MARX ÉS KEYNES: 40 ÉVES PAUL MATTICK KÖNYV (MARX AND KEYNES, THE LIMITS OF THE MIXED ECONOMY) – KMB

 

KMB:

MARX ÉS KEYNES: 40 ÉVES PAUL MATTICK KÖNYV (MARX AND KEYNES, THE LIMITS OF THE MIXED ECONOMY)

 

Az, hogy egy könyv élesen elüt az adott periódusban megszokott diskurzusoktól és kevéssé  olvasott, valószínűleg két olyan tulajdonság, ami gyakran együtt jár. Ugyanakkor Paul Mattick 1969-ben (meglehetősen nehezen, ld. Mattick jr. 1999) kiadott könyve, a “Marx and Keynes  – The Limits of the Mixed Economy”, rendelkezik egy harmadik sajátsággal is, ami nem csak elég ritka a társadalomtudományok területén, hanem alapos okot ad(hat)na az újraolvasására: ez pedig az a tény, hogy rendkívül pontos predikciókat tett a megírását követő évekre nézve.

De talán épp ezért, a korszellem sosem kedvezett ennek a valóban zseniális írásnak: megírásakor még rendíthetetlen volt a hit a nyugati társadalomtudomány és közgazdaságtan mindkét politikai pólusán, hogy a “Golden Age” nem pusztán egy sajátos konjunktúra, hanem minőségi és visszavonhatatlan változás a kapitalizmus természetében. Míg a tőkerendszer gazdaságpolitikai menedzserei a rájuk jellemző könnyed non-chalance-szal hangoztatták (pl. Paul Samuelson bestseller közgazdaságtan-tankönyvének előszavában biztosította az olvasót: a gazdasági válságok immár a múlt emlékei csupán) a megváltoztathatatlant, addig az újbaloldal deszperádói a szomorú – de a teljes foglalkoztatottság és az akkor még biztos tenure által talán mégis valamennyire kipárnázott – rezignáltság hangján állapították meg: úgy tűnik a kapitalizmus végleg kinőtte egykori instabilitását. A reálbérek nőnek, a fogyasztás bővül, és hétvégenként a munkásosztály boldogan nyírja kis kertjének pázsitját. Fényes vagy elviselhetetlen, egyre megy: végzetünk ez a rendszer.

Ebben a kontextusban irrelevánsnak és némileg illetlennek tűnt Paul Mattick könyve, ami alapjaiban kérdőjelezte meg a Wirtschatswunder [gazdasági csoda] végtelenségébe vetett hitet, és a korszak közgazdaságtani ideológiáját (hogy mennyiben volt gyakorlata is, arról később), a “keynesianizmust”.

Mattick nem árult zsákbamacskát, az előszóban így fogalmazott: “It is my contention that the Keynesian solution to the economic problems that beset the capitalist world can be of only temporary avail, and that the conditions under which it can be effective are in the process of dissolution. For this reason the Marxian critique of political economy, far from having lost its pertinency, gains new relevance through its ability to comprehend and transcend both the “old” and the “new” economics.” /kiemelés tőlem – kmb/

[Azt állítom, hogy a keynesi megoldás a kapitalista világot sújtó gazdasági problémákra csak ideiglenesen lehet hasznos, és hogy azok a feltételek, amelyek mellett hatékony lehet, megszűnőben vannak. Emiatt a politikai gazdaságtan marxi kritikája, amely távolról sem veszítette el aktualitását, új aktualitást nyer azáltal, hogy képes megérteni és meghaladni mind a “régi”, mind az “új” közgazdaságtant.]

Csak öt évet kellett várnia Mattick-nek, hogy kirobbanjon a háború utáni első súlyos recesszió (1973-75), és még néhány évet, hogy a recesszió ellen hatástalannak bizonyult “keynesiánus” gazdaságpolitikát a hetvenes évek végén nem csak, hogy impotensnek kiáltsák ki, hanem – alighanem tévesen (Giussani, 1999) – egyenesen az újra megjelenő munkanélküliség és infláció okának.

Ez egyben azt jelentette, hogy Mattick kritikája Keynes-ről megint csak irrelevánssá vált: ahogy az “aranykor” éveiben (tévesen) azt gondolták, a stabilitás és a növekvő jólét örökké fog tartani és a “keynesiánus” bölcsesség szavatolja azt, addig a nyolcvanas-kilencvenes évek monetarista, “new classical” ellenforradalma (tévesen) azt állította, épp a keynesiánus intervencionizmus okozta a problémákat. Tovább bonyolítva a képet, a kilencvenes évek vége felé lassan (legalábbis intellektuálisan) magához térő nyugati baloldal elsősorban “anti-neoliberalizmus” formájában jelentkezett, ami a különböző neoliberális szövegekkel való oppozícióban definiálta magát, és ezáltal félig-meddig tudattalanul maga is keynesiánussá vált (Guerrero 1999, Cogoy 1987a). Így aztán egy eleve kétes ideológia tükörképének a tükörképéhez jutottunk el. Pierre Bourdieu, Susan George, sőt, valamennyire még David Harvey szerint is (ld. Mattick jr. 2008), a probléma a neoliberalizmus, és a “keynesiánus” politika igenis működött és pusztán feltámasztásra vár (Harman 2007).

A “probléma” Mattick könyvével az, hogy mindezekkel az előfeltételezésekkel egyaránt szemben áll.

Mattick könyvének alaptéziseit a következőképpen foglalhatjuk össze.

Keynes elmélete nem annyira egy „forradalmi”  gazdaságelméleti rendszer, hanem egyfajta policy discourse [politikai diskurzus], inspirálója a gazdasági világválság, alkalmazási területe a súlyos recessziók idején bevetendő fiskális és monetáris mentőakciók terepe, elemzési kerete pedig a “short cycle” [rövid ciklus] (Giussani 1999), a “pénzáramlatok” [monetary flows] hirtelen elakadása. Ennek következtében az elmélet sem a rendszer hosszú távú dinamikájáról, a “long cycle” [hosszú ciklus] lefutását szabályozó endogén változókról, sem az ezt megalapozó értékelméletről nem mond sokat, a teljes foglalkoztatottság (az optimális szintű gazdasági aktivitás) hiányáról alkotott elmélete pszichologizáló (Kliman 2003, p. 150) – ami aztán a valóban súlyos krízisek idején átokként száll vissza a teóriára, a “short cycle”-ön belül is.

Bár kevésbé explicite, de Mattick azzal kapcsolatban is kétségeit fejezte ki, mennyiben köszönhető  a háború utáni gyors növekedés két évtizede Keynes receptjeinek. Visszatekintve megállapíthatjuk: amennyiben Keynes receptjeit az “anticiklikus keresletszabályozás” és a “deficit spending” [deficit kiadások] címkéivel azonosítjuk {1} , azt kell, hogy mondjuk, hogy a Golden Age kevésbé keynesiánus időszak volt! (Giussani 1999, Harman 1996, Harman 2007, Matthews 1968)

Az 1948 és 1968/73 közötti periódust kiegyensúlyozott büdzsék, stagnáló, vagy csökkenő államadósságok és szinte teljesen semleges (keresleti szempontból) fiskális politikák jellemezték. Mint Anwar Shaikh kimutatta (Shaikh 2003, Guerrero 1997) a “jóléti államnak” nevezett transzferjövedelmek nettó újraelosztó hatása lényegében nulla, a munkásosztályon belüli elosztást jelentik pusztán, sőt az “aranykor” éveiben az amerikai munkásosztály több adót fizetett be béreiből, mint amennyit a szociális “juttatások” formájában felvett. Egyszóval nem hogy a tőke finanszírozta profitjaiból a munkásosztály “jólétét”, hanem az ötvenes-hatvanas években a munkásosztály nettó szubvencionálója volt a tőke számára nem épp kedvezőtlen amerikai hadigazdaságnak. A “jóléti államnak” nevezett jelenségek (Diego Guerrero javasolt kifejezése: “a State of Trouble and Woe” [a baj és a nyomorúság állama], Guerrero 1997) megjelenése jócskán megelőzi Keynes fellépését (egészségügy, oktatás stb.) és a “keynesiánus” paradigma népszerűségvesztése óta sem csökkent az ilyen jellegű állami jövedelemcentralizáció a fejlett országokban. Mindezt azonban inkább a szükséges minőségű munkaerő reprodukciójához szükséges, a munkásosztály jövedelmein belüli “pooling”-nak [összevonásnak, „jobb kihasználásnak”] kell felfogni, mintsem a tőke “megcsapolásának”, vagy keresletszabályozási politikának.

Minden jel arra utal, hogy nem az állami “keresletszabályozás”, hanem az akkumuláció “endogén” üteme volt az (a háború utáni kirívóan magas profitráta miatt), ami garantálta a teljes foglalkoztatottságot és a növekvő  béreket (Matthews, 1968). A “kellemetlen” tények (mind a keynesiánusoknak, mind az “anti-keynesiánusoknak”, mind az “anti-neoliberális”, keynesiánussá szelídült baloldalnak) a következők:

“Throughout the post-war period, the government, far from injecting demand into the system, has persistently had a large surplus. This surplus…has been much larger than at any time in the 20th century. When governments did intervene, it was ‘a question of reducing the size of the deficit’, not of ‘turning a surplus into a deficit’. The ‘overall effect’ was ‘one of restraint’. Nor could government socialisation of investment have lain behind the boom. ‘Investment in the public sector has been on average a smaller proportion of total investment in the post war period than it was in the inter-war years’. And the public sector borrowing requirement actually fell in the 1950s and 1960s. In fact, the main form government intervention took until the 1970s was of ‘credit squeezes’ to slow down the economy, rather than deliberate increases in spending to speed it up.” (Matthews 1968, idézi: Harman 1996)

[A háború utáni időszakban a kormányzat ahelyett, hogy keresletet juttatott volna a rendszerbe, folyamatosan nagy többletet tartott fenn. Ez a többlet… sokkal nagyobb volt, mint a 20. században bármikor. Amikor a kormányok beavatkoztak, akkor “a hiány csökkentéséről volt szó”, nem pedig arról, hogy “a többletet hiányra változtatták”. Az “általános hatás” a “visszafogottság volt”. A fellendülés mögött nem állhatott a beruházások kormányzati szocializációja sem. “A háború utáni időszakban az állami szektor beruházásai átlagosan kisebb arányt képviseltek az összes beruházáson belül, mint a két világháború közötti években”. Az 1950-es és 1960-as években pedig az állami szektor hitelfelvételi igénye ténylegesen csökkent. Valójában az 1970-es évekig a kormányzati beavatkozás fő formája a gazdaság lassítását célzó “hitelszűkítés” volt, nem pedig a kiadások szándékos növelése a gazdaság felgyorsítása érdekében.” (Matthews 1968, idézi: Harman 1996)]

Az adócsökkentéssel és állami költekezéssel jellemzett “élénkítő” politikát igazán csak a hetvenes években jelentkező problémák hatására vetették be a kormányok – ekkor viszont nem járt sikerrel, ami miatt végül az egész elmélet kompromittálódott, majd egyenesen bűnbakká vált.

Mattick mindezt előre jelezte: mivel Keynes elmélete nem rendelkezik egy konzisztens érték- és értéktöbblet-elmélettel, ezért az immanens módon kialakuló válságok elméleténél szükségképpen pszichologizálásba csap át (“Whatever the objective reasons for depressions, as long as economists consider them unascertainable they have nothing to work on but the psychology of the class they represent.”, Mattick 1969, 1. fejezet [Bármilyenek is legyenek a depressziók objektív okai, amíg a közgazdászok nem tartják azokat megállapíthatatlannak, addig nem tudnak mással foglalkozni, mint az általuk képviselt osztály pszichológiájával.]; ld. még Kliman 2003, p. 135.) és keresletmanipuláló vagy a befektetési kedvet növelő (kamatcsökkentés, ezáltal a “reál” befektetések relatív attraktivitásának növelése), “hidraulikus” megoldásokat (“priming the pump”) javasol. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk: ezeket a “boom” éveiben nem szükséges bevetni, míg a válság pillanataiban – hiábavaló.

Keynes ugyan rendelkezett egyfajta endogén “stagnáció-elmélettel” (a fogyasztásra való hajlam (propensity to consume) relatív csökkenése a jövedelem növekedésével, az új befektetések várható profitabilitása (marginal efficiency of capital) és a befektetési kedv visszaesése), ez azonban pszichologizáló jellegű maradt.

Mivel érték-, és ezért profit-elmélete gyakorlatilag üres maradt, ezért az egész teória közepén egy méretes lyuk tátong. Mi a profit? – hangzik a klasszikus politikai gazdaságtan kérdése. Az a (marxi) válasz, hogy a profit az adott termelési viszonyok közötti, történelmileg specifikus megjelenési formája a társadalmi többletmunkának (az újonnan elvégzett munkamennyiség többletének a megvásárolt munkaerő értéke fölött), természetesen világnézetileg elfogadhatatlanná vált, a tőle való megszabadulásért viszont nagy árat kellett fizetni. Az “absztinenciára” alapozó profit-elméletek nem csak, hogy meglehetősen abszurdak (a profit “jutalom” a pénzvagyon nem-elfogyasztásért, avagy “kockáztatásáért”), hanem egyszerűen nem magyarázatok: feltételeket sorolnak föl, amik szükségesek a profit kialakulásához, de nem magyarázzák azt meg (Fine and Saad-Filho 2004, p. 38.). Keynes maga tulajdonképpen nem mozdult el ettől az elmélettől, pusztán kiegészítette egy önmagában érvényes, de ettől még ugyanúgy nem kielégítő meglátással: a profit “jutalom” a “likviditás-preferencia” legyőzéséért.

Itt arról a kétségtelen tényről van szó, hogy egy monetáris (nem pedig barter) gazdaságban a kereslet és kínálat nem esik feltétlenül egybe (ez Say törvénye, amit Keynes sikeresen szétrombolt, habár mindez megtalálható már Marx-nál is, ld. Értéktöbblet -elméletek 2. kötet, 17. fejezet – MEM 26/2.), hiszen nem árut cserélnek árura, hanem árut pénzre és fordítva. Ezáltal az eladás még nem jelent vásárlást: a pénztulajdonosok dönthetnek úgy, hogy inkább pénz formájában halmozzák fel vagyonukat. Az így kialakuló “fundamentális bizonytalanság” (fundamental uncertainty), hozza létre a likviditás preferenciát, azaz a pénztulajdonosok (tőkések) preferenciáját arra, hogy vagyonukat inkább likvid formában tartsák, mintsem, hogy valamilyen illikvid, kockázatos tőkebefektetésbe “süllyesszék” bele. Ha legyőzik ezt a “hajlamot”, a profit ezért a heroikus lépésért járó “jutalom”. De miért változna ez a “hajlam” időben? Feltehetőleg az új befektetések várható profitabilitásának (marginal efficiency of capital) süllyedése miatt. És ezt ugyan mi okozná? Ez az a pont, ahol az érvelés igazán problematikussá válik. Keynes szerint a dolog egyrészt a megmagyarázhatatlan csoportpszichológiától (“animal spirits”) függ, másrészt van egy tendencia a várható profitabilitás süllyedésére a tőkeállomány növekedésével. De miért lép föl egy ilyen tendencia? Ennek megmagyarázásához egy szilárd érték- és értéktöbblet-elméletre lenne szükség, amivel Keynes nem szolgálhat. Ehelyett pusztán megállapítja azt a tényt, hogy a tőkeállomány növekedésével a tőke “ritkasága” (scarcity) csökken, és “ezért” várható hozama süllyed. Amint az alacsony hozamú tőkék aránya megnő, eluralkodik a tulajdonosokon a pesszimizmus, ami aztán a likviditás-preferencia növekedéséhez és a befektetések visszaeséséhez, és végül depresszióhoz vezet. Látható, hogy ez inkább egy tautologikus leírása a gazdasági válságoknak mintsem magyarázata. Elmélete tisztán deszkriptív marad és pusztán a már kialakult válságok kezelésére tett javaslatokhoz vezet: kamatcsökkentés a “reál” befektetések serkentésére, a “rentier eutanáziája” és a magánbefektetések pótlása állami kereslettel. Ahogy Sir John Maynard könyve vége felé mondja, mai szemmel nézve megdöbbentő, hanyag nyugalommal: “I conclude that the duty of ordering the current volume of investment cannot safely be left in private hands. [Arra a következtetésre jutottam, hogy a jelenlegi beruházási volumen elrendelését nem lehet biztonságosan magánkézben hagyni.] ” (Keynes 1937, p. 280, kiemelés tőlem)

Ezeknél a javaslatoknál egyben megmutatkozik elméletének fetisizmusa és az egész életművét meghatározó, némileg naiv – bár lenyűgözően elegáns és meghatóan jó szándékú – technokratizmus. Mivel nem tisztázta az értéktöbblet mibenlétét (amit Keynes szerint nem kell megtermelni, egyszerűen csak van, “mert” az adott tőkeeszköz ritka {2}), ezért a különböző gazdasági kategóriák egyszerűen tárgyi, technikai változóknak tűnnek föl, nem pedig emberek közötti, konfliktuózus viszonyok tárgyszerű megjelenésének.

Az értéktöbblet megtermelése körüli konfliktusok (a munkaidő és a munkaintenzitás kérdése, a munkafolyamat kontrollja), a relatív értéktöbblet kipréselésének állandó  produktivitás-növelő hatása, az ebből következő állandó  technológiai változás körüli társadalmi konfliktusok (régi technológiák, képzettségek, iparágak vagy akár országok leértékelése) – mindezek ebben az aszociális, technokratikus vízióban meg sem jelenhetnek. A rendszer válságtendenciái (a profitráta süllyedő tendenciája, a stagnálásra való hajlam) pusztán technikai problémák. A profitráta hosszú távon esetleg a nullához közelít? Nem gond. Az állam majd “átveszi” a befektetéseket, csökkenti a kamatokat és í. t. – miközben valójában ez a tőkés termelési viszonyok de facto megszüntetését, azaz a társadalom hatalmi viszonyainak a gyökeres felforgatását jelentené.

Tehát Keynes egyrészt nem állít fel elméletet a profit mennyiségére és eredetére nézve, és ennek következtében válságelmélete pszichológiai jellegű marad. Másrészt megoldási javaslatai részben kétesek (kérdéses mennyiben tudják kompenzálni a profitráta adott esetben meredek esését néhány pillanaton túl), részben olyan mértékben eltekintenek a vizsgált jelenségek mögött lévő társadalmi viszonyoktól (hogy javaslatainak hatalmi dimenziója is lenne, azt Keynes gyakorlatilag föl sem veti főművében), hogy nehéz őket politikailag komolyan venni. És valóban: amikor a hetvenes években „rázópróba” alá került a doktrína, pillanatok alatt meg is szabadultak tőle.

Az, hogy a tőkés termelés csereérték-termelés, a tőke termelése, hogy a fizikai javak termelésének iránytűje és vezérelve a tőke értékesülésének (az újonnan megtermelendő többletérték extrakciójának és realizálásának) rátája, azaz a profitabilitás, nem pedig a fogyasztás, és hogy a tőkeviszony egyben hatalmi viszony, ami nem „szerkeszthető át” békésen saját maga ellentétébe: ez mind olyasmi, ami idegen maradt Keynes-től. Nem csak hogy nem fedezi föl, hogy ezek történelmi és egyben társadalmi kategóriák, hanem – talán épp ezért – az ezeken belül érvényesülő tendenciatörvényeket tetszőlegesen módosíthatónak tekinti. Ezáltal analitikus szempontból is problematikussá teszi mind elemzését, mind javaslatait, feltáratlanul hagyva a kapitalizmus hosszútávon ható “biológiáját” (Giussani 1999, p. 8.) és a kvalitatív történelmi változás nehézségét – ez utóbbit persze Keynes nagyon is szerette volna elkerülni. Sőt kis rosszindulattal azt mondhatnánk: ez utóbbi intenció az, ami egész életművén konzisztensen, törés nélkül végigvonul.

Mattick könyve részben Marx meglátásainak rendkívül éles és pontos bemutatása is, amiben sokkal pontosabb és bátrabb, mint az akkoriban uralkodó “marxista közgazdaságtan” nagyjai (elsősorban Paul Sweezy és köre, ld. Cogoy 1987a, 1987b). Talán érdemes megjegyezni, hogy 20-30 évnek kellett eltelnie a könyv megírása után, míg végül megjelentek olyan teoretikusok (ld.: “Temporal Single System Interpretation“) ezen a területen, akik szembeszálltak a különböző állításokkal, amelyek szerint Marx “transzformációja” (tkp. a termelési árak kialakulása, ld. A tőke 3. kötet, 9. fejezet – MEM 25.) ellentmondásos. Bár Mattick idejében ez a vita még nem generált akkora anyagot, mint azóta, ezért megfogalmazása kevésbé technikai, de a lényeg mégis benne van: a munkaérték-elmélet és a termelési árak elmélete között nincsen semmiféle ellentmondás (a “transzformáció” a valóságban már mindig adva van az árak formájában), kivéve, ha rendkívül implauzibilis megkötéseket vezetünk be (pl. konstans bemeneti és kimeneti egységértékek (és -árak)).

Szintén üdítő olvasmány ez a könyv, ami az akkumuláció, a technológiai fejlődés és a profitráta dinamikájának kérdését illeti. Miközben az amerikai marxista baloldalon meghatározó könyv, Paul Sweezy és Paul Baran Monopoly Capital-je, von Bortkiewicz téves kritikája által összezavarva elvetette Marx értékelméletét és helyette egy igen dubiózus alulfogyasztási-monopolizációs elméletbe menekült (Cogoy 1987a, 1987b), aminek politikai implikációi egyébként szinte megkülönböztethetetlenek a baloldali keynesianizmuséitól, addig Mattick világosan megmutatja, semmi ellentmondás nincs ebben a hipotézisben. Ahogy Mattick a hatodik fejezet végén élesen megfogalmazza:

“Carried to its “logical end,” a continuously accelerating capital expansion will change the relative decline of the rate of profit into an absolute decline because of a lack of surplus-value with respect to the swollen mass of capital. When this happens, reality will correspond to Marx’s model of capital expansion.“

[A “logikus végkifejletig” vitt, folyamatosan gyorsuló tőkebővülés a profitráta relatív csökkenését abszolút csökkenéssé változtatja, mivel a felduzzadt tőketömeghez képest hiányzik az értéktöbblet. Amikor ez megtörténik, a valóság megfelel a Marx-féle tőkeexpanzió modelljének.]

Az “abszolút túlakkumuláció” eme pontján kirobbanó válságok (amik a gyakorlatban természetesen nem feltétlenül épp ebben a pillanatban robbannak ki, köszönhetően a hitelrendszer rárétegződésének a tulajdonképpeni értéktöbblet-termelés rendszerére) azonban egyben a megoldást is jelenthetik a rendszer egésze számára, a “tőke elpusztításán” keresztül. Jelenti ez egyrészt a “lemaradt” tőkeblokkok csődjét, leírását, a tőke centralizációját, valamint a tőkeviszony (mint bérmunkaviszony) széleskörű feloldódását, azaz a tömeges munkanélküliséget, ami lehetővé teszi az értéktöbblet-ráta feltekerését. (vö.: ezzel a hírrel: miközben az utóbbi 1 évben nyilván nem beszélhetünk technológiai fejlesztésről, a munka produktivitása meredeken nőtt az USA-ban, hála a munkaintenzitás növelésének és a wage cutting-nak [bércsökkentésnek].)

Mattick könyve sok szempontból valóságos aranybánya. Remek fogalmi tisztázások sorát találhatjuk benne a “túltermelési válság” fogalmától {3} kezdve, az államkapitalista rendszerek vagy az imperializmus elemzésén keresztül a “jóléti állam” (Shaikh 2003, Guerrero 1997) és a hadigazdaság/államosítások (“waste production [pocsékolás termelés]”) valódi funkciójáig.

A mű végén Mattick összefoglalja konklúzióit. Az „aranykor”, amit Samuelsontól Marcuse-ig oly sokan végtelennek hittek (persze egész más hangsúllyal), minden valószínűség szerint nem lesz végtelen. Legitimációs ideológiája, a keynesi gazdaságelmélet, pedig sem analitikus erényeit, sem gyakorlati kapacitásait tekintve nem tűnik alkalmasnak arra, hogy bírja a nyomást, amennyiben neadj’ isten kiderülne, a kapitalizmus mégsem nőtte ki az instabilitásra való hajlamát, és a sikeres felhalmozás évei, úgy ahogy azt Marx leírta, törvényszerűen elhozzák a válság éveit is. Mindent egybevetve a “keynesianizmus” inkább egy pusztító háború utáni akkumulációs boom epifenomenális ideológiai jelenségének tűnik, mintsem egy korszak Wesenszug-jának [lényegi jellemzőjének], vagy pedig receptnek a kapitalizmus meghaladására.

Ma már tisztán látszik, hogy ami egy új világ változhatatlan alaprendjének látszott: növekvő  bérek, folyamatosan bővülő fogyasztás, csökkenő munkaidő, jövedelmi biztonság és a represszívebb társadalmi tendenciák visszaszorulása – mindez ideig-óráig korántsem lehetetlen a kapitalizmuson (vagy akár az államkapitalizmuson) belül, ugyanakkor korántsem szükséges, hogy örökké tartson. A ’89 utáni Kelet-Európában, illetve 2009-ben, az újra 10-15%-os amerikai munkanélküliség és egyéb életelixírek évében, talán nem kell ezt különösebben magyarázni. És mindez semmiféle történelmi szükségszerűséget nem jelent a “rendszer transzcenzusát” megvalósító társadalmi erők megjelenésére. Még akkor sem, ha a munkanélküliség, a „jóléti” transzferek megvágása (a finánctőke szubvencionálásának megemelkedett költségei miatt), a munkamennyiség/-intenzitás növelése és más old school válságjelenségek mellett egyre tisztábban felsejlik az a nagyon is reális lehetőség, hogy ennek a gazdasági rendszernek legyűrhetetlen felhalmozási kényszere nem csak az emberi civilizációt zilálhatja szét, hanem akár a teljes bioszférát is elpusztíthatja.

Ahogy Mattick írja könyve végén: “Marx once said that “the proletariat is revolutionary or it is nothing.” At present it is nothing and it may well be that it will continue to be nothing. But this is not certain.”

[„Marx egyszer azt mondta, hogy >>a proletariátus vagy forradalmi, vagy semmi<<. Jelenleg semmi, és könnyen lehet, hogy ezután sem lesz semmi. De ez nem biztos.”]

Semmi sem akadályozza meg, hogy továbbra is inkább favicceket gyártsunk a fenti mondat tetszőleges szavairól, miközben megfulladunk az autóforgalomtól, a remélt fellendülés elmarad, vagy netán agyonvernek az éhezők, vagy egy kósza magyargárda.

But this is not certain.

[De ez nem biztos.]

——————————————-

Hivatkozások

Cogoy, M. ‘The Falling Rate of Profit and the Theory of Accumulation’ International Journal of Political Economy, (1987a) vol. 17 no.2

Cogoy, M. ‘The Theory of Value and State Spending’ International Journal of Political Economy, (1987b) vol. 17 no.2

Fine, B. és Saad-Filho, A. ’Marx’s Capital’, Pluto Press (2004)

Giussani, P. ’The Limits of a Mixed Economy and the Accumulation of Capital in Our Times’ International Journal of Political Economy, (1999-2000) Vol. 29 No. 04

Guerrero, D. ’The Welfare State and the Distribution of National Income in Spain Since the Transition’ International Journal of Political Economy, (1997) vol. 27 no.4

– ’Nonproductive Labor, Growth, and the Expansion of the Tertiary Sector Thirty Years After the Publication of Marx and Keynes’ International Journal of Political Economy (1999-2000) Vol. 29 No. 04

Harman, C. ’The Crisis of Bourgeois Economics’ International Socialism 1996 Issue 71

‘Theorising Neoliberalism’ International Socialism 2007 Issue 117

Keynes, JM. ’The General Theory of Employment, Interest, and Money’ (1937), EBOOK

Kliman, A. ’Value Production and Economic Crisis: A Temporal Analysis’ in: R. Westra, A.Zuege: Value and the world economy today (2003) Palgrave Macmillan

Matthews, RM ’Why Has Britain Had Full Employment Since the War?’ (1968) The Economic Journal, volume 78, number 311

Mattick, P ’Marx and Keynes. The Limits of the Mixed Economy’ (1969), http://www.marxists.org elektronikus kiadás

Mattick, P. jr. [Paul Mattick fia!] ’Review Articles: David Harvey – The Limits to Capital’ (2008), Historical Materialism 16 205–232

 – ’Editorial Introduction’ International Journal of Political Economy (1999-2000) Vol. 29 No. 04

Shaikh, A. ’Who Pays for the “Welfare” in the Welfare State? A Multicountry Study’ (2003) Social Research, Vol. 70, No. 2.

{2} “It is much preferable to speak of capital as having a yield over the course of its life in excess of its original cost, than as being productive. For the only reason why an asset offers a prospect of yielding during its life services having an aggregate value greater than its initial supply price is because it is scarce; and it is kept scarce because of the competition of the rate of interest on money. If capital becomes less scarce, the excess yield will diminish, without its having become less productive – at least in the physical sense.”

[Sokkal jobb úgy beszélni a tőkéről, hogy az élettartama során az eredeti költségét meghaladó hozamot biztosít, mint úgy, hogy az produktív. Ugyanis egy eszköz csak azért kínál kilátást arra, hogy élettartama során az eredeti kínálati áránál nagyobb összértékkel bíró szolgáltatásokat nyújtson, mert szűkös; és a pénzkamatláb versenyének köszönhetően szűkös marad. Ha a tőke egyre kevésbé lesz szűkös, a többlethozam csökken, anélkül, hogy kevésbé termelékennyé válna – legalábbis fizikai értelemben.] Keynes 1937, p. 181