CAJO BRENDEL – GIK (1934- 39)

CAJO BRENDEL – GIK (1934- 39)

2014. 02. 14.

CAJO BRENDEL – GIK (1934- 39)


2014.02.14

A vicces holland trockista, Sneevliet[i] volt az, aki a rá jellemző szabatossággal a “marxizmus szerzetesei” névvel illette a 30-as években a holland, “Nemzetközi Kommunisták Csoportját” (GIK). Ez a jellemzés persze karikatúra volt, de mivel szellemes karikatúra, így a csoport tagjai kellőképpen díjazták. Mint minden karikatúrának, ennek is megvolt a valóságalapja, ami Sneevliet számára elfogadhatatlan, a csoport számára pedig történelmileg elháríthatatlan volt.

Egy olyan portól volt szó, amely Sneevliet és a GIK között egyértelmű szakadást eredményezett. Az előbbi azon igyekezett, hogy egy parlamenti és ráadásul a szakszervezeti mozgalommal szorosan együttműködő párt vezetőjeként elsőrangú politikai hatást fejtsen ki. egy olyan csoporttal, amely az akkori munkásmozgalmon belül teljesen másként viselkedett és amely azon fáradozott, hogy az elmúlt harcok tapasztalataiból és így a kapitalizmus aktuális gazdasági fejlődéséből levonja az elméleti tanulságokat, Sneevliet nem tudott mit kezdeni. Annál is kevésbé lett volna erre képes, mivelhogy ez az elméleti összegzés épp a politikai tevékenységet, mint olyant és ezzel közvetlenül az ezt létrehozó szokásos szervezeti formákat kérdőjelezte meg.

A nemzetközi kommunisták nem csak úgy, minden további nélkül hoztak létre egy olyan csoportot, ami részben figyelembe vette az 1917-23-as forradalmi periódus elemzésével szemben támasztott igényt. Ugyanakkor közvetetten ennek a periódusnak voltak a termékei. minden olyan Sneevliet- féle kísérlet, amely valamiféle “tanulmányi szövetségnek” akarja beállítani őket vagy keletkezésüket az 1914 előtti szociáldemokrácián belül létrejött elméletekre akarja visszavezetni, figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a GIK fellépése szorosan összefügg az I. Világháború végén kitört proletárharcokkal.

Németországban – és itt most csak erre az országra szorítkozom, ami nem jelenti azt, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is alábecsülném az orosz, magyar vagy az olasz tapasztalatokat -, 1918. novemberében és az azt követő években olyan antiparlamentarista és szakszervezet-ellenes tendenciák mutatkoztak a munkásság jelentős részénél, amelynek látható jelei egyébként már régóta jelen voltak. A német munkások a tanácsokban olyan új eszközöket valósítottak meg, amelyekkel a tradicionális szervezeteket összehasonlítva ez utóbbiak elégtelennek, sőt mi több megengedhetetlennek bizonyultak. Ez, mint tudjuk szervezeti szinten a KAPD és az AAUD létrejöttéhez vezetett, elméleti szinten pedig az először O. Rühle által kiemelt mondatban összegződött, mégpedig, hogy “a proletárforradalom nem pártügy.”

De Rühle konzekvens történelmi-dialektikus logikájával szemben a KAPD gyakorlati tevékenysége (és a Hollandiában megalapított testvérpártja, a KAPN) még mindig túlságosan ellentmondásos volt. Ez volt az oka annak, hogy Rühle később kilépett a pártból. Bármennyire is erőlködött azon, hogy a többi párttól – SPD, USPD, KPD stb. – való eltérő jellegét az előtérbe helyezze, strukturális felépítése nagyon is rányomta bélyegét a múlt szerveződési tradíciója. Igaz, hogy “új típusú” párt volt, de mégiscsak párt, és az is akart maradni. Épp a KAPD történelmi példája támasztja alá Rühle tézisének jelentését. A KAPD egyetlen vonással akarta eltörölni a múltat, anélkül, hogy – az eljövendő munkásforradalom valós követeléseit figyelembe véve – alapjaiban szakított volna vele. Ezért került a malomkerekek közé, ahol szétmorzsolódott. Még mielőtt tényleg eltűnt volna a színről, belső ellentmondása már akkor tényleges bukásához vezetett. A GIK, amely romjaiból született, teljesen más álláspontot képviselt. Távol állt attól, hogy a politikai hatást feláldozza az elméleti tanulmányok oltárán, vagy, hogy maga miatt lemondjon róla. Azáltal, hogy túlhaladta a KAPD-t és a KAPN-t, nem csak azt értette meg, hogy a munkásosztály felszabadítását csak a munkásosztály viheti véghez, hanem arról is meg volt győződve, hogy ehhez semmiféle élcsapat – még pusztán propagandista sem – szükséges, hanem egy olyan új, a megszokottól alapjaiban eltérő munkásmozgalomra van szükség, amely levetkőzi az élcsapat tradicionális formáit és politikai burkát.

A GIK nem tudta a KAPD/KAPN és AAUD ellentmondásait reprodukálni, és arra sem volt képes, hogy magát, mint az új munkásmozgalmat hirdesse meg, mivel tudta, hogy az csak hosszadalmas harcok és a közben gyűjtött tapasztalatok alapján jöhet létre. Sneevliet szellemes gúnyolódását teljes nyugalommal fogadták abban a meggyőződésben, hogy ez az ember pártjával együtt végül is olyan talajra lépett, aminek semmi köze a nyugat-európai munkásosztály felszabadító harcához.

1934 nyár elején kerültem először kapcsolatba a GIK-el. Az 1929-ben USA-ban kitört gazdasági krízis lassan kiterjedt Európára is, és egyre inkább elmélyült. A munkanélküliek sorban álltak a munkaközvetítő előtt. A kapitalizmusba és a gazdasági fellendülésbe vetett hitük úgy lett egyre kisebb, ahogy megélhetési lehetőségeik napról napra egyre csökkentek. Ugyanakkor az, hogy kívül álltak a termelési folyamaton, a tehetetlenség és erőtlenség leverő érzését keltette bennük és ez a közép-európai események hatására még inkább erősödött. 1934 februárjában Dollfuss lövegei porrá zúzták az osztrák szociáldemokráciát. Épp egy evvel azelőtt semmisült meg a német szociáldemokrácia is. Hitler hatalomra jutása óta már majdnem másfél év telt el. A holland keleti határ túloldalán a fasizmus “tankként tiporta szét a munkások koponyáit és gerincoszlopát”.

Ismertem Trockij brosúráját, melyben pontosan megjósolta ezt a katasztrófát, miközben a KPD és Kreml-beli mozgatóik a háttérben folytatták végzetes, a munkásságot felmorzsoló politikájukat. Akkoriban Trockij szimpatizáns voltam, bár a trockista nézetekről elég homályos elképzeléseim voltak. Egy nyilvános gyűlésen vitába bocsátkoztam egy sztálinista bürokratával. Mögöttem véletlenül egy tejipari és egy fémmunkás ült, akik utólag megszólítottak és tanácskommunistáknak vallották magukat. Később kiderült, hogy egyikük kapcsolatban állt azzal a csoporttal, amelyikkel most itt foglalkozunk. Egész nyáron és ősszel minden este a lakásán találkoztunk. Vitáink legtöbbször éjfélig is elhúzódtak és nagyon alaposak voltak.

Amiről ott nem esett szó, azt otthon dolgoztam fel a GIK írásai segítségével, amiket a kezembe nyomtak. Az volt az érzésem, hogy egyfajta politikai gyermekneveldéből egyfajta főiskolára kerültem. A GIK semmiféle hangsúlyt nem helyezett buta fecsegésre. Önálló gondolkodásra kényszerítette az embert. Nem terjesztett jelszavakat csak a marxista társadalomtudomány ismeretét. Ez nem puszta tudományos szenvedélyből történt, de nem is akaratlanul. Az oroszországi bolsevik forradalom tapasztalatai rákényszerítették a csoportot arra, hogy foglalkozzon a marxizmussal és minden részét megismerje. Ezt úgy tekintették, mint a munkásmozgalom létének ill. nem létének kérdését.

Gorter már paraszti polgári forradalomnak nevezte az orosz forradalmat. Ezt a jellemzést a GIK időközben felülvizsgálta és elmélyítette. Épp abban az időben, mikor megismertem a csoportot, adták ki a “Bolsevizmusról szóló téziseket”. Ezt követően nemsokára holland fordításban is megjelent a korábban Németországban megjelent írás, melynek címe: “A kommunista termelés és elosztás alapelvei” Ebben az orosz forradalom általában és főleg a bolsevik gazdaságpolitika volt alávetve egy alapvetően marxista analízisnek.

Ezt az elméleti munkát egy Rosa Luxemburg és Lenin közti ellentétek feltárásával foglalkozó leírással és I. Harper “Lenin mint filozófus” c. munkájával kerekítették és zárták le. Hogy ez utóbbi nem más volt, mint Anton Pannekoek, az akkoriban a csoport tagjai előtt már nem volt titok. Csak évekkel később tudtam meg, hogy a “tézisek” – ha nem tévedek – Alexander Schwab-tól, a Lenin és Luxemburg ellentétéről szóló szöveg pedig Paul Mattick-tól származott.

Mattick írása nem csak azért volt fontos, mert felfedte a lenini alapok társadalmi hátterét, hanem mert a proletár és polgári forradalom közti alapvető különbséget is megmagyarázta. Azáltal, hogy Mattick megmutatta: az a Lenin aki “nem tudta elképzelni a proletárforradalmat intellektuális tudat nélkül, aki az egész forradalmat a ” mindentudók” vagy a lenini “hivatásos forradalmárok” tudatos beavatkozásának kérdésévé változtatta, polgári forradalmárrá süllyedt, egyben kritizálta Lenin “szubjektív politikai momentumának túlhangsúlyozását” is, amely Leninnek annyit jelentett, mint “a szocializmus politikai tetté szervezését”.

A proletárforradalom politikai tettként való felfogását Mattick szembeállította azzal a ténnyel, hogy mindenek előtt a forradalom társadalmi jellegét kell megérteni. Leninnel ellentétben, aki a politikai tudatot – amit szerinte a munkásosztály nem képes létrehozni – a tisztán politikai fordulat előfeltételének tekinti, Mattick rámutat arra, hogy a munkásforradalomnak – Marx belátása szerint – egyáltalán nincs szüksége egy ilyen élcsapat által létrehozott tudatra.

A sokféle politikai színben tetszelgő élcsapatok híveivel így próbálták megértetni, hogy a proletár forradalom egészen más mint a 19.sz. polgári forradalma, amiről pedig még mindig álmodoztak. Az a kérdés tehát, hogy miért nem végzett a GIK politikai munkát és miért nem lehetett hagyományos értelemben vett “élcsapat”, egyértelmű választ kapott.

Az efféle viták elméleti nívója jellemző volt az akkori GIK működésére, amely ebben egyértelműen elütött a tradicionális munkásmozgalom minden más irányzatától. Ezt a viselkedést a krízisről alkotott szemléletmódjuk is alaposan meghatározza. Minden politikai gyűlésen és minden baloldali újságban vagy publikációkban az az általános szemlélet uralkodott, hogy a tőkés gazdasági krízis magától értetődően egy újra és újra visszatérő dolog. Legyen az szociáldemokrata, baloldali szocialista, anarcho-szindikalista, trockista vagy sztálinista irányzat, majdnem kivétel nélkül mind vagy úgy határozta meg a krízist, hogy az a túltermelés következménye (ez a polgári közgazdászok variációja volt) vagy pedig (többé kevésbé metafizikus módon) a rendszer halálos krízisének tartották.

Az egyik épp úgy, ahogy a másik, közvetetten vagy közvetlenül a proletár osztályharc teljes elvetéséhez vezetett, akár reformista, akár abszolút fatalista értelemben vesszük.

A GIK ellenben azon a nézeten volt, hogy a krízis a tőkés akkumuláció sajátos tendenciáiból magyarázható. Ezzel a magyarázattal a csoport nem csak a reformista “krízisteóriával” szállt szembe, hanem azokkal az illúziókkal is, melyek erőtlenségük miatt megbénították a tömegeket. Ez utóbbira szolgál például az az eset, amikor a “Tőkés gazdasági élet mozgási törvényei”-ről írtak, és amelyben gazdasági tényanyagok alapján támadták azt a félrevezető elméletet, miszerint a krízis a túltermelésből ered.

Ezzel nem azt mondom, hogy a GIK-nek teljesen egységes felfogása volt a krízisről. Emlékszem, milyen heves viták törtek ki a csoporton belül a krízist és az összeomlást illetően és, hogy milyen visszhangra talált ez a vita kiadványainkban. A középpontban Grossmann “A tőkés rendszer akkumulációjának és összeomlásának törvénye” c. műve volt, ami kezdetben a GIK-ben nagy tekintélynek örvendett. Amikor Pannekoek a könyvön – írásban és előadásban is – rendkívül erős kritikát gyakorolt, a mű megítélése sokkal differenciáltabb lett. Egyesek Pannekoek támadását elhibázottnak vélték, mások jogosnak tartották, megint mások pedig sokban osztották nézeteit, de ennek ellenére is “hatásosnak tartották a Grossmann-féle ábrázolást és továbbra is “rendkívüli jelentőséget” tulajdonítottak neki. Egyszer szó szerint ezt mondta nekem H.C. Meijer, akit joggal nevezhetünk a GIK lelkének.

Csak nagyon-nagyon kevés olyan emberrel találkoztam életemben, akik hozzá hasonlóan képesek voltak a legsúlyosabb problémákat is úgy elmagyarázni, hogy azt tényleg mindenki megértse. Eredetileg fémmunkás volt, aztán népi főiskolán tanított, de még a csoportban is kiemelkedett didaktikus tehetsége által, amely számos elvtársnak hasznára vált. Az ő tollából származnak tulajdonképp azok a tanulságos cikkek, melyek Josef Dietzgen filozófiáján alapulnak és lényegében hozzájárultak a Marxi módszer jobb megértéséhez.

Helytelen lenne azonban mindebből arra következtetni, hogy a GIK mindössze elméleti vizsgálódásokkal foglalkozott. Amit a csoport elméletileg elsajátított azt nap mint nap alkalmazta a gyakorlatban is. A mindennapi események meg is követelték ezt, Franciaországban 1934-től a népfrontpolitika próbálgatta szárnyait, amely 1936-ban a hamarosan munkásellenesnek bizonyuló – reformista Leon Blum – kormányt segítette hatalomra. Aztán jöttek a spanyol forradalom évei, a francia, belga és amerikai üzemfoglalások, a moszkvai perek, a Roosevelt tervgazdálkozási próbálkozásai, a fel-fellobbanó „vad”sztrájkok, a régi munkásmozgalom növekvő hanyatlása, a rasszista sztahanov mozgalom, a nemzetközi aranyvaluta-konferencia, a 2. világháború fegyverkezési versenye.

Mindezekben a GIK is állást foglalt, és állásfoglalásunk lényege mindig ugyanaz volt, mégpedig, hogy a parlamenti pártok és a szakszervezetek vezető politikáját le kell győzni és, hogy a kizsákmányolás és bérmunka nélküli kommunista társadalom, vagyis a szabad és egyenlő termelők társulásának megvalósítása érdekében a munkásoknak saját kezükbe kell venniük a termelés és elosztás irányítását; valamint, hogy sem a népfrontpolitika sem pedig a tervgazdaság nem lehet a harc jelszava, csak a “Minden hatalom a munkástanácsoknak !” jelmondat alatt folyhat a harc. Ez állt minden sajtótermékünk fejlécén is.

Akkoriban nem csak szobákban ültünk együtt heves viták közepette. A “szerzetestestvérek” eljártak nyilvános gyűlésekre, újságkiadók és munkaközvetítők előtt gyűléseztek, ahol a munkások a szakszervezeti bürokráciával szembeni ellenszenvükről adtak hangot, vagy arról vitatkoztak, hogy a Szovjetunió még mindig munkásállam-e. Ekkoriban látták be a munkások, hogy az orosz bolsevizmusnak sosem volt köze sem a proletár osztályharchoz, sem a szocializmushoz. A GIK lényegesen hozzájárult az elmék megvilágosításához, ami mindenek előtt az önálló gondolkodás és cselekvés ösztönzésére szolgált, mivel a pártok és szakszervezetek szisztematikusan mindig épp ennek az ellenkezőjére törekedtek. Az efféle viták néhány rövid protokollját megőriztem. Egyértelműen megmutatják ezeknek a szóbeli propaganda-hadjáratoknak az alapvető jellegét. Pannekoek azzal a tézissel érvelt Grossmann – kritikája mellett, hogy a kapitalizmus összeomlása a proletariátus önfelszabadítását jelentené, és hogy a munkásoknak tömegként, önállóan kell vezetniük a harcot, és ehhez új harcformákat kell találniuk. A „vad”sztrájkok akcióbizottságaiban látta a GIK ezeknek az új harc és szervezeti formáknak a csíráját. Szinte minden konfliktus során létrejött egy-egy ilyen bizottság, és mindnek megvolt a maga története. Eleinte nagyon primitív módon jöttek létre, aztán a „vad”sztrájkok nyomán megsokszorozódtak, egyre inkább olyan eszközök lettek a munkások számára, melyek segítségével védekezni tudtak a bérleépítések és a munkaviszonyok rosszabbodása ellen. Még ha próbálkozásaik a legtöbb esetben sikertelenek is voltak, ezek a tanácsok a gyakorlatban mégis útmutatóként szolgáltak egy olyan erő eléréséhez, amire a szakszervezetek képtelenek voltak. Minél gyakrabban léptek föl, annál jobban szerveződtek meg, minél kíméletlenebbül léptek föl – mint pl. mikor egy “alulról szervezett proletárdemokrácia” biztosítását követelték -, annál tudatosabbá vált előttük a forradalmi idők tanácsaival való lényegi egységük.

A GIK figyelemmel kísérte ezt a fejlődést, jelentőségét bevonta vitáiba, és a legszorosabb módon vont párhuzamot a munkások akkori gyakorlati tevékenysége és a proletár osztály jövőbeni, új szervezeti formájának elkerülhetetlenül bekövetkező létrejötte között. Ennek szentelte H.C. Meijer is a 30-as évek közepén az “Egy új munkásmozgalom születése” című írását.

Az írás kiválósága már elejétől fogva abban tűnik ki, hogy a szerző nem a munkásmozgalomban uralkodó káoszt teszi felelőssé annak tehetetlenségéért, hanem épp fordítva a káoszt nevezi a tehetetlenség következményének. Az általa kifejtett fő gondolat, vagyis, hogy a jövő munkásmozgalma a proletár osztály minden tagjának önálló cselekvése által lényegesen különbözni fog a korábbitól, és végül meg is szünteti majd azt, újra és újra visszatért a különböző sztrájkelemzéseiben vagy a mindennapi harcokról szóló kommentárjaiban.

A GIK tevékenységi köre sok területet átfogott. A csoport – főleg vasárnap reggelenként – kurzusokat szervezett. Havonta megjelenő újságaik és brosúráik mellett, egy amszterdami munkaközvetítőnél még egy hetenként megjelenő kis, nagyon egyszerű nyelvezetű sablonújságot is terjesztettek, a “Proletárhangok”-at (Proletenstemmen). Több mint 2 évig jelent meg megszakítás nélkül egyre növekvő példányszámban, a csoport egy kis magja írta a cikkeket, amikkel kivívták a sztálinisták és reformisták félelmetes haragját, ami nem véletlen, hiszen egyszerű logikával és sziporkázó szarkazmussal reflektorfénybe sikerült állítaniuk ezen irányzatok politikájának megsemmisítő következményeit és munkásellenes jellegét.

Legnagyobb részben egy rendkívül szellemes és szorgos amszterdami elvtárs írta a cikkeket, aki született pamfletista révén fáradhatatlanul ontotta mérgezett nyíllal ellátott kifejezéseit, amelyek mindig meggyőzőek és emlékezetesek voltak.

Az az elvtárs, akiről beszélek akkoriban munkanélküli volt (ami szinte egyértelmű). A “Proletárhangok”-nak szentelte minden idejét és erejét. Ugyanazon munkaközvetítő előtt álldogált szinte minden nap, ahol a lapot osztogatták péntekenként. Hallgatta a vitákat és első kézből kapta az információkat, melyek közvetlenül a munkások életét érintették. Sosem mulasztotta el ezeket a tapasztalatokat az írásaiban felhasználni. A szerény kis újság nem utolsó sorban ennek a körülménynek is köszönhette nagy hatását. Nem csekély mértékben járult hozzá a GIK teóriájának nagyobb körben való elterjedéséhez. Véleményem szerint különösen egy a “Proletárhangok”-ban megjelent cikksorozatnak tudható be ez a nem várt eredmény. Címe: A „’vad’sztrájkok harci bizottságai” volt. Itt ténylegesen a tapasztalatok olyan értelemben vett közvetítéséről volt szó, ami a GIK mindenkori céljaival megegyezett. A “Proletárhangok” elvtársainak fáradozásai tulajdonképpen nem szándékosan, de mégis megválaszolták azt a kérdést, amely néhány evvel azelőtt vetődött fel a csoporton belül. 1935 nyarán ugyanis néhány Haag, Leiden és Graningen-beli elvtárs szemére vetette amszterdami elvtársainak, hogy a gyakorlati tevékenység problémájára nincs megfelelő megoldásuk. Egy “határozatban” leszögezték, hogy a GIK eddig csak információs munkát nyújtott. A forradalmi fejlődés folyamatában csak annyi szerepük volt, hogy elméletileg, az előző forradalmak tapasztalataiból kivonják a jövő változásokra érvényes, szükséges feltételeket. A GIK addig tartotta fenn az egyensúlyt, amíg az elméleti újraorientálódás volt a legfontosabb. Vagyis az elméleti munka megfelelt a gyakorlati szervezetnek. De – a “határozat” szerint – a társadalmi fejlődés során most a gyakorlat lépett előtérbe. Ebből pedig konfliktus fog adódni, mivel a csoport nem erre a működésre van beállítva. Próbálkoznak ugyan azzal, hogy az elméleti formulákat egy új munkásmozgalom létrejöttéhez használják fel, (itt H.C. Meijer írását értették) de nem értik meg, hogy a munkásosztály a gyakorlathoz vezető lépéseket ettől a “tanulmányi csoporttól” teljesen függetlenül fogja megtenni.

Ennek a “határozatnak” a szerzője megállapításaiból azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy a haag-i, leiden-i és groningen-i csoportok elhatárolták magukat az amszterdami csoporttól. Azt írták, hogy bár az elméleti teóriáikat osztják, mégsem tudnak gyakorlati módszereikkel egyetérteni. Említésre méltó következményei ennek az egésznek nem voltak. A személyes kapcsolatok ugyan meglazultak egy kicsit, de továbbra is megmaradtak. Haagban és Leidenben az elvtársak ugyanúgy terjesztették az amszterdami csoport írásait, mint addig. Az amszterdamiak pedig vállat vontak és folytatták munkájukat. Csak valamivel később a “Proletárhangok” megjelenésével mértek megsemmisítő kritikát a “határozatban” szereplő szemrehányásokkal szemben.

A haag-i elvtársak is megtették a magukét, egy ehhez hasonló kiadvány megjelentetésével. A hatás azonban messze elmaradt a “Proletárhangok” mögött. Nemcsak a megfelelő támogató erők hiányoztak, de a képességek és az ismeretek is. Akkoriban azok közé tartoztam, akik ezért a “határozatért” felelősek voltak. Most 40 év után már nem nagyon emlékszem a valódi okokra. Volt valami elképzelésfélém személyes ellentétekről, amik a GIK-ben természetesen éppúgy jelen voltak, mint bármely más csoportban. A “határozat” ezekre is rámutat néhány helyen.

Ha ma átolvasom, meglehetősen vegyes érzelmek merülnek föl bennem. Mi volt tulajdonképpen a célunk mikor azt követeltük, hogy a GIK igazodjék a jelenkori gyakorlathoz, amelyet – ahogy kifejeztük – a csoport csupán csak megfogalmazni volt képes. Attól tartok, hogy nem láttuk egész világosan, hogy bár a GIK alapvetően különbözött a régi munkásmozgalmaktól, de még nem nevezhettük új munkásmozgalomnak sem, nem is lehetett az, hiszen annak kialakulása csak egy igen hosszadalmas folyamat eredménye lehetett. Ha igaz, hogy csak a forradalmi tapasztalat bizonyítja azt, hogy a munkásosztály felszabadítását kizárólag maga a munkásosztály viheti véghez, akkor ez nem csak úgy értendő, hogy a szocializmust egy párt vagy szakszervezet nem képes létrehozni, hanem úgy is, hogy ez a felszabadítás éppúgy a GIK műve sem lehet. A hiányzó forradalmi gyakorlat kritikája ebben az értelemben jogtalan volt, mint ahogy az a vélemény is, hogy a csoport visszahúzódik “kolostori falai” közé. Ezt sosem tette. Hanem az akkori világ kellős közepén tevékenykedett.

Az egyetlen, amit szemére lehetet volna vetni az volt, hogy a munkások öntudatosságának kialakulását tartotta a jövőbeni osztályharc elsődleges feltételének, ahelyett, hogy ezt csak kísérőjelenségnek fogta volna fel. De ez egy olyan megfontolás volt, amit akkoriban senki sem vett figyelembe.

De bárhogy is volt, a GIK minden esetre távol tartotta magát az olyan “gyakorlattól”, ami arra irányult, hogy olyan feladatokat állítson maga elé, amit egy csoport úgysem tud véghez vinni. Mert ha így lett volna, akkor elméleti teljesítménye is eltűnt volna a süllyesztőbe. A kifelé nyújtott teljesítményét nem nevezhetjük csekélynek, mint ahogy azt néhány kritikus állítja. Épp ellenkezőleg! Tevékenységének semmi köze sem volt a voluntarizmushoz. Még ha bizonyos korlátok közt mozogtak is, az csak azért volt így, mert ezeket a korlátokat maga a kor határozta meg.

Erre azért érdemes felhívni a figyelmet, mert ma amikor még mindig ugyanazok a korlátok vannak jelen, a legtöbb csoport még annyira sem tudatos mint a GIK volt, és amelynek szerintem nagyon nagy jelentősége van a holnap munkásmozgalmát tekintve.

1974 március, Amersfoort.


[i] Henk Sneevliet (1883-1942): a holland szociáldemokrata párt (SDAP) tagja 1900-tól szakszervezeti vezető és publicista. 1912-ben csatlakozott a baloldalibb, 1909-ben alakult SDP-hez. Később részt vett az indonéz kolonializmus elleni harcban, és az Indonéz Szociáldemokrata Szövetség vezetője volt. 1919-től bolsevik. Maring néven Komintern képviselőként tevékenykedett Kínában, és alapítója volt a Kínai Kommunista Pártnak. 1927-től az orosz ellenzék oldalán áll. Hollandiában megalapítja a kis Forradalmi Szocialista Pártot, mely 1935-ben egyesült az 1932-ben az SDAP-ből kilépő baloldali szárnnyal. 1937-ben véleménykülönbségei adódtak Trockij-al, aki nem akarta továbbra is a trockizmus hivatalos képviselőjeként elismerni őt Hollandiában. 1942 ápr. 13.-án a német megszálló hatalom parancsára illegális forradalmi-szocialista tevékenysége miatt kivégezték.