áramlataival hozták összefüggésbe a frakciókat. (A Kun-frakció 1921 áprilisában a „pártépítő frakció" néven le­pett fel, nyilvánvaló utalásként arra, hogy a bécsi emigráció veze­tői „likvidátorok", Paul Levi kizárása után pedig a bécsiek a levizmus vádját kapták stb.) A vitába kétszer is beavatkozni kénysze­rült a Komintern, de a Kun és Landler-frakció ellentéte végigvonul a húszas évek magyar párttörténetén. – MM szerk. jegyz.

[6] Lukács György az élete végén Eörsi Istvánnak adott interjújában a következőket mondta el az „aranyügyről" (Üj Symposion, 1981, 17. évf. 198-199. sz. 339-340. o.): „Rögtön az emigráció kezdetén egy része Landler körül, másik része Kun körül csoportosult. A helyzet rendkívül cseppfolyós volt: emlékszem, körülbelül 19 de­cemberében lehetett egy beszélgetésem Landlerral, amikor Landler visszatért a karlsteini internálásból, és fölvetette nekem kvázi a szövetséget Kun ellen. Akkor én, hogy csak a tényeket mondjam, egyáltalán nem elvi módon feleltem: azt mondtam, hogy a kör­nyezete (Pogány József és mások) semmivel sem jobb Kun környezeténél, Pogánnyal éppoly kevéssé vagyok hajlandó összeállni, mint Vágó Bélával. A helyzet jellemzésére mondom, hogy később, mint tudja talán, Pogány át is ment Kunhoz, és másfajta differenciáció alakult ki, amit természetesen elősegített az is, hogy Bécsben az emigráció vezető rétege tétlenségre kárhoztatva mégis fölhasználta az időt bizonyosfajta orientációra és újjáalakulásra. Itt nagyon lényeges kiindulópont Kun Béla módszereinek a kérdése. Mint utólag látom, azok megmutatják, hogy Kunnak, noha találkozott egyszer vagy kétszer Leninnel, borzasztó kevés köze volt hozzá. Ő alapjában véve a Zinovjev-féle iskolába járt, tipikus Zinovjev-tanítvány volt, aki demagógiával, erőszakkal, és ha kell, megvesztegetéssel teremtett magának pártot és renomét, és ezért az első összeütközés egy megvesztegetési ügy körül, az úgynevezett aranyügy körül robbant ki. Kun ugyanis 1920 nyarán kiment Moszkvába. Aztán egyszer (én véletlenül, hogy, hogy nem, szemé­lyes kapcsolatban álltam a szovjet követség néhány emberével) figyelmeztettek engem: érkezett Vágó címére egy csomag, amely­nek túlságosan nagy a súlya a terjedelméhez képest. Ezt közöltem Landlerrel. Mindnyájunkban gyanú támadt, hogy Kun valami pénzt küld a maga híveinek azzal a céllal, hogy öt-hat vezető elvtársnak Oroszországból származó járadékot biztosítson. Az összes részletet nem tudnám fölsorolni, mindenesetre gyanúnk tá­madt, hogy Rudas is a pénzben részesültek közé tartozik. Erre én megpróbáltam Rudasra ráijeszteni, ami nem volt nehéz dolog, mert Rudas a világ leggyávább emberei közé tartozott. Történetesen ugyanabban a lakásban béreltünk bútorozott szobákat, és én rá­ijesztettem Rudasra, hogy milyen nagy bajok származhatnak ebből, kizárhatják a pártból, és így tovább. Rudas tökéletesen beugrott, bevallotta, hogy érkezett, ha jól tudom, 5 kiló arany érmék for­májában, amelyet Vágó egy Kuntól kapott lista alapján kiosztott. A saját részét Rudas meg is mutatta nekem. Ekkor Landlerrel együtt rávettük Rudast, adja vissza Vágónak a pénzt azzal az in­doklással, hogy ő, mint becsületes kommunista nem vesz részt ilyen dolgokban. Ezzel a felületen pillanatnyilag elsimult az ügy, de Vágó és Rudas között halálos ellenségeskedés származott ebből, és egy­szer egy emigrációs ülésen ez kirobbant köztük. Veszekedés közben egymás szemébe vágták ezt az egész aranyhistóriát, mire aztán bizottság, Vágó kizárása és így tovább; az egész dolgot a Komin­tern elé kellett terjeszteni. Ez 21 tavaszán történt, és a III. kong­resszusra kiutazott magyar delegáció azzal volt megbízva, hogy valamilyen formában rendezze ezt a kérdést. Ez a Komintern elé került, itt egy bizottságban elsimították a Kun számára kellemetlen dolgokat, és a Komintern kinevezett egy központi bizottságot, amelynek négy tagja Kun híve volt, három pedig – Landler, Hiros­sik és én – landlerista. Ebben a központi bizottságban Kun fő em­bere Pogány József volt. Megpróbált egy Zinovjev-féle radikaliz­mussal és mindenféle látszatdolgokkal magyar politikát csinálni. Kun régi kapcsolata Zinovjevvel nagy szerepet játszott a frakciók kialakulásában, ugyanis az volt éppen az elválasztó probléma, hogy milyen szerepet tulajdonítsunk az emigrációnak. Kun, Zinov­jevvel egyetértésben, igen nagy szerepet tulajdonított neki, még arról is volt szó, hogy az emigránsokat tömegesen vissza kellene telepíteni. Landler nagyon szkeptikus álláspontot foglalt el ezzel kapcsolatban: az volt a véleménye, hogy az igazi mozgalomnak otthon kell megindulnia, és az emigráció nem tehet mást, mint hogy külföldön élve, ideológiailag fejlettebb lévén, ideológiailag támo­gatja a magyarországi mozgalmat, de az emigráció a Landler­-frakció szemében mindig alá volt vetve a hazai mozgalomnak.” – MM szerk. jegyz.

[7] A bécsi Proletár 1921. szeptember 30-i számában a Kun-frakciós Pogány József Három hamis jelszó címmel cikket írt annak a pót központi bizottságnak a politikája ellen, amelyik az 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusára Moszkvába utazott Landler-Lukács-Hirossik-féle vezetés helyébe lépett. A cikk meglehetősen ké­nyes helyzetben támadta meg a Landler-frakciót. A Komintern III. kongresszusának lezárulása után különbizottság tárgyalta a magyar pártban kirobbant frakcióharcok ügyét, amely bizottságnak Nyikolaj Buharin, Karl Radek és August Thalheimer voltak tagjai. A bizottság határozatot hozott, amelyet augusztusban jóváhagyott a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága is, és e határo­zatnak a magyarországi helyzetről adott értékelése és taktikai aján­lásai fontos kérdésekben, mint amilyen a szakszervezetekben foly­tatott munka, közelebb álltak a Landler-frakció politikai mód­szereihez. Az a személyi javaslat azonban, amelyet a bizottság az új Ideiglenes Központi Bizottság összetételére tett, 4:3 arányban a Kun-frakciónak biztosított többséget (a Kun-frakciót Kun Béla, Pogány József, Rudnyánszky Endre és Szilágyi Dezső, a Landler-­frakciót Landler Jenő, Lukács György és Hirossik János képviselte benne). A két frakció számos alapvető kérdésben azonos nézetet vallott, hiszen mindkettő elfogadta a III. kongresszus határozatait és a magyar párt ügyében hozott rendelkezéseket, bár magát a kongresszust – amelyik politikai határozataiban az „offenzív-teo­retikus" Kunnal szemben foglalt állást – árnyalatnyi eltéréssel ér­tékelte. Azonban a Központi Bizottság összetételére vonatkozó döntés súlyos feszültségeket szült, annál is inkább, minthogy a pártépítő frakció ezt vonalának győzelmeként értékelte, azt a Karl Radeknek tulajdonított kijelentést idézve, hogy a Komintern job­ban bízik a forradalmi beállítottságú pártépítőkben, mint a mensevik tendenciákkal gyanúsítható Landler-frakcióban. Ebben a helyzetben Pogány cikke nyomán újra fellángoltak az ellentétek, olyannyira, hogy Landler, Hirossik és Lukács 1921. október 24-én kilépett a Központi Bizottságból. Miután a Landler-frakció „ellen­zékké" vált, a Kun-frakció lapjaként működő Proletár több – Pogánnyal egyetértő – nyilatkozatot, cikket tett közzé. Ilyen nyilat­kozat az is, melyet a Proletár október 29-i száma közölt a har­madik oldalon, és amelyre Duczynska utal:

Három hamis jelszó

1. A KMP Központi Bizottsága megállapítja, hogy Pogány József elvtársnak a három hamis jelszó ellen szegeződő cikke a Központi Bizottság augusztus 23-án hozott egyhangú határozata alapján íródott.

2. A cikkben megjelenő politikai tendencia a Központi Bizottság véleménye. A Központi Bizottság ezt a marxista politikai tendenciát kívánja a KMP jövendő pártmunkájának irányelvéül.

3. A Központi Bizottság a legteljesebb mértékben helyteleníti a Rudas és Lengyel elvtársak válaszcikkének hangját és tartalmát. Az általuk kiadott három hamis jelszóban és a válaszcikkben egyformán veszedelmes, félszindikalista, félanarchista irányzatot lát, és éppen ezért szükségesnek tartja, hogy ez ellen az irányzat ellen a nyilvános­ság előtt állást foglaljon.

4. Annál veszedelmesebbnek tartja a Központi Bizottság a mai helyzetben ezt a félanarchista, félszindikalista irányzatot, mert a ma­gyarországi szociáldemokrácia árulása és a forradalmi munkáspárt hiánya Magyarországon amúgy is hajlamossá teszi éppen a munkás­ság forradalmi rétegét anarchista és szindikalista cselekedetekre. (A Franklin-nyomda felgyújtása.) A pékboltostromlás, géprombolás, ter­mésfelgyújtás és a többi effajta jelszó nem alkalmas arra, hogy a min­den kommunista politika előfeltételét jelentő üzemi, területi és szak­mai sejteknek, frakcióknak és pártszervezeteknek megteremtését elő­mozdítsa. Akárhogy próbálja is elhitetni a fehér rendőrség és a fehér sajtó rágalmazása, a nyomdagyújtogatás, a termés- és malomfelgyúj­tás minden egyéb, csak nem kommunista akció a mai Magyarorszá­gon. A Központi Bizottság a mai helyzetben a párt megszervezését és egész jövendőjét veszedelembe döntő cselekedetnek minősít min­den olyan tevékenységet, amely keresztezni akarja pártunk e pilla­natban legfontosabb feladatát: a pártszervezetek megteremtését, és ezzel a kommunista munka megalapítását.

A KMP Központi Bizottsága

– MM szerk. jegyz.

[8] Lukácsék kilépését a Központi Bizottságból Duczynska Ilona azért datálja 29-re, mert akkor jelent meg Lukács, Landler és Hirossik nyilatkozata a Proletárban. Az ellenzékhez csatlakozott a bécsi pártapparátus nagy része, hiszen az apparátus nagyrészt landleristákból állt. – MM szerk. jegyz.

[9] Paul Levi, aki Rosa Luxemburg közeli barátja, és halála után a német kommunista párt nemzetközi tekintélynek örvendő vezető­je volt, a márciusi akció után egy brosúrában fordult pártjának politikája ellen (Unser Weg. Wider den Putshismus), melynek megjelentetése miatt a vele amúgy is szemben álló baloldali ve­zetés 1921 áprilisában kizárta őt a pártból. A kizárást a Komintern is jóváhagyta. Levi létrehozta a Kommunistische Arbeitsgemeinschaftot, amely 1922-ben beolvadt a Független Szocialista Pártba. – MM szerk. jegyz.

[10] A német szövegben „módszer" helyett „System", rendszer áll. – MM szerk. jegyz.

[11] A cikk valószínűleg A magyar proletariátushoz – a III. Internacionáléért című röpiratra utal, amely a Kommunisták Magyar­országi Pártja (a III. Internacionálé szekciója) ellenzéki csoport­jának nevében jelent meg, és Lukács valószínűleg szerzői közé tartozott. – MM szerk. jegyz.

[12] A Kominternhez való csatlakozás feltételeiről van szó, melyeket a Komintern II. kongresszusa 21 pontban rögzített. – MM szerk. jegyz.

[13] A Komintern 1922. január 1-jére Moszkvába rendelte a frakció­harcban érintett kommunista vezetőket, de a békítő tárgyalások nem jártak eredménnyel. Ezért a Komintern feloszlatta a KB-t, és új Ideiglenes Központi Bizottságot nevezett ki Hirossik János, Seidler Ernő és Szilágyi Dezső személyében, azzal, hogy ennek a Központi Bizottságnak Magyarországon kell működnie. – MM szerk. jegyz.