2023. 02. 16.
PAUL MATTICK – AZ ÚJ MUNKÁSMOZGALOM PROBLÉMÁI
A holland csoport “Egy új munkásmozgalom létrejötte” című munkája mindössze a tanácskommunista mozgalom általános és lényeges alapelveinek összefoglalására szorítkozik. De ha nem csak egy általánosan, nagy vonalakban megfogalmazott alapelvi magyarázatot keresünk benne, akkor már csak kisebb fenntartással hagyhatjuk helyben. Ugyanakkor rögtön rá is kényszerülünk arra, hogy az általános mondatokat használható, konkrét irányvonalakká dolgozzuk ki vagy alakítsuk át. Eközben az általános irányelveknek többé-kevésbé fontos módosulásokon kell keresztül menniük, nehogy utópikus absztrakcióként minden értéküket elveszítsék.
Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a régi munkásmozgalom objektíven nézve már túlhaladott, annak ellenére, hogy ideológiái még mindig sok munkáskoponyát terhelnek. Mivel elképzeléseinek megvalósítása nem lehetséges, így csak idő kérdése, hogy a régi munkásmozgalom szubjektív oldala is megszűnjön érvényesülni. Hogy a régi munkásmozgalom végre teljesen tradícióvá ill. donquijotizmussá váljon, az olyan sok különböző, de mégis összefüggő körülménytől függ, hogy ennek bekövetkezését nem lehet előre megjósolni. Vigaszt csak az nyújthat, hogy a folyamatos objektív hanyatlás tarthatatlan és lehetetlen, és biztosak lehetünk abban, hogy a tőkés hanyatlás üteme semmivel sem marad le a tőkés fejlődés mögött. A tőkemozgásnak az eddigi fejlődés során elért momentuma már rég kizárta a további fejlődés relatívan állandó periódusait.
Továbbá osztjuk a holland csoport véleményét a munkásmozgalom mostani tehetetlenségének okairól és az ezen a tehetetlenségen alapuló hanyatló tendenciáról. A régi munkásmozgalom nem nőtt fel a tőke erejéhez, sőt mi több: része és kifejeződése lett ennek a tőkés hatalomnak. A tőkés osztállyal szembe kell állítani a proletár osztályfrontot. Az eddigi szervezett munkásmozgalom nem volt érdekelt a tényleges oszályfront létrehozásában, de ha mégis, akkor nem volt képes erre. Kizárólag csak csoportérdekeit védelmezte, és szervezetileg is csak az ilyen viszonyokhoz alkalmazkodott. A régi munkásmozgalom lecsengése elkerülhetetlenül összekötődik a kapitalizmus hanyatlásával együttjáró tőkekoncentrációval. Így az egyetlen objektív lehetőség a tőkés rendszer ellen vívott radikális osztályharc lett. A reformista tevékenység puszta frázissá, s így lehetetlenné vált. Még ha a reformizmus táptalaja – a tőkés fellendülés – terméketlenné is vált és a tőke hanyatlásában vissza is tükröződött saját, elkerülhetetlen bukása, propagandája mégis éltette még egy darabig. A reformizmus lehetősége nélküli szerveződés lehetősége táplálta a háború utáni időszak neoreformizmusát is, mindaddig, amíg a fasizmus a legéletképtelenebb munkásszervezetet is károsnak és veszélyesnek nem ítélte meg és ezeket meg nem szüntette. A munkásokat először közvetetten rendelték alá a tőke érdekeinek a reformizmus által, majd közvetlenül a fasizmus által. Így a hollandokkal közösen kijelenthetjük, hogy történelmileg tekintve az addigi szervezett munkásmozgalom kétségtelenül véget ért. Nem lehet újjáéleszteni. Amivel mi foglalkozunk, az eljövendő forradalmi kölcsönhatásokkal kapcsolatban, az a munkások mozgalma. A munkások ezen mozgalmát, amely máris osztályfrontot alkot, a tőkés viszonyok szükségszerűen hozzák létre.
Ahhoz hogy az osztályöntudat fejlődését érthetővé tegyék, a holland elvtársak az “önmagában” és az “önmagáért levő” osztály fogalmának használatát választották. Marx és mások is ezekkel a fogalmakkal dolgoztak. A problémák sokrétűségét azonban az ilyen metodikai, izoláló formulák sem képesek megszüntetni, hiába hozták létre őket a sokrétű problémák könnyebb megértése érdekében. A hollandok is azt mondják, hogy “az ‘önmagában’ és ‘önmagáért’ lévő osztály között természetesen nem áll fönn teljesen áthidalhatatlan ellentét.” A valóságban azonban ilyen vonatkozásban semmilyen ellentét sincs közöttük. Az osztály mindig “önmagában” és “önmagáért” is lévő egyben, csak különböző módon nyilvánul meg különböző szituációkban és fejlődésének különböző fokain. Lehetőségei és szükségszerűségei változnak és ezekkel együtt feladatai és viszonyai is. Az ideológiaként értelmezett proletártudat álláspontja szerint az osztály csak “önmagában” létezik olyankor, amikor lemond sajátos osztályérdekeinek képviseletéről és apatikusan kullog a tőke nyomában. A munkások valódi szükségszerűségeikkel szembeni közömbössége nem az egész osztályra jellemző, de az osztálynak nincs nyilvánvaló forradalmi jellege sem, látszólag még nem “önmagáért” hanem a tőkéért létezik. A hollandok szerint így ez is, “mint minden halott dolog, passzív”. Szerintük “csak akkor válik majd élő, aktív dologgá”, ha “mozgásba lendül és öntudatára ébred”. Joggal veti föl N.N. kritikájában ezt a problémát: “helytelen dolog, a munkásságot halott jelzővel illetni. Mint mindig a munkásság ma is kifejezetten aktív a társadalmi életben. Ez az aktivitás igencsak meghatározza a tőkés valóság egy részét, még ha konzervatív hatása is van. A forradalmilag passzív osztály még nem nevezhető ‘halottnak’, csak éppen egyrészt aktivitása relatívan gyenge, másrészt olyan irányba halad, amely nem tudatosan vezet a kommunista harchoz. De tudattalanul egy reformista érdekképviselet mégis hozzájárul ahhoz, hogy a dolgokat társadalmilag előre mozdítsa.” Ha az osztálytudatot nem csak ideológiaként fogjuk fel, hanem sokkal inkább mint a munkások szükségszerűségből létrejött tetterőt, akkor az osztály “önmagában” és “önmagáért” is egyszerre létezik. Csak mert “felvilágosodott” munkások álltak szemben a közömbös tömegekkel, a régi munkásmozgalom máris azonosította a tudatos részt az egész osztállyal. De az ideológiák ezen különbsége nem jelent sokat az osztálymozgalom tágabb értelmezésében, gyakorlatilag csak a munkásszervezetek osztályharchoz való viszonyának szűkebb értelmében fontos. A forradalmárok éppúgy a tőke érdekében cselekedtek, mint a közömbösek, csak az egyik szándékosan, míg a másik akaratlanul. Az egyik a tőke ellen, a másik mellette politizált. Az egyik csoport várta a béremelést, a másik sztrájkolt érte. Mindkettő csak úgy volt lehetséges, ha a béremelések is lehetségesek és szükségesek és a kapitalizmus érdekeivel azonosak voltak, bármennyire is tiltakoztak ez ellen az egyes tőkések. A reformizmusnak, amikor az még agresszív volt és kifejezte a proletár osztályharc elért fokát, egy olyan tőkés rendszeren belül kellett mozognia, melynek vége még most sem látható előre; csak elméletileg, de az elméletnek először valósággá kell válnia ahhoz, hogy a tömegeket magával ragadja. A közömbös munkások – épp közömbösségük következtében – egy másik, olcsóbb úton próbálták meg előnyeiket és érdekeiket érvényesíteni, mivel csak kevéssé tudtak túllátni a hatalmas tőkés rendszeren. A proletár osztály önmaga is a tőke egyik terméke, a tőke növekedésével párhuzamosan jött létre és vele együtt növekszik. Még gyenge, de egyre erősebbé válik, a tőkés gazdaság fellendülésével és hanyatlásával aktív és passzív tevékenységre kényszerül, szükségszerűségből cselekszik forradalmi és reakciós módon. De minden szituációban “önmagában” valóként van jelen és megpróbál “önmagáért” levőként cselekedni. Jobban tennénk, ha az ilyen behatároló formulák helyett inkább azt vizsgálnánk meg, hogy mi okból lép fel a munkásosztály egyszer forradalmi módon, s miért marad máskor teljesen passzív. Azonban a passzivitás is az akció egyik formája és ez megmagyarázza a hollandok megfogalmazását, amelynek a munkások kis jelentőséggel bíró ideológiai beállítottságára kell korlátozódnia ahhoz, hogy egyáltalán igazolhassa magát. Valójában az osztály sosem “halott”, hanem gyakran inaktivitásából él. Az ideológiai kiforrottság izolált állapotából kiindulva lehet formulákkal dolgozni, de ez nem elegendő az egész osztálymozgalom jellemzésére.
Az új munkásmozgalom kialakulásáról szóló cikk többi részével nagyjából egyetértünk, és ezért az ott kiemelt mozzanatok megismétlését megspóroljuk magunknak, mert a mi nézeteinket is magukba foglalják. Egyetértünk velük abban, hogy “a munkások mozgalma munkástanácsok formájában jelenik meg, ez által lesznek képesek a társadalmi erőket uralni.” Számunkra is “a tanácsmozgalomként megjelenő tömegmozgalom jelenti azt a mércét, amellyel az osztályerők tudatos alkalmazása mérhető”. Azt a felfogást, miszerint a munkástanácsok csak a forradalomban jöhetnek létre, mi is elvetjük. “Minden mozgalomban, amely a munkásosztálytól ered, a munkástanácsok létrejöttét kell a mozgalom középpontjának tekinteni. Egy tömegmozgalom jelentősége nem annyira abban áll, hogy milyen materiális sikereket ért el, hanem hogy sikerül-e ill. milyen mértékben sikerül az osztályerőket tanácsaik által alkalmazni.”
Azt a munkásmozgalmat, amely a munkások mozgalmának fejlődésében tudatosan érdekelt, és amelyet újnak lehet nevezni, számunkra is azok a még nagyon kicsi csoportok jelentik, “amelyek a felszabadítóharc lényegét a tömegek önálló mozgalmában látják”; akik a hatalmat nem saját maguknak, hanem az osztálynak akarják, nem a párthatalomra, hanem tanácshatalomra törekednek. N.N. is osztja nézetünket kritikai megjegyzéseinket illetően, és véleménye csak a szervezett munkásmozgalom tömegmozgalmakhoz való viszonyainak értelmezésében különbözik a mienktől. Persze N. N. szemrehányása – mármint hogy az érvek nem konkrétak – csak akkor találó, ha a hollandok ezeket a mai szituáció konkrét elemzésére akarták volna felhasználni, ami viszont nem így történt. “További perspektívaként viszont”, amelyhez nem szükséges behatóbb magyarázat, érvényes. N. N. számára továbbá azért is váltak “átláthatatlanná” a hollandok tömegmozgalmakról adott magyarázatai, mert nem egy “új szervezeti apparátust”, hanem egy új “életelvet” akarnak teremteni. Ezt az életelvet mi is helytelenítjük. Nem kell mindig másikat keresni az elavult dolgok helyett. A dolgokat nem kell cserélgetni, ezek eltűnnek, majd újak jönnek létre. Egyetértünk N. N.-el abban, hogy “semmilyen osztályharc és társadalmi uralom sem lehetséges a célnak megfelelő szervezet nélkül”, és a holland “életelvben” nem látunk mást, mint új szervezeti formákat. A tanácsok a forradalom és a győzelem utáni új társadalom szervezetei. A forradalom előtt csak átmenetileg lehetségesek: létrejönnek, majd újra eltűnnek. Nincs lehetőségük permanens apparátussá fejlődni, így a hatalomátvétel után, valamint az aktuális forradalmi folyamatban válnak társadalmi szervezeti gépezetté. A tőkés diktatúra alatt – a proletár forradalom talaján – a munkásságnak nincs lehetősége forradalmi, permanens szervezeti formákat létrehozni önmaga számára. A spontán felkelések alatt olyan akcióbizottságok (tanácsok) jönnek létre – mivel más nem jöhet létre -, amelyek minden harc szervezetét képezik és amelyek sorsa ezen harcok alakulásától függ. A harc kiterjedése egyben a tanácsszervezetek kiépülését és centralizációját is jelenti. Egy vereség elpusztíthatja, míg egy újabb felkelés újra életre nem hívja őket. Az illegalitás feltételei alatt működő kis munkacsoportok ezeket a szervezeteket legfeljebb befolyásolni képesek, de meghatározni vagy közvetlenül vezetni ezeket nem. A létrejövő tanácsokon belül kell megerősítést nyerniük, nem pedig mellettük álló külön szervezetként. Ilyen különálló szervezetként a tőkés diktatúra feltételei alatt csak úgy maradhatnak életben, ha olyan kicsik, hogy nem képesek a forradalom meghatározó elemeivé válni. Valójában mindössze a tömegek kényszerű cselekvésének tudatos elemei. De még ha nem is becsüljük túl a forradalom ideológiailag tudatos részét, mégis elő kell mozdítani azt. Hiszen minél több munkás van tisztában a teendőkkel, annál jobb a forradalomnak; de sosem lesznek elegendőek ahhoz, hogy a forradalmat önállóan vezessék. A tanácsok lesznek a mérvadóak. Minél egyértelműbbé válik a tanácsok számára, mi is a feladatuk, annál radikálisabban fog lezajlani a forradalom. A tudatos elemeknek meg kell próbálniuk a tanácsokon belül hatást gyakorolni és nem pedig kívülről meghatározni őket.
Ami a forradalmat illeti, ugyanez érvényes a proletárdiktatúrára is. A munkásságnak éppoly kevésbé van szüksége elnyomó gépezetre, mint egy tanácsokon kívül álló politikai szervezetre. (Végül is a különálló politikai szerv csak a forradalmi szituáció kiforratlanságát fejezi ki, azt, hogy a kapitalizmus megdöntése még nem lehetséges.) A tanácsoknak önmaguknak kell kézben tartaniuk a gazdasági és politikai hatalmi eszközöket, és ez csak akkor lehetséges, ha nem adják át azt szabad akaratukból egy különálló testületnek. Két különálló hatalmi központ létezése csak az egyik megsemmisüléséhez vezethet. A tanácsok szervezik meg a diktatúrát, mint később a termelést és az elosztást is. Nem tűrhetnek el maguk mellett még egy hatalmat, mert abban már benne foglaltatna jövendő hatalmától való megfosztása is. “Minden hatalmat a tanácsoknak!” ez nem csupán üres frázis, hanem a legkeserűbb szükségszerűség is. Ettől az alapelvtől való minden eltérés máris a tanácsok hatalomvesztésének elindításához vezet, és ezzel a kommunista harc megnehezítéséhez.
Hogy vajon sikerül-e, elvünket a legtisztább formájában megvalósítani – hiszen mi is csak a különböző érdekek nélküli munkásság része vagyunk -, ez olyan kérdés, amely magát az elvet nem sértheti meg. Az ember nem mindig érheti el, amire törekszik. De mert túl sok olyan ellentétes erő száll szembe az objektív lehetséges céllal, amelynek sikerülhet a célt meghiúsítani, éppen ezért az a lényeg, hogy következetesen ragaszkodjunk a maximális programhoz. Ha a tanácsok túlélésük érdekében a helyzetből adódóan rákényszerülnek, hogy olyan külön intézkedéseket hozzanak, amelyek nincsenek mindig összhangban a homályosan előttük lebegő végcéllal, vagy ha helytelenül ítélik meg az objektív helyzetet és olyan elavult politikát kezdenek el folytatni, amely hozzájárul saját bukásukhoz, ez igen sajnálatos. Mindez minket is rugalmasságra és olyan taktikai manőverekre kényszerít, amelyek ma még nem láthatóak előre. És mégis éppen azért, mert ezek a veszélyek fennállnak, még következetesebben kell képviselni a maximális programot és harcolni érte, ameddig csak lehetséges. Hátráltató erőből épp elegendő van, nem kell még segíteni is nekik, hiszen minél több engedményt teszünk, annál hátráltatóbbá válnak. Liebknecht szavaival élve, “ahhoz, hogy a lehetségeset lehetővé tegyük, a lehetetlenre kell törekednünk.” Ha csak lemondunk a valós harcba való beavatkozásról, mert a történelem más utat választott, mint amit akartunk, akkor méltatlanokká válunk a forradalmár névre. Kétségtelenül nem elegendő az, amit a hollandok erről a problémáról írtak: hogyan képes az osztály helytállni, hogyan tudja a tanácsokban létrehozni a megtorló szervezetet, amely a tanácsdiktatúrát biztosítja stb… Ebbe a kérdéskomplexumba most mi sem akarunk belemenni. (Ezeket a dolgokat másutt fejtjük ki bővebben.) Egy dolog azonban biztos, mégpedig az, hogy azok az érvek, amelyeket N.N. megemlít, csak zavarodottságból létrejött megoldások, amelyek semmiképp sem segítik a probléma megoldását. Válasza az általa felvetett kérdésekre lényegében csak azoknak a régi dolgoknak az átkeresztelése, amelyeket előzőleg már elintézettnek tekintett. Javaslata alapján mindössze új nevet adott a régi pártállásoknak, és az ezeket támogató érvelés is az eddigi munkásmozgalom elavult érveléseire mutat vissza. A tiszta kommunista programon belül újra rá kell mutatni arra, hogy bár szép és jó az elméletben, a gyakorlatban azonban felhígul. Újra a középrétegek létét, a parasztok elmaradottságát stb. kell hibáztatni ahhoz, hogy saját következetlenségét igazolhassuk, habár éppen ezen rétegek elmaradottságának és ellenségeskedésének alapján kell a forradalmi következetesség és egyértelműség mértékét megtartani. Ezeket a csoportokat nem lehet ravasz politikával beugratni, hanem csak hatalmi eszközökkel akadályozni cselekvőkészségüket, és ha szükséges legyőzni őket. Minél nagyobb az ellenállás, annál egyértelműbben kell a forradalmi programot képviselni. Az első engedmény engedmények sorát hozza magával, és végül már semmi sem marad az eredeti szándékból. Ha a forradalmi mozgalomra – mint ahogy ez most is történik – engedményeket kényszerítenek, az már rossz, de ha ezeket a lehetséges engedményeket már a programban előre lerögzítjük, az azt jelenti, hogy megriadunk a radikális megoldásoktól és a régi vezetői politikához térünk vissza, amely úgy tesz, mintha “ravaszsága folytán” saját kívánságainak megfelelően tudná alakítani a történelmet.
N. N. gazdasági tanácsai mellett jelenlévő politikai tanácsai (miért választja el egyáltalán egymástól, az egymástól el nem választható dolgokat?) mind az eddigi pártpolitika restaurációs eredményei. Azé a pártpolitikáé, amely azt állította, hogy a pártdiktatúra valósítja meg a tömegek diktatúráját és ez megegyezik az osztály diktatúrájával. Ebben a kérdésben teljesen elutasítjuk N. N. véleményét. Figyelmeztetése, mely szerint, ha mi elutasítjuk álláspontját, “azzal átengedjük a pályát az egyenlőre még befolyást gyakorló más szervezeteknek”, nem érint bennünket, hiszen mi nem szándékozunk ezekkel a szervezetekkel a tömegek uralásáért és engedelmeskedéséért konkurenciaharcot vívni. Nem akarjuk, hogy a tömegek követőinkké váljanak, hanem önálló mozgalmukat támogatjuk. Nem mondjuk azt, hogy “minket kövessetek és ne másokat”; azt mondjuk, hogy senkit se kövessetek, csak saját érdekeiteket és szükségszerűségeiteket. Ezek a szükségszerűségek a mieink is, úgy hogy nekünk a tanácsmozgalom keretei saját tevékenységünkhöz teljesen elegendőek. Míg a tanácsok létre nem jönnek, rá leszünk kényszerítve arra, hogy elszigetelt csoportokba tömörüljünk, de ez a hiányosság semmiképpen sem jelenthet minőséget. Mihelyst a tömegek megteremtik szervezeteiket a tanácsokban, külön szervezetként nem létezhetünk többé. A mi helyünk a tanácsokban van, és nem pedig mellettük.
A hollandok munkacsoportokról és azoknak a tömegmozgalmakhoz való viszonyáról szóló fejtegetéseit kétségtelenül ki kell egészíteni. A hollandok kézenfekvő megfogalmazásának gyakran van egyféle kínos idealista mellékíze, de ezen a hiányosságon lehet segíteni. De ezekben a pontokban semmi esetre sem szabad N. N. felfogásának engedményeket tenni.
(RH megj.: 2014. 02. 14.)