ANTON PANNEKOEK – MUNKÁSOK HARCA

ANTON PANNEKOEK – MUNKÁSOK HARCA

2014. 02. 14.

ANTON PANNEKOEK – MUNKÁSOK HARCA


2014.02.14

Anton Pannekoek: A munkások harca (1905)

A birtokos és a birtoktalan osztály

A politikai küzdelem, amit a szociáldemokrata munkásság folytat s amelynek minden választási harc epizódja, elsősorban nem bizonyos politikai intézményekért való harc, hanem általános osztályharc a birtokos és a birtoktalan osztály között. Hogy helye­sen foghassuk fel, szükséges, hogy e küzdelem okait és céljait kö­zelebbről vegyük szemügyre.

E két harcoló osztály megnevezése után úgy tűnhetnék fel, hogy az osztálykülönbség alapja a pénztulajdon, vagy a jövedelem. Polgári ellenfeleink gyakran így is értelmezik. Jövedelmi vagy va­gyoni statisztikát vesznek elő, néhány vonással elválasztják az ala­csony jövedelmeket a középjövedelmektől, a középjövedelmeket a nagyjövedelmektől s azt hiszik, hogy ezzel bepillantást nyertek a jelenkor osztályviszonyaiba. Még komikusabbá válnak akkor, ha a középkorról vagy a XVIII. századról szóló statisztikákból mutatják ki, hogy akkor aránylag épp annyi kis-, közép- és nagyjövedelem volt, mint ma; s azt hiszik, hogy ezzel a tőke koncentrációját, a középosztály pusztulását és az osztályellentétek kiélesedését megcáfolták.

Ezeknek a szegény bohóknak, akik a nagy társadalmi átalaku­lás nyilvánvaló tényét így akarják eltüntetni, úgy látszik halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi is tulajdonképpen az a társadalmi osztály. Az osztály nem olyan emberek csoportja, akiknek egyforma nagy a jövedelme, hanem olyan embereké, akik a társadalmi termelésben gazdaságilag azonos működést teljesítenek. Azért mond­juk: gazdaságilag, nehogy arra gondolhassanak, hogy társadalmi működés alatt a munka technikai oldalát kell érteni. A takácsnak és a nyomdásznak foglalkozásuk szerint különböző a működésük, technikailag munkájuk különbözik; de gazdaságilag mindkettő bérmunkás és ugyanahhoz az osztályhoz tartozik.

Nem csoda, ha a társadalmi termelő folyamatok sokfélesége mellett a legkülönbözőbb társadalmi osztályok tarka egyvelege tá­rul a szemünk elé. Az iparban a tőkés vállalkozók a bérmunká­sokkal állnak szemben; ezen az általános alapvető viszonyon épülnek fel a különböző osztályviszonyok, az üzemek nagysága szerint. Az önálló kézműves a tőkéssel annyiban megegyezik, hogy ő is önálló vállalkozó, de nem foglalkoztat bérmunkást. És a kéz­műipari kisüzem kis mestereit épp úgy, mint a boltosokat, a min­dennapi nyelvhasználat egyenesen külön, a nagytőkésektől külön­böző osztálynak, középosztálynak nevezi; ezek a munkások kisebb számában és a kisebb tőkében különböznek attól, anélkül, hogy éles határokat lehetne közöttük megállapítani. A nagyiparban a tőkés és a munkások közé a felvigyázók és technikai üzemvezetők csoportja ékelődik be. Azok a magas tudományos és technikai igények, amelyeket a mai nagy és óriási üzemekkel szemben tá­masztanak, a műszaki és tudományos magántisztviselők osztályát teremtették meg, akik a hozzájuk hasonló és velük egyenrangú köz­hivatalnokokkal együtt az úgynevezett “értelmiséget” teszik ki. Gazdaságilag a bérmunkásokhoz tartoznak, amennyiben bérért ad­ják el munkaerejüket: különleges, hosszú tanulmányokkal kikép­zett és jobban megfizetett szellemi munkaerejüket; bérük maga­sabb mivolta, tehát egész különböző életmódjuk viszont elválasztja őket a munkásoktól. Egyidejűleg a nagyüzem fejlődése az ahhoz szükséges nagy pénztőkék útján elválasztotta az ipari vállalkozót, aki a haszonból, a pénztőkéstől, aki a kamatokból él. A részvény­társaságban a vállalkozó helyére meg éppen fizetett tisztviselő, az igazgató lép. A tőkés kettős működése: a termelés vezetése és az értéktöbblet bezsebelése, kétféle személyiségre osztódott el. De az összes pénztőkét épp úgy nem lehel egy kalap alá fogni, mint az összes vállalkozókat; nagyság szempontjából megvan közöttük ugyanaz a különbség, minő pl. a tenger halai közt van: a nagyok felfalják a kicsinyeket. A kis járadékot élvező épp úgy pénztőkés, mint a nagy finánckapitalisták, de ezekhez a börzefarkasokhoz ké­pest bizonyos tekintetben olyan, mint egy börzebárány és ezért tár­sadalmi szerepe is más.

Ha már most a földművelést tekintjük, ott ugyanazokat a fo­kozatokat találjuk, mint az iparban, bár nem pontosan ugyanazon a módon; csak itt még egy osztály jön hozzá, mert a földbirtokos monopolhelyzete folytán a földművelés hozadékából földjáradékot tud kisajtolni anélkül, hogy amellett bárminő tevékeny szerepe volna. Vannak törpebirtokosok, kisbirtokosok, közép- és nagybir­tokosok és földmunkások. Itt már jelentkeznek azok a korcs és átmeneti alakok, amelyek a társadalmi osztályok képét a gyakorlat­lan szem előtt összezavarják. A földmunkásnak gyakran van egy kis darab földje, míg kisebb földdarabok tulajdonosai, mint föld­ vagy ipari munkások, mellékkeresetre szorulnak, mert földjük kicsi a megélhetésre. Ezek tehát önálló mezőgazdák és bérmunká­sok egyszerre. A háziiparban látszólag önálló kézműveseket talá­lunk, kik testestől — lelkestől a tőkés kereskedőtől függnek. Hogy nem elég a bérért való munkálkodás jogi formája ahhoz, hogy az osztályt meghatározza, azt az a számos átmenet mutatja az igazgatótól az aligazgatón, az osztályfőnökön, főmérnökön, technikuson, rajzolón és felvigyázón át a munkásig. Itt gyakran zavarba jön az ember, ha a fokozatos átmeneteknél meg akarja határozni, milyen osztálykülönbségeket kell megállapítania és hol vannak a határai.

A társadalmi élet így a legkülönbözőbb osztályok tarka képét mutatja, melyeknek a társadalmi életben való működése és ezért érdekei is majd éles ellentéteket és óriási különbségeket, majd foko­zatos átmeneteket mutatnak. De nem mond-e ez a kép ellent meg­állapításunknak, hogy a társadalmi harcban csak két osztály áll egymással szemben? És az osztályok különböző működésére vetett pillantás nem mutatja-e rögtön, hogy ez csupán vagyonuk szerint történő két csoportba való felosztás tudománytalan, tarthatatlan és csak demagóg izgatás céljára kitalált állítás?

Nem, ez a megkülönböztetés a társadalmi rend legmélyebb lé­nyegén alapszik. Abból a szerepből származik, amit a pénz a kapi­talizmus fellendülése óta játszik. Minden pénznek megvan az a tulajdonsága, hogy tőkemódjára működhetik, t.i. ha tulajdonosa azért termelőeszközöket vásárol, munkásokat fogad föl, s az így előállított árukat eladja, az mint több pénz, mint nagyobb, az ér­téktöbblettel megnövekedett tőke jut kezeihez vissza. Még az sem kell hogy ezt maga tegye; a legnagyobb örömmel átveszik tőle az üzlet gondjait és fáradalmait mások és a tőke használatáért meg­fizetik neki a haszon egy részét, mint kamatot. A kapitalizmus a pénznek azt a tulajdonságot adta meg, hogy tulajdonosának ka­matot hoz. Akinek tehát pénze van, magának munkanélküli jövedelmet biztosíthat.

Ez a jövedelem abból az értéktöbbletből származik, amely a termelő folyamatban keletkezik. A munkásosztály óriási értékeket teremt munkájával; ennek csak egy részét kapja vissza a munka­bérben, a fennmaradó rész az értéktöbblet, amely a tőkésosztály­nak jut. Ezt az értéktöbbletet a különböző tőkések és tőkéscsoportok meg kell, hogy osszák egymás közt, mert mindnyájan ebből élnek. A földbirtokosok megkövetelik a maguk részét, a kereskedők és köz­vetítők is számot tartanak egy részére, az igazgatók, a nagyfizetésű üzemvezetők is kiveszik a részüket, a pénztőkések is megkapják kamatjukat vagy osztalékukat. Ezek egymás közt küzdenek az érték­többlet felosztásán és ezt a feloszlatást részben gazdasági törvények, részben a politikai hatalmi viszonyok fogják meghatározni. Itt mi ránk az a tény tartozik, hogy mindazok, akiknek pénzük van, ez­által bizonyos mértékben igényt támasztanak az értéktöbblet egy részére, föltéve természetesen, hogy nem fogják azt régi módi fös­vények módjára ócska harisnyában elrejteni. Az értéktöbblet az al­sóbb osztályok kizsákmányolása révén keletkezik, ezt a fölösleget ezeknek a munkája teremti meg; mindazok az osztályok, amelyek az értéktöbbletet maguk közt felosztják, együttvéve egy nagy kizsák­mányoló társaságot alkotnak és akinek pénze van, ezáltal Mammon kegyelméből részvényes ebben a derék testületben.

Ez okból beszélhetünk tehát nagy osztályellentétről birtokos és birtoktalan osztályok között. Ez abban áll, hogy e szavak egyet jelentenek kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályokkal. Akinek semmije sincs, ha élni akar, arra van kényszerítve, hogy munka­erejét eladja a termelő eszközök tulajdonosainak, t.i. közvetve a tőkéseknek. Ezek hosszú és nehéz munkájáért olyan bért adnak neki, ami éppen hogy elég szűkös megélhetésére s a többi általa ter­melt értéket zsebre dugják. Akinek semmije sincs, el kell tűrnie hogy kizsákmányolják; a termelő eszközök magántulajdona min­den más utat elzár előle. Az eset ugyanaz marad akkor is, ha a munkásnak van egy kis pénze, aminek kamata egy kis pótlékul szol­gál béréhez. Bár van a bankban pénze, ezzel még nem vált kizsák­mányolóvá. Bár ezekben a kamatokban jut neki egy parányi da­rabka a nagy értéktöbbletből, amit az egész munkásosztályból ki­sajtolnak, de ez a csöpp nem jön számításba azzal az értéktöbblet­tel szemben, amit ő maga annak egészéhez bérmunkája útján hozzátesz. Megnagyobbítja ezt az értéktöbbletei és kizsákmányolják: ugyanabban a helyzetben van, mint társai. És rendesen nem is te­kinti ezt a pénzt tőkének, hanem megtakarított pénznek, amiből munkátlanság vagy baleset esetén szükségleteit fedezheti.

De amint ez a vagyon egy bizonyos határon felülemelkedik, tu­lajdonosának lehetővé teszi, hogy kizsákmányolásból s ne saját munkájából éljen, szerényen, ha kis járadékos vagy kis vállalkozó, bőségben, ha a gazdagokhoz tartozik. Bármennyire legyenek is osz­tálykülönbségek ezek közt az emberek közt, bármily különböző tevékeny vagy szenvedőleges működést fejtsenek is ki a kizsákmá­nyolás műveletében, bármennyire civakodjanak és küzdjenek is egymás között a zsákmány feloszlásáért; s bár tulajdonuk nem mindörökre biztos is, — mégis van közös érdekük, mert mindnyá­jan részesei a kizsákmányolásnak. A kizsákmányolók és a kizsák­mányoltak közötti nagy társadalmi ellentétben semmi sem függ a vagyon nagyságától a kizsákmányolók társaságában.

Mint ebből a fejtegetésből kiviláglik, nem állítjuk azt, hogy a társadalom csak ebből a két nagy csoportból áll. Van közöltük egy réteg, amelyről nem állapíthatjuk meg, az egyik vagy a másik csoporthoz áll-e közelebb, amilyen például a paraszt, aki munkásokat zsákmányol ki s őt magát meg a földesúr szipolyozza, vagy a hivatalnok, akinek közepes jövedelme van. Csak osztályhelyzetük külön megvizsgálása után dönthetjük el, hová fognak állani a nagy politikai harcban. De az emberek és osztályok nagy tömegére mégis érvényes az, hogy különböző különleges társadalmi működésük csak másodrendű fontossággal bír az alapvető kérdéssel szemben, hogy a birtokosokhoz, vagy a birtoktalanokhoz, t. i. a kizsákmányolókhoz, vagy a kizsákmányoltakhoz tartoznak-e.

A kizsákmányoltak

A kizsákmányolás elleni harcot csak maguk a kizsákmányoltak küzdhetik végig. Még ha hébe-hóba a kizsákmányoló osztályok egyes tagjait a részvét vagy a jövő fejlődés mélyebb belátása a ki­zsákmányolók támogatására bírja is, ez mindig csak kivétel lesz. Egy kizsákmányoló osztály sem mond le önként előjogairól; kell, hogy őket a kizsákmányolt osztályok egyesült, szervezett hatalma kényszerítse arra. Még ha előbb bizonyos, a hagyományokból vagy korábbi állapotokra való visszaemlékezésből származó előítéleteket le is kell küzdeniük, minden osztály végeredményében osztályérdekei parancsa szerint cselekszik.

Éppen ezért érdemes megvizsgálni, mely osztályok tartoznak a kizsákmányoltakhoz, mert ezek végeredményben számításba jöhet­nek, mint céljaink s pártunk hívei, bár megnyerésük kezdetben fáradságba is fog kerülni. És akkor egyúttal, az is ki fog derülni, miért nem vesznek ők részt ugyanolyan módon s azonnal a harcban.

Az egész kizsákmányolt tömeg élén az ipari munkásság áll; nemcsak túlnyomó száma állította erre a helyre, hanem szel­lemi és erkölcsi tulajdonságai is, melyeket a termelő folyamatban elfoglalt különleges helyzetének köszönhet. A kapitalizmus fejlő­dése elsősorban az ipari kapitalizmus fejlődése; az iparba a tech­nika állandó javításai következtében mindig jobb, nagyobb, drá­gább gépeket vezetnek be, amihez mind nagyobb pénztőkék szük­ségesek. Termelőképesebb munkamódszereinek versenye következ­tében a nagyüzem legázolja a kisüzemet és a kistőkést a proleta­riátusba süllyeszti; és üzemei folyton növekvő terjedelme következ­tében mindig nagyobb munkástömegeket terel össze a gyárakba. Az ipari tőke forradalmi módon lépett fel és rövid időn belül a föld arculatját eddig hihetetlen módon megváltoztatta; bámulatra méltó csodákat teremtett és minden életviszonyt legmélyebb alapjában felforgatott.

Ennek a szüntelen forradalmi tevékenységnek közepette élnek a bérmunkások. Nemsokára felismerték, hogy korlátolt ostobaság volna ezekkel az óriási termelő erőkkel szemben a kisüzem függet­lenségét sírni vissza, — amelyben mindenki birtokában volt saját termelő eszközeinek. Proletárok és azok is fognak maradni; nincs számukra más lehetőség a megfelelő megélhetésre. Csak a munkaerejüket bocsáthatják áruba, meg kell elégedniük szűkös, a megélhetésre épphogy elegendő bérrel, annak reménye nélkül, hogy taka­rékossággal valaha is saját termelőeszközök birtokába jussanak. Bár munkájuk terméke óriási mértékben növekedik aszerint, amint a munka termelő képessége nagyobb lesz, mégis ez a növekedés a tőkésosztály javára szolgál, amely a munkaterméknek a béren felül levő fölöslegét kisajátítja. A tőkésosztály így állandóan gazdago­dik, míg a munkásosztály állandóan birtoktalan marad. Bár egyesülésével béremelést tud kiküzdeni, de ezzel szemben áll a tőkések állandó törekvése, hogy hasznuk növelésére a béreket lenyomják.

Ennek az egyesülésnek van azonban még a kiküzdött közvet­len bérjavításoknál sokkal fontosabb következménye is. Első ízben tanítja meg a munkásosztályt, hogy erejét megismerje. A munká­sok tömegekben élnek együtt ugyanazon életkörülmények között; csakhamar megérzik, hogy egyenként nem, hanem csak közösen tudnak valamit elérni és hogy csak az ad nekik erőt, ha minden egyes az összesség érdekében cselekszik, ha az egyént az összes­ségnek alárendelik. Így növekszik a szervezkedés, a fegyelem. És egyidejűleg nagyobb lesz a tőkés társadalom lényegébe való be­pillantásuk. A munkások tisztába jönnek azzal, hogy tulajdon­képpen a technikai hivatalnokokkal együtt ők termelnek mindent s hogy a tőkések csak haszontalan élősködők, akik nélkül a ter­melésben egészen jól ellehetnének. Ezért szükségképpen az az ideáljuk, hogy a magas fejlettségű termelést fenntartsák és csupán kizsákmányolóiktól szabaduljanak meg. A termelő eszközök fö­lötti rendelkezés szabaddá teszi az embereket; mégis látják, hogy őrültség volna ezeknek az erős vasrabszolgáknak óriási erejéről lemondani, hogy mindegyikük, ki-ki magának, apáik primitív eszközeihez térjen vissza. Nem, ezek fölött a nagy, teljesítőképes termelőeszközök felett akarnak ők szabadon rendelkezhetni: a gépeknek közös birtokbavétele és közös társadalmi munka lesz az ő céljuk.

Az ipari munkás nem jajgat a kizsákmányoló kapitalizmus miatt, mert abban rögtön felismeri azt a nagy haladó erőt, amely neki az utat mutatja és egyengeti. Munkájának gyakorlása meg­tanítja őt azt a hatalmat kézzelfoghatólag ismerni, amivel az em­ber a természet fölötti uralmat kiküzdi. És az együttélés és együtt­működés megtanítja őt megismerni a szervezet erejét, amely egyedül képes arra, hogy eredményesen vegye fel a harcot a ki­zsákmányolás ellen. Ezeknél az okoknál fogva jár az ipari mun­kás elöl a harcban.

De nem ő az egyedüli kizsákmányolt osztály. A tőke nem szorítkozott arra, hogy a nagyipart megteremtse és a kispolgárit megsemmisítse; a földművelésbe is bevonul és ott egészen külön­leges formál ölt magára, amit az iparban is meg lehet találni. Ahol mint üzemi tőkét fektetik be valamely nagy mezőgazdasági vállalatba, hatása alig különbözik az ipariétól. Munkásokat zsák­mányol ki és munkájukból értéktöbbletet termel a vállalkozó és a tőkések részére, akik a vállalkozó mögött állnak. A különbség az, hogy a földmunkások szétszórva élnek, elszigetelt falvakban, ahol a világ hatalmas átalakulása nem látható, ahol a szellem felemelésére szolgáló eszközök szűkösek s ezért az átöröklődő elő­ítéletek erősebbek. Ezért ezekben a körökben a szocialista gondo­lat nem jelentkezik magától, közibük kell azt vinni. De mert a földműves helyzeténél fogva teljesen proletárnak érzi magát, a mi propagandánknak nem fog más érdekeket szembeszegezni s ha nézeteinket lassanként megértette, hű és lelkes híve lesz a szocializmusnak. A földmunkások közötti propagandánk eredményei azt mutatják, hogy itt lassan, de biztosan előrehaladunk.

Egészen másképpen lép fel a tőke ott, ahol rendesen mint uzsoratőke és kereskedelmi tőke jut érintkezésbe a kispolgári és kisbirtokos gazdaságokkal. Ha a kisbirtokos a pénzgazdaság körébe kerül — adóra, bérletre s mindenféle cikkek vásárlására pénz kell neki — tehát el kell, hogy adja terményeit, így a piaci árak összes ingadozásaitól függ és üzemének elmaradottsága, valamint viszonyainak korlátozottsága a nagyüzemmel szemben hátrányos helyzetbe juttatják. Pénzt kell kölcsön vennie az üzem javítására, vagy kiterjesztésére, vagy vásárlására; jelzálogot vesz fel birtokocskájára, de ezzel nem jólétét vásárolta meg. És mert jövedel­méből feltétlenül elsősorban a kamatokat kell megfizetnie, ha nem akarja, hogy eladják és elvegyék birtokát, amivel teljes lel­kéből össze van nőve: tehát kiadásait kell csökkentenie. Így áll elő a kisparaszt képe, amint azt szemtanuk lerajzolták: magának és családjának teljes elcsigázottsága, végtelen hosszú munkaidő, az életmódnak a legvégsőbbig menő megszorítása, teljes szellemi barbárság, miáltal még a napszámosnál is sokkal rosszabbul él. Csak ezáltal tudja magát fenntartani. Általában ezek azok az esz­közök, amikkel a nem versenyképes kisüzem egy darabig fenn­tarthatja magát.

Az ilyen paraszt ugyanolyan körülmények között él, mint egy adósságokkal küszködő kézműves, vagy házi iparos. Őt is kizsák­mányolja a tőke, mert csak a szűkös életfenntartást hagyja meg neki és elveszi tőle — itt a kamat formájában — munkájának az azon túlhaladó teljes eredményét. Ezek az emberek épp úgy a ki­zsákmányolt osztályhoz tartoznak és érdekük, hogy a tőke ellen harcoljanak.

Mindenesetre a harc más formáját írják elő neki különleges életviszonyai. Ezekben a kispolgári rétegekben erős visszhangot kelt a kisüzemhez való visszatérés jelszava, t. i. a virágzó kis­üzem helyreállítása a tőke megfékezése mellett. Gyakran beszél­nek arról, hogy ezeknek a rétegeknek “tulajdonfanatizmusa” és “korlátoltsága” útjában áll a szociáldemokrata agitációnak; emellett azonban meg kell gondolnunk, hogy ez a szellemi fel­fogás csak visszatükröződése az igen természetes viszonyoknak. Az ilyen paraszttal a tőke nem mint fejlesztő, hanem csak mint pusztító erő áll szemben. Proletarizálja őt, nem úgy, hogy kidobja szomorú termeléséből, hanem hogy üzemét még mélyebbre süllyeszti le. Ha a tőkésről beszélnek előtte, nem tud másra, mint az uzsorásra gondolni; ha a tőke elleni küzdelemről beszélnek neki, nem juthat eszébe, hogy magasabb termelési mód követelményé­ről van szó, hanem csak arra gondol, hogy megszabadítják a vámpírtól, amelyik a nyakán ül. A tőke az ő szemében nem bir­tokos szomszédjának fejlett, termelékenyebb gazdálkodása, hanem a városi uzsorás és bank, aki őt kiszipolyozza.

Reakciós ideáljai, melyek a tőkés uralmat meg akarják szün­tetni s amelyek az antiszemiták karjaiba kergetik őket, elsősor­ban nem valami titokzatos “tulajdonfanatizmusból” fakadnak, hanem abból a különös formából, amelyben a tőkét megismer­hette. Ha ezeket a kizsákmányoltakat a szociáldemokrácia híveivé akarjuk tenni, erre nincs más mód, minthogy velük is megismertetjük az igazi ipari kapitalizmust, haladó irányzataival együtt. Meg kell nekik mutatni, hogy a tőkének ez a formája, nagy gé­peivel, nem enged meg semmiféle visszatérést a kis üzemhez, de ezzel szemben mindenkinek jobb életmódot tesz a jövőben lehe­tővé. Ez nehéz munka, mert amit átéltünk, mindig sokkal erősebben hat, mint amit csupán elméletileg hallottunk. Éppen ezért az ipar kiterjesztése a falvakra és a közlekedési útvonalak fejlesz­tése eszméink haladására sokkal nagyobb jelentőségű, mint száz agitációs beszéd.

Bár így az összes kizsákmányoltak érdekei a birtokos osztály ellen együtt haladnak, mégis a kizsákmányolás különböző formái magukkal hozzák, hogy közülük egyes osztályok csak nagyon ne­hezen és lassan fognak a forradalmi harcban tevékenyen közremű­ködni. Az ipari proletariátus, mely számszerűleg messze felülmúlja a többieket, gazdasági helyzete miatt is az első sorban és elől áll a harcban; a többi kizsákmányoltak csak lassanként és részben csatlakoznak hozzá.

Érdekharc és forradalmi harc

Az a harc, amit a birtoktalan osztály az ipari munkássággal az élén az összes kizsákmányolók ellen érdekeiért folytat, egyúttal forradalmi harc is. Hogy miért kell ennek így lennie, sok ellenfe­lünk egyáltalában nem akarja megérteni — legalább is elméletileg nem, mert valójában érzik ők is, hogy nem frázis az, ha a szociáldemokrácia a forradalmat, a jelenlegi termelő mód romba döntését tekinti céljának. De mert elméletileg nem képesek felfogni, gör­csösen erőlködnek velünk elhitetni, hogy ezt a forradalmi célt igazi gyakorlati érdekpolitikával össze lehet egyeztetni. A munkásosz­tálynak — mondják ők — megvan az a joga, mint bármely más osztálynak, hogy anyagi érdekeit védelmezze, s el kell ismerni azt a jogát is minden akadály nélkül, hogy más osztályok ellen érdek­harcot folytathasson. De emellett el kell ismernie a többi osztályok jogait is, és nem szabad politikai egyeduralomra törekednie, hogy azzal forradalmi célok érdekében visszaéljen; ezzel csak kihívja az összes többi osztályok ellenállását maga ellen és árt saját érdekei­nek, ahelyett, hogy azokat elősegítené.

A gyakorlatban nem talál a munkásság ilyen véleményeket magával szemben, semmit sem vesz abból észre, hogy érdekharcát jogosnak ismernék el. Ez végre is csak befolyástalan fecsegők üres beszéde; de mert megzavarhatná a kevésbé világosfejű embereket, kik rokonszenveznek küzdelmünkkel, ezért közelebbről kell megvilágítanunk az érdekharc és a forradalmi harc közötti összefüggést.

Minden társadalomban, ahol osztályellentétek vannak, osztály­harc is van. Mi a harc oka s miért folyik az? Miért nem tudnak azok békésen egymás mellett élni? Minden osztály igyekszik ma­gának jó életfeltételeket teremteni; de életviszonyait csak más osz­tályok rovására javíthatja meg, mert a társadalmi termelés tömege korlátolt.

Természetesen bizonyos intézkedésekkel ezek tömegét meg lehetne annyira növelni, hogy minden osztálynak haszna lehetne belőle; de a termelésnek ilyen észszerű befolyásolása a társadalmi öntudatnak olyan fokát tételezi fel, hogy az csak a szocializmus korszakában valósulhat meg; akkor az emberek tudatos összműködéssel mindenkinek az életmódját megjavítják. Az eddigi osztályokra szakadt társadalmi berendezkedésekben ilyen tudatos együttműködés lehetetlen, és az osztályok durván küzdenek egymás ellen, hogy a mindenkori össztermelésből részüket a többiek rovására megnöveljék.

A küzdelem tárgya tehát azoknak a termékeknek a feloszlása, amiket a fennálló társadalmi rendben termelnek.

Minden termelési módnak megvannak a maga meghatározott, részben automatikus, részben önkényes szétosztási szabályai. A bér nagysága szabja meg, a munkások által termelt összes értékekhez való viszonyában, a társadalmi termelés feloszlását a munkásosztály és a kizsákmá­nyoló osztály között. A kamatláb határozza meg a pénztőkések ré­szét; az élelmiszerekre kivetett behozatali vámokkal biztosítják az agráriusok jövedelmük emelkedését, amit vagy a gyárosok fognak megfizetni, vagy a munkások, aszerint, amint egyidejűleg a mun­kabér is emelkedik, vagy sem. Ezek a társadalmi össztermelésben való részesedésért folyó harcok tisztán érdekharcok és a munkás­osztálynak épp úgy kell ezekben érdekeiért küzdenie; mint a töb­bieknek. Bár az nem bizonyul helyesnek, amit a liberális tudósok a munkásosztály e harcának más érdekharcokkal való megegyezé­séről állítanak. A többi osztályok, amelyekről itt szó van, az érték­többlet feloszlásáért küzdenek egymás ellen, amit a munkásosz­tálytól együttesen szednek el; éppen ezért legtöbbször együttesen állnak a proletariátussal szemben, mint ahogy a kizsákmányoló társaság mindig szolidáris tömegként áll a kizsákmányoltakkal szemben. Minden nagyobb sztrájkban az egész tőkésosztályt és en­nek sajtóját egyértelműleg látjuk a megtámadott vállalkozók mö­gött felvonulni. Ez nem kartársi barátságból történik, hanem, mert tudják, hogy ezek a vállalkozók a kényszerű béremelésből származó veszteségüket legnagyobb részében a kedves kartársak között fogják szétosztani, áremelés formájában. Szolidaritásuk tehát csak saját érdekeik kifejezése.

A munkásosztálynak tehát ebben az érdekharcban az összes többi osztályokkal szemben kell állania. Azon kell lennie, hogy a tőkés termelési renden belül életmódját megjavítsa, és ezzel még csak nem is rövidíti meg ellenfelei részét, mert a kapitalizmus kö­vetkeztében az össztermelés állandóan gyorsan növekedik. Ezt a harcot a szakszervezetek folytatják. A dolgozóknak az a rétege, mely eddig helyzetének öntudata nélkül tengődve, legelőször kezd ellenállásba, eleinte erre a többi osztályokkal való egyenjogúság álláspontjára helyezkedik. Nem akar kisebb lenni, hanem ugyan­azokra az igényekre törekszik, hogy érdekeit képviselhesse és élet­módját a fennálló renden belül megjavítsa. Távolabbi célokat ak­kor még nem tűz maga elé, még akkor nem ismer magasabb érde­keket. Ez a liberális szellemmel telt szakszervezetek álláspontja is. Ezen az állásponton úgy veszik a fennálló társadalmi rendel, aminő az abban a pillanatban, anélkül hogy fejlődését figyelembe vennék. Ezért csak azok maradhatnak meg a mellett az álláspont melleit, akik a kapitalizmust örökkévalónak tekintik és semmiféle fejlődést nem ismernek el, tehát a liberálisok. De akik a társadalmat mint fejlődő organizmust ismerték meg, azok szemében ez az álláspont csak fél, tökéletlen és korlátolt igazság.

A társadalom fejlődése annak gazdasági szerkezetében változá­sokat idéz elő, s ezért az osztályok jellegében, jelentőségében és kölcsönös viszonyában is változások keletkeznek. A kapitalizmus lassú fejlődése először is a burzsoáziát tette a legjelentősebb osz­tállyá, a birtokos nemességet haszontalan, élősdi osztállyá süllyesztette, s aztán a burzsoáziából a nagytőkések rétegét emelte ki. Most, a kapitalizmus őszi napjaiban, a kispolgárság gazdaságilag jelen­tőségét elvesztette, míg a proletariátus egyre nyer jelentőségben. Általában el lehet mondani, hogy a gazdasági fejlődés következté­ben egyes osztályok nyernek hatalomban és jelentőségben, míg mások veszítenek; azok vezetőhelyre kerülnek, ezek onnan vissza­húzódni kénytelenek. Az előbbiek ezért rokonszenveznek a fejlő­déssel és azt a lehetőséghez képest elősegítik; ezek a haladó osz­tályok; az utóbbiak ellenséges érzéssel állnak a haladással szem­ben s igyekeznek azt — bár hiába — akadályozni; ezek a reakciós osztályok.

Ez által a fejlődés állal az osztályharc új és magasabb jelen­tőséget nyer. Most már nem csupán a társadalmi termelés feloszlá­sáról van többé szó, hanem a társadalom fölötti uralomról. Ebben a harcban természetesen mindig az anyagi érdek a hajtóerő, de nem abban a piszkos, korlátolt értelemben, ami akkor ragad rá, ha csak azért folytatják, hogy a jelenlegi össztermelésből valamivel többet szerezzenek meg maguknak. Az anyagi érdek itt tágabb látókörrel, forradalmi módon, s így egyidejűleg ideális öltözetben lép fel, amennyiben arra hajtja a feltörekvő osztályokat, hogy a hatalmai maguknak megszerezzék és azt a társadalmi fejlődés siettetésére használják fel. Ekkor a haladó osztály mint forradalmi osztály lép fel, mint azt a burzsoázia a történelemben több ízben tette. S mert ekkor érezni azt, hogy törekvéseit az anyagi fejlődés támogatja s azokat a haladás szükségletei parancsolják, frissnek, erősnek, bizakodónak érzi magát és anyagi érdekharcát nagy tör­ténelmi kultúrcselekedet szelleme hatja át.

Ezzel szemben a többi osztályok harca annál piszkosabb. Nem­csak azért, mert csupán a meztelen pénzelőnyért folytatott, s min­den magasabb jellemvonást nélkülöző osztályharc, hanem még an­nál is rosszabb: megkísérli emiatt a korlátolt érdek miatt a nagy és szükséges társadalmi haladást megakasztani. S mert ez a kettős bűn terheli, nem csoda, ha a köréből származó legjobb jellemek és legnagyobb tehetségek hátat fordítanak neki, hogy a forradalmi osztályhoz csatlakozzanak.

Amit itt általánosságban mutattunk ki, az ma a proletár-harcra érvényes. A társadalmi gépezet nem a most meglévő sok osztály között folyó különböző érdekharcok szabálytalan zűrzavara. Közöt­tük a proletariátus az a forradalmi osztály, amelyiknek érdekei egybeesnek a társadalmi fejlődés érdekeivel, szemben a birtokos osztályokkal, melyek reakciós tömeget képeznek. A gazdasági fejlő­dés a termelőeszközök társadalmasítását követeli, ami egyértelmű az osztálykülönbségek megszüntetésével és a proletariátus felszaba­dításával. Ez ellen a birtokos osztályok lehetőleg küzdenek, s ez csupán a győzedelmes, az uralomra jutott proletariátus műve lehet. A munkásosztályt nyomorúságos helyzete okainak és a kapita­lizmus fejlődési törvényeinek felismerése arra vezeti, hogy végcélul a termelési eszközök társadalmasítását írja zászlójára. Rá nézve egyet jelent, ha anyagi osztályérdekeiért, vagy a társadalom szük­ségszerű haladásáért, tehát magasabb kultúráért harcol. A kizsák­mányoló osztály szorosan összetart emiatt a veszély miatt, ami az egész kizsákmányolást fenyegeti. Nem abban az értelemben, hogy az értéktöbblet felosztásáért folytatott kölcsönös harcot már most feladja; nem, mert tudja, hogy a forradalom holnap még nem lesz itt, és a legközelebbi jövőre mindegyiküknek biztosítani kell még a maga részét. De az a harc háttérbe szorul az általános veszéllyel szemben; a szociáldemokrácia ellen a birtokos osztályok egyetlen, reakciós tömeggé válnak. Ügyüket azonban csak a legalantasabb érdek álláspontjáról lehet védelmezni; a kapitalista kizsákmányo­lás fenntartását csak egy kis élősködő csoport érdekében követelik, amely fel akarja a társadalomnak egy magasabb kultúrfokra való szükséges fejlődését ennek az érdeknek áldozni. Épp ezért nem csoda, hogy ügyüket a belátó és mély érzésű emberek hovatovább elhagyják, hogy a szociáldemokrácia mindig több hívet szerez és diadalútjában csak az tudja föltartóztatni, hogy mibenlétéről az el­maradott néprétegekben hazug felfogásokat terjesztenek.

A társadalmi fejlődés azt idézi tehát elő, hogy érdekharcunk forradalmi harccá válik, mert ez a fejlődés új társadalmi formák felé kényszerít; ezért ez a fejlődés harcunk győzelmét is biztosítja.

A tulajdon felforgatása

Ha ellenfeleink nem tudnak már semmit sem felhozni az ellen a tény ellen, hogy csupán a szociáldemokrácia védelmezi a nagy néptömeg érdekeit, akkor kijátsszák nagy tromfukat: hogy a szo­ciáldemokrácia meg akarja a tulajdoni szüntetni, holott tulajdonra, magántulajdonra, szüksége van az embernek, hogy meg tudjon élni, s ezért el kell ismernünk mint természeti jogot, mint isteni berendezést, mint minden társadalmi rend alapját.

Nos, minden ostobaságnak mégis csak van valami alapja, és a fenti beszédnek is meg van az az értelme, hogy mindenesetre min­den társadalomnak szüksége van a tulajdon valamilyen formájára, t. i., hogy megélhessen, rendelkeznie kell a természet, a testi világ egy darabkája, egy darab föld felett. Természeti jognak ugyan nem lehet nevezni, mert az embereknek az állatoktól és embertársaiktól kellett ezt a természet fölött való rendelkező hatalmat elhó­dítani; de mindenesetre ez minden társadalmi együttélés szükséges alapja. Hogy azonban a tulajdonnak milyen legyen a különös formája, — köztulajdon legyen-e vagy magántulajdon — ez azoktól a különleges körülményektől fog függni, amelyek között az embe­reknek élelmi cikkeiket termelniük kell. Itt a célszerűség dönt; a tulajdon szabályozásának, tehát hogy miképpen fogják ezt a rendel­kező hatalmat a társadalom tagjai közt szétosztani, attól kell függenie, miképpen lehet a megélhetést mindenki részére a legjobban biztosítani. Mindaddig, míg az együttmunkálkodás a legcélszerűbb munkamód, a köztulajdonnak kell uralkodnia; ahol az elkülönült munka áll a termelés érdekében, a termelési eszközök magántulaj­donának kell előállnia.

Ha ellenfeleink ezzel a váddal, mint nagy tromffal állnak elő, azt keli hinniük, hogy ezzel sok embert riasztanak vissza a szocia­lizmustól. Kell tehát, hogy valami alapja legyen ennek a hitüknek, különben nem akarnák ügyüket mindig ezzel újból előbbre vinni. Ennek alapja pedig az a jelentőség, amivel a termelő eszközök ma­gántulajdona a kisüzemben bír.

A kisüzemben mindenki saját munkaeszközeivel termel árukat, ezeket eladja, hogy olyan árukat vegyen rajta, amilyenekre fogyasztás céljára szüksége van. Így magánmunkával állítanak elő minden terméket, amire a társadalomnak szüksége van; a munka szét van választva. Ezért viszont mindenkinek joga van az összes termékek igazságos részére, és ezt a részt saját termékeinek másokra való kicserélésével szerzi meg. A tulajdonnak ez a szabályozása megfelel tehát annak a célnak, hogy a társadalom tagjainak a meg­élhetést biztosítsa; a társadalmi termelés nehézségek nélkül megy végbe a csere törvényei útján, úgy, hogy mindenki megkapja a maga részét.

A kapitalizmus fejlődésével azonban új feltételek, s így a tu­lajdon új működései állnak elő. A nagy modern termelőeszközök tulajdonosa számára tulajdona már nem arra szolgál, hogy annak segítségével saját munkájával megélhetéséi biztosítsa, hanem esz­közül szolgál neki arra, hogy mások munkájából értéktöbbletet sajtoljon ki. Eleinte úgy tűnhetik fel, mintha ez az értéktöbblet annak a munkának volna a gyümölcse, s így a bére, amit a tőkés vállalatának vezetésére és igazgatására fordít. A hitelügy és a rész­vénytársaságok fejlődésével ez a látszat is eltűnik. A modern pénztőkések vagy részvényesek kezében a tőkés-tulajdon meztelen formájában jelenik meg, mint a munkásosztály által teremtett ér­téktöbblet egy részére való igény. Így a magántulajdon valami egé­szen más lett, mint azelőtt volt. Ha régebben arra szolgált, hogy saját munkája által gondtalan, biztos megélhetést biztosítva, a tu­lajdonost a társadalom hasznos tagjává tegye, úgy ma eszközül szolgál a társadalom haszontalan tagjainak arra, hogy mások mun­kájának a gyümölcséi kisajátítsák. Azonban a kispolgár és a kisparaszt — mert tulajdonellenességünk vádjánál ezekről a rétegek­ről van szó — ennek nincs teljes tudatában; az ő lelkükben még él a korábbi működés régi képzete, amely ma, az új társadalmi állapot következtében hazugsággá változott. Erre a hazugságra pá­lyáznak most a demagógok, akik az úgynevezett "tulajdonfanatizmust" saját céljaikra használják ki. Ha ezekkel a kis emberekkel tulajdonukról beszélünk, szegényes birtokocskájukra gondolnak: a magántulajdon megszüntetése az ő szemükben ezeknek a nyomo­rúságos maradványoknak elrablását jelenti, és ezért engedik magu­kat saját kizsákmányolóik kizsákmányolási jogának védelmére felhasználni. Ezzel szemben szükséges, hogy megmagyarázzuk a lezüllött kisbirtok és kapitalista nagybirtok különböző jelentését tehát, hogy milyennek látszik a magántulajdon, és hogy milyen az a valóságban.

Mit jelent a termelőeszközök magántulajdona a lezüllő közép­osztály számára? Biztosít-e az neki saját munkára támaszkodó megélhetést? Megélhetése részben a tanoncuk legcsúnyább kizsák­mányolásán alapul; s még hozzá nem is biztos. A nagytőke ver­senye mindenütt tönkretette a kispolgárság biztos, nyugodt meg­élhetését; még a kiskereskedelembe is behatolt a nagytőke a nagy áruházak formájában, ahol pedig a boltos legtovább örvendett viszonylag veszélyezetlen helyzetének. Aki még tartja magát, az is állandóan a proletariátusba való lesüllyedés veszélyének néz elébe. Ezért kapaszkodnak a kisüzemek annál nagyobb erővel parányi tulajdonukba; bármily sokszorosan nehéz is a helyzetük, mégis a proletár függősége és szolgasága még sokkal rosszabbnak látszik előtte. Ebből az érzelmi felfogásból származik tulajdonfanatizmusa; ez csak egy rég letűnt uraság csalóka látszatába való görcsös ka­paszkodás, aminek nincs már semmi valóságos alapja.

Még rosszabb a dolga az osztályok ama részének, amely már a tőke hatalmába esett. Rá nézve a termelőeszközök magántulajdona nemcsak hogy nem záloga a biztos megélhetésnek, hanem csak lát­szat, a kizsákmányolás meztelen formája. A kisparaszt, aki bérlet, vagy kamat formájában munkája eredményéből annyit kell, hogy beszolgáltasson, hogy csupán szűkös megélhetésére marad vala­mije, a kis kézműves, ki a tőkéssel szemben éppúgy el van adó­sodva, csak annyiban nevezhető termelőeszközei birtokosának, mint az ácslegény, akinek saját szerszámai vannak. Ezek csupán azt teszik lehetővé, hogy kizsákmányolják őket. Sőt helyzetük még rosszabb, mert egyúttal szabad mozgásukban akadályozzák, egye­nesen bilincsekké válnak, melyek még azt sem engedik meg nekik, hogy kizsákmányolásukhoz kedvezőbb alkalmat keressenek.

Ezekben a rétegekben ilyen a magántulajdon igazi működése. De ha általánosságban beszélünk a magántulajdon működéséről, rendesen nem azoknál való működést értjük, kiknek nincs belőle, hanem azokat nézzük, akiknek van. Itt ismerhetni meg csak igazi jelentőségét. A termelőeszközök igazi tulajdonosai, a nagytőkések számára a magántulajdon egészen más szerepel játszik. Mert ha ezek meg akarják tulajdonukat mutatni, mit fognak nekünk mu­tatni? Gépeket? Nem, ezek ennek vagy amannak a gyárnak rész­vényesei lévén, még azt sem mondhatják, ez a gép az enyém, mert hiszen az az összes részvényeseké; még csak nem is rendelkezhetnek felette, mert hiszen az üzletvezetés egy választmány kezébe van letéve. Pénzt fognak-e mutatni, a tőkének ezt a másik általános formáját? Nem, mert ami pénzük volt, azon részvénye­ket, államkölcsönkötvényekkel stb. vásároltak. Néhány darab papirost mutatnak nekünk, ezek teszik ki az ő magántulajdonu­kat. Ezek a papírok megadják nekik azt a jogot, hogy a nagy társadalmi termelés egy részét kamat, osztalék stb. formájában a maguk részére követeljék, anélkül, hogy valamit tennének, hasznos vagy nem hasznos működést fejtenének ki; még azt sem tudják, milyen nagy az a rész, azt is a börzelapból olvassák ki. Az egész társadalom termel, szorgos munkával azon dolgozik, hogy emberi szükségletre hasznos termékeket állítson elő: mun­kások csigázzák magukat, felvigyázók veszekednek, gépek forog­nak, igazgatók vezetik az üzleteket, technikusok kísérleteznek, mindnyájan többé-kevésbé hasznosan tevékenykednek, és ennek az együttműködésnek a gyümölcseképpen óriási terméktömegek keletkeznek. De mint egy vámpírsereg veszik el a „termelési esz­közök tulajdonosai" a termék nagy tömegét, piszkos papírjaikra támaszkodva; még arra sincs szükségük, hogy a régi rablólova­gok módjára, ezért valami erőt fejtsenek ki; a legnagyobb tisz­telettel haza is szállítják nekik. Miért ez az esztelenség? Ez a magántulajdon modern működése.

Éppen az annak a szociális követelménynek célja és tartalma, amit a termelőeszközök magántulajdonának eltörlése alatt értünk, hogy megszüntessük a valódi termelőknek ezt az esztelen megrablását egy csomó tétlen, semmi működést ki nem fejtő élősdi részéről. Éppen ezért ennek a követelménynek semmi köze sincs ahhoz, ami teljesen más értelemben a termelő eszközök magán­tulajdonának csupán a látszata. Éppen mert a parasztnak és a kis­polgárnak halvány sejtelme sincs arról, hogy milyen szerepet játszik a tőke a társadalom felső rétegeiben, ahol megvan, csak azért jöhet arra az együgyű gondolatra, hogy apró rongyait ért­jük az alatt. Mozgalmunk valódi célja a nagy termelő eszközök­nek társadalmi tulajdonba tétele, a haszontalan élősködők kisa­játítása, akik ma az oroszlánrészt ragadják magukhoz; vagy, amint azt a kommunista kiáltvány már hatvan évvel ezelőtt kifej­tette: nem általában a tulajdon eltörlése, hanem a polgári tulaj­don eltörlése (t. i. azé a tulajdoné, amelyik idegen munkát igáz le), a tőkének közös, a társadalom minden egyes tagjához tartozó tulajdonná változtatása. Ez a tulajdonviszonyok új szabályo­zása, amely a nagyipar és a technika mai fejlődéséhez tartozik, hogy ezen az alapon a társadalom minden egyes tagjának bősé­ges, gondtalan megélhetést tegyünk lehetővé.

Az osztályharc végcélja

Ha ellenfeleink ezt a szót: "végcél" meghallják, füleiket hegyezik és azt gondolják: most végre meghalljuk, hogy fogják a szociáldemokraták jövendő államukat berendezni. Talán ebben a tekintetben már annyiszor csalódtak, hogy megértik: most sem lesz ebből semmi. Valóban, amit ők kívánnak, azt nem ad­hatjuk meg nekik. Azt várják, ha a "végcélt" hirdetjük, hogy az arany jövendőről fogunk beszélni, és mi a piszkos jelenről beszélünk. A szociáldemokrata jövendő képei helyett, ami után vágyuk őket emészti, a jelenkorból fogunk nekik képeket bemutatni.

Fonák várakozásukat ebben a tekintetben a szociáldemokrácia lényege felőli tudatlanságuk okozza. Követelményeink és céljaink nem a képzelet szép kitalálásai, hanem rideg tényeknek szükségszerű következményei. Éppen ezért agitációnkban nem azt fejtjük ki barátaink és ellenségeink előtt, milyen kitűnő a szo­cializmus; sokkal jobbat, annak bizonyítékát nyújtjuk nekik, hogy milyen szükséges a szocializmus. Vannak tudvalevőleg írók, akik részletesen ki akarják mutatni a szocialista társadalom le­hetetlenségét, amennyiben annak alapjait korlátolt tőkés előíté­leteik és szokásaik mértékével mérik. Az ilyen embereknek egy­szerűen azt lehet válaszolni, hogy minden, ami szükséges, egy­úttal lehetséges is; bizonyos viszonyok és berendezések szüksé­gessége az emberekre olyan nézeteket és szokásokat kényszerít, aminők azok megvalósításához éppen szükségesek. Legjobban lát­ható ez a magánkapitalizmuson; ha egy más kultúrkorszakból való ember előtt a mai termelési mód szenvedéseit és ostobaságát akar­nánk leírni, azokat beteges képzelet szülötteinek, lehetetlenségnek tartaná; és mégis ez a borzalmas valóság.

Vannak komoly emberek, kik a kapitalizmus szenvedéseit és fonák állapotait nagyon jól látják, és őszintén sajnálják. Mégis azt hiszik, hogy ezen segíteni nincs szükség "minden fennálló megsemmisítésére", hanem javításokkal és reformokkal ezeket a fonákságokat lassankint meg lehet szüntetni. Arra mutatnak rá, hogy a munkásoknak a szakszervezetekben való tömörülése a béreket már jelentékenyen megjavította, és az állami szociális reform kez­detei legalább is megmutatták, mi mindent lehetne tenni ezirányban, hogy a bérrendszer elviselhetetlenségeit ellensúlyozzák. Kiismerik, hogy ebben az irányban sokkal többnek kellene történni; de azt állítják, hogy lehetséges ebben az irányban való előhaladással a kapitalizmust a munkásosztály számára elvisel­hetővé lenni, úgy hogy nem volna többé szüksége más termelési mód után vágyakoznia.

Az igaz, hogy a szakszervezetek jelentékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy a munkásosztály életmódját megjavítsák, s még so­kat tehetnek ebben az irányban. De ez a javítás annál nagyobb nehézségekbe ütközik, minél tovább akar menni. Az első ne­hézség abban áll, hogy a kapitalizmus fejlődése nem nyugodt folytonosság, hanem a kedvező konjunktúra korszakai válsá­gokkal váltakoznak. A kedvező időszakokban a tőkéseknek mun­kásokra van szükségük, jó üzletmenet esetén olyan sok pénz integet feléjük, hogy azt nem akarják harccal és sztrájkkal megzavarni, hanem inkább megadnak minden követelést. Ilyen­kor a szakszervezetekben szervezett munkásosztály sok küzdelem nélkül győzelmesen halad előre. De ha válság tör ki, teljesség­gel megfordul a kocka. Számos vállalat összeomlása következté­ben tömegesen szaporodnak a munkanélküliek, akik mindenáron munkát keresnek. S ha a szervezett munkások, akik a szervezetükben támaszt találnak, nem is adják oda munkaerejüket egy hebehurgya versengés céljaira, de a nem szervezettek olyan je­lentős részt tesznek ki, különösen a tanulatlan munkaágakban, hogy a béreket alaposan leszoríthatják. De még ettől eltekintve is szükségszerűen bérleszállításokat hoz a válság magával. A tő­kések, akiket az összeomlás fenyeget, bérleszállítással próbálják tartani magukat, és gyakran kétségbeesett harcot is megkockáztat­nak, hiszen különben bukásuk biztos. A szakszervezetek ennek nem tudnak ellenállani, és örülhetnek, ha reménytelen harcok és előrelátott vereségek hosszú sora árán sikerül nekik a bérek túlságos nagy zuhanását megakadályozniuk. Így minden válság jó darabon visszaveti a munkásságot fáradságosan kiküzdött útján, vagy a továbbhaladást akadályozza meg.

De nemcsak ezek a kapitalizmus természetéből szükségszerűen következő válságok akadályozzák meg a szakszervezete­ket harcukban. A nagy tőkésegyesülések és a kartellek is meg­nehezítik a munkásosztály életmódjának jelentősebb megjaví­tásait. És végül az állam is útjába áll a küzdő munkásoknak ha­talmi eszközeivel, bíróságával, rendőrségével, törvényeivel. A kapitalista országokban az állam bizonyos mértékben a tőkés­osztály testülete, képviselete (ez alatt az egész kizsákmányoló osztályt, tehát a földbirtokosokat is érteni kell), és érdekeit a munkásosztály ellen megvédelmezni, ezt is feladatának tekinti. Az államnak ez a bérharcokba való brutalitás beavatkozása arra kényszeríti a munkásosztályt, hogy önállóan vegyen részi a politikai küzdelemben, még ha különben mégannyira anar­chisztikus vagy liberális nézeteknek hódolna is. A parlamentekbe bejutva, a munkásosztály képviselői, ha addig nem tudták volna, hamarosan tapasztalni fogják, hogy az állam éppenséggel nem hajlandó egyszerű tiltakozásukra, vagy bemondásukra abba­hagyni a tőkések javára történő beavatkozásait. Nemsokára megérzik, hogy a kapitalista államnak legbelsőbb természeté­ből folyik a munkásmozgalom elleni küzdelme, és ugyanez a cél a kezdődő szociálreformoknak is az alapja, és ezeket ezért nem fejlesztik tovább, mint amennyire a munkások becsapására éppen szükséges, anélkül, hogy a tőkéseknek komolyan kárára volna.

A parlamenti képviselet magában még nem segít a munkásosztályon; hogy a maga követelményeit keresztülvigye, s az államhatalomnak a kapitalisták szolgálatában való felhasználá­sát megszüntesse, az egész politikai hatalmat kell megszereznie. Politikai küzdelmének céljául a politikai hatalom meghódítását kell megtennie. Akkor azonban afelől is tisztában kell lennie, hogyan akarja a politikai hatalmat felhasználni és milyen tár­sadalmi rend lesz neki a legmegfelelőbb.

Ezen a helyen nem kívánjuk azt kimutatni, hogy a győzelmes munkásosztálynak csupán erőteljesen, erélyesen és kíméletlenül keresztülvitt szociális reformja is szükségszerűen szo­ciálissá fogja átforgatni a társadalmi rendet.(Ezzel a ponttal "felforgatások a jövő államban" című előadásunk foglalkozik kimerítően.) Most elegendő lesz annak okát adni, miért nem elégedhetik meg elvből a munkásosztály kapitalista termelőmóddal, még ha az még­annyira is meg van javítva.

Ennek az oka a munkának a kapitalizmusban meglevő különleges természete. Ez a munka olyan természetű, hogy a mun­kásra nézve csupán teher és kín, amely benne csak ellenszenvet és irtózást kelthet. Ez nem magában a munka természetében rejlik; számtalan példát lehet felhozni, melyekből megállapít­hatjuk, hogy a test és a szellem megfeszítése, hogy valamit alkossunk, a legtöbb ember számára öröm és szükséglet. Tehát a munka nem mint természeti tevékenység idézi fel a munkás utálatát és gyűlöletét, hanem annak mai gazdasági formája. Ezért a burzsoázia, amely jól látja ezt az ellenszenvet, de a mai gazdasági formát örökkévalónak és természetesnek tartja, ezt a lustaságra való természetes hajlandóságnak hiszi, minden tevé­kenység elleni ellenszenv rovására írja és erre alapítja a szociális termelés "lehetetlenségéről" szóló jóslatát, mert akkor mindenki lehetőleg ki akar majd bújni munkája alól. Itt újból megmutat­kozik, hogy a jövőre vonatkozó ostobaságoknak a jelen nem is­merése a forrása. A munka a kapitalizmusban elsősorban nem hasznos szükségleti tárgyak készítése, hanem értéktöbblet elő­állítása. Mind a kettő; de a tőkés azért fogad fel munkásokat szolgálatába, hogy értéktöbbletet termeljen és csak amennyiben erre szükségleti cikkek előállítása szükséges, csak annyiban szánja rá erre is magát. De épp úgy hajlandó arra is, hogy haszon­talan szemétárut, vagy hamisított, az egészségre ártalmas termékeket állítson elő, ha ezáltal több haszna lehet. A haszon a fődolog, és minden termelés célja, és ezt a célt szolgálja a mun­kás munkája is. Ezeket ott a műhelyekben nem emberek, akik embertársaiknak hasznos dolgokat állítanak elő, hogy így az életet egymásnak kényelmesebbé tegyék; nem, ezek csak az ér­téktöbblet termelésére szolgáló szerszámok. Mindannyiszor, ami­kor emberi törekvéseik a mester haszonvágyával ellenkezésbe jutnak, emberi voltuk háttérbe kell, hogy szoruljon haszon-termelő működésük előtt. A különböző munkák váltakozása, kor­látolt munkaidő, itt-ott egy kis pihenés, kitekintés, beszélgetés, mozgás szükséges ahhoz, hogy a munkát elviselhetővé tegye; de mindez csökkenti a hasznot, s ezért tilos. A haszon megkívánja a munka eltompító örökös egyformaságát, a pihenés és feltekintés nélküli megfeszített hajszát, minden zavaró váltakozás távoltar­tását. A munkás nem csak a mester rabszolgája, hanem a mes­ter haszonlesésének a rabszolgája; ahol a mester, mint ember, különben belátó lenne, haszonlesése korbácsot nyom a kezébe, amely a kimerült munkásokat tovább hajszolja. Ezért a munka a mi társadalmunkban pokoli kínná változott, amely mindig újabb ellenszenvet kelt föl a munkásokban, bár a szokás eltompítja. Ez a munka természete a kapitalizmusban, tekintet nélkül arra, hogy valamivel több vagy kevesebb a munkabér, s így az élet és a lakás jobb vagy szűkösebb. Még a legjobban megfizetett munkás is kizsákmányoltnak érzi magát, érzi, hogy munkája csak haszonszerzésekre szolgál, s emberi hajlamainak abba nincs semmi beleszólása. Ezért a munkásosztály sohasem lehet a kapitalista termelési móddal megelégedve, bármennyire javíttassék is az.

Mihelyt mármost a munkásosztály felteszi magának azt a kérdést, milyen termelési módot tegyen az elviselhetetlen kapita­lizmus helyére, a kisüzemhez való visszatérést azonnal el fogja vetni.

Először, mert az lehetetlen. Még ha minden nagy gépet szét is rombolnának s felégetnék a gyárakat, mégsem térne vissza a kisüzem régi, csendes nyugalma. Mert fejünkben benne van a tudomány, sok évszázad összesűrített tapasztalata és találmánya, ami képessé tesz bennünket új gépeket csinálni és a legszigorúbb tilalmak ellenére rövid idő alatt új nagyipar keletkeznék. A nagy és hatalmas termelőerőket, melyek a mai termelőmód alapjai, egyszerűen lehetetlen megsemmisíteni; felülállnak hatalmunkon.

De nem lenne kívánatos sem. Ez a nagyipar, a termelő­képességnek ez az emelkedése tette lehetővé, hogy számos hasz­nálati tárgyat kevés munkával állítsunk elő; szükségleteinket megnagyobbította, és az élet oly kényelmeit nyújtotta a leg­szegényebbeknek is, amiről azelőtt a leggazdagabbnak is le kellett mondania. Az általános kultúrát hatalmasan emelte; a kis­iparhoz való visszatérés a barbársághoz való visszatérést jelentené.

Hogy a nagy tömegnek egy kis élősdi osztály által történő kizsákmányolását megszüntessük, az egyedül csak úgy lehetsé­ges, ha a termelési eszközöket társadalmi tulajdonná tesszük. A nagy gépeket nem lehet, mint régebben a kisebb szerszámo­kat, minden egyesnek külön tulajdonában tartani és használni. Mindenkinek lehetett saját talicskája, saját kalapácsa; de nem lehet meg mindenkinek a maga mozdonya és vasútja, a maga saját gőzkalapácsa; mozdonyra és gőzkalapácsra közösen van szükségünk és éppen azért közösen használjuk és közös tulaj­donunk.

Nem mi találtuk ki a társadalmi nagyüzemet, azt a termelő módot, amire mi törekszünk; a szocializmust nem mi találtuk ki nagy ravaszul, hogy abból a csáváiból a legkönnyebben kievickéljünk, amibe talán a kapitalisták kisajátítása által kerül­nénk. A szocializmus a kapitalizmusnak szükségszerű utóda, ami­hez már most is megvan sok mindenféle pótlás, átmenet és utalás. Végcélunk követelményét nem a fejünkből szedtük elő, kiutal ke­resve abból a nehézségből, hogy mi legyen hát, ha se kapitalizmus nem kell, se kisüzem, hanem a kapitalizmusnak már most látható fejlődési tendenciáiból állapítottuk meg.

A mai kapitalizmus már nem a régi jó idők kapitalizmusa többé. Akkor veszekedtek a kapitalisták és megverték egymást a zabolátlan verseny szabad levegőjében; aki elbukott, az fekve maradt, s így a vidám birkózók egyre fogytak. De amint oly ke­vesen maradtak, hogy a csatateret áttekinthették, rájöttek lassankint arra, hogy nem tehetnek nagyobb ostobaságot, mint hogy árleszállításokkal egymás hasznát megkeserítik — a fogyasztók nagy örömére. Így hát többé nem úgy igyekeznek hasz­nukat növelni, hogy társaikat jobb munkamódszerek bevezetésé­vel és termékeik olcsóbbításával legyőzzék, hanem szövetkeznek velük áraik magasan tartására. Természetesen, ez a gazdagodó módszer csak akkor jöhet alkalmazásba, ha ahhoz csak egy pár tucat ember megegyezése szükséges; amíg több száz versenyző van a küzdőterén, amelyek mindegyike saját feje után megy, és újból ismét összeszedheti magát, ilyen szövetséget nehéz keresztülvinni. A koncentráció magas fokának kell már az ilyen ipar­ágban meglenni.

A verseny helyébe az egyesülés! Ez az új kapitalizmus jelszava. Ezek az egyesülések eleinte lazák és ideiglenesek: az árak tekinte­tében egyeznek meg csupán eleinte. De mivel nem mindenki tud ellenállani a különhaszon kísértésének minden megegyezés dacára sem, még ha a szövetség megkerülése, vagy a vele való szakítás szükséges is hozzá, de minthogy az egyesülés fenntartása mind­nyájunk közös érdeke, a szövetségnek mind hatályosabb formáira térnek át. Az esendő ember elől mind inkább el kell távolítani a bűnre vivő alkalmat. A lazább kartelekből és ringekből a szindiká­tusok keletkeznek, melyek megszüntetik az egyes kapitalisták köz­vetlen érintkezését a fogyasztókkal. Az egyesülés a trösztökben a legmesszebbmenő, hol az egyes vállalkozóktól elveszik a saját gyá­raik fölötti uralmat is. Itt az egyesített összes üzemeket egyetlen igazgatóságnak rendelik alá: a régebbi gyárosok és részvényesek az egész tröszt résztulajdonosaivá váltak, amely most egyetlen óriási vállalat képében jelentkezik, s ez egy ország termelésének legnagyobb részét monopolizálja.

Ha a kapitalizmusnak ezt az új formáját annak klasszikus alakjával hasonlítjuk össze, azt látjuk, hogy a szabad verseny meg­szűntének következtében egy hatalmas sarkantyú szűnik meg, ami technikai haladásra ösztönöz, s amit a kapitalizmus liberális dicsérő szónokai mindig mint nagy előnyt szoktak feldicsérni. Ezt a techni­kai hátramaradást azonban kiegyenlíti másrészről a termelőképes­ség másik nagy haladása, s ez a termelés belső szervezésében rejlik. A kisüzem szétforgácsolódását már a nagyüzem is jelentékenyen korlátozta, de a belső célszerű szervezés az üzem belsejére szorítko­zott, míg kívül a legnagyobb rendetlenség uralkodott. A szindikátusokban és trösztökben teljesen megszűnik ugyanis ez a szétforgácsolódás és a termelés szervezése számtalan költség és sok erő-pocséklás megszűntét hozza magával s ezzel már a termelésnek a szükséglethez való bizonyos alkalmazkodása megtörtént.

De ezek az új célszerű berendezkedések csak arra szolgálnak, hogy a fogyasztókat, az egész néptömeget egy maroknyi százszoros milliomos javára kirabolják. A kapitalizmus egész esztelensége, ami a termelés haladását egy kis kisebbség javára használja fel, itt új fejlődési formájában magasabb fokon jelentkezik.

A trösztök mellett a kapitalizmusnak még egy más fejlődési for­rnája is van, bár ez nem a legújabb időben keletkezett, de mégis ennek a termelési módnak fejlődési irányzatát mutatja. Már régóta vannak olyan ágak vagy hivatások, amelyek különös technikai ter­mészetüknél fogva magántőkés versenyre kevésbé voltak alkalma­sak. Ilyenek: a vasutak, közúti vasutak, levelek és kisebb csomagok továbbítása, a városoknak vízzel, gázzal, elektromossággal való ellátása. Ahol tehát ezek, mint magán-tőkés üzemek jelentkeztek, mindenütt monopólium, még pedig törvényesen biztosított monopólium természetével bírnak. Ilyen vállalatok engedményokiratai­ban mindig bizonyos kötelezettségek, járulékok vagy nyeremény­részesedések kikötése mellett engedélyezi a község vagy az állam a monopolhelyzetet. Ha az ilyen társulatok emellett jó üzleteket csi­nálnak, a fogyasztók rendesen az államosítást hangoztatják, hogy az elért nyereséget az árak, illetve a díjszabás lejjebbítésére, vagy az adóteher csökkentésére fordíthassák. Demokratikus országokban, ahol nincs erős szocialista mozgalom, ez a hajtóerő legtöbbször a polgárságból indul ki, amely itt a fogyasztói érdekek képviselője, mert őket zsarolják a monopolisták a legerősebben; s ott igen gyakran sikerül is a magánmonopóliumok helyett állami vagy köz­ségi üzemet létesíteni. Más esetekben bizonyos kormányérdekek is hozzájárultak ahhoz, hogy az állami üzemet megvalósítsák, mint a német vasutaknál.

Ezt a termelési formát gyakran államszocializmusnak vagy községi szocializmusnak szokták nevezni. Hogy ezzel a fajta "szocializmussal" még nem messzire jutottunk, az is bizonyítja, hogy ugyanolyan jelentésű szóval állami kapitalizmusnak is nevezik. Éppen ilyen átmeneti alakok ezek. Az igazi kapitalizmustól az választja el, hogy az egyedüli vállalkozó valamely testület, az állam vagy a község, amelyik a társadalmat politikailag képviseli. Itt tehát e termelés vagy az üzem teljesen hozzáidomulhat a szükség­lethez; tudatosan lehet szabályozni. Éppen ezt a tulajdonságát hasz­náljuk fel gyakran propagandánkban annak az állításunknak iga­zolására, hogy igenis lehet a termelést szabályozni a fogyasztás szabályossága, törvényszerűsége révén, amennyiben az tömegfogyasztás. Ezzel szemben ezek az üzemek megegyeznek a kapita­lizmussal abban, hogy kizsákmányoláson alapulnak; ezekben az üzemekben a munkásokat kizsákmányolják, hasznot sajtolnak ki belőlük, és míg vállalkozóik különleges természete előnyükre szol­gál a demokratikus államokban, ahol a parlamentben megnyilvá­nuló közvéleménynek befolyása van, addig az önkényileg kor­mányzott országokban nagyobb függőségük és szolgaságuk miatt ez hátrányos rájuk nézve.

Éppen ezért teljesen elhibázott dolog, ha ellenfeleink ezeket az állami üzemeket mint a szocializmus mintaképeit állítják oda. Éppenséggel nem azok: csak a termelésben lehetséges rend pél­dájául hozzuk fel őket. De ha ez még nem is szocializmus, de nem is igazi kapitalizmus már. Fejlődésük már egy új, maga­sabb és jobb termelőmódra mutat.

Azt lehetne ellenvetni, és pedig joggal, hogy ezeket az üzeme­ket csak igen különleges technikai természetük tette az állami vagy községi üzemre alkalmassá, és hogy a többi iparágak különleges természete a magánüzemre alkalmasabb. Ez az ellenvetés helyes, legalább is helyes volt, mert csak a legújabb fejlődés tette helytelenné. Nem szocialisták, hanem számos polgári szó­szóló követeli Amerikában a trösztök államosítását. Bár ez még nem valósult meg, de ez a követelés bizonyítja, hogy Amerikában ezeket az iparágakat éretteknek tekintik az államosításra, pedig ezek eddig magántőkés alapításoknak és vállalatoknak nem vita­tott küzdőterei voltak. Ugyanez áll Németország szénszindikátu­saira is. Ezeknek az új kapitalista üzemformáknak magánmonopóliummá fejlődése által teljesítve van az a feltétel, ami közmonopóliummá való átalakításukhoz szükséges.

A trösztökben és a közüzemekben tehát a modern kapitaliz­mus fejlődési tendenciái mutatkoznak. Azt mutatják, hogy a szo­cializmus ideáljai nem légből kapottak, nem csupán kitaláltak, hanem a valóságból származnak. Ez a fejlődés azt mutatja, hogy a legfontosabb, az egész társadalmi termelés alapjául szolgáló iparágak mindinkább monopóliumokká válnak a milliomosok kis csoportjának a kezeiben, akik uralmi helyzetüket a többi néposztályok legszemérmetlenebb kizsákmányolására használják fel. A gazdasági fejlődésbe beleavatkozó forradalmi osztály legköze­lebbi céljának annak kell lenni, hogy ezeket a monopóliumokat a közösség kezeibe adják át, hogy ezek kizsákmányoló eszközök­ből okos gazdálkodás alapjaivá válhassanak.

De ez ezeknek a monopóliumoknak egyszerűen állami monopóliumokká változtatását jelenti. A mai állam nem a nagy népközösség, hanem a birtokos osztály képviselője. Amerikában a trösztök urai már jó előre hatástalanná tették a trösztök államosí­tását azáltal, hogy az államot trösztösítették. Ezért a gazdasági viszonyok felforgatásának az államhatalomnak a proletariátus részéről való elfoglalása az alapvető feltétele. A politikai hatalom meghódításáért folytatott harc győzedelmes befejezése fogja csak a munkásosztályt abba a helyzetbe hozni, hogy a kapitalizmust megszüntesse s azt a szocializmussal helyettesítse.

Reform vagy forradalom

"A felforgatás ellen", ez volt a hottentotta blokknak közös választási jelszava. Nem háborodunk fel e fölött, mert tudjuk, hogy nem lehet másképp, a forradalom, az "erőszakos felforga­tás", amint azt ellenfeleink jelentőségteljesen ki szokták fejezni, ez a határvonal köztünk és a többi pártok között. Gyakran hall­juk, amint az ellenpártok tagjai azt mondják, hogy ők is alapo­san támadják a kapitalizmust és fonákságait meg akarják javítani, hogy egyáltalában közel állnak a szocializmus eszméihez és ideáljaihoz. De az erőszakos felforgatási nem akarják; a katasztrófa-elméletet helytelennek, a forradalom számára való munkálkodást elvetendőnek tartják, mert a békés reformáló mun­kával mindezt sokkal jobban meg lehet csinálni.

A szociáldemokraták szemében alig lehet szebb témáról, mint a felforgatásról beszélni, mert talán sehol sem lehet élesebben jellemezni ellenfeleinknek esetlen hazugságát, vagy ostoba korlá­toltságát. Mert be lehet bizonyítani, hogy éppen fordítva áll a dolog: a szociáldemokrácia minden lehetőt elkövet, hogy a békés reformokkal való átmenet útját a szocializmushoz előkészítse, míg ellenfelei minden lehetőt megtesznek, hogy erőszakos forradalmat idézzenek fel.

Nem kell egyszerű állításunkra elhinniük, hogy az a kívánságunk, hogy céljainkat békés reformmunka útján érhessük el: programunk pillanatnyi követelményeivel ezt megmutattuk. Ha ezeket a politikai és szociális követelményeket keresztülvinnék és szigorúan betartanák, akkor a kapitalizmusnak a szocializmusba való átmenete lassanként, törvényes úton, katasztrófa nélkül mehetne végbe. Ha a választójog s a politikai intézmények telje­sen demokratikus alapokra lennének felépítve, ha jó munkásvédelemmel, a nevelés és az életmód megjavításával, a szervezés köve­telésével hathatósan lépünk fel a kapitalizmus eltompító, elnyomó tendenciáival szemben, úgy ezzel meg van adva a lehetőség, hogy rendszeres reformmunkával ideáljainkat mindinkább megvalósít­suk. Ezt a programot adjuk mi a munkásoknak, hogy láthassák, hogy lehetne megcsinálni, ha az uralkodó osztályok akarnák; ezt a programot adjuk mi a birtokos osztályoknak is, hogy nyíltan megmutathassák, mi kedvesebb nekik, a törvényes haladás, vagy kizsákmányolásuk minden áron való fenntartása.

De a gyakorlat már régen megmutatta, hogy ebben a tekin­tetben nem szabad illúziókat táplálnunk. Megmutattuk az utat, amelyen a kapitalizmus bajait meg lehetne szüntetni, de eddig hiányzik a hatalmunk hozzá. A birtokos osztályé a hatalom, de nincs meg az akarata hozzá: nem gondol arra, hogy ezen az úton halad­jon. Nem tettek semmit egynéhány kis, a baj nagyságához képest nevetségesen jelentéktelen nekilendülés után, melyeknek bevallott célja a munkásokat becsapni s a szocializmustól visszatartani. És ha csak messziről is látják annak a lehetőségét közeledni, hogy az általános választójog hiánya dacára is megszerezhetjük a parla­menti többséget, már most is államcsínyről beszélnek, amely el akarja zárni e fejlődés lehetőségének az útját.

Ezekből a köztudomású tényekből meg lehet tudni, hogy mi az osztályharc békés, törvényes kimenetelének lehetőségén, ellenfeleink viszont annak erőszakos kimenetelén dolgoznak. Nincs rá azonban okunk, hogy ezért nekik különös szemrehányást tegyünk, hiszen megértjük magatartásuk okait: fejtegetéseinkkel csak annak a fecsegésnek a tarthatatlanságát akarjuk kimutatni, mintha erőszakos felforgatásra irányuló munkálkodásunkkal minden derék, békés polgár iszonyatára rászolgálnánk.

Ellenfeleink ilyen taktikájának az okát az osztályellentét ter­mészetében találhatjuk meg. Már rámutattunk arra, hogy a mi osztályharcunk nem csupán érdekharc két csoport között, kik a társadalmi termelésből ki akarják részüket küzdeni, hanem a tár­sadalmi rend alapjáért, a kizsákmányolásért folyik. Ahol két párt küzd a közösen szerzett javak elosztásáért, ott bár érdekeik egy­mással szemben állnak, de nem teljesen ellentétesek. Akkor csupán a két párt viszonylagos hatalmától fog függeni, hogy mennyit kap mindegyikük. Aszerint, amint az egyik vagy a másik párt erő­sebb, fog kisebb vagy nagyobb részre igényt tartani: éppen azért, mert a harc a többért vagy a kevesebbért folyik, az eredmény is a több vagy a kevesebb, és nem a minden vagy a semmi. Ebben a viszonyban áll egymással általában két olyan osztály, amelyeknek a közösen megszerzett terméket kell megosztaniuk. Aszerint lesz a felosztás más és más, amint az egyik osztálynak van nagyobb szük­sége a másikra, vagy a másiknak az egyikre és kevésbé tud vele boldogulni. De éppen azért, mert társakként állnak egymással szemben, egyikük sem vehet el mindent, hogy a másiknak semmi se jusson.

Egészen más a viszony az elnyomott, kizsákmányolt és az uralkodó, kizsákmányoló osztály közötti harcban. Itt nem közösen szerzett javak szétosztásáról van szó, mert a kizsákmányolás lénye­gében már benne foglaltatik, hogy az egyik osztály munkája ered­ményéből a másik elvesz egy darabot. Ezért a harc nem a nagyobb vagy a kisebb kizsákmányolásért, hanem magáért a kizsákmányolá­sért folyik. Ezért nem lehet arról szó, hogy a leigázott osztály meg tudja változtatni ezt a viszonyt abban a mértékben, amint politikai hatalma növekedik. Amíg kisebbség, amíg hatalma kisebb, mint a kizsákmányolók hatalma, addig a kizsákmányolás megmarad; és mihelyt övé lesz a nagyobb hatalom és ellenfelét éppen hogy túl­szárnyalja, a kizsákmányolást nem csupán nagyobb felében, ha­nem teljes egészében megszünteti.

Ezért itt nem lehet arról szó, hogy mindkét ellenfél viszonyla­gos hatalmát számszerűleg megállapítsuk, s abból az uralom kü­lönböző megoszlását vezessük le. Ahol az érdekek olyan teljes ellen­tétben állnak egymással, ott a jelszó: minden vagy semmi; vagy az egyik, vagy a másik oldalon a teljes uralom. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a kizsákmányolt osztálynak mindaddig semmi befolyása sincs: az uralkodók cselekedeteit az a félelem ha­tározza meg, amit fellépésünk előidéz. De ez nem az uralom meg­osztása: az uralkodó osztály teljesen saját akarata és érdekei után megy, még ha akaratát az elnyomott osztály fellépése befolyásolja is. A viszony tehát teljesen más közöttük, mint két osztály között az uralom megosztása, akik a közös zsákmányt akarják felosztani.

Ez annak a történeti ténynek az alapja, amit mindig figyelembe veszünk, ha valamely elnyomott, kizsákmányolt osztály felszaba­dulásáért, t. i. uralmáért küzd. Mindent vagy semmit: ez a mon­dás, nem a szociáldemokrata kibékíthetetlenség kifejezése — gyakor­latilag nem ez vezet minket —, hanem egy történeti tény kifejezése, amit figyelembe veszünk, s aminek eredetét megértjük.

Ez a viszony az oka annak az elutasító magatartásnak is, amellyel a kapitalisták minden munkásköveteléssel szemben viseltetnek. Hasznuknak minden ilyen megcsorbítása elvileg úgy jele­nik meg előttünk, mint a kizsákmányolásra mért csapás, vagy hogy az ő szép nyelvezetükön beszéljünk: e mögött a pillanatnyi követelmény mögött a forradalom hidráját látják leselkedni. Csak hatal­mas erőfeszítéssel sikerül a munkásoknak legalább a legszükségesebbet kiküzdeni; és az ellenállás egyre nő a munkásosztály szervezkedésével, éppen mert nagyobb félelmet kelt a kapitalistákban ezeknek a követeléseknek további követelményeivel szemben, és érthetőbben kiáltja oda nekik a figyelmeztetést: eljön a ti kizsákmányolástoknak is a vége.

A társadalom fejlődése ezért csendes, állandó fejlődési idősza­kok és hirtelen forradalmak váltakozásával megy végbe, mert egy uralkodó, s egy leigázott, feltörekvő osztály teljesen ellentétes ér­dekei küzdenek egymással, akik között nem lehetséges megegyezés. A régi uralom és a régi kizsákmányolás mindaddig megmarad, amíg az új osztály az előrehaladó fejlődéssel annyira meg nem erősödik, hogy az uralmat meghódíthatja. Ehhez rendesen még hozzá járul, hogy az uralkodó osztály még akkor sem akar engedni, ha már nem ő az erősebb, mert még mindig az erősebbnek hiszi magát. Ő ren­delkezik a kormány erejével, hatalmi eszközei kézzelfoghatóak, szemmel láthatóak. Az elnyomott, feltörekvő osztály hatalmi eszközei legtöbbször más természetűek; erkölcsi és szellemi tulajdonságokban és kevésbé látható viszonyokban rejlenek: belátásukban, elhatározottságukban, összetartásukban és fontos társadalmi működésükben. Ezek mind súlytalan, nem mérhető, meg nem becsülhető, kézzel nem fogható nagyságok; ezért az uralkodó osztály nem látja azokat, nem hisz erejükben. Saját, látszólag sokkal nagyobb hatalmi eszközeire támaszkodik s mindaddig ellenáll, míg a forra­dalmi harcban valósággal halomra nem döntik. Ez az elvakultság mindig is öröksége volt a lehanyatló osztályoknak; és ez az elvakultság nem a legkisebb mértékben járul ahhoz hozzá, hogy az osz­tályharc a forradalom erőszakos útjára terelődik.

Nem változtathatunk ezen semmit; túlhaladja erőnket, hogy a mai kizsákmányoló osztályt ettől az elvakultságtól megszabadítsuk. Csak a kizsákmányolt néptömegnek tudjuk mindig újból a szeme elé állítani az igazságot, hogy mink inkább a reformok békés útján akarjuk a szocializmushoz való fejlődést keresztülvinni, és hogy a tőkés osztály élesíti ki a harcot, mert épp oly jól tudja, mint mi, hogy a mai kapitalizmus elve, maga a kizsákmányolás [forog] kockán.

Eredetileg megjelent: Pannekoek Anton. A munkások harca. Hét dolgozat a Leipziger Volkszeitungból. Bp., 1919. Közokt. népbizt. 30 l; illetve: Klassenkampf / Ant[on]. Pannekoek. – In: Leipziger Volkszeitung, 13. Dezember 1905, and: Bremer Bürger-Zeitung, 14. und 17. Dezember 1905.