2023. 02. 16.
.
CAJO BRENDEL – TÉZISEK A KÍNAI FORRADALOMRÓL
.
Barikád Kollektíva – Előszó
Cajo Brendel
1915-ben született Hollandiában, Hágában. Kispolgári környezetben nőtt fel, apja vállalkozása a világgazdasági válság idején csődbe ment. Brendel a szülői ház elhagyása után gyakran volt munkanélküli. Politikailag kezdetben a trockizmussal szimpatizált, de észhez tért, és már 19 évesen csatlakozott a GIK-hez, ami ekkoriban a tanácskommunizmus egyik fontos mozgalmi alakulata volt. A háború alatt fogságba esett, majd a háború után Amersfoortban élt, és újságíróként dolgozott Utrechtben. 1952-től 1954-ig a hollandiai tanácskommunista Spartacus folyóirat szerkesztője volt, a szervezet aktív tagja. Elméleti tevékenysége főleg a bolsevizmus kritikájára irányult, ennek jegyében írt Lenin forradalomelméletéről, a kínai bolsevizmusról, Kronstadtról és elvtársairól (Gorter, Pannekoek, Rühle), akik megalapozták a tanácskommunizmus bolsevizmussal szembeni kritikáját. De az osztályharc más területeiről is értekezett, írt a kommunista csoportokról Hollandiában, az angliai osztályharcokról 1945-1972 között. A Spartacus 1964-ben többfelé szakadt, Brendel pedig a Daad en Geadachte (Tett és Gondolat) csoportban lett hangadó. A szervezet egyre furább és ellenszenvesebb tevékenységet folytatott: pl. azzal a sajátos felfogással álltak elő, hogy a 19. század munkásmozgalmát, mint tőkés elemet szemlélték. A másik meredek nézetük, hogy minden pártszerű képződménytől mereven elhatárolódtak (főleg a KAPD-féléktől!). A szervezet minden tekintetben hanyatlott, és a végén eljutottak az „irányítottak lázadása az irányítók ellen” szemléletig, amelyben az osztályantagonizmus csak melléktermék lett.
Cajo Brendel alapvető szövegeiben ez a dekadencia nem mutatkozik meg, és mint a kommunista harc egyik nélkülözhetetlen elemét tesszük közzé a kínai eseményekről írt téziseit. A tanácskommunizmus meglehetősen Európa-centrikus felfogásában üde színfoltnak mutatkozik ez az írás.
„Tüzet a vezérkarokra!”
(Mao Ce-tung 1966-os tacepaója)
Bevezetés helyett:
„És a süketek hallani kezdtek, és a némáknak szóra nyílott ajkuk…”
A Kuangming Zsiboa című pekingi lap beszámol arról, hogy a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg egy második éve szolgálatot teljesítő katonája, Lu Zsun-Hua egészségügyi szolgálatos Mao Ce-tung eszméi segítségével meggyógyította Csiang Pao-Csuang süketnéma gyereket.
Mao eszméinek az egyik falusi népi kommunában folyó propagandája közben – közli a lap – az egészségügyi katona felfedezett egy 14-15 éves fiút, aki csak „hunyorgott, és nem énekelte a Mao Ce-tung szövegére komponált dalokat” – ami nagyon elkeserítette Lu Zsun-Huát.
„A fiúnak van füle – gondolta az egészségügyi katona – mégsem hallja Mao elnök tanításait. Szája is van, mégsem tud semmit elmondani Mao elnök, a nagy vezér iránti határtalan szeretetéről.” És ekkor az egészségügyi katona elhatározta, hogy kigyógyítja a süketnémát.
Lu Zsun-Hua tanácskozott a tű-terápia helyi szakemberével, az azonban azt válaszolta, hogy ez nehéz dolog, és ő még soha nem gyógyított süketnémát.
A katona ekkor Mao Ce-tung „A népet szolgálni” című cikkéhez fordult, és a lap szavai szerint „eltökélte annak kiharcolását, hogy minden süketnéma tudjon beszélni, tudja tanulmányozni, elsajátítani és propagálni Mao eszméit.”
Önállóan több mint 30 szúrást végzett a betegen, de az nem segített. „Mi lehet az oka? – töprengett a katona.
– Úgy végeztem a szúrásokat, ahogy a könyvek ajánlják, és nem találomra.”
És ekkor Lu Zsun-Hua, a lap állítása szerint Mao Ce-tung azon mondására gondolt, hogy „az eredmény kérdése az elfoglalt álláspont kérdése”.
„Ezek a szavak – írja a lap – megvilágították a lelkét.”
Az eredmény azért volt rossz – magyarázza a Kuangming Zsiboa – mert Lu Zsun-Hua a régi burzsoá sablonok szerint járt el – megbéklyózták őt a betegség gyógyítására vonatkozó burzsoá nézetek. Lu Zsun Hua még egyszer áttanulmányozta Mao elnök „három ismert cikkét.”
Minthogy a süketnémák nem tudják elmondani, mit éreznek a tűszúrások közben – írja a lap –, Lu elhatározta, hogy saját magán érzékeli módszerének hatását. Maga elé állította Mao Ce-tung mellszobrát, azt mereven nézte, szúrásokat végzett saját fejének különböző pontjain. Ugyanakkor szúrásokat végzett a 15 éves betegen, Csiang Pao-Csuangon is. Összesen 60 szúrást végzett. Lu Zsun-Hua a páciensének Mao idézeteket olvasott fel. „És egyszer csak Csiang Pao-Csuang, Mao Ce-tung mellszobrára mutatva, viszonylag tagoltan felkiáltott: Éljen Mao elnök!” Lu Zsun-Hua nagyot ugrott örömében, „Mao elnök! Óh, Mao elnök!” – kiáltott fel az orvos. Szavaid hallatán kivirágoznak a fák, amelyek több ezer évvel ezelőtt megkövültek, és megszólal az, aki születése óta süketnéma.
A hír – közli továbbiakban a pekingi lap –, elterjedt a falvakban. Jöttek a betegek, egy 14 éves néma a tűszúrások előtt és után Mao elnök idézeteit olvasta fel. Hua haladéktalanul elhatározta, hogy elterjeszti ezt a jó tapasztalatot a betegek között, és mozgósította a süketnémákat Mao eszméinek a süketnémák között való terjesztésére.
„Pontosan Mao elnök útmutatásai szerint jártam el – idézi az orvos szavait a Kuangming Zsiboa – és a süketnémák gyógyításának új módszerét fedeztem fel. Megértettem, hogy ezeket az eredményeket nem az ég és a föld kegye folytán, hanem Mao Ce-tung legyőzhetetlen eszméire támaszkodva értük el.”
Befejezésül a Kuangming Zsiboa ezt írja: „A süketek hallják Mao elnök hangját, a némák hangosan kiáltják: – Éljen Mao elnök! Nemcsak nagy ugrás ez az orvostudomány fejlődésében, de egyben ritka siker, amelyet a „burzsoá tudós tekintélyének Mao nagy eszmei segítségével való leküzdésének eredményeképpen értünk el.”
Barikád Kollektíva
2004. május
CAJO BRENDEL – TÉZISEK A KÍNAI FORRADALOMRÓL
A KÍNAI FORRADALOM JELLEGE
1. Amikor Mao Ce-tung és Csu Te seregei 1949 áprilisában átkeltek a Jangce Kiangon, Csang Kaj-sek csapatai már az összeomlás szélén álltak. A Kuomintang-rezsim hatalma megtört és még az ősz beállta előtt elűzték Kínából. A világ arról beszélt, hogy Kínában “győzött a kommunizmus”. A KKP, vagyis a Kínai Kommunista Párt ( Koeng Ciang Tang ) nem így látta a helyzetet. A Kuomintang felett aratott katonai győzelmét “a nemzeti, polgári-demokratikus forradalom győzelmének” titulálta, amely forradalom már 38 évvel korábban elkezdődött. A KKP és Mao legfontosabb feladatának a “forradalmi folyamat ösztökélését” tekintette. Meggyőződésük szerint a polgári-demokratikus forradalmat a proletár és szocialista forradalom fogja követni. És csak egy az ezt követő fázisban lehet a “kommunizmusba való átmenetről” beszélni. Mao és a KKP társadalmi fejlődésről alkotott eszméit tekintve azonnal feltűnik, hogy ezek mennyire hasonlítanak Lenin és a bolsevikok az orosz forradalom fejlődését érintő elképzeléseihez.
2. Ez a hasonlóság nem puszta véletlen. Abból ered, hogy az orosz és a kínai forradalom sok mindenben hasonló feltételek és körülmények között zajlott le. Mindkét ország, Oroszország és Kína is elmaradott országnak számított a század elején. Meghatározó létfenntartási eszköze a mezőgazdaság volt. A parasztok alkották a legnagyobb társadalmi osztályt. A termelési viszonyok és a kizsákmányolási módszerek feudalisztikusak, félfeudalisztikusak voltak, ill. szorosan kötődtek a feudalizmushoz. Mindkét országban létezett egy-egy olyan ideológiai momentum, amely ezeknek a társadalmi feltételeknek megfelelt: Oroszországban a görög-ortodox egyház, Kínában a konfucianizmus. A hasonló társadalmi körülmények mindkét országban megteremtették az alapot elnyomó rendszereikhez: Oroszországban a cári abszolutizmushoz, Kínában pedig a mandzsu császárok abszolutizmusához.
3. Kínában és Oroszországban a forradalomnak gazdasági és politikai területen ugyanazokat a feladatokat kellett megoldania. El kellett törölnie a feudalizmust, le kellett törnie a mezőgazdaság termelőerőinek bilincseit, amelyekbe a fennálló termelési viszonyok kényszerítették őket; továbbá elő kellett készítenie az ipari fejlődéshez vezető utat, ezen kívül szét kellett zúznia az abszolutizmust és egy olyan kormányzati formával és államgépezettel kellett helyettesítenie, amely politikailag biztosítja a forradalom gazdasági feladatainak megoldását. Ezek a problémák a polgári forradalom problémái; vagyis egy olyan forradaloméi, amely a kapitalizmust teszi uralkodó termelési formává.
4. Ami Kínát illeti, mindez megerősítést nyert a KKP 1949 őszén íródott programjában, amely a párt gyakorlati feladatait összesítette. Ellenszegült Kína társadalmi hagyományainak, melyek alapja a családi viszonyokban, valamint a helyi és területi hatalmi formákban rejlett. Földreformot akart végrehajtani a legmodernebb termelési módszerek bevezetésével és ahol csak lehetséges volt megművelhetővé akarta tenni a földeket. A KKP mobilizálni akarta hatalmas emberi munkaerő-tartalékait és az épp iparosodás előtt álló társadalomban az oktatás bővítésével és javításával föl akarta készíteni ezeket feladataikra. Modern úthálózatot akart teremteni Kínában azért, hogy a bőséges természeti kincsek, melyek jelentős része nehezen megközelíthető helyeken volt föllelhető, közelebb kerülhessenek a városi iparközpontokhoz. Összességében tekintve a modern ipar megteremtése volt a cél – legalábbis a KKP állítása szerint. Egyszóval Mao és követőinek programja közvetlenül a hatalomátvételt követő periódusban a győzedelmes kapitalizmus programja volt.
OSZTÁLYVISZONYOK A KÍNAI FORRADALOMBAN
5. A polgári forradalom gazdasági és politikai kérdései – alapvetően – az 1789-es francia forradalom óta vannak napirenden. Mégis nagy különbség van egyrészt az orosz és a kínai, másrészt ezek és a francia forradalom között. Igazából épp azokban a pontokban hasonlít egymásra Kína és Oroszország, amelyekben az évszázad orosz és kínai forradalma eltér a 18. század francia forradalmától. Franciaországban az 1789-es polgári forradalom klasszikus formában játszódott le: a burzsoázia harca volt ez a feudalista periódus uralkodó osztályai ellen. Ám nem ez történt Kínában és Oroszországban, mivel egyik országban sem létezett az a burzsoázia, amely ezeket a feladatokat betölthette volna, vagy egyszerűen csak képes lehetett volna egy ilyen harcra. Az orosz ill. a kínai forradalom sajátossága éppen abban állt, hogy egy olyan polgári forradalomról volt szó, amelyben más osztályok játszották azt a szerepet, mint ami a 18. századi Franciaországban a burzsoáziának jutott. Kínában és Oroszországban ezekből az osztályviszonyokból eredt a bolsevizmus. Mao-t és híveit nem gondolataik tették bolsevikokká, hanem azért lettek azokká, mert Kínában hasonló osztályviszonyok uralkodtak, mint Oroszországban. Azaz a kapitalizmus sem egyik, sem a másik országban nem győzedelmeskedhetett más formában mint a bolsevizmuséban.
6. Oroszországban és Kínában azért maradt fönn a feudalizmus (vagy ami annak megfelelt), mert (valamely okokból) az agrártermelés egy bizonyos fejlődési szinten megállt. De külső befolyásra mindkét országban csírájában létrejött a tőkés termelési mód és ezzel együtt a burzsoázia és a proletariátus is. Oroszországban ezt a fejlődést a cár hadi törekvései indították el. Petrográdban, Moszkvában, a Donyec-medencében és a bakui olajkitermelő területeken észlelhető volt az ipari fejlődés. Kínában ugyanez volt tapasztalható néhány tengerparti városban, pl. Sanghajban, Kantonban és Nankingban. Oroszországban a munkásosztály aránya elenyésző volt a paraszti tömegekhez viszonyítva. Kínában a munkások – a parasztsággal egybevetve – még kisebb százalékot képviseltek, ami magyarázatot adhat arra, hogy minden hasonlósága ellenére mégis miért különbözött a kínai forradalom az orosztól.
7. A “burzsoázia”, amely Kínában és Oroszországban az ipar létrejöttével egy időben született meg, egyáltalán nem hasonlított a franciaországi Harmadik Rendre, amely a polgári forradalom előestéjén büszkén követelte jogait. Azon körülmények miatt, amelyek között a burzsoázia Kínában és Oroszországban a külföldi kapitalizmus támogatásával és a külföldi tőkéseknek kedvezményeket biztosító abszolutizmus árnyékában rendkívül kis gazdasági bázissal rendelkező osztályként porondra lépett, ez a burzsoázia sosem lett természetes ellensége az abszolutizmusnak, sőt még támaszává is vált. A burzsoázia az abszolutizmus egyik bizalmasa lett; de legalábbis vonakodott attól, hogy ellentétes érdekek fölmerülése esetében forradalmi következtetéseket vonjon le (és még ha meg is tette, azt is mindig a legeslegutolsó pillanatban). Olyankor, amikor túl gyenge volt ahhoz, hogy politikai tevékenységet fejtsen ki, a forradalomnak nélküle kellett kibontakoznia. Ha pedig politikailag lépett fel, akkor az sosem volt forradalmi, így a forradalom mindig ellene fordult.
A KÍNAI ÉS AZ OROSZ FORRADALOM ALAKULÁSA
8. Oroszországban a munkásosztály kicsi volt, viszont a cárizmus miatt rendkívül militáns. Harckészségével és bizonyos területeken való tömeges megjelenésével mindig meghatározta az események lefolyását: jelentős szerepet játszott az 1905-ös és ’17-es forradalmakban, persze ugyanez elmondható a parasztokról is, csakhogy ők jelentőségüket pusztán számszerű fölényüknek köszönhették. Ezentúl Oroszországban fellelhető volt egy olyan értelmiségi réteg is, amelynek a történelem jelentős szerepet tulajdoníthat. A bolsevik párt hivatásos forradalmárainak kádere, amelyről Lenin egyszer azt mondta, hogy “a tömegekkel összetartó jakobinusokból áll” (és ez találóbb volt, mint hitte!), az intellektuelek soraiból származott; tehát tipikus polgári forradalmárok voltak egy tipikusan polgári szervezettel. Ezek a bolsevik jakobinusok oly módon határozták meg az orosz forradalmat, mint ahogyan előzőleg őket formálták az orosz viszonyok. Az orosz forradalom szükségszerűségeinek figyelembevételével a bolsevik jakobinusok kiadták a “szmicska” jelszót. Ez a parasztok és a munkások közötti szövetséget jelentette, olyan osztályok torz szövetségét, amelyek egymással teljesen ellentétben álló érdekeket képviseltek; de a kettő közül önmagában egyik sem volt képes arra, hogy saját érdekeit hosszú távon megvalósítsa. Ez gyakorlatilag azt jelentette – és történelmileg tekintve ez volt a szituáció következménye -, hogy a párt diktatúrát gyakorolt a két osztály között. Ez addig tartott, míg a társadalmi fejlődésnek megfelelően föl nem lépett egy olyan új osztály, amely a forradalom utáni periódus termelési módjából jött létre és konfliktusba nem keveredett a párt addig uralkodó diktatúrájával.
9. Kínát illetően a történelem megismételte önmagát, persze nem ugyanabban a formában. Először is ritmusában volt döntő különbség. Igaz, hogy a kínai forradalom hat évvel az orosz előtt kezdődött 1911-ben, de kezdettől fogva – néhány fontos eseményt kivéve 1913-ban és 1915/16-ban – stagnált. Oroszországgal ellentétben a tömegek nem jelentek meg a kezdet kezdetén. A mandzsu dinasztia bukása, jobban mondva leköszönése csak az elmúlt évszázad tömegmozgalmaira – a Tajping felkelésre és a bokszerlázadásra – adott kései visszhang volt. Leköszönésük nem egy felkelés hatására következett be. Kína a köztársaságot a császári “égi fiú” tálcáján kínálta föl. A császári tekintélyelvet nem verték szét, mint ahogy a királyságot Franciaországban vagy a cárizmust Oroszországban, hanem császári parancsra meghagyták Jüan Si-kaj számára. Kísérletei, hogy a császári birodalmat katonai diktatúrával váltsa föl, eredménytelenek maradtak, ezért ragasztották rá a “kínai Napóleon” gúnynevet is. Ez nem volt egészen találó, hiszen Napóleon a polgári forradalom testamentumának végrehajtója volt, míg Jüan Si-kaj a csődöt mondott császári család testamentumáé és így akadályozta is a forradalmi fejlődést. Bonaparte helyett inkább az orosz Kornyilov tábornokhoz volt hasonlítható, aki 1919 nyarának végén egy ellenforradalmi államcsínyt készített elő. Ennek veszélyét látva szólítottak föl a bolsevikok az ellenállásra és a petrográdi munkások a forradalom érdekében meg is akadályozták őt ennek végrehajtásában. Kínában azonban semmi ehhez hasonló nem történt. Ha egyáltalán létezett is a kínai munkásosztály, akkor is túl gyenge volt ahhoz, hogy efféle akcióra akár gondolhatott volna; ezért késett Kínában a polgári forradalom.
10. Oroszországgal ellentétben Kínában nem voltak jakobinusok, akik a történelmi szükségszerűségnek és a körülményeknek megfelelően fölkeltek volna Jüan Si-kaj megfékezésére; csupán egy kis radikális polgári, republikánus értelmiségi réteg létezett. Radikalizmusuk mégis rendkívül relatív volt, és csak úgy észlelhetjük, ha összevetjük a kínai burzsoázia magatartásával, amely szemérmetlenül flörtölt a kínai birodalommal vagy Jüan Si-kajjal. Dr. Szun Jat-szen, aki ezt a kis burzsoáziát képviselte, Konfucius, az osztálykiegyezés filozófusának nyomdokaiban járt. Egyféle kompromisszumot akart teremteni az ősi Kína és a modern, azaz a polgári köztársaság között. Efféle illúziók persze nem vezettek forradalmi magatartáshoz. Mindez arra is magyarázatot adhat, hogy Szun Jat-szen, akit az 1911-es események előterébe állítottak, miért kapitulált ellenállás nélkül Jüan Si-kaj előtt. Hogy ilyen kevés eredményt ért el, az azoknak a decentralista és szeparatista erőknek volt köszönhető, amelyek lehetetlenné tették a mandzsu monarchia megvalósulását, és még azt is megakadályozták, hogy a régi struktúra változatlan formában maradjon fenn.
11. Kínában ezidőtájt nem jött létre olyan polgári-nemzeti állam, mint Franciaországban, vagy mint a polgári-demokratikus forradalmak után Németországban. Következésképp Kína áldozatul esett egy tábornoki klikknek – mint pl. Fong Ju-hiang, Soven Cuang-fang – akik évtizedekig küzdöttek egymás ellen, míg Oroszországban Gyenyikin, Kolcsak és Vrangel tábornokok az októberi forradalom után rögtön színre léptek. Ők a munkások, a parasztok és a bolsevik párt ellen harcoltak. Kínában a tábornokok akkor léptek fel, mikor még szó sem volt az októberi eseményekhez hasonló dolgokról. Nem az októberi események hatását akarták elfojtani, hanem az ehhez hasonlókat megelőzni azáltal, hogy hatalmukat Kína legnagyobb részére kiterjesztik, ami egyébként egyiküknek sem sikerült. Majd csak a 20-as évek vége felé járt sikerrel Csang Kaj-sek, amikor is a kínai forradalom egy újabb fázisába lépett. Csang Kaj-sek nem olyan tábornok volt, mint a többiek. Nem volt feudális hadvezér, sem pedig a gazdag parasztság képviselője. A kínai girondisták tábornoka volt, a Kuomintang tábornoka, ez utóbbi egy olyan párt volt, ami a mozgolódó tömegek nyomására átmenetileg viszonylag forradalmi szerepet játszott. Végül szűk negyedévszázados stagnálás után a kínai forradalom eljutott odáig, ahol az orosz forradalom 1917-ben állt, habár a kínai társadalmi viszonyok még merőben mások voltak a kor oroszországi viszonyaihoz képest.
PÁRTOK A KÍNAI FORRADALOMBAN
12. A Kuomintang (Kínai Nemzeti Párt) a legrégibb a forradalomban szerepet játszó pártok között. A Toung Min Vou (Forradalmárok Egységligája) örököse volt, amely egy olyan titkos társaság (“Az ébredő Kína”) hagyományait vitte tovább, amit 1894-ben Szun Jat-szen a Kínából kivándorolt kiskereskedők támogatásával alapított. Az ehhez a csoporthoz csatlakozó kereskedők és értelmiségiek alkották éveken át a kispolgárság bázisát. Ezen kívül olyan hivatalnokok és katonák határozták meg a Kuomintang jellegét, akikkel a “Liga” kapcsolatban állt, és akiknek karriere befuccsolt. Ezen túlmenően olyan újpolgári elemeket is felvett soraiba az egyre fejlődő burzsoáziából, amelyek még a korai stádiumban leledztek.
13. A Kuomintang körvonalai úgy folytak össze, mint ahogy azt egy heterogén összetételű csoportnál el is lehet várni. Mivel Kína fejlődése agrárforradalmat és a parasztok feudális viszonyok alóli felszabadítását követelte – mint ahogy minden polgári reform -, így ezeket a feladatokat törvényszerűen a Kuomintangnak kellett volna megoldania. Csakhogy a parasztok fölszabadítása elválaszthatatlanul összefonódott Kína ősi családi viszonyainak fölszámolásával, a kispolgár Szun Jat-szen számára viszont épp ezek a viszonyok képezték az általa megálmodott Kína alapjait. A Kuomintang republikánus és nacionalista volt, az imperializmus elleni harc pedig épp a nacionalizmus logikus következménye lett volna; ilyen harcot azonban a Kuomintang aligha tudott volna folytatni, mivel pont ennek hívei ápoltak nagyon szoros kapcsolatokat az imperializmussal. Szun Jat-szen eszméi zavarosak és fanatikusak voltak. Komolyan hitt egy erős és egységes Kína létrejöttében, amely központi vezetéssel és a külföldi tőke támogatásával fog működni, pedig ez a tőke épp Kína gyengeségéből profitált a legtöbbet. Összességében Szun Jat-szen és a Kuomintang elképzeléseit általánosságban véve egyféle osztályharmónia illúziójával lehetne jellemezni. Ez a valóságtól elrugaszkodott eszme pontosan megfelel annak a tagadhatatlan ténynek, hogy neki és pártjának alapjaiban ellentétes érdekeik voltak a politikai kifejeződéssel szemben.
14. A Kuomintang csak a 20-as évek végén, amikor a kínai tömegek elkezdtek védekezni az imperializmussal szemben, vonta le következtetéseit és húzott balra. A párt újjászerveződött. Szun Jat-szen azzal adott neki új programot, hogy elsőként az agrárkérdést tette a kínai társadalom egyik alapkérdésévé. De ugyanekkor mindezt a konfucianizmus mögé rejtette, amely megakadályozta a program mindenkori forradalmi interpretációjának lehetőségét. A párt jobb és bal szárnya egyaránt ugyanazzal a jogosultsággal hivatkozhatott rá. Az események által ösztönzött Kuomintang egy ideig mégis harcolt az imperializmus és a reakciós erők ellen, amelyek a kínai forradalom stagnálása következtében még mindig ugyanolyan erősek voltak, mint a forradalom kezdetén. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha egyféle jakobinus diktatúra kristályosodott volna ki a nacionalista pártban. A forradalmi folyamat fölgyorsult, de ezáltal kiélesedtek a különböző társadalmi csoportok közötti ellentmondások is, amelyek a Kuomintang bázisát képezték. Ugyanakkor, amikor a polgári forradalom tett egy lépést előre, minden, ami Kínában polgárinak számított, a forradalom ellen fordult.
15. A KKP az 1920/21-es években jött létre ugyanazért, amiért két évtizeddel korábban az oroszországi bolsevik párt is. Mivel a polgári Kína nem látta el megfelelően feladatait, a parasztokból és munkásokból jött létre a forradalom hadserege, éppúgy, mint Oroszországban. Mivel a napirendre nem a proletár, hanem a polgári forradalom került, a harci szervezet is polgári formát öltött: egy párt polgári formáját. (A Kuomintang erre teljesen képtelennek bizonyult.) A modell a leninista párt lett, mivel az hasonló körülmények közt alakult ki, mint amilyenek Kínában voltak. Ezen körülményeknek meghatározott struktúrák, valamint társadalmi és politikai eszmék feleltek meg.
16. Csen Tu-hsziu, egy kínai értelmiségi alapította meg a KKP-t, az orosz bolsevik párt hű mását. Ezt maga Mao is támogatta. 1949 júniusában a KKP 28. évfordulóján így nyilatkozott egyik felszólalásában: “A kínai nép az oroszok segítségével jutott el a marxizmusig. Az októberi forradalom előtt nemcsak hogy Leninről és Sztálinról, de még Marxról és Engelsről sem hallottak. Nekünk az októberi forradalom lövegeinek hangja hozta el a marxizmus-leninizmust.” A kínaiak ebből azt a következtetést vonták le, hogy nekik az “orosz utat kell járniuk”. A következtetés helyes volt ugyan, de csak azért, mert a “marxizmus-leninizmusnak” a terminológián kívül semmi köze sem volt ahhoz a marxizmushoz, amely a kapitalista osztályviszonyok elméleti kifejeződése. A leninizmus lényege ezzel szemben a szociáldemokrata nézetek alkalmazása a sajátos orosz viszonyokra. Az orosz viszonyok jobban kiemelték a bolsevizmust, mint a szociáldemokrata nézetek. Ha a leninizmus tényleg marxizmus lett volna, akkor a kínaiak semmit se tudtak volna vele kezdeni, és erre a leninizmusra alkalmazhatták volna azt, amit Mao 1949-ben más nyugati teóriákról mondott: “A kínai nép sokat tanult a nyugattól, viszont semmit sem tudott belőle felhasználni.”
17. A KKP át tudta venni az orosz párt formáját és nézeteit, mivel a kínai forradalom előtti viszonyok messzemenőleg megfeleltek az orosz forradalom előtti viszonyoknak; de bármennyire is hasonlítottak egymásra, nem voltak azonosak. Következésképp a leninizmust át kellett alakítani a kínai viszonyoknak megfelelően, éppúgy ahogy Lenin korábban a nyugati eszméket alakította át az orosz viszonyoknak megfelelően. Mivel Oroszország és Kína több hasonlóságot mutatott föl, mint Oroszország és Nyugat-Európa, nem volt szükséges akkora változtatásokat kieszközölni, mint előzőleg Oroszország esetében. A változtatások mégis vitathatatlanok voltak. A kínai bolsevizmus bolsevizmus maradt, de sokkal inkább paraszti jelleggel bírt, mint Oroszországban. Ez az alkalmazkodás a sokkal primitívebb viszonyokhoz nem tudatosan, hanem a valós viszonyok nyomására történt. Látható eredménye a párt 1927-es teljes megújulása volt. Az orosz párt hű másolata teljesen steril maradt a kínai forradalom forgatagában. Csak amikor elkezdett összefonódni a vidéken élő tömegek sorsával, akkor sikerült döntő faktorrá válnia. Ennek kifejeződése az a tény, hogy a párt káderének kinevezésével a pártalapító Csen Tu-hsziut kizárták a pártból, a vidéki felkelők pedig beléptek a pártba. A marxista Csen Tu-hsziu professzor helyét egy hunani paraszt fia, Mao Ce-tung foglalta el.
18. Harmadik pártként az 1941-ben alapított Demokratikus Liga jelent meg a kínai forradalom porondján. Ez a “Liga” kezdettől fogva egyféle ütközőként szolgált a kínai bolsevikok és a hatalmon lévő Kuomintang között. 1947. január 21-én jelentetett meg a “Ta Kun-puo” című független folyóirat egy nyilatkozatot, amit olyan emberek írtak, akik szoros kapcsolatban álltak a “Ligával”: “Megalapítása óta a Liga propagandát fejt ki a demokrácia megvalósítása érdekében oly módon, hogy közvetítő szerepet játszik a Kuomintang és a bolsevikok között. Célja a nemzeti egység elérése.” Aztán a Liga is kifejtette, hogy célja a “polgárháború befejezése” és a “béke” megvalósítása. De ez a tevékenysége minden elemében halálra volt ítélve. Felesleges próbálkozás annak összebékítése, ami összebékíthetetlen. Az a kompromisszum, amit a Liga el akart érni (propagandájában ő maga élt a kompromisszum szóval), csak egy olyan lehetőség volt a politikai színjátékon belül, amelyet 1927 előtt már sokszor kipróbáltak, de újra és újra kiderült róla, hogy megvalósíthatatlan. Amikor Szun Jat-szen 1912-ben – saját akaratából, vagy mint mindig polgári csoportok nyomására – átadta helyét Jüan Si-kajnak, az volt az általános vélemény, hogy ezt a polgárháború elkerülésének reményében tette; de ha egy forradalom már elkezdődött, akkor a polgárháború is elkerülhetetlenné válik. A történelemben az eddigi összes olyan kísérletnek, amely ennek elkerülését célozta, ugyanaz lett az eredménye: vagy gyorsabban, vagy sokkal erőteljesebben csaptak föl a polgárháború lángjai.
19. A Demokratikus Ligáról (amely többféle párt és csoport együtteséből tevődött össze) azt mondták, hogy tagjainak többsége olyan professzorok és diákok, akik a “demokrácia” szó alatt pontosan azt értik, amit nyugaton is értenek alatta, vagyis a burzsoázia uralmát. Ebből a következő igaz: a párt azoknak a tanult mandarinoknak az utódaiból alakult, akik 3000 éven át igazgatták Kínát. Amit a polgári demokratáktól tanultak, az csupán felszínes látszat volt, amely aligha fedhette el Konfucius filozófiáját. Éppúgy ahogy Szun Jat-szen is a bölcsesség csúcsának tartotta az osztályharc minden körülmények közötti elkerülését, úgy a Demokratikus Liga is a klasszikus kínai filozófia hagyományaként hangsúlyozta békeszeretetét. Ez a tradíció elpusztíthatatlan volt, mivel a Demokratikus Liga mandarinjait a fenntartott gazdasági és családi kapcsolatokon kívül a kínai társadalom felső rétegéhez is szoros szálak fűzték, vagyis egy olyan társadalmi réteghez, amely gyökerei félig polgári, de félig még feudális talajból táplálkoztak. Ez a társadalmi bázis közvetlenül fejeződött ki a Demokratikus Liga politikájában. A Kuomintangon és Csang Kaj-seken gyakorolt látszólag szigorú kritikája gyakorlatilag csak arra szorítkozott, hogy megpróbálja a Kuomintang újjászervezését elérni. Ezek a kísérletek azonban eredménytelenek maradtak. A Kuomintang “hibáit” nem lehet a nélkül kiküszöbölni, hogy meg ne szüntetnénk azokat a társadalmi viszonyokat, amelyek termékei a Kuomintang és a Demokratikus Liga is voltak.
20. A kínai polgárháború befejezését, amiről a Demokratikus Liga álmodott, társadalmi béke útján sem a 20-as, sem a 40-es években nem érték el, hanem csak úgy, hogy végigvitték a polgárháborút. Azt mondhatnánk, hogy a Liga soraiban voltak a modern Kína legéletrevalóbb vezetői, erre mégsem jöttek rá sosem. Elméleti területen soha nem adták fel pacifista álláspontjukat. De a gyakorlat magatartásuk megváltoztatására kényszerítette őket. Abszolút ellenszenvvel és vonakodva üzentek hadat Csang Kaj-seknek. Ezt akkor tették, mikor már túl késő volt, és szép lassan a Demokratikus Liga vezetői is beletörődtek a történtekbe. Csang Kaj-sek, akit politikai rövidlátósága miatt mérsékelt elemnek tituláltak, visszatért ahhoz az állásponthoz, amit a Japán elleni háború alatt föladott, vagyis hogy a kompromisszumos politika minden hívét meg kell semmisíteni. A történelmi fejlődés folyamán később a Liga, amely a baloldal és a jobboldal között ingadozott, felőrlődött és teljesen letűnt a politikai színtérről.
A KÍNAI KERENSZKIJ ÉS A KÍNAI PARASZTOK
21. 1927 és 1947 között a kínai forradalom átélte második stagnálási periódusát is. Ezalatt a 20 év alatt a Kuomintang végérvényesen megerősítette hatalmát; felszámolta ifjúsági és jakobinus szárnyát. Ez volt a girondista periódus, amely Szun Jat-szen és a baloldaliak vereségével kezdődött. 1927 tavaszán a társadalmi ellentmondások politikai krízist eredményeztek. Ugyanezen év áprilisában két Kuomintang-kormány is létezett egy időben: egy baloldali Vuhanban és egy jobboldali Nankingban. A kettő között nem volt nagy különbség, sőt a vuhani kormány ez esetben még el is határolódott a mozgolódó parasztoktól. Tang Pin-san, a vuhani mezőgazdasági miniszter agrárprogramja semmiben sem különbözött a nankingi agrárprogramtól. Amikor Hunan tartományban a parasztmozgalom lázadás formáját öltötte, Tan Ping-san elindult Thang Csa városába, hogy a túlkapásokat megakadályozza, vagyis hogy a parasztfelkelőket leverje. Tang Pin-san bolsevik volt, a KKP egyik tagja. A KKP ekkoriban szorosan együttműködött a Kuomintanggal. A KKP vezetője Csen Tu-hsziu politikai okokból támogatta ezt a politikát. A párt véleménye szerint: “A túl radikális agrárpolitika ellentmondást szítana a hadsereg és a kormány között, amelynek most a bolsevikok is részesei. A katonatisztek többsége a kis- és középföldbirtokosok miliőjéből származik, akik pedig épp ezért minden olyat elleneznek, ami csak egy kicsit is hasonlít a földreformra.” Itt van tehát újra egy konkrét példa, amiért elkerülhetetlenül szükségessé vált a bolsevik párt káderének parasztok általi megújítása. Egyébként egyértelműen látszik, hogy a vuhani adminisztráció a nankingi kormány és a parasztfelkelők között állt. Kispolgári bázisa következtében soha a legcsekélyebb kedve sem volt a radikális jakobinizmussal való flörtölést komolyan venni. Így aztán nem maradt más választása, mint hogy kapituláljon Nanking előtt. Ez a kapituláció 1928-ban meg is történt. Csang Kaj-sek uralta a helyzetet.
22. Míg a kritikus 1927-es évben a nankingi kormány és tábornokai győzelmi ünnepet ültek, addig Sanghajban és Kantonban vérbe fullasztották a nagy munkásfelkeléseket. A legenda azt sugallja, mintha a kínai proletariátus szándékosan gyakorolt volna forradalmi befolyást az eseményekre. A valóság azonban más volt. 22 évvel az említett városokban történt mészárlások után, 1949-ben a kínai szociálminiszter közli, hogy Kínában 14 jelentős iparváros található és a 4-500 milliós lakosságból mindössze egy millió tartozik a munkássághoz, tehát a lakosság alig 0,25%-a. 1927-ben ez a százalékarány még alacsonyabb volt. A kínai munkásságnak, mint osztálynak a 20-as évek végén aligha volt befolyása. Kétségtelen, hogy nem osztálycélokért szálltak harcba. A sanghaji felkelés 1927 márciusában egy olyan népfelkelés volt, melynek célja a Csang Kaj-sek által észak ellen vezetett katonai expedíció támogatása volt. És hogy a munkásoknak nagy szerepük volt ebben, az azzal magyarázható, hogy Sanghaj véletlenül Kína legnagyobb iparvárosa és hogy kb. 1/3 részét munkások lakják. A mozgalom nem proletár, hanem kimondottan radikális-demokratikus jelleggel bírt. Csang Kaj-sek pedig nem azért fojtotta vérbe, mert félt attól, hogy talán a proletárforradalom egyik formájával lenne dolga, hanem mert megvetette a jakobinizmust. Ami az ún. kantoni “kommunát” illeti, az pedig nem volt egyéb, mint egy perspektíva nélküli kaland, amit a kínai bolsevikok provokáltak ki politikailag értelmetlen tettükkel, amikor megpróbálták megnyerni a már Vuhannál elveszített csatát. A vuhani felkelés éppoly kevéssé volt mondható proletár ellenállásnak, mint ahogy a KKP sem felelt meg a proletariátus elvárásainak. Borogyinnak, a kormány orosz tanácsadójának igaza volt, amikor azt mondta: azért megy Kínába, hogy egy eszméért harcoljon. Az emberek tényleg egy eszméért harcoltak, a KKP politikai ideáljaiért. A kantoni munkásokat maradéktalanul föláldozták ezeknek az ideáloknak. A munkások még ennek ellenére sem fenyegették soha komolyan a jobboldali Kuomintangot és Csang Kaj-seket. A valódi fenyegetést a parasztok jelentették.
23. Győzelme után Csang egy olyan ország felett uralkodhatott, melynek társadalmi élete kaotikus volt, méghozzá az ősi Kína megoldatlanul maradt ellentmondásai miatt. Nanking kormánya nehéz feladat előtt állott: újjá kellett szerveznie Kínát. A nehézséget csak az okozta, hogy nem lehetett visszatérni a régi Kínához. Senki, még Csang Kaj-sek sem forgathatja vissza a történelem kerekét. Rá volt kényszerítve arra, hogy új utakon járjon és erre készen is állt. Arról álmodozott, hogy ha már jakobinus nem lehet, akkor legalább girondista-reformer lesz belőle, úgy, mint ahogy Alexander Kerenszkij is arról ábrándozott, hogy a nagy reformer szerepét játszhassa az orosz forradalomban. Kerenszkij 1917 februárja és októbere között lépett színre Oroszországban és azt hitte, hogy előremozdíthatja az eseményeket, miközben nem vette észre, hogy az események mozgatják őt. Nézzük, miben különbözik és hasonlít egymásra Kerenszkij és Csang Kaj-sek. Mindkettő csekély fenntartással élt az imperializmussal szemben, mindkettő számára az agrárkérdés megoldatlansága jelentette a legnagyobb problémát, ami rezsimük instabilitását okozta. Mindkettőt saját “ideáljaik” tették a forradalom játékszereivé. Kerenszkij, az egykori “szocialista” az ország reakciós erőinek szövetségeseként és barátjaként végezte. Csang, aki a kínai katonai akadémia kadetjeként kora Kínáját kardjával óhajtotta megújítani, végül annak a kínai klikknek lett a tagja, melynek jellegzetes képviselője a bankár T. V. Soong volt. Csang Kaj-sek politikáját az a körülmény diktálta, hogy a Soong család gazdagságának mind a kereskedelmi imperializmus, mind pedig a kínai parasztok szegénysége feltételévé vált. Kerenszkij politikáját szintén barátai társadalmi helyzete – pl. Nyekraszové – határozta meg, márpedig ennek feltétele a muzsikok nyomora volt. A jobboldali Kuomintang és Csang kormányzási ideje volt Kína “Kerenszkij-periódusa”. De míg ez Oroszországban mindössze néhány hónapig tartott, Kínában egészen a II. Világháborúig elhúzódott.
24. Csang Kaj-sek hatalomra jutása Kínában megakadályozta a polgári forradalom lejátszódását. Persze ugyanazok a problémák maradtak továbbra is a napirenden és a paraszti tömegek, akik a kínai viszonyok között a forradalom fő erejét képezték, továbbra is mozgolódtak. Alig három évvel az után, hogy a Nanking kormány megbékélést hozott Kínának, minden tartományban újraéledtek a felkelések, amelyek elég sokáig elhúzódtak. A 30-as évek végén egy sor összecsapásra került sor a Kuomintang katonai csapatai és a forradalmárok között: az utóbbiak kétségbeesett és meglopott, mindenre elszánt parasztok voltak. Ahol ezek a tömegek akcióba léptek, ott végül mindenütt földosztásra került sor. Kiang-szi tartományban ezt a földosztást olyan radikálisan hajtották végre, hogy a kormány kénytelen volt ezt később is, amikor 1934-ben a lázadó tartományt próbálta “lecsendesíteni”, megtartani, pedig ez a földosztás aligha felelt meg politikájának. Csang Kaj-sek kifejtette, hogy ő oly módon korlátozná a földtulajdont, hogy mindenki egy darabka saját földhöz juthasson. Ennek ellenére Kiangsin kívül, ahol a tömegek saját elképzelésük szerint kivitelezték a dolgot, semmi sem változott. A szövetkezetek, amiket azért akartak létrehozni, hogy a vidéki életszínvonalat emeljék, fantomok maradtak. 1933 és 1936 között számuk ötezerről tizenötezerre emelkedett. Ez elméletileg jelentős gazdasági előrelépést jelentett. Valójában ezek a szövetkezetek csak a nagy földbirtokosok érdekeit szolgálták. Jan Myrdal, svéd antropológus, aki hosszú ideig élt Kiangsi egyik falvában, a parasztok elmondása alapján azt írta, hogy a kreditrendszer egyre nagyobb nyomorba dönti a parasztokat. A nagybirtokosoknak fizetendő adósságaik egyre csak növekednek; az adósságok behajtására a Kuomintang katonáit vetették be. Ezeknek a tényeknek megfelelően Myrdal megállapítja, hogy a forradalom, amely a 30-as években lassan erősödött és a 40-es években újból kirobbant, paraszti forradalom volt.
25. Nanking és Csang kormányai abszolút csődöt mondtak Kína legfontosabb problémájának, az agrárkérdésnek megoldásánál. Azért nem tudták megoldani ezt a problémát, mert a kínai társadalom azon rétegeivel álltak szoros kapcsolatban, amelyek érdekei a tradicionális viszonyok fennmaradását szolgálták. Ezek a viszonyok egyértelműen megelőzték a polgári időszakot és keveredtek a feudális kor maradványaival – a vidéki lakosság leplezetlen elnyomása nem hagy kétséget e felől. Ebben rejlik az egyre inkább terjedő korrupció oka is. Az ok nem Csang személyében vagy a Kuomintangban keresendő, hanem a valós viszonyokban. A Kuomintang nem azért keresett támogatást a tulajdonosoknál, mert korrupt volt, hanem mert a rezsim volt korrupt, amelynek a földbirtokosok képezték az alapját. Ez a korrupció egyre inkább kiélezte Kína társadalmi problémáit. Nanking kormánya és a parazita rétegek, amelyek az előbbit reprezentálták, olyan fekélyek voltak Kína testén, amelyek lefékezték a termelést és az országot romba döntötték.
De ha Kínában mégis megszólaltak a gyászharangok, akkor azok a kormányért szóltak. Egy 20 évig tartó fejlődés után az ország paraszti tömegei megtanultak olyan forradalmi hatalommá egyesülni, amely gyorsan elsöpörte a Nanking-kormányt. Nem a még mindig gyenge munkásosztály űzte el Csangot a politikai színtérről, hanem a paraszti tömegek, akik gerilla csapatokban egyféle paraszti-primitív demokrácia alapján szerveződtek meg. És itt van még egy fontos különbség az orosz forradalomhoz képest. Ott a munkások kezdték el a harcokat: Kronstadtban, Péterváron, Moszkvában. A forradalom a városból terjedt át vidékre. Kínában ez pont fordítva volt: a forradalom vidéken kezdődött és onnan masírozott be a városokba. Az oroszországi Kerenszkij-periódus végén Kerenszkij csapatait hívta segítségül és vezette őket a forradalmi Petrograd ellen, de a katonák összebarátkoztak a másik oldalon álló bolsevik csapatokkal. Amikor Mao és Lin Piao parasztseregei közeledtek a Jang Ce partjaihoz, a Kuomintang katonái tömegesen dezertáltak, és így Nanking és Csang Kínája védelmezők nélkül maradt. A feudalizmus kísértete végre elhagyta Kínát. A kínai kapitalizmus paraszti bajonettel végzett császármetszéssel jött világra.
A FÖLDOSZTÁS ÉS A PARASZTFORRADALOM
26. A kínai forradalom tehát – mint parasztforradalom – éppoly világosan megmutatta polgári jellegét, mint az orosz forradalom. A valós viszonyok nyomására Lenin és elvtársai kényszerítve látták magukat arra, hogy az agrárkérdésről alkotott minden korábbi elképzelésüket elvessék és átvegyék a narodnyikok agrárprogramját. A program az úgynevezett “Fekete Újrafelosztás” (Csornij Peregyel) lényege, gyakorlatilag a “Földet a parasztoknak!” jelszóban fejeződött ki. A KKP is ehhez hasonló jelszót propagált, amit másoktól (kiváltképp Szun Jat-szen-től) vett át. Éppúgy ahogy az oroszokat, a kínai bolsevikokat is arra kényszerítette a valós helyzet, hogy ezt az elvet kövessék.
27. Mao és Liu Sao-csi, a két ifjú hunani barát 1926-ban még precízen tartották magukat a hivatalos pártdoktrínához. Mao az egyik, Kína ősi osztályfeltételeiről szóló tanulmányában azt mondta, hogy “az ipari proletariátus forradalmunk fő ereje”. Liu egyik brosúrájában pedig azt írta, hogy “Kínában a társadalmi és demokratikus forradalom csakis a munkás szakszervezetek vezetése alatt fog győzni”. De alighogy ezek a szavak papírra kerültek, Hunan tartomány parasztjai máris ellenállhatatlan erővel lökték félre ezt a felfogást. Amikor Mao rövid látogatást tett hazájában, mély hatást gyakoroltak rá az ott látottak, és arra a meggyőződésre jutott, hogy nem a munkások a kínai forradalom előfutárai: “A szegény parasztok nélkül” – mondja, – “kétségtelenül nem lesz forradalom.” Aki ellenük fordul, az a forradalmat támadja. Az a mód, ahogyan ők a forradalmat csinálják, sosem lehet rossz.
28. “Vizsgálati jelentés a hunani parasztmozgalomról” című írásában Mao a legkisebb részletekig ábrázolja a tartomány parasztjainak forradalmi gyakorlatát, amely Kína számára reprezentatív volt:
– a falusi zsarnokok házainak elfoglalása a tömegek által
– a gabona lefoglalása, a disznók levágása
– a földbirtokosok nevetségessé tétele azáltal, hogy hegyes kalapban fogolyként végigvezették őket a falun
– “kisebb kihallgatások” szervezése, amikor is a parasztok elmondták panaszaikat a gazdagokkal szemben
– néptribunusok, amelyek elítélik a kizsákmányolókat
Mindezek a harc olyan módszerei, amelyeket spontán, egyedül a kínai parasztság hozott létre. Kínában éppúgy, mint Oroszországban nem a párt mutatta meg a parasztoknak, hanem épp fordítva, a parasztok mutatták meg a pártnak az utat.
29. A kínai társadalmi viszonyok vidéken 1949 és 1953 között a következőképpen jellemezhetők: földosztás; a hajdani földbirtokosok likvidálása a velük szövetségben álló társadalmi rétegeket is beleértve; és végül a tradicionális társadalmi kötelékek szétzúzása. Leszámoltak tehát azzal a gazdasági rendszerrel, amelyben a termelési egységek magját a patriarchális családok képezték. Ennek a folyamatnak az volt a szociológiai jelentősége, hogy véget vetett egy már amúgy is a széthullás állapotában lévő rendszernek, amely akadályozta a föld magántulajdonba vételének folyamatát (mivel Kínában a föld volt a legfontosabb termelőeszköz). A nincstelen parasztból azonban nem lett kistulajdonos, mivel a 4 évig tartó, földért folyó forradalom után Kínában közel 120-130 millió független paraszt született.
30. Az 1927 utáni oroszországi fejlődésről írta Karl Radek: “Az orosz parasztok azt a feudális földbirtokot tették tulajdonukká, amin eddig dolgoztak. Ez olyan tény, amit ugyan el lehet leplezni néhány jogi fikcióval, de attól még tény marad.” Varga Jenő bolsevik közgazdász 1921-ben azt nyilatkozta, hogy: “A földet olyan parasztok művelik meg, akik gyakorlatilag magántulajdonosként termelnek.” Radeknek és Vargának teljesen igaza volt. Vidéken az orosz forradalom első fázisa létrehozta a tőkés magántulajdont, aminek természetesen új társadalmi különbségekhez kellett vezetnie. Újból létrejött a földmunkások osztálya, és a másik oldalon a gazdag parasztok osztálya. A kínai fejlődésről Mao 1955-ben azt mondta: “Az utóbbi években a kapitalizmus (Brendel) spontán erői vidéken napról napra fejlődnek; mindenütt újgazdag parasztok (Brendel) tűntek fel, és egy csomó jómódú paraszt próbál erőteljesen gazdag paraszttá válni. Ezzel ellentétben nagyon sok paraszt él nyomorban és szegénységben a termelőeszközök alulfejlettsége miatt. Néhányan el is adósodtak. Mások eladják vagy elzálogosítják földjüket.” Ugyanebben a cikkben valamivel később a “jómódú parasztokról” esik szó “akik tőkésekké válnak.”
31. A földosztással Oroszországban és Kínában megtermelődtek azok a viszonyok, amelyek között a mezőgazdaság beléphetett a modern árutermelés szférájába. Ez a modern árutermelés Nyugat-Európában a klasszikus kapitalizmus formájában jött létre. Akkoriban egy vállalat már nem egy olyan zárt körnek számított, amelyben a szükségleteket a saját munka által ki lehet elégíteni, és ahol a termékeket saját fogyasztóik használják fel. Munkamegosztás jött létre. A munkás éppúgy, mint az ipar, a piacra dolgozik. Ellátja az alapanyagipart, és a nem-agrár szektorokat élelemmel. Az ipar a maga részéről olyan gépekkel látja el a mezőgazdaságot, amiket a paraszt arra használ, hogy javítsa a termelést; az ipar és a mezőgazdaság egyre inkább függővé válnak egymástól.
Oroszországban és Kínában is végbement ez a fejlődés, ha nem is a klasszikus formában. Ennek mindkét országban azért is kellett így lennie, mert hiányzott az az osztály, amely nyugaton ennek a folyamatnak tipikus képviselője volt, vagyis a Harmadik Rend, a modern burzsoázia.
Kínában és Oroszországban a kapitalizmushoz vezető út egyben az államkapitalizmushoz vezető utat is jelentette. Első látásra úgy tűnik, mintha ez az út egy bizonyos szocialista ideológia terméke volna. Azonban ha jobban megnézzük, kiderül, hogy nem a szocialista ideológia hozta létre az államkapitalizmust, hanem éppen fordítva, az államkapitalizmussal elkerülhetetlenül együtt járt egyféle szocialista ideológia.
32. Mivel az államkapitalizmus a szabad piac mechanizmusának és a termelők klasszikus szabadságának korlátozását jelenti, így ez a rendszer Kínában és Oroszországban a parasztok ellenállásába ütközött, akik ekkor épphogy csak szabad termelőkké váltak. Az ellenállás letörésének történelmi szükségszerűsége elkerülhetetlenné tette a pártdiktatúrát. A paraszti ellenállás klímája, ha árnyaltan is, de megjelenik egy kis történetben, amiről 1951-ben a párt központi szerve számolt be:
Liu Szu-csi több mint 10 éven át dolgozott napszámosként és egész idő alatt hatalmas szegénységben élt. Csak a forradalom győzelme után tudott megházasodni, majd nemsokára fia is született. A földreformért folyó kampány idején nagyon aktív volt és falujában megválasztották az “Ifjak Ligájának” titkárává. Mihelyt megkapta az őt illető földrészt, már nem akart a pártnak dolgozni. Amikor emiatt szemrehányást tettek neki, így kiáltott: “Egész életemben szegény voltam, mert nem volt földem. Most van földem, és teljesen elégedett vagyok. Miért lenne még szükségem a forradalomra?” A párt erre azt felelte, hogy azért, mert a forradalom még nem fejeződött be. A forradalmat befejezni azt jelenti, hogy ésszerű gazdálkodást kell bevezetni, ami nélkül a kínai mezőgazdaság termelékenységét nem lehet javítani, és ami nélkül a mezőgazdaság a földosztás ellenére is stagnálni fog.
A PARASZTOK AZ ÁLLAMKAPITALIZMUS ELLEN
33. Az 1953-as agrárforradalommal (effektív földosztás) Kínában heves harcok kezdődtek a parasztok és a KKP között. A harc tárgya az államkapitalizmus intézménye volt. Amilyen mértékben az államkapitalizmus fejlődött, úgy növekedtek az ellentmondások az állam és a munkások között. Kína történelmében az 50-es években megismétlődni látszott az, ami a 20-as évek Oroszországában történt az októberi forradalom után. Kínában persze nem ismerték a munkástanácsokat és a gyárak önigazgatását, amely Oroszországban úgy elterjedt, hogy Kína kénytelen volt átvenni a “Minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót, ami abszolút ellentétben állt a bolsevik elmélettel. Mégis nagyon jól fel lehet ismerni a hasonlóságot az első orosz népgazdasági kongresszus határozata (1918. május) és az 1949. szeptember 7-én Kínában hozott intézkedések között. Az előbbi a gyárak racionalizálását csak a legfelső népgazdasági tanácsok, illetve a népi kommunák tanácsának hozzájárulásával engedélyezte egészen az 1921. május 17-én megszületett dekrétumig, amely megtiltotta az üzemek elkobzását. Az utóbbi pedig magánterületen még a sztrájkoktól is eltiltotta a munkásokat. Az orosz proletariátus új módszereket alkalmazott: Kína sokkal gyengébb munkásosztálya viszont csak a sztrájk klasszikus fegyveréig jutott. A “kormány” mindkét országban a munkások tettei ellen fordult. A “proletárdiktatúra” álarca mögött mindkét esetben a kapitalizmus vonásai voltak felfedezhetőek.
34. Mindkét országban ellentmondás volt a bolsevik rendszer állítása és a tényleges valóság között. Ez a megállapítás ahhoz vezetett, hogy megkérdőjelezték a szakszervezeteket, ahol körültekintően próbálták takargatni az igazságot. De a tények egyértelműek voltak. 1952-ben a kínai szakszervezeteket megtisztították azoktól a funkcionáriusoktól, akiket – úgymond – túlságosan befolyásoltak a munkások, túlzottan törődtek életszínvonalukkal és ragaszkodtak jogaikhoz. Összejöveteleket szerveztek, ahol megtámadták azokat, “akik nem értették meg, hogy sztrájkok csak a tőkés országokban szükségesek és megengedettek, egy szocialista államban viszont fölöslegesek.” Kampányt vezettek be “a munkafegyelemmel szembeni közönyösség” ellen, éppúgy, mint ahogy korábban Trockij is támogatta a rendkívül kemény munkafegyelmet.
Hou Csi-csu tábornok, aki az új általános szakszervezeti alapszabályzatot megfogalmazta, így nyilatkozott: “Már nem tartozik a szakszervezetek feladatai közé a kapitalizmus megdöntéséért vívott társadalmi harc.” Az 1953-as 7. Szakszervezeti Kongresszuson megállapították, hogy “a munkásosztály közvetlen és önző érdekeit alá kell rendelni az állami érdekeknek”. Ez a vita Kínában is elfátyolozta a valóságot, de az előbb említett kongresszuson mégis olyan világosan kimondták a problémákat, mint Oroszországban soha.
35. A Kína és Oroszország közti különbségből levont egyik konzekvencia az, hogy Kínában – még ha álcázva is – a helyzet sokkal egyértelműbben megmutatkozott, mint az orosz forradalom hasonló fázisában. Oroszországban rá voltak kényszerítve arra, hogy a helyzetet még inkább leplezzék, az orosz munkásosztály sokkal jelentősebb szerepe miatt. A bolsevik rezsim már a háta mögött tudta a kronstadti munkásfelkelést és a fémmunkás szakszervezet által vezetett “munkás-ellenzéket”. A kínai forradalomban a munkások szerepe sokkal jelentéktelenebb volt, ezért a kínai kormánynak kevésbé kellett visszafognia munkásait. Ebből következett, hogy a kínai kormány szabadabb kezet adott a parasztoknak. Oroszországban a párt a 30-as évek elejéig zegzugos úton terelgette a munkásokat és a parasztokat. Fellépett a parasztok ellen, mihelyt engednie kellett a munkásoknak, akkor viszont a munkásokat támadta, ha a parasztok oldalára kellett állnia. Kínában a párt útja már a forradalom kezdetétől fogva sokkal egyenesebb volt. Sokkal korábban és határozottabban tudta a párt foganatosítani a parasztokkal szemben az államkapitalizmus politikáját.
36. Kínában a KP befolyása sosem volt ennél sokkal erősebb. Kezdetben a párt a parasztokkal szemben sok sikert ért el, mivel a bolsevik győzelem idején Kínában sokkal gyengébb volt a munkásosztály, mint Oroszországban. A kínai mezőgazdaság is sokkal gyengébb volt, mint az orosz, mert ennél fogva sokkal jobban függött az ipartól. 1953. október 1. óta a párt készült azoknak a privát tőkés tendenciáknak a megfékezésére, amelyek a földosztás következményeként léptek fel. Három és fél évvel később, 1957 tavaszán a kínai vidéki lakosság 90%-át mezőgazdasági szövetkezetekbe szervezték be. Ehhez a kollektivizálási fázishoz kapcsolódott 1958 augusztusától a népkommunák fázisa. A kollektivizálásnak csak ebben a második fázisában volt észlelhető Kínában a parasztok masszív és fenyegető ellenállása. Oroszországban a parasztok már sokkal korábban fellázadtak a bolsevikok ellen.
37. Kínában a parasztok és az etatisztikus párt közötti harc sokkal később robbant ki teljes erejével, mint Oroszországban. A parasztság nagyobb létszáma miatt az ellenállás sokkal erősebb és veszélyesebb volt az oroszországinál. További különbség, hogy Oroszországban a paraszti felkelésekre adott ideológiai reflexek csak jóval a harcok befejeződése után jelentek meg. 1921-ben Oroszországban néhány paraszti régióban felkelés tört ki. De ez a harc ideológiai kifejeződését csak 1925-ben nyerte el, amikor Buharin felrázta a pártot a parasztokhoz írt híres felhívásával. (“Gazdagodjatok meg!”) A kínai forradalomban az események kronológiája egészen másképpen nézett ki. 1958 novemberében és decemberében parasztfelkelések törtek ki Szecsuan, Honan, Hupej, Kansu, Kiangsí, Kuangtung tartományokban. “A Száz Virág Kampány”-nak nevezett ideológiai harcok azonban pont a kollektivizálás két fázisa közötti időszakra estek, ami két és fél évvel megelőzte a felkeléseket.
38. Semmi sem torzabb annál a nézetnél, hogy az ellenállás, ami a “Száz Virág” periódusban a Mao rezsim ellen irányult, a kulturális forradalom egyfajta előfutára volt. A “Száz Virág” periódusban a párt a vádlottak padjára került. Azért támadták meg, mert elnyomta az egyéni szabadságot, mert eltávolodott a tömegektől, és mert – az ellenállás egyik jelszavával élve – az “új dinasztia” szerepében tetszelgett. Olyan emberek támadták, akik – tudatosan vagy tudatlanul – ideológiailag a kistermelők világában éltek. 1964 után, a kulturális forradalom éveiben egészen másképp nézett ki a helyzet. Már nem a pártot támadták, hanem a párt vette át a vádló szerepét. A vád tartalma már nem az volt, hogy elnyomják a szabadságot, hanem épp ellenkezőleg, hogy néhányan túl sok szabadságot engedélyeztek maguknak. A “Száz Virág” korszaka ideológiai harc volt az államkapitalizmus ellen. A sokkal később jött kulturális forradalom – amire még később rátérünk – pedig a párt és az új osztály közötti harc volt.
Elöljáróban szeretnék még egy harmadik különbséget is hangsúlyozni Kína és Oroszország között. Kínában ez az új osztály gyorsabban és korábban jött létre, mint Oroszországban. Ennek az oka épp e fejezetben leírtakban rejlik. Kínában sok társadalmi folyamat sokkal gyorsabban zajlott le, mivel a KP a forradalom utáni 12 évben sokkal közvetlenebbül követhette az államkapitalizmus útját. Mint ahogy oly gyakran előfordult már a történelemben, Kínában is az vált a fejlődés motorjává, ami kezdetben fékező erőként hatott.
A “SZÁZ VIRÁG“ PERIÓDUS ÉS A HÁROM VÖRÖS LOBOGÓ POLITIKÁJA
39. 1956. január közepén a KKP egyik ülésén azt a döntést hozta, hogy másként fog viszonyulni az értelmiséghez, a tudósokhoz és művészekhez. A miniszterelnök Csou En-laj megállapította, hogy egyfajta szakadék keletkezett az értelmiség és a párt között, ami részben a pártfunkcionáriusok hibája, és megígérte nekik, hogy jobb bánásmódban fognak részesülni. 1956. március 21-én a Népújság (Peking) (? Zsenmin Zsipao) azt írta, hogy a pártnak inkább azon kell fáradoznia, hogy az értelmiség helyét mutassa meg. Az “értelmiségi” szó alatt az új értelmiségi réteget és nem pedig az öreg “politikai idealistákat” értették, ugyanis utóbbiak alkották a párt kádereit, és az értelmiségi réteghez tartoztak. Emellett nyílt kísérleteket tettek arra, hogy a külföldön élő kínai értelmiséget visszahozzák. 1956. május 2-án tartott híres beszédében Mao azt mondta: “Nyíljék száz virág és versenyezzen száz iskola egymással.” Ezzel kezdődött Kína történelmének “Száz Virág” periódusa. Véletlen volt csupán, hogy erre az időszakra esett az oroszországi “Olvadás” és a lengyelországi “Tavasz az őszben” periódusa is. Ezért keletkezett az a félreértés, miszerint esetleg egymással összevethető jelenségekről lenne szó.
40. A félreértés még tovább mélyült, amikor Kínában is “Tavaszról” kezdtek beszélni. Ha mégis össze akarnánk hasonlítani ezt a tavaszt az európai fejlődéssel, akkor az 1918 tavaszán Oroszországban történtekkel kell összevetnünk, amikor Lenin azt mondta, hogy az értelmiségieket is be kell vonni a munkába. 1921-től és a NEP éveiben javult a kapcsolat a bolsevik párt és az értelmiségiek között, ami egészen addig tartott, míg a párt Sztálin vezetése alatt újra üldözni nem kezdte őket. Akkoriban (1928) folytatták le az első “hírhedt pert” néhány mérnök ellen. Ez a per a harmincas évek tisztogatási pereire hasonlított egy kicsit, de alapjaiban mégis különbözött ezektől. Az oroszországihoz hasonló perek Kínában is voltak, ilyen volt a Han Fen, a sokat olvasott költő elleni per. Az, hogy ez a per még a “Száz Virág” periódus előtt kezdődött, csak azt bizonyítja, hogy a valóságban a dolgok komplikáltabbak voltak, és nagyon nehéz a tényeket egyetlen összefüggésből levezetni. Tehát azt bizonyítja, hogy minden elemzésen túl az orosz és a kínai forradalom története közti különbségek óriásiak.
41. Még ha feltételezzük is ezeket a különbségeket, akkor is sok okunk van arra, hogy a “Száz Virág” periódust összehasonlítsuk az orosz NEP-el. Különösen azért, mert a “Száz Virág” kampánnyal párhuzamosan irányváltás következett be a gazdaságban (vidéken szünet állt be a két kollektivizálási fázis között). Oroszországban ez a fázis közel 10 évig tartott, már ha a kezdetét arra az időpontra tesszük, amikor Lenin módosította az értelmiségről alkotott felfogását, vagy 7 évnek is számolhatjuk, ha azt mondjuk, hogy ez a korszak a NEP bevezetésével (1921. március 21.) kezdődött. Kínában az ennek megfelelő fázis sokkal rövidebb volt, de sokkal később, 6,5 ill. 7 évvel a kínai bolsevikok győzelme után kezdődött. Az államkapitalizmus – melynek felépítéséhez Oroszországban szükség volt az értelmiségiekre – valódi felépítése Kínában sokkal később kezdődött el. De miután elkezdődött, a fejlődés sokkal gyorsabban zajlott le, mivel a kínai párt a leninistával ellentétben nem volt rákényszerítve arra, hogy oly sokféle kerülőutat tegyen (ld. 35. tézis).
42. A “Száz Virág” periódus mindössze egy évig tartott. Akkoriban, amikor a “száz iskola egymással versenyzett és a száz virág virágzott”, Kínában a következőket olvashatták: “Amikor 1949-ben a kommunisták bevonultak a városba, a lakosság étellel és itallal fogadta őket. Ma a nép már elfordul a KKP-tól mintha tagjai istenek vagy ördögök volnának. A párttagok civil rendőrként őrködnek a tömegek felett.” Vagy: “A szakszervezetek elvesztették a tömegek beléjük vetett bizalmát, mert a döntő pillanatban mindig a kormány oldalára állnak.” Ráadásul egyre sűrűsödtek az alacsony életszínvonal és az éhség miatti panaszok. Önkéntelenül is felmerül bennünk az az emlék, amikor A. Kollontáj a 20-as években egyszer azt mondta, hogy a börtöncellák rácsai maradtak a szovjet rendszer egyetlen szimbólumai, valamint a munkásellenzék gazdasági helyzetéről alkotott kritikái. Csak azzal a különbséggel, hogy Kínában a proletariátus sokkal gyengébb volt, mint Oroszországban és nem volt munkásellenzék. A szakszervezetekkel kapcsolatos állítások kivételt jelentettek. Mivel a “Száz Virág” kampány alatt megfogalmazott irodalmi kritika jobban kifejezi a történteket, mint a NEP-korszak ponyvaregényei; méghozzá azt, hogy a paraszti vállalkozók védelmezték a szabadságot a párt államkapitalista tendenciáival szemben. Oroszországban ellenben már 1921-ben megszólalt az első proletár kritika.
43. Végül is a “Száz Virág” periódust nem lehet a Sztálin halála utáni lengyel- és oroszországi eseményekkel összehasonlítani, éppúgy, mint ahogy a NEP-nek sem volt semmi köze ehhez a korszakhoz. A “Száz Virág” periódus nem hozható összefüggésbe a hatvanas években Kínában fellépő kritikával sem. Nem szabad, hogy becsapjon minket az, hogy számos esetben maga a párt volt a kritika tárgya. A “Száz Virág” periódus alatt államkapitalizmusa miatt, a 60-as években államkapitalizmusától függetlenül kritizálták a pártot. A “Száz Virág” periódusban olyan emberek alkottak kritikát, akik az államkapitalizmus és a párt ellen voltak, míg a hatvanas években a kritika Mao ellen irányult és nem az államkapitalizmus ellen. Valószínűleg ez csak egy elenyésző különbség, de ami mögött döntő tények rejlenek.
44. Amikor 1957-ben Kínában a “Száz Virág” magja a szociális viszonyok gazdag talaján mindenütt csírába szökkent, a párt egy erőteljes jogi elhajlás elleni kampánnyal válaszolt, amely 1958 áprilisáig tartott. Ez év nyarán proklamálta a párt a “Három Vörös Zászló”, már 1957. szeptember és 1958. május között előkészített politikáját. Az Első Vörös Zászló képezte a szocialista építés “fő irányvonalát”, amelynek a lényege, hogy az ipar és a mezőgazdaság fejlődését, a modern és hagyományos termelési módszerek használatát, egyidejűleg értsék meg.
A Második Vörös Zászló jelentette a “nagy ugrást”, az acél- és az energiatermelés lehető leggyorsabb kiszélesítésének kísérletét.
A Harmadik Zászló a vidéki “népi kommunák” létrehozását és a következő fázisban a mezőgazdaság kollektivizálását jelentette.
Összességében tehát a KKP – a meglehetősen rövid ideig tartó “száz virág kampány” után – olyan határozottan lépett az államkapitalizmus útjára, mint előtte soha. Kína ott tartott, ahol Oroszország 1928-ban Sztálin vezetése alatt. Kínában gyorsabb volt a ritmus és a módszerek radikálisabbak voltak, mint a Szovjetunióban. De ez mégsem azt jelentette, hogy ne lettek volna visszaélések Kínában. 1958 végén, amikor a “Száz Virág Kampány” kritikájának fegyverét felváltotta a parasztok fegyvereinek kritikája, a pártnak vissza kellett vonulnia. 1958 decemberében módosították a népi kommunák programját, egyéb kiegészítéseket pedig 1958 áprilisa és augusztusa mellett 1961 és 1962 januárjában tettek. Végül pedig, ha hivatalosan nem is, de gyakorlatilag az egész programot feladták. Hasonló sorsra jutott a nagy ugrás és a szocialista építés fő irányvonala is. 1962 tavaszán pedig teljesen elvetették a Három Vörös Zászló koncepcióját.
45. Ez a likvidálás újból megerősíti azt, hogy a történelem mindig más formában ismétlődik. Oroszországban 1921 tavaszán erőteljes paraszti ellenállásra került sor. A párt visszavonult és a NEP-et proklamálta, majd 1928-ban újabb harcot indított a parasztok ellen. Kínában 1956-ban és 57-ben találkozhattunk hasonló jelenségekkel, mint Oroszországban a NEP idején. Ezután kezdett el harcolni a KKP a parasztok ellen amelyre – mint 1921-ben Oroszországban – parasztfelkelések voltak a válaszok. Leninhez hasonlóan a KKP is visszavonulót fújt. Ez azt jelenti, hogy ami Kínában a NEP-hez hasonlított, az két periódusban zajlott le: a “Száz Virág” periódusról és az 1962-64-ig tartó periódusról van szó, amelyben ismét letértek a radikális útról. Ugyanakkor egy egész másféle konfliktus ütötte fel a fejét: a párt és az új osztály közötti harc.
KÍNA ÚJ OSZTÁLYA A KKP ELLEN
46. A 60-as években Kína egy újabb fázisba lépett, amelynek az ország kommunista pártja a KKP a “nagy szocialista és kulturális forradalom” nevet adta. Egy háromkötetes műben, amely 1966-ban Pekingben jelent meg, magyarázatot adnak arra, hogy mit jelent ez a név. A következőképpen: “A szocialista forradalom győzelme még nem jelenti az osztályok és az osztályharc végét.” Miután a proletariátus egy politikai győzelemmel megerősítette hatalmát, ki kell vívnia még egy győzelmet, méghozzá a kultúra területén, az irodalom és a művészet, a gondolatok, az életstílus területén és a mindennapos viselkedésben. (Állítólag emiatt élt át Kína az utóbbi 13 évben, a Kínai Népköztársaság megalakulásától számítva olyan intenzív osztályharcot a kultúra frontján.)
Ami Kínában történt, az nem volt más, mint a bolsevik misztifikáció tipikus példája. Nem volt szocialista forradalom, és a hatalom nem került át a munkásosztály kezébe. Mindössze egy polgári forradalom zajlott le, amelyet nagyon is meghatározott történelmi okokból a parasztok vittek véghez. Az államkapitalizmus formáit öltötte magára, és aztán kidolgozott egy sajátos ideológiát. Ennek az ideológiának úgy kellett a lényeget megmutatnia, hogy a forradalmi folyamat során a forradalom polgári karakterének már a kezdet kezdetén szocialista jelleget adjon. Ez az elképzelés azon a tényen alapul, hogy a kínai – éppúgy, mint az orosz – államkapitalizmust szocializmusként és a párt hatalmát “proletárdiktatúraként” tüntették fel. Ezzel összefüggésben mindez azt jelentené, hogy a munkásosztálynak látszólagos politikai győzelme után más területeken is győzelmet kellene kivívnia. Így a munkások valódi hatalmának, mint ahogy minden egyes osztály hatalmának nem politikai, hanem társadalmi jellege lenne. Mindenekelőtt a termelési viszonyokban történt átalakulást feltételezné, amelyet követnie kellene az összes többi társadalmi viszonyon belüli átalakulásnak. Kínában a termelési viszonyok átalakultak: a feudalizmust felváltotta a kapitalizmus. Mint ahogy ez korábban Európában és Oroszországban is megtörtént, itt is egy bizonyos kizsákmányolási formát váltott föl egy másik. Olyan mértékben, ahogy a termelés és a termelési viszonyok átalakultak, került egyre inkább előtérbe egy új kizsákmányolási forma és ezzel a politikai uralom újabb formája. Abban a pillanatban, ahogy a termelési viszonyok átalakulása megszünteti a kizsákmányolást, a politikai hatalom is megszűnik létezni. Nem beszélhetünk a munkások politikai uralmáról addig, míg a munkásosztályt kizsákmányolják; ha a munkásosztály felszabadítja önmagát, akkor nem válik uralkodó osztállyá, mert a kizsákmányolással együtt megszűnik mindenféle osztálytársadalom is. Az a felfogás, mely szerint a “proletariátusnak politikai uralmat kell gyakorolnia ahhoz, hogy győzelmeket érhessen el a kultúra frontján”, egy félreértésen alapul, amely egyrészt a termelési viszonyok, másrészt a politikai és kulturális viszonyok közötti összefüggéssel kapcsolatos. Ez a félreértés annak a ténynek az eredménye, hogy a társadalom szociális és gazdasági alapja, valamint a politikai és kulturális felépítménye közötti összefüggés a feje tetejére áll. A gazdasági és politikai változásokat nem a politika idézi elő, hanem ahol a társadalom gazdasági bázisa változásokon megy keresztül, ott a politikai és kulturális területen fekvő viszonyok is megváltoznak. Aki ezt felfogta, az azt is megérti, hogy a “nagy kínai szocialista kultúrforradalomnak” semmi köze a szocializmushoz, de még csak a forradalom névre se szolgált rá.
47. Ami a külföldi szemtanúk és kommentátorok többségét csodálatba ejtette vagy éppen irritálta, az a tény volt, hogy a KKP a “kulturális” szót egy olyan fejlődésre használta, amely 1966 vége felé és 1967 elején olyan erőteljes kényszerintézkedésekhez vezetett, hogy az egész világ arról beszélt: Kínában polgárháború dúl. Ennek a csodálkozásnak és irritációnak az alapja az a történelmietlen felfogás, hogy a kulturális fejlődésnek köze van az erőszakhoz. A mi felfogásunk szerint szabályszerű összefüggés van azon irodalmi és művészeti területen vívott harc, amely a 60-as évek eleje óta tart Kínában, és azon erőszak között, amely csak később tört ki ugyanitt. Azok a dolgok, amelyekért a kínai írók és irodalmárok egymás közt harcoltak, lényegében megegyeznek azokkal, amelyekért később fegyveres harcot vívtak. Mint oly gyakran a történelemben, és mint korábban Kínában a “Száz Virág” periódusban az ideológiai harc megelőzte a fegyveres harcot. Nem véletlen, hogy a már említett, a “nagy szocialista kulturális forradalomról” szóló műben is csak az irodalomról esik szó. Amit a kínaiak szemére lehet vetni, nem az, hogy ők a “vörös gárdák” és az őket megelőző irodalmi harc közötti összefüggést hangsúlyozzák, hanem hogy ezt helytelen módon teszik: hamis összefüggésben ábrázolják a dolgokat. A “vörös gárdák” harcának nem volt kulturális tartalma, épp ellenkezőleg: az irodalmi harc, amit a KKP joggal állított az előtérbe, ellentétes társadalmi érdekekben gyökerezik. A kínai bolsevikok épp azért hagyták ezeket a valós ellentéteket figyelmen kívül, mert bolsevikok, és a bolsevik ideológián belül mozognak. Az 1966/67-es eseményeket a “kultúrával” magyarázták ahelyett, hogy a kulturális harcokat a társadalmi érdekek ellentéteiből kiindulva magyarázták volna.
48. A francia ‘Le Contrat Social” című folyóirat (a párizsi Társadalomtörténeti Intézet kiadványa) a nagy kínai szocialista kultúrforradalmat olyan “pszeudoforradalomnak” nevezte, amely ugyanakkor “pszeudokulturális” is. Látszólag ez egybevág a mi nézetünkkel. Mi azt mondtuk, hogy helytelen lenne a társadalmi ellentéteket a kulturális területről kiindulva magyarázni. Azt is feltártuk, hogy szó sem volt forradalomról. De ez a francia folyóirat másképp vélekedik. Nem akarja a fegyveres harc és a kulturális harc közti összefüggést mással magyarázni, mint a KKP. Amikor a folyóirat a “pszeudokulturális” fogalmat használja, az nem azt jelenti, hogy azt szeretné mondani: az irodalmi harc valójában visszatükrözi a társadalmi harcot, és amikor “pszeudoforradalomról” beszél, azzal nem azt akarja állítani, hogy szó sincs a termelési viszonyok megváltozásáról. A “pszeudokulturális” szót az antikultúrára érti, a “pszeudoforradalom” alatt pedig ellenforradalmat ért. De Kínában a 60-as években sem papírra vetett, sem fegyveres forradalomról vagy ellenforradalomról nem beszélhetünk. Tulajdonképpen az új osztály és a párt közötti ellentétről volt szó, éppúgy, mint Oroszországban Sztálin halála után. Mégis jelentős különbség van az Oroszországban és Kínában párhuzamosan zajló események között. Oroszországban, ahol a dolgok átalakulása hasonlóan ment végbe, és ahol a régi stílusú párt védelmezőit “anti-párt” névvel illették és tették őket hatástalanná, az új osztály győzelme gyakorlatilag erőszak nélkül zajlott le. Ezzel szemben Kínában erőszakos folyamatról volt szó. Úgy tűnik, mintha ebben az országban az “Új Osztálynak” sokkal több nehézséget kellett volna legyőznie, mint Oroszországban. A párt Kínában sokkal erősebb volt, ennek okait a 35. és 41. tézisben leírtuk. Ha Molotov és barátai az 50-es években mobilizálni tudták volna az orosz hadsereget Mikojan frakciója ellen, talán az események is hasonlóan alakultak volna, mint ma Kínában. De így újból ráleltünk egy pontra, amiben a kínai események alakulása különbözik az oroszországiaktól.
49. Ahhoz, hogy megértsük, hogy a vörös gárdák agitációja és minden, ami ekörül zajlott, nem jelent mást, mint egy az “új osztály” akcióját megelőző reakciót, figyelemmel kell kísérni az 1968-as év eleji irodalmi harcot és annak valódi tartalmát. Mi itt egy olyan harcról beszélünk, amelynek első pillantásra mindössze irodalmi jellege van, de közelebbről megnézve nem tagadható társadalmi jellege sem. Hogy miről volt szó, az akkor vált világossá, amikor Vu Han, az író 1961 januárjában a pekingi Irodalom és Művészet kiadónál megjelentette regényét, melynek címe “Haj Zsuj menesztése hivatalából”. E drámai történet megjelenése után – amit néhány év múlva a hivatalos pártsajtó megkritizált – Vu Han, Teng To-val és Liao Mo-sa-val együtt 1961 augusztusában megjelentette a “Jegyzetek a Három Család Falujából” című művet. E két időpont között, 1961 márciusában kezdett el Teng To író egy kínai újságban egy napi rovatot vezetni, amelynek a következő címet adta: Esti Beszélgetések Jensanban. Ezek rövid eszmefuttatások voltak a klasszikus kínai írók stílusában írva, amiknek látszólag semmi aktuális jelentőségük nem volt, hanem múltbéli dolgokról szóltak, a kínai kultúra virágzásának ősi korszakaiból. De valójában csak a forma szerint voltak történelmi anekdoták. Igazából Teng To napjai Kínájával foglalkozott. Amikor pl. a Ming dinasztia korszakáról vagy a kínai ókor déli államairól írt, akkor valójában Mao népi köztársaságát és a kínai KP-t célozta meg. Amikor bibliai stílusban a “császári útról és a zsarnok útjáról” szóló példabeszédet mesélte el, akkor valójában Kína társadalmi bizonytalansága ellen fordult, mely a pártdiktatúra következményeként jelent meg. Itt Teng To-nál, aki Mao legfontosabb és legzseniálisabb kritikusa volt, újra föl lehetett azokat a vonásokat ismerni, amelyek Oroszországban is megállapíthatóak voltak: tiltakozás a fanatizmus és a politikai üldözöttség ellen azért, mert mindez veszélyezteti a társadalom gazdasági élet harmonikus folyamatát. Ugyanez a tendencia jelenik meg az 1961. ápr. 20-án megjelent jensani esti beszélgetésben is, melynek címe: “A munkaerő értékének teóriájáról”. Teng To nézete szerint nagyon káros hatással van a termelésre az, ha engedékenység nélkül használják ezt a gazdasági faktort. Hasonló nézetei miatt különbözik Teng To azoktól a kritikusoktól, akiktől a “Száz Virág” periódus volt hangos. Ezekkel ellentétben ő egy olyan csoport szószólója volt, melynek a termelésben való óriási érdekeltsége vitathatatlan volt. Amikor Teng To 1962. ápr. 22-én megjelent esti beszélgetésében fölteszi a kérdést, hogy vajon lehetséges-e csak az értelemre támaszkodni, és a pártbürokraták arcába vágja, hogy “egyedül senki nem képes véghezvinni az ügyet”, akkor ezt úgy kell értelmezni, hogy az új osztály felemeli hangját, elismerésre vágyik, és kifejezésre juttatja akaratát.
50. A párthű kritikusok Vu Han-ról, Liao Mo-sa-ról, Teng To-ról azt állították, hogy a kínai kapitalizmus restaurációját tűzték ki célul. A bolsevikok ideológiai zsargonja igazolja az efféle mentséget, de mégis abszurdum, mivel a kapitalizmust Kínában nem kellett újra előállítani, mivel épp az volt az uralkodó termelési mód. Sokkal inkább arról volt szó, hogy néhány kínai nyilvánvalóan előnyben részesítette a liberális kapitalizmus klasszikus formáját az államkapitalizmussal szemben. De milyen kínaiak jöhetnek itt számításba? A kapitalizmus klasszikus formáinak megvoltak a maga primitív kezdeti kísérletei a Kuomintang, és az azt megelőző korszakban. A történelem megmutatta, hogy ez a forma aligha alakulhatott ki kínai talajon. A klasszikus kínai burzsoázia a 40-es évek második felében veresége után szétszéledt. Ami képviselőiből megmaradt, vagy Formosán, vagy külföldön talált menedéket. Ha a Kínai Népköztársaságon belül vannak is olyan kínaiak – amit erősen kétlünk, – akik a privát kapitalista viszonyok visszatéréséről álmodoznak, az említett szerzők biztos nem tartoznak közéjük. A párt soraiból előkerülő ellenfeleik nem unnak újra és újra hosszú részeket idézni műveikből, amelyekkel az uralkodó rezsimmel szembeni ellenséges érzületüket kívánják igazolni. Egyetlen ilyen idézetben sem találkozhatunk az államkapitalizmus tagadásával. Igaz, hogy a “Jegyzetek a Három Család Falujából” (a három kritizált szerző közös munkája) tartalmaz egy félig rejtett, félig látható támadást a népi kommunák politikája ellen. De ez a kritika, amely egyben elméleti és irodalmi is, nem támadja meg az államkapitalizmust, és éppoly kevéssé a pártot, amely egyébként időközben el is vetette a népi kommunák programját. Amikor Teng To az egyik ilyen beszélgetésben kritikát gyakorolt Mao híres jelmondatán (“A keleti szél erősebb, mint a nyugati”) vagy amikor megtámadta Mao papírtigris-elméletét az imperializmusról, akkor azt azért tette, mert reálisan látta a dolgokat. Vagy amikor egyik esti meséjében a KKP fő irányelvét kritizálta, azt azért tette, mert véleménye szerint a párt illúziókba burkolózik. Az, hogy fenntartással viseltetik a népi kommunákkal szemben, abból ered, hogy szükségét érzi a hatékonyságnak.
Teng To egyik írásában sem jelenik meg az a filozófus, aki hadilábon állna a történelemmel és idealizálná a múltat. Tolla épp a politikai idealisták ellen irányul, vagyis Mao és mindazok ellen, akik mint ő, a történelmi folyamatot politikai céljaik fűzőjébe akarják préselni. Más szóval Teng To és barátai nem az államkapitalizmus, hanem a párt ellen fordultak.
51. Vu Han drámája, a “Haj Zsuj menesztése hivatalából” egy pártfunkcionáriusról szól, akit felmentenek hivatalából, mert elhajló nézeteket vall. Valójában az sem lehetetlen, hogy – mint ahogy kritikusai állítják – Vu Han itt védelmébe veszi a luchani pártkonferencia után a KP-ból kizárt és elüldözött funkcionáriust. De bírálóinak következtetése, miszerint Vu Han a “jobboldali opportunistákat” védelmezi, nem más, mint az ismert zsargon egyik frázisa, amely a regényhős és az akkoriban a pártból kizártak valódi álláspontjáról nem közöl velünk semmi többet. Mit jelent az, hogy “jobboldali opportunisták”? Az egyetlen válasz, amit a párt tintanyalói adni tudnak, az unos-untig ismert történet azokról az elemekről, akik vissza akarják állítani a kapitalizmust. Az, hogy 1959-ben, a luchani konferencia évében voltak ilyen elemek a párt soraiban, az még hihetetlenebbnek tűnik, mint az a gondolat, hogy hirtelen 10 évvel a kínai párt győzelme után tűntek fel egy kínai drámában. Még ha a kritikusok nem is világosítanak fel bennünket kellően a hős Haj Jui és megteremtője, Vu Han társadalmi és politikai beállítottságáról, mégis sokat tanulhatunk azokból a feljegyzésekből és levelekből, amelyek a mű után jelentek meg, és annak tartalmát feszegették. Vu Han maga fejti ki, hogy azok közé tartozik, akik egyfajta gyakorlati munkát vettek a vállukra és eközben a valóság talaján maradtak. Teng To az egyik esti beszélgetésében azt írja, hogy ő a valósággal akar foglalkozni. Megvetése a politikai idealistákkal szemben, akikről már beszéltünk, világosan megmutatkozik amikor “3-tól 10 ezerig” című rovatában azt írja, hogy az, aki azt hiszi, bármit megtanulhat tanító nélkül, soha sem fog semmit megtanulni. A tanító, akiről Teng beszél – méghozzá egész művében – maga a történelmi valóság, a termelés valós fejlődési folyamata. És épp ez a kritika teszi őt az új osztály szószólójává.
52. Kínában a “nagy szocialista kulturális forradalom” nem volt más mint a kínai KP defenzívája az új osztály növekvő hatalma ellen. Teng To, Liao Mo-sa, Vu Han és mások átmenetileg még csupán irodalmi támadásai ellen a párt pillanatnyilag szintén csupán irodalmi fegyverekkel védekezett: a piros könyvecske Mao nyilatkozataival, ezek között találhatóak voltak a művészetről és irodalomról tartott azon beszédének kivonatai is, amelyet 1942-ben Jenanban mondott el, és amelyben ezt mondta: “Az íróknak a párt platformjához kell igazodniuk és ennek politikájával összhangban kell írniuk”. 1942-ben Mao ezzel egészen mást akart kifejezni, de utána visszaéltek szavaival. Abban a pillanatban, ahogy Kínában az új osztály már nem pusztán irodalmi eszközökkel kezdett el harcolni, a párt követte példáját. A harc lényege éppoly egyértelmű volt, mint amikor még csupán szavakkal harcoltak. Mégis volt egy különbség. Papíron figyelmen kívül lehetett hagyni a valóságot, de a gyakorlati harcban már nem. És mivel az új osztály Kínában éppúgy, mint Oroszországban, a társadalmi fejlődés termékét képezi, a párt kényszerítve érezte magát, hogy ezzel a fejlődéssel ő maga is védelmezze az új osztályt. És ez magyarázza pl. azt a tényt, hogy egy bizonyos időpontban Lin Piao tábornoknak meg kellett fékeznie a vörös gárdákat és Mao-nak fel kellett tartóztatnia a kulturális forradalmat. Már nem csak a kulturális dolgok és az irodalom forogtak kockán, hanem a termelési és a kínai gazdaság.
A KKP AZ ÚJ KÍNAI OSZTÁLY ELLEN
53. A hivatalos és nem hivatalos közlemények a legújabb Kínában történt eseményekről merészek és magukban véve ellentmondásosak, politikailag elferdítettek és nem teljesek. Aki megpróbál ezen információk segítségével társadalmi képet kapni Mao ellenfeleiről, akik ellen a kulturális forradalom erőszakkal irányult, az olyan feladatot vesz a vállára, mint mikor a rendőrség pontatlan információk alapján próbálja rekonstruálni a gyanúsított portréját. Mindazonáltal amit le lehet szűrni az információkból, azok nem a kétes vagy bizonytalan részletek, hanem azok a közös vonások, melyek számtalan pontos ábrázolásban újra és újra felbukkannak. Ami ebből adódik, azt nem lehet egy éles képnek tekinteni, mivel túl sok nélkülözhetetlen részlet hiányzik. Inkább egy absztrakt képről van szó, ami azonban – annak ellenére, hogy az összes sajátosság figyelmen kívül marad – az összes lényegesnek nevezhető közös vonást tartalmazza. Egy ilyen kép kontúrjai nem olyan élesek, hogy azonnal felismerhetőek legyenek. Ennyit lehet elérni, ha a sok kaotikus anyagból rekonstruálni akarjuk Mao ellenfeleinek jellegét:
– elsősorban a nagyobb és közepes ipari városokban fordulnak elő (Csou En-laj 1967. január 4-én egy pekingi banketten azt nyilatkozta, hogy a párt épp ezekben a városokban érzi kötelességének, hogy fellépjen ellenük);
– köreikben magas rangú pártfunkcionáriusok és személyek találhatók (Csou beszéde; cikk a Pekingi Néplapban);
– hivatalos pozíciókban állnak (A “Vörös Zászló” folyóirat vezércikke);
– pl. a kínai vasút vezetőségében vannak állásban (cikk a “Néplap”-ból ill. a “Vörös Zászló”-ból);
– mindent megtesznek azért, hogy fenntartsák a munkások szimpátiáját: béremelésekkel, a társadalmi helyzet javításával, élelmiszer ill. más áruk osztásával (ld. fenn);
– érdekeik szorosan fűződnek a termeléshez (hasonló megfogalmazás található egy sanghaji pro-maoista komité egyik kiáltványában);
– általános állítások szerint jobb ruházatuk és se nem proletár, se nem paraszti életstílusuk alapján különböztethetőek meg a tömegtől;
– olyan véleményt alkotnak, amelyet a maoisták “ökonomizmusnak” neveznek (a Néplap és a Vörös Zászló cikkeiből), mert az ipari élet atmoszféráját tükrözik és nyílt ellentétben állnak Mao azon felfogásával, miszerint “a politikai munka határozza meg a gazdasági munka természetét”;
– olyan irányba tendálnak, amely (maoista ellenfeleik szerint) oda vezet, hogy a proletárdiktatúra (itt: pártdiktatúra) és a szocialista társadalmi rendszer (itt: államkapitalizmus) közti összefüggés felbomlik (lásd fenn).
Mindebből azt a benyomást kaphatjuk Mao ellenfeleiről, hogy ezek egy olyan csoportot alkotnak, amely részben a hivatalos pártkörökben, részben pedig a gazdasági életben gyökerezik: olyan csoport ez, amelyet menedzsereknek is nevezhetnénk, akik egyfajta financiális hatalmat gyakorolnak, ők rendelkeznek az ipari termelés produktumaival (élelmiszer és egyéb áruk), és nyilvánvalóan módjukban áll a bérek magasságát és a szociális klímát meghatározni.
54. Minél egyértelműbb képet kapunk Mao ellenfeleiről, annál világosabban kitűnik, hogy az új osztályhoz tartoznak. A valódi társadalmi ellentétek, amelyek gyakorlatilag köztük és a párt között adódtak, pontosan egybevágnak az írok és a párt közötti elméleti ellentétekkel. Az a tény, hogy Vu Han a 60-as évek elején nem csak író volt, hanem a nagy iparváros Sanghaj alpolgármestere is, nem véletlen. Éppígy nem volt véletlen, az sem, hogy a 60-as évek közepén ennek a városnak a polgármestere azok közé tartozott, akik a párt ellen csak egyetlen fegyvert ismertek: a tollat. Az állítólagos “ökonomizmus” számukra mindennapos dolog volt Sanghaj ipar légkörében. A kínai menedzserek, azaz az új osztály beavatkozása megfelelő magyarázatot ad irodalmi előfutáraik magatartására, de éppígy magyarázza az irodalmi munka a menedzserek viselkedését is. A menedzsereknek tett szemrehányás, miszerint tönkre akarták tenni a párt és az uralkodó gazdasági rendszer közötti kapcsokat, megerősíti azt a tényt, hogy ezek a menedzserek éppúgy, mint az írók nem az államkapitalizmus mint olyan ellen harcoltak, hanem csak a párt uralom ólomsúlya ellen. Ezt a két dolgot nem tekintették szétválaszthatatlannak. A menedzserek is írók, akikről itt szó van, semmiképp sem akarták a párt fojtogató befolyásával együtt az államkapitalizmust is eltüntetni – ellenkezőleg, úgy hitték, hogy az államkapitalizmus majd akkor fog igazán virágba borulni, ha megszabadulhat Mao politikai tanaitól.
55. A kínai új osztály szemei előtt egészen más pártfelfogás lebegett, és egy egészen más párttípus, mint Mao-é. Az orosz miniszterelnök Koszigin egyik londoni tartózkodása során azt mondta, hogy az orosz kormány bizonyos módon szimpatizál Mao ellenfeleivel. Ez a nyilatkozat pontosan megegyezik a kínai eseményekről alkotott analízisükkel. Az orosz vezetők szimpátiáját nem a Mao-val szembenálló ellenzékiek állítólagos ideológiai ellentéte ébresztette fel. Ennek az ellentétnek és az új kínai osztály iránt érzett orosz szimpátiának közös alapja volt, méghozzá az a tény, hogy Oroszországban a Koszigin vagy Mikojan típusú menedzserek már a helyzet urai voltak, és hogy ott az új osztály már győzelmet is aratott. Oroszországban a régi bolsevik pártot egy új stílusú párt váltotta fel. Ha ebbe belegondolunk, akkor az antimaoisták céljai könnyebben megérthetők.
56. Oroszországban a régi típusú párt, már amilyen kezdetben volt, és az új osztály természetes ellenfeleket termelt ki. Kínában nem így történt: mivel a párt – nem úgy, mint Oroszországban – nem érezte magát a forradalom elejétől két osztály közé beékelődve, mivel sokkal kevésbé tartozott számadással a munkásoknak, és mivel így politikáját is sokkal határozottabban tudta érvényesíteni, ezért sokkal korábban léphetett az államkapitalizmus útjára. Kínában kevésbé éles határok voltak a párt és az új osztály között. Ebből adódik, hogy Mao ellenfelei már a párton belül is jelentős hatalmi pozícióban álltak. Ez olyan jelentős volt, hogy 1967 elején egy végrehajtó bizottsági konferencián a 11 funkcionáriusból mindössze 6 támogatta Mao-t. Oroszországban az új osztály szinte észrevétlenül kaparintotta kezébe a hatalmat, mivel a régi típusú párt anakronizmussá vált. Kínában az új osztály felemelkedését a párton belüli uralomért folyó heves harcok kísérték.
57. Az új kínai osztály nem akarta, hogy a párt továbbra is gyámkodjon fölötte, de Mao és társai úgy akarták átalakítani a pártot, hogy biztosítani tudják a menedzserekre gyakorolt befolyásukat. Innen származik az a hamis észrevétel, hogy Mao kulturális forradalma a párt ellen fordult. De a valóságban az új osztály ellen fordult. Ezt a félreértést csak még inkább megerősítette az, hogy Kínában épp Mao adta ki a párt új stílusú jelszavát. Amit ezzel ki szeretett volna fejezni, az pont az ellenkezője volt annak, amit az új stílusú orosz párt képviselt. Ott ugyanis az új típusú párt az új osztály eszköze volt. Kínában ellenben Mao ezzel az új stílusú párttal akart gátat szabni az új osztály győzedelmes előrenyomulásának. Oroszországban az új osztály a tradicionális párturalommal szegült szembe. Kínában a maoisták szálltak szembe – a tradíció nevében – azzal a pártstruktúrával, amelyen belül már nem tudták biztosítani maguknak a hatalmat. Oroszországban az új osztály előretörését a hó olvadásához hasonlították. Kínában Mao épp ezt az olvadást akarta megelőzni. Célja eléréséhez használta fel a vörös gárdákat. Ezek fellépése következtében egész Kína puskaporos hordóvá vált. Igaz, hogy ezek az akciók nagyon figyelemreméltóak, mégis afelé tendálnak, hogy befagyasszák a társadalmi viszonyokat.
58. Az imént felállítottunk egy általános analízist Mao ellenfeleinek társadalmi jellegéről. Remélhetőleg érthető, hogy ebben az analízisben nem kerülhetett minden részlet a helyére. Amikor pl. Kínából érkező híreket hallunk arról, hogy Mandzsúriában a munkások és a vörös gárdák között harcok dúlnak néhány gyár tulajdonba vételéért, az kétségkívül megerősíti azt, hogy az állítólagos proletár kulturális forradalom semmilyen szempontból sem proletár, és még csak nem is forradalom. De senkinek sem fog eszébe jutni azt mondani, hogy azok a gyári munkások, akik Mao vörös gárdái ellen harcoltak, menedzserek lennének, vagy, hogy az új osztályhoz tartoznának. Először akkor sem az új osztály jut eszünkbe, ha azt halljuk, hogy 1967 elején Kiangsi tartomány fővárosában lázadás tört ki Mao ellen, amit “Augusztus 1. Mozgalomnak” neveztek. A név 1927 augusztusára vonatkozik, amikor Kína ezen részén a munkástanácsok mintájára olyan szervezetek jöttek létre, amelyeknek a jobb- és baloldali Kuomintang közötti harcban volt szerepük. Még nehezebb meghatározni Liu Sao-csi államfő álláspontját, aki mindig is saját állásponton volt a KKP-n belül. A kulturális forradalmat végrehajtó maoisták ellenfelüknek tekintik őt. Liu Sao-csi különbséget tesz saját felfogása és Mao más ellenfeleinek felfogása között. Egyértelműen látható tehát, hogy Kínában egyidejűleg különböző fejlődési folyamatok mentek végbe. A valóság azonban bonyolultabb, mint az absztrakt séma. Mindazonáltal a kivételek semmiképp sem mondanak ellent a szabálynak. De hogy melyek is voltak azok az ellenerők, amelyekbe a kulturális forradalom és a vörös gárdák ütköztek, mindezt csak a háttér figyelembe vételével lehet megérteni; a háttérben pedig az új osztály előretörése állt politikai és gazdasági követeléseivel.
59. Az új osztály nem az égből hullott egyenesen Kína ölébe, hanem azoknak a társadalmi viszonyoknak a terméke volt, amelyek itt kristályosodtak ki, olyan fejlődési folyamatok során jött létre, amelyek megegyeztek a korábbi Oroszországban lejátszódott folyamatokkal. Ez két tényt magyaráz meg:
1) A Mao elleni harc ereje és tartóssága, amely újra és újra más-más helyen lángolt fel;
2) Ennek visszafogása, amire a vörös gárdákat már több alkalommal is felülről kényszerítették.
Ez a két jelenség összefügg egymással, és mindkettő külön-külön összefügg a gazdasággal is. Nem lehet vörös gárdisták millióit kivonni a termelés vagy a tanulás – a jövőbeni termelés – alól, és az új osztállyal szemben mozgósítani anélkül, hogy az ipari fejlődést fenyegető káoszba döntenék. De akkor, amikor a vörös gárdák majd újra a termelésnek és az ipari fejlődésnek szentelik magukat, maguk is hozzájárulnak majd az új osztály megerősödéséhez.
60. Az előző tézisekből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az állítólagos kulturális forradalom egyetlen új lépést sem tett az államkapitalizmus útján, mint ahogy akkor jellemezték. Ellenkezőleg: a KKP harca épp azon erők ellen irányul, akiknek szükségük lenne az államkapitalizmus fejlődésére. A kínai kulturális forradalom a párt egy olyan harca, amelyben a párt védelmezi magát az új osztállyal szemben, ami viszont az államkapitalizmus egyik terméke. Olyan harcot képvisel, amely a politikai apparátusnak a társadalmi viszonyok valóságához való alkalmazkodása ellen folyik. Senki sem képes előre megmondani, hogy mely erőket fogja egyik oldalról a párt, másik oldalról az új osztály létrehozni. Ezt még ott Kínában sem lehet megjósolni, de nem is fontos. Az, hogy milyen hosszú ideig fogja a KKP az új osztály fölötti hatalmát fenntartani, senkinek sem túl érdekes. A kérdés a következő: az államkapitalista viszonyok között végül is ki fogja végleg magához ragadni a hatalmat, a menedzserek vagy a politikai bürokraták? Választ adhatunk erre anélkül, hogy a pillanatnyi egyensúlyt figyelembe vennénk. Az államkapitalizmus társadalmi, történelmi és gazdasági viszonyai az új osztály végleges győzelmét teszik az egyetlen lehetséges perspektívává.
Forrás: http://barricade.hol.es/osztalyharc_tortenete/brendel_tezisek%20a%20kinai%20forradalomrol.html
(2014. 02. 14.)