2023. 02. 16.
Mexikó: a napokban történt fosztogatások és zavargások krónikája, avagy mi a következő lépés? (Crónica de estos días de saqueo y revuelta ¿O qué sigue?)
Részeg Hajó bevezetője a szöveghez
„Emlékeztetni szeretnék a számokra:
A Föld lakossága 1 százalékának tulajdonában van a rendelkezésre álló források 46 százaléka: 1 százaléké a 46 százalék, azaz csaknem a fele.
A Föld lakossága 10 százalékának tulajdonában van a rendelkezésre álló források 86 százaléka.
A Föld lakossága 50 százalékának nincs semmilyen tulajdona.
Tehát, ha ennek a helyzetnek az objektív leírását szeretnénk adni, ez azt jelenti, hogy – népességarányosan – olyan globális oligarchiával van dolgunk, amely bolygónk lakosságának 10 százalékát teszi ki. Ez az oligarchia, ismétlem, a rendelkezésre álló források 86 százalékát tulajdonolja. Ez a 10 százalék nagyjából megfeleltethető az ancien régime nemességének, a számok többé-kevésbé azonosak. Mai világunk tehát restaurálta azt az oligarchikus rendszert, amit a régmúltból ismerünk, és ami immár új formákban, új jellemzőekkel most visszatért.” (Alain Badiou: „Régibb a mi bajunk” – Eszmélet 110. 2016. nyár)
Ezek a számok a maguk tényszerűségével, mint mozzanatok mutatnak rá folyamatuk lényegére. Arra, hogy a tőkés termelési mód jelene, a transznacionális monopoltőke korszaka egyben a termelőerők további túlfejlődése a (tőkés) tulajdoni elválasztás viszonyain. Ezen belül is rámutatnak a termelőerő fejlődés társadalmi mozzanatára. Arra, hogy a tőke tudásfelhalmozásának, technikai fejlesztésének, termelékenység emelésének kényszere (konkurencia, illetve osztályharc: a másik tőke legyőzése, illetve bércsökkentés, relatív értéktöbblet növelése stb.) a tőkék centralizációjához és koncentrációjához, azaz monopolisztikus nagyvállalatok illetve tőkéscsoportok kialakulásához vezettek, amelyek egyre társadalmibbak a legerősebb és leghatalmasabb államoknál is. És legfőképpen nemzetközibbek azoknál. A tőkék és államok nemzetközi munkamegosztásai, hierarchiái, tömbjei jöttek és jönnek létre, hol a monopolisztikus tőkék nemcsak piacaikat manipulálhatják (ahelyett, hogy a piacaik, bár katasztrófavezérlésként, de szabályoznák őket, persze egészen addig, míg ama katasztrófavezérlés révén, a tőkék piaci konkurenciaharcában létre nem jönnek ama monopolisztikus nagyságok), hanem „államaikat” is. Vagyis már a piacnál jóval társadalmibb szabályzó is túl kevéssé társadalmi, s ebből kifolyólag szabályzó eme tőkék működtetéséhez. Így az 1929-es válság négyzetre emelten termelődik újra annak lehetősége és reménye nélkül, hogy állami szabályozással, jóléti újraelosztásokkal és más effélékkel úrrá lehet lenni a tőke túlpörgésén és összeomlásán, a tőkés újratermelés bénulásán. A monopolisztikus tőkék immár alárendelik maguknak az államot a nagyságuknál fogva, vagy, ha úgy alakul, megszöknek előle. A szabadversenyes tendenciájú kapitalizmusból monopolisztikus lett, a monopolisztikus állammonopolisztikussá, majd transznacionális monopolkapitalizmussá tudott társadalmiasulni. De nincs tovább. Ennél társadalmibb és nemzetközibb a tulajdoni elválasztás világa nem lehet. Így a tőke a termelékenység, automatizáció stb. növekedésével, az „eleven munkaerő kikapcsolásával növelni az eleven munkaerő kikapcsolásával elmaradó profitot” kényszerű projektével végeredményben olyan katasztrófahelyzetet generál, amit csak a tőke javára történő további újraelosztással tud: kell kezelnie. Vagyis az alávetettek, kizsákmányoltak, kisemmizettek kiuzsorázásával, a tőketúltermelés privatizáció (állami tőkealkatrészek, pl. ipar elnyelése, illetve közvetlenül tőkeként működtetése, pl. magánbörtönök) révén való enyhítésével, valamint a maradék fizetőképes kereslet intenzívebb kihasználásával, a tőkésített pazarlással (háborúk; tulajdonképp soha vissza nem fizethető hitelekből fogyasztás; tervezett tönkremenés tudománya; a „dobd el, vegyél újat, jobbat, szebbet” divat és mentalitás stb.). Egyáltalán a társadalom egy részének a többi pillanatnyi túléléséért való felprédálásával, az ehhez szükséges politikai átalakításokkal, a tőke nyílt diktatúráinak egyre harsányabb igenlésével, ennek ideológiáinak, mentalitásainak terjesztésével „orvosolja” a tőke a saját növekvő működésképtelenségét. Ha pedig adott tőkés csoportnak és államának, mint sajátos szövetségnek, összenövésnek módjában áll, akkor a kapitalizmus válságának rá eső költségeit a tőkék és államok nemzetközi hierarchiáin keresztül más államokra, tőkékre, majd rajtuk keresztül az ottani proletariátusra is át tudja hárítani. És át is hárítja. Nem hazaszeretetből: „saját” társadalma felprédálását minden további nélkül így is végrehajtja. A többiek, a „külföld” felprédálása nem a nemzet megmentése, hanem „csak” az a többlet, ami őt a maradékok harcában a legfőbbé, megkerülhetetlenné, győztessé teszi. Vagyis Patkánykirállyá a Titanicon[1].
A kapitalizmus világrendszere, a maga centrum-periféria, alá-fölérendeltségi viszonyrendszere behálózza az egész Glóbuszt. Mexikó ebben a tőkés hierarchia rendszerben ún. félperiférikus helyzetben van. Történelme, gazdasági ereje, nagysága, népességszáma, regionális helyzete a perifériáról a centrumba fejlődés reményével kecsegtetett. Ám függő helyzete, kiszolgáltatottsága fejlődésének korlátolt, újra és újra periférikussá levő jelleget adott. Például a 2. világháború idején Mexikó nyersanyagai és késztermékekei iránt megnövekedett a kereslet, illetve a behozatal lehetőségei lecsökkentek. Így Mexikó egyrészt kényszerből, másrészt meglévő és elvárt tőkés előnyből az ún. importhelyettesítő iparosítás klubjának tagja lett. Így a tőkés ipar, akár tisztán állami, akár államilag patronált magántulajdonú volt, komoly fejlődésen ment át az 1980-as évekig. Többé-kevésbé igaz volt ez a mezőgazdaságra is. Csakhogy ez nem jelentette azt, hogy a bérmunkás ugyanannyira részesedik eme tőkés fejlődés áldásaiból, mint egy üzemtulajdonos, vagy egy kormánytisztviselő. Szintúgy nem fejlesztődött általános megelégedettséggé az agrárproletárok és a falvak parasztjainak körében az, hogy a mezőgazdasági fejlesztések főként a „modernizálható” nagybirtokok és azok tulajdonosai kapták. Ám az elégedetlenség megnyilvánulásaival az állami-magán (vagy épp magán-állami) „Intézményesült Forradalmi Párt” és holdudvara nem volt feltétlen toleráns: például az 1958-as vasutassztrájkot több ezer sztrájkoló bebörtönzésével és a vasút katonai irányításával honorálta. 1968-ban, Mexikóvárosban, a tlatelolcói Három Kultúra terén pedig több száz diákot lőttek agyon egy kb. 5000 fős tüntetés felszámolása közben. Persze, hoztak bizonyos népjóléti intézkedéseket is a társadalombiztosítás, vagy az oktatás terén. De ez vagy azzal szolgálta az uralkodó osztály üdvét, hogy jóléti reményekkel féken tartották az alávetetteket, kizsákmányoltakat, kisemmizetteket; vagy azzal, hogy a különböző népjóléti, kulturális fejlesztések pénze eltűnt a korrupció labirintusaiban.
A mexikói tőke és állam azonban hiába védte magát a belső és külső megrázkódtatásoktól, a hagyományos ipari struktúrákat kikezdte a kapitalizmus termelőerőinek fejlesztése. Egyrészt úgy, hogy az automatizálás, a számítástechnika fejlődése stb. olcsóbbá tette a meglévő ipar termelését, már azon országokban, ahol ennek fejlesztésére volt keret. Illetve új iparágak – pl. mikroelektronika – kezdtek teret hódítani (vagyis másokat kiszorítani) a világpiacon. Másrészt pedig úgy, hogy a napi 1 tál rizsért dolgozó munkaerővel ellátott ázsiai ipar világpiaci szereplővé kezdett válni. Mindezek gyilkos konkurenciát jelentettek Mexikó tőkéi és állama számára. Tetézte a bajt az USA 70-es évek eleji megroggyanása, és válságáthárítása: védővámok kivetése a behozatalra, a dollár – és ezzel a mindig is hozzá igazodott-igazított peso – instabillá tétele a dollár aranyfedezetének megszüntetésével (s az erősebb játszhat cinkelt lapokkal és nyerhet, mert kénytelenek játszani vele, a gyengébb viszont különadót kénytelen fizetni még a cinkeltség gyanújáért is; esetünkben valutaleértékelést és elszabadult inflációt). Az, hogy Mexikó akkor még nem jutott a periférikus narkóállam és a társadalmi robbanás állapotába, egyrészt annak volt köszönhető, hogy az állami olajipar bevételeit a lyukak betömésére fordíthatták. Pláne azután, hogy új olajmezőket fedeztek fel, s 1981-re az ország a világ 4. legnagyobb olajexportőre lett. Másrészt pedig annak, hogy a tőketúltermelés kicsapódásaként gyakorlatilag negatív kamatú hitelek jelentek meg a piacon – mind a felgyűlt petrodollárok, mind a komputerizáció, illetve a társadalmibb, nemzetközibbé váló termelés által feleslegessé vált, reálszférába vissza nem forgatható tőke révén. Persze, ezen pénzeszközöket Mexikó állama és tőkéi nem pusztán ún. ingyenebédre, vagy épp korrupcióra fordították, hanem további tőkés modernizációt hajtottak végre. Olyat, amilyet az alárendelt tőkék és államaik tudnak helyzetükből következőleg: a fejlettebbeknél már nem elégséges haszonnal működő technológiákat, termelőeszközöket importálhattak – vagyis a fejlettebb tőkék továbbfejlesztését finanszírozhatták olyan termelőeszköz-állománnyal, amivel soha nem lehetnek konkurenciái azoknak. És amint az olajárak esni kezdtek, illetve a negatív kamat számai elé, csiribí-csiribá odavarázslódott egy függőleges vonal, pont a vízszintest középütt metszve, Mexikó elveszítette minden reményét arra, hogy a tőke centrumországává legyen. „Az 1970-es években az Egyesült Államokba áramlott olcsó »petrodollárok« jelentette hitelek kamatlábai hirtelen megemelkedtek a világgazdasági változásoknak és az amerikai gazdaságpolitikai fordulatnak köszönhetően, így a fejlődő országok belerokkantak a törlesztésbe (ez volt az ún. Volcker-sokk – szerk. megj.). Latin-Amerikában elsőként Mexikó jelentette be fizetésképtelenségét. Mexikóban ekkor elérkezett a „technokraták ideje”, akik a Washington és az IMF által hirdetett gazdaságpolitikai elveket vallva elindították a neoliberális reformokat, amelyek keretein belül megvalósult például a kereskedelmi liberalizáció, az állami vállalatok privatizációja, és a munkaügyi szabályok reformja is. 1994-ben azonban beütött az újabb pénzügyi válság („tequila-hatás”). A mexikói peso válsága tulajdonképpen a nemzetközi tőke és a nemzeti stabilizáció ellentéteire is rávilágított: a kormány nem tudta fenntartani az egyensúlyt a fizetésimérleg-, és árfolyam-stabilitás, valamint az infláció és munkanélküliség-kezelés között. Mexikó, mint az IMF-mintagyereke hamar elnyerte a nemzetközi befektetők bizalmát: a GDP fenntarthatóan növekedett, az árstabilitás garantált volt, Mexikó a NAFTA tagjaként komoly megtérülést ígért a befektetéseknek, így a hitelminősítők kedvező kockázatértékelése miatt jelentős magántőke áramlott az országba.
Ennek következményeként azonban a mexikói valuta az amerikai dollárhoz képest jelentősen (körülbelül 30 százalékkal) túlértékelt volt, amelyet többen a válság első előjelének tekintettek. Kezdetben ezt a gazdasági teljesítmény jelentős javulásával magyarázták, azonban a fizetési mérleg hiányának növekedése igazi problémákat jelzett. Az importtöbblet által okozott külkereskedelmi deficitet eleinte (bár elhanyagolható mértékben) a külföldi közvetlen befektetésekkel, majd a nemzetközi tartalékokból finanszírozták. Az infláció és a tőkekivonás elkerülésének céljából a kormány nem akarta leértékelni a pesót, valamint egy esetleges recessziótól tartva a kamatlábakat sem akarta megemelni, amely viszont a tőkét az országban tarthatta volna. A külföldi befektetők megnyugtatása érdekében a kormány ún. „tesobonókat”, dollárban denominált, rövid lejáratú kincstári kötvényeket adott ki a korábban pesóra szóló kötvények cseréjére. Rövid időn belül, a nemzetközi tartalékok jelentős csökkenése után viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a leértékelés és a dollárhoz kötött árfolyamrezsim feladása elkerülhetetlen. A befektetői piacon eluralkodott a bizonytalanság.
A peso lebegtetésének bejelentése után azonban rendkívüli mértékben csökkent annak árfolyama. Mindeközben 1994 végén az Egyesült Államok ismét megemelte a korábban folyósított hitelek kamatlábát, ami újabb terheket rótt Mexikóra. Az USA, Kanada és az IMF hathatós segítségével (amely természetesen a Mexikóban jelentős érdekeltségekkel rendelkező amerikai befektetők közbenjárásának volt köszönhető) azonban el lehetett kerülni, hogy a régión túl a világgazdaság más részeire is átterjedjen a válság.
A GDP-növekedés hamar visszatért: az 1995-ös több mint 6 százalékos visszaesés után évente átlagosan 5 százalékkal nőtt Mexikó GDP-je egészen a 2001-es világgazdasági recesszióig, majd 2004-től egészen 2009-ig ismét kedvezően alakult ez a mutató. Mivel Mexikó gazdasága szoros összeköttetésben áll az Egyesült Államokéval, utóbbi 2008-as visszaesése jelentősen visszavetette déli szomszédját. 2009-ben így Mexikó ismét a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) fordult segítségért, s élve az új típusú hitellehetőségekkel azóta három FCL (rugalmas hitelkeret) megállapodást kötött az IMF-fel, bár a legfrissebb adatok szerint eddig még egyszer sem hívta le a megítélt összegeket. A Valutaalap egyébként 3-4 százalék közötti éves növekedést jósol Mexikónak az elkövetkezendő években”.[2]
„Mexikó ma a világ 11. legnépesebb országa a maga 120 millió lakosával, ebből hivatalosan 52 millió szegénységben él. Mexikó az OECD-tagállamok között a második a vagyoni egyenlőtlenségek nagyságának tekintetében. Az ország szövetségi állam, amely 31 tagállamból plusz a szövetségi területből (Mexikóváros) áll, az egyes régiók között óriási gazdasági és kulturális eltérések vannak, emellett az etnikai összetételük is eltér (a lakosság többsége mesztic, de a déli államokban sok indián őslakos él). A hivatalos statisztikák szerint az északi tagállamokban és Mexikóvárosban a legmagasabb az életszínvonal, a déli Guerrero, Oaxaca és Chiapas államokban pedig a legalacsonyabb. Enrique Peña Nieto elnök 2012 óta van hatalmon. Peña Nieto a nemzeti populista Intézményes Forradalmi Párt (PRI) jelöltje volt, amely jogelődjeivel együtt sok évtizeden át kontrollálta a teljes mexikói államapparátust, egészen a 1990-es évek végéig. Innentől kezdve politikai riválisaival, a jobboldali Nemzeti Akció Párttal (PAN) és a szociáldemokrata Demokratikus Forradalom Pártjával (PRD) vetélkedve osztozik a hatalmon. Sokan remélték, hogy Peña Nieto elnökké választása után Mexikóban nyugodtabbá válik a helyzet, csökken az erőszakos cselekmények, a drogbárók és a rendőrség közötti összecsapások száma, és visszaszorul a korrupció. Mindebből semmi sem valósult meg.”[3]
Az idézet így fejezi be: „Mindebből semmi sem valósult meg.” Cikkünk elején említettük azt, hogy a népességi adatok is rámutatnak a tőkés termelési mód strukturális ellentmondásaira, azaz a túlfejlődés végzetesnek tűnő jelenségére. 120 millió lakos, ebből 52 millió szegény. Tegyük hozzá: a tőkés, polgári kitörés reménye nélkül. 52 millió, helyzetébe mind jobban belesüppedő, és végül is tőkés szempontból senkinek se kellő pauper. Pauper, akinek sorsában nemsokára (feltehetően) osztozni fog kb. 50-60 milliónyi éhbérért dolgozó bérmunkás is. A tőke alkonyán a burzsoázia ezt a „kis”, „békés”[4] világot teszi még kisebbé és békésebbé. Olyan tömegsírszerűvé.
A düh elszabadult. A fent idézett anarcho-kommunisták előadásában említett oktatási mozgalom (mexikói szinten) rendezettnek tűnő, a tőke szürke hétköznapjaiba simuló és simítható gyakorlata már a múlté.(?) „A mexikói tüntetések a forradalom szélére sodorták az országot” – adja hírül a poszt-sztálinista (chavezista, castroista, ilyen-olyan ellenforradalmista) Latin-Amerika Társaság. Majd hozzáteszik: „Általánosságban a tüntetések békések maradtak, leszámítva néhány elszigetelt erőszakos cselekményt, amelyekért az aktivisták a kormányzat beszivárgó provokátorait okolják.”[5] Az ilyen kijelentések miatt válik érthetővé az „Antagonismo por el comunismo y la anarquia” csoport[6] álláspontja. Felszabadítani a dühöt, és felszabadulni e társadalom játékszabályai alól – nos, a fosztogatás ennek dologi formája, inspirátora, megélése[7].
Nem tartozunk azon csoportok közé, akik minden fosztogatásban, utcai megmozdulásban proletár aktivizmust akarnak látni és láttatni. Ritka az olyan eszköz, amely önmagában osztálymeghatározó lenne, nem védhető meg az az álláspont, miszerint egy adott cselekedetet eleve determinál adott tett elkövetőinek szociális helyzete, osztályhovatartozása. Vegyük például a 2006-os magyarországi zavargásokat. Az abban részt vevők jelentős része hiába tartozott a bérmunkásosztályhoz, illetve nem tőkés (sőt, inkább a tőke által nem bérmunkásként kizsákmányolt) réteghez. Történelmük, „tudatuk”, politikai hovatartozásuk, azok perspektívái meghatározóbb volt, mint az, hogy rendőröket, közintézményeket támadtak meg. Mert azok a tüntetések minden szociális tartalmuk (mert volt nekik) ellenére is alapvetően jobboldali, fasiszta tendenciát, eszmeiséget hordoztak, és alapvetően a burzsoáziaközi harc eszközei, vagy épp szereplői, egyes esetekben főszereplői voltak[8]. A jelen esetet figyelembe véve se lehetünk abban biztosak, hogy nem jelentek meg ilyen-olyan módon valamiféle regionális érdekeket védő erők, nacionalisták, antiimperializmusba bújtatott Amerika-ellenes imperialisták… Vagy abban, hogy mindezek akár egy-egy valóban osztályharcos indulatból küzdő militáns fejében ne kavaroghatnának a maguk zavaros, ellentmondásosnak nem tűnő módján, a kommunista kiteljesedést fékezve egyben. Nem állítjuk azt, hogy a proletár osztályharc kizárólag tiszta tudatú, csillogó szemű, az internacionalizmus vörös zászlójával felvértezett gigászi hősök „szent” hadakozását jelentené. Nem. Csak azt, hogy a győztes kommunista forradalomhoz végső soron a kommunista célok megértése, az annak megfelelő szervezet létrehozása, tisztázás, kritika, tudatosulás, cselekvés elengedhetetlenül szükséges. Ez egy ív, egy dinamizmus, ami adott szituációkban, azok dinamizmusában alakul és alakítja azokat. Ezért mondjuk a mexikói eseményekkel kapcsolatban azt, hogy a jelek, a hírek, a mexikói munkásmozgalom hagyománya és jelene, a mexikói kizsákmányoltak léthelyzete, az, hogy helyi kommunista militánsok ilyen jellegű beszámolókat adnak közre, hogy szerveződnek, propagandát fejtenek ki, arra utalnak, hogy a jelen harcai erőteljesen tendálnak a proletárharc, a forradalom, a kommunizmus irányába. De azt is meg kell értenünk és értetnünk, hogy attól, hogy adott helyen és időben ez a felszabadulás megtörtént, még nem jelenti azt, hogy felszámolták a kapitalizmus totalitását. Még a következő, illetve ezzel együtt lévő fázis, a rendőrség, az állam intézményeivel való összecsapás is kevés. Ezek azok a tüzek, amelyek ha nem kapnak új tápot – gyár, földfoglalás (utcák, terek, központok) – egyszerűen elhamvadnak. Pont az a nagy kérdés, hogy lehet ezt a lendületet a kézenfekvő- általános dimenziókból átkonvertálni, átvezetni, kiteljesíteni a tőke elleni konkrétabb, lényegesebb támadássá, a termelés mind társadalmibb megszerzésévé. Úgy, hogy az a kommunizmus irányába mutasson, illetve kommunizmussá váljon a kapitalizmus totalitását felszámolandó. Ennek érdekében jelentjük ki, hogy a kommunisták feladata nem pusztán a kritikátlan elfogadás, vagy tájékoztatás. Érteni és megértetni azt, hogy mi a proletár tömegek történelmi feladata, mi a kommunizmus; az aktív részvétel, a beavatkozás, a szervezetté válás, az események „vezetése”, mind inkább kommunizmus irányába való terelése. Azaz például nem a fosztogatásokkal szemben kell fellépni, jó bolsevikként kispolgári szavazókra és támogatásukra sóvárogva. Hanem a fosztogatásokat szervezetté kell változtatni, méghozzá úgy, hogy a magánelsajátítás gyakorlata helyett a közösségivé tétel legyen az általános gyakorlat, hogy a tulajdoni elválasztás tagadása ne csak a tulajdoni elválasztás fenntartásának első lépcsője legyen. Kommunizmust akarunk, nem pedig a tőke eredeti felhalmozásának 2.0 verzióját. Az utcai harcokat mind inkább egységbe kell kovácsolni a proletárharcok egyéb szegmenseivel. A pauperizált tömegeknek a gyárak, a szállítóeszközök, a föld stb. munkásaival harcoló és termelési szervezetté kell egységesülniük. Sztrájkokat kell kezdeményezni, gyárat, földet, házat foglalni, a termelési viszonyokat megváltoztató akciókat kell létrehozni, a meghaladva tagadás, a totális társadalmasítás nevében. Mindehhez végső soron világos irányelvekkel bíró szervezetet kell létrehozni, egységes szervezetté kell válni, amelyik tudja, mit miért tesz. És nem utolsósorban harcukat/harcunkat mindinkább nemzetközivé kell tennünk. Ne feledjük, hogy a kommunista forradalomnak nem csak intenzívnek, hanem extenzívnek is kell lennie. Adott területen a lehető legmélyebben át kell alakítania a társadalmat, fel kell számolni a nyílt vagy rejtett ellenforradalmat, de ezt nem teheti meg anélkül, hogy ne terjedne tovább, nemzetközi méretekben. A tőke és az állam öt kontinensen öl, rabol, pusztít; nekünk öt kontinensen kell leszámolni velük. Inkább előbb, mint utóbb.
Mert ez így nem marad. A kapitalizmus ellentmondásainak dinamikája vagy elpusztít mindent és mindenkit e bolygón; vagy a barbarizmust teszi totálissá – hogy jó esetben eljussunk ugyanide.
Az élethez viszont új társadalmi viszonyok kellenek. A társadalmi termelőerők társadalmi viszonyai, azok egymást fejlesztő dinamizmusa, tulajdon, a tőke, az állam meghaladva tagadása, a kommunizmus. Ennek létrehozása a proletariátus történelmi feladata.
A napokban történt fosztogatások és zavargások krónikája avagy mi a következő lépés?[9]
Mit tudnak még elvenni tőlem? A vérem az övék. És most az autóm! […]
Őrülten magas oktánszámú vért kapok. Ha meghalok, úgy halok meg, hogy történelmet csinálok a harag útján.
MAD MAX: A harag útja
A KEZDET
Az olyan napok, mint a mai, 2017. január 4., a harag és az adrenalin napjaiként lesznek emlékezetesek. Azért különlegesek, mert eltérően a napoktól, melyeket nagy becsben tartunk, mint egy jó születésnap, azok a vakációs vízparti napok vagy egy színes Halottak napja (Mexikóban máshogy emlékeznek a halottaikra); ezek a napok mindenki számára, sokunk számára, mint rendkívüli napok lesznek emlékezetesek.
Néhány napja, a helyen, amit Mexikónak hívnak, kihirdették, hogy az üzemanyag ára még 14-20%-kal megugrott, „az emelkedő nemzetközi árak miatt” mondta Peña Nieto (mexikói elnök). Soha nem említették, hogy ez az Energetikai Reform miatt van, amit a kormányzata indított el. Ez már nem újdonság senki számára ebben az országban; minden évben emelkedik az üzemanyag ára, és ezzel a többi árunak, élelmiszernek, közlekedésnek, ruházkodásnak, albérletnek, stb. is megugrik az ára. De a tavalyi év más volt. Egyik napról a másikra a dollár árfolyama eljutott 17 pesoig, majd 18, 19, és végül a jelenlegi több, mint 20 peso-ig. Nyert Trump, megtörtént ez a Brexit dolog, súlyosbodott a helyzet Szíriában; minden rosszabbra fordul. De ezt követte még egy normál év vége az újabb üzemanyag-áremelés bejelentésével, úgy gondoltuk, semmi nem történhet, mert már mindannyian hozzászoktunk. De ez nem így volt.
Ezen a héten az emberek beszélni kezdtek. Elkezdődött a lázadás. A távoli tiltakozások híre Baja California és Sinaloa államokban szájról szájra terjedt. Azt mondták, hogy Baja California-ban benzinvezetékeket csapoltak meg és benzint osztottak bárkinek, aki arra járt. Azt is, hogy főútvonalakat zártak le Oaxaca-ban, tüntetések voltak Jalisco-ban, Chilpancingo és Tlaxcala-ban, Morelos-ban és Can-Cún-ban.
Aztán a tiltakozás közeledett: Acolman, Ecatepec, Naucalpan, Nicolás Romero, Cuautitlán, Tultepec y Tecámac, Cuautepec. Már eljutott Gustavo A. Maderoba (Mexikóváros legészakibb része) is. Ahogy jött, úgy terjedjen is szét! Ki tudja kik voltak, de sokan, dühösek és elszántak. Elkezdtek megjelenni a közösségi hálókon a képek és a videók. Ők mindannyian, minden egyes személy, mindnyájan. A lázadás kitört.
LOPJ, AMIT AKARSZ, ÉS NE VIGYÉL VISSZA SEMMIT!
„Ne féljetek az áruk megsemmisítésétől. Ne ijedjetek meg a boltok fosztogatásától. Azért csináljuk, mert a miénk. Ti, ahogy mi is a múltban, arra lettetek nevelve, hogy azért keljetek fel minden reggel, hogy olyan dolgokat csináljatok, amelyek később nem lesznek a tiétek. Szerezzük vissza és osszuk meg! Ahogy mi is tesszük a barátainkkal és a szeretetünkkel.”
Görög munkások a diákokhoz (2008)
A környékemen mindenki kint volt meglesni a színhelyet, körbefutni, figyelni, beszélni. Északabbra Ecatepec felé és a szomszédos kerületekben a proletárok az olyan üzleteket fosztogatták, mint a Coopel és az Elektra, olyan szupermarketeket, mint a Wal-Mart, Bodega Aurrera és a Soriana. Szóbeszéd járta, hogy ATM-eket, bankfiókokat és zálogházakat is. Azon a reggelen dolgoztam és egy kollégám panaszkodott, hogy azért késett, mert lezárták a Mexico-Pachuca autópályát. Ő Coacalco-ba való és ott már elkezdődtek a fosztogatások és a pletykák a rendőrséggel való összeütközésekről. A kolléga dühe leginkább annak szólt, hogy nem tudott egy Coopel kisajátításában részt venni, és nem annak, hogy elkésett a munkából. Mindenki erről beszélt a munkahelyen: „most aztán túl messzire mentek”, „az lenne a minimum, ha én is fellázadnék fegyveresen”, „normális esetben nem csinálnék ilyet, de mivel már mindenki fosztogat, az embereknek ez a fertőző és indulatos érzése… akkor valamit azért én is szereznék magamnak”, „az még klasszabb lenne, ha ez szervezett és folyamatos lenne”. Mindenkinek volt véleménye és idegesen nevettek, izgatottan, mintha „Karácsony” lenne a felnőtteknek. Később, a hazautam során végig hallottam az emberek suttogását a metrón, ahogy a különböző helyeken történt fosztogatásokat kommentálták. Tetejébe még, odaérve a házam közelében található bolhapiachoz, asszonyok egy csoportja vitatkozott: „már jönnek errefelé”, „velünk nem fognak semmit se csinálni, és ha igen, mi többen vagyunk”, „ők csak a nagy üzleteket fosztogatják, nem fognak idejönni a piacra”, „nem, én ha jönnek, akkor futok”, „akkor hajrá, aranyom”. Machiavelli módjára megkérdeztem tőlük „kik jönnek, főnökasszony?”, „a fosztogatók, nem hallottad? Mindenhol ott vannak. Azt mondják, hogy minden kirabolnak.”, „nem főnökasszony; az olyanokkal, mint mi, nem fognak semmit se csinálni, csak a nagy üzleteket fosztogatják” válaszoltam neki megnyugtatva őt és megerősítve, hogy ne aggódjon az áruja miatt, amit a bolhapiacon árusít. A valóságban semmi oka nem volt, hogy féljen. A fontos az volt, hogy olyan dologról vitatkoztak, amiről soha nem beszéltek. Hogy vajon szükséges-e egy tiltakozás során fosztogatni vagy nem. És, ha igen, akkor azért, mert „már kurvára elegünk van”. Vagy ha nem, akkor „nem azért kell támadnunk, hogy egy TV-t lopjunk, és így továbbra is elidegenítsük magunkat; hanem azért, mert mindannyiunknak szar”.
A fosztogatás, az áruk és a gépek elpusztítása egy visszatérő gyakorlat osztályunk, a proletariátus haragjának és lázadásának kifejeződései között. A kalóztámadásoktól kezdve a ludditák[10] dühéig, a 2001-es argentin lázadástól a 2008-as görög felkelés pénz- és áruégetéséig. Az élvezet őrülete, az izgatottság keveredik a haraggal, amikor ezek a proletárok fűrészekkel úgy nyitják ki az Elektra fém zárófüggönyét, mintha egy karácsonyi ajándék lenne, egy lyuk az időben, ami újra fellobbantja a bosszú tüzét, egy ablak az életre. Azokat kirabolni, akik téged rabolnak ki, az igazság; felgyújtani azokat, akik láncra verik az életedet, az küzdelem; szakítani a „normális élettel” (mert nem minden nap fosztogatunk üzleteket és szupermarketeket) a szikra, amire szükségünk van. De ez nem elég.
Gondoljunk bele újra. Eladok időt az életemből. Ha ez így van, akkor a munkával az ember az életének időtartamát cseréli pénzre, ami felhalmozott munka. Ennek a pénznek egy része a vállalatok által előre meghatározott költség, hogy túlélhess, ehess, alhass valahol, így folytathatod nekik a munkát. Ami ezek után marad, miután fizettél az ételért és a közlekedésért, kétféleképpen használható: felhasználod vagy megspórolod[11] Elköltöd a szórakoztatásodra vagy szórakozásra: moziba mész, drogot és alkoholt vásárolsz, elmész valahova a barátoddal, veszel egy új mobiltelefont. Vásárolsz, fogyasztasz; és mint a többség, mi sem engedhetjük meg, hogy fizessünk (de nem is akarunk) egy új iPhone7-esért, ezért hitelért folyamodsz, amit abból fizetsz, ami a fizetésedből maradt. Egy új TV, egy mosógép, egy XBox, ruha, edzőcipő és talán egy új mobil. Az Elektra és a Coopel, illetve a Western Unionnal rendelkező cégek azok az országos üzletláncok, amelyek a legtöbb hitelt nyújtják, mert a családunk pénzt küld az USA-ból, aminek jelentős része az Elektra-hoz kerül. Ezek az üzletek, amelyek mind a külvárosokban, mind a falvakban megtalálhatók, azzal akasztanak horogra, hogy apránként fizetünk nekik, miközben mindannyian tudjuk, hogy végül majdnem a kétszeresét fizetjük a bolti árnak. De akkor mi a francért csináljuk ezt tovább? Az Elektra-kat kifosztották, de egy iStore vagy a hasonló puccos boltokat nem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ilyenek nincsenek a környékeinken. És azért nincsenek, mert egyszerűen nem rendelkezünk az eszközökkel, hogy a megtakarításainkat a gazdagoknak szánt árukra költsük. Nincsenek drága holmikat árusító üzletek minden sarkon; amikor vannak, akkor pedig rendőrök vigyázzák azokat egy bevásárló központban. Amikor spontán fosztogatásokra kerül sor, akkor a proletárok azokat a nagynevű boltokat fosztogatják és veszik vissza az árukat, amelyek a közelükben találhatók a külvárosokban és a városok perifériáján. Mert itt élünk! Ahol túlzsúfolva élünk; ahonnan órákat kell utaznunk, hogy életünket pár pesoért elpocsékoljuk.
A fosztogatás nem csak logikus tett, hanem elidegeníthetetlen. Kisajátítjuk azt, amit más proletárok csinálnak. Kisajátítjuk azt a kis életet, amit eladnánk néhány új cipőért vagy egy televízióért. Vagy élelemért, vagy ruhákért, vagy több pénzért. Ez az, amikor kezdünk elhatárolódni a jó állampolgár alakjától, aki nem tolakodik, nem fut, nem kiabál, de szavaz. Attól a fajta személytől, aki ha valami problémája van a szomszédjával, akkor bírósághoz fordul; ha kirabolják, akkor a rendőrségre megy, ahol bántalmazzák és kinevetik; ha gondja van a munkahelyével, akkor a szakszervezetet keresi meg. A fosztogató proletár inkább az a személy, aki az életét a kezébe veszi, felelős lesz magáért és eltávolítja a közvetítésnek az összes ócska szar formáját, az életet hátráltató összes akadályt és nyűgöt.
DE MI LEGYEN, MIUTÁN ELLOPTAM EZT A TV-T?
…
Minden, amink van, úgy tűnik elvesztettük;
Tényleg meg kellett érte fizetnünk.
Ma éjjel gyújtogatunk és fosztogatunk
(Mondd, hogy gyújtogatni és fosztogatni fogunk)
Ma éjjel gyújtogatunk és fosztogatunk;
(Még egy dolog)
Elégetünk minden szennyet ma éjjel;
(Oh, igen, igen)
Elégetünk minden illúziót ma éjjel.
…
Bob Marley & The Wailers: Burnin’ and Lootin’
Természetesen a kisajátítás elidegeníthetetlen és szükséges, de utána mi van? Miután elloptad a TV-t, leülsz vasárnap, bekapcsolod és megnézed a kedvenc TV műsorod, csatornát váltasz és a 3 órás hírekben megmondják neked, hogy ami az elmúlt héten történt, az csúnya dolog volt, és a fosztogatásokat beszivárgó és lefizetett emberek hajtották végre. „Én nem vagyok beszivárgó” mondod magadnak; „sem lefizetett”, de a te cselekedeteidet egy reprezentációvá[ 12 ]formálták át. Szó szerint. Valami furcsa külső képpé rólad, a szükségleteidről, hogy másokhoz hasonlóan te se fertőződj meg, hogy távol maradj az utcáktól. És ez azért van, mert ha van valami nehéz ebben az életben, akkor az a normalitással való szakítás. A lázadás sok lángja alszik ki, mert ennünk kell, hogy küzdhessünk, és csak akkor tudunk enni, ha van pénzünk ételt venni, és dolgoznod kell, hogy pénzed legyen; így visszatérünk a munkába és a lázadás kialszik. Igaz, nem küzdhetünk egész idő alatt, de különbség van a csata és a háború között.
Ebben a társadalomban minden árucikk. Ez a társadalom, amelyik beteg és megszállott módon dolgokat halmoz, a kapitalizmus. És amikor ez a felhalmozás túl naggyá és rettenetessé nőtte ki magát, amelyiknek a megértését kezdjük elveszíteni, megállunk és popcornnal a kezünkben csak bámuljuk. Egy proletár a látvány (spektákulum) társadalmának hívta. A kifosztottak és a kapitalisták közötti háborúra, mint osztályok közöttire, ugyanezek a szabályok érvényesek. Felállították a táblát és a szabályokat, de soha nem értették meg illetve nem voltak képesek ellenőrizni azokat. A fosztogatás után két dolog van:
1. ülsz a helyeden, filmet nézel az új BlueRay DVD lejátszón és Smart TV-n (mindkettő lopott); visszatérsz a munkába, hogy így kifizethesd a TV és Internet-előfizetésedet, amire feliratkoztál, és visszafizesd a hitelt, amit a banktól, a Coopeltől vagy a nagynénidtől kaptál, kaját tudjál venni és kifizesd az albérletet
2. vagy felkészülsz a második támadásra.
Sokunk háborúba lépett, de ez nem könnyű. Amikor rájössz, hogy eleged van ebből a társadalomból és te újra támadni akarsz, akkor először úgy érzed magad, mint aki egyedül úszik az óceán közepén, messze mindenkitől. Aztán emlékszel, hogy Beto úr is részt vett a fosztogatásokban és láttad Frida-t egy telefonnal elszaladni az Elektra-ból. Az utcákon találtuk egymást. Sosem voltunk egyedül. Ez azért van, mert a környéken mindannyiunk ugyanazon bérmunka-körülmények között létezik. És ahhoz, hogy tovább haladjunk előre, a csatából a háborúba, a következő lépés a düh megszervezése.