FRANZ PFEMFERT ÉS A DIE AKTION

2014. 02. 15.

FRANZ PFEMFERT ÉS A DIE AKTION

2014.02.15

A NEMZETELLENES SZOCIALISTÁK PÁRTJÁNAK (ASP) FELHÍVÁSA

NÉMETORSZÁG(I) CSOPORT

A Nemzetellenes Szocialisták Pártjának németországi csoportja, amely az Akció c. berlini újság körül képződött 1915-ben, és a katonai uralom alatt illegálisan működött, a következő felhívással fordul az összes kapitalista vezetésű ország forradalmi szocialistáihoz:

A nemzetközi kapitalizmus anyaországai az összeomlás szélén állnak.

A német nyelvű dolgozó nép, amelyet majdnem 4 és fél évig mészároltak a kapitalizmus hazafias üdvrivalgása alatt, ez a nép megkezdte a leszámolást kínzóival.

A német militarizmus padlót fogott. A forradalom halad. Épphogy riadót fújtak, a német rablóhadjárat vérszennyes támogatói máris megpróbálják leszorítani útjukról a forradalmi harcosokat.

Azok az elemek, akik 1914 augusztusában elárulták a német népet és az Internacionálét, és akik 1918. november nyolcadikáig a véruralom legszófogadóbb lakájai voltak, már igyekszenek elveszett uralmukat visszaszerezni.

Zavart okozó kiáltásukkal – „Egység!” – akarják az egységes népet, amely éppen a teljes munka végzésén van, a polgári kapitalizmus vérmocsarába csalni, abba a mocsárba, amely eddig még minden forradalmat elfojtott.

Katonák! Munkások, a forradalom asszonyai: ne engedjétek becsapni magatokat!

Bizalmatlanság, szigorú bizalmatlanság legyen a jelen idő elsődleges törvénye. Nézzetek az emberekre, akik „Egység!”-et rivallnak, nem ugyanazok-e ezek, mint akik 1914 augusztusában titeket, férjeiteket, fiaitokat, fivéreiteket az „Egység!” kiáltással a halál pusztaságába vetették?!

Ne felejtsetek, elvtársak!

Ártatlan milliókat ítélnek egy éjszaka kihallgatás nélkül mártírhalálra, anélkül, hogy ellenük akárcsak a gyanú árnyéka is fölmerülne.

A világ emberi mészárszékké vált.

És a halálhörgők sóhajába, az itt maradottak jajveszékelésébe, mely minden halálüvöltésnél borzalmasabb, nyomakodnak a hajcsárok sivár kiáltásai, akik íróasztaluktól szónokoltak az elvérzőknek a dicsőségről, a szentségről, a (tervszerűen felesketett) mészárszék szükségességéről.

A gumipecsét lovagjai – Isten büntesse Angliát –, intellektuális gyűlölségdalnokok, nélkülözhetetlen sajtószubjektumok, ipari Führerek, „szellemi” forradalmi karrieristák és szadista csuhások versengnek egykori pacifistákkal, „népfelszabadító” hohenzollerszocialistákkal és jól fizetett kruppzsurnalistákkal a felheccelés művészetének pálmájáért.

Barátok, elvtársak, akik megmenekültünk a vérfürdőből: a feledés homályába merülhessen mindez?!

Ne hívjuk az árulást árulásnak, ne nevezzük a gyilkosságok támogatóit gyilkosságsegítőknek, a gazembereket gazembereknek; ne szabadjon elszámolnunk velük, mert most e bűntársak „Egység”-re szólítanak?! Apáinkat, fiainkat, testvéreinket, férjeinket, elvtársainkat kivégezték, az elárultak elporladtak a drótkerítésnél, azok viszont, akik a halált a „legszebb kötelesség”-nek dörögték, annyira elvesztették kötelesség-tudatukat, hogy életben maradtak (a háborús uszítóknak még egy ezreléke sem tudott saját receptje szerint megdögleni!!!!), és tűrjük el újra, hogy az árulók nevünkben, a nép nevében, beszéljenek a világhoz?!

Elvtársak! Ha mi most egyet tudunk érteni a véres gazemberekkel, akkor nemcsak nem a legutolsó harcot, nemcsak az oly nagyszerűen elkezdett szocialista forradalmat árulnánk el, (hanem) halottaink gyilkosainak cinkostársaivá is válnánk, akkor rászolgálunk az eljövendő évszázadok megvetésére.

Mostanáig mentesek maradtunk a véres gyalázattól. Házkutatások, üldöztetések, börtönbevetések, erőd- és fegyházfalak igazolják tisztességünk sérthetetlenségét. Ez adott erőt 4 éven át a névtelen borzalmak elviselésére, egyedül ez ad lehetőséget a továbbéléshez.

Mi, a nép, áldozatai voltunk mindezen bűnöknek, amelyeket a kapitalizmus diktatúrája alatt követtek el.

Mi haltunk iszonyatos halálokat. Mi süllyedtünk el a Lusitaniával, minket fojtottak és öltek meg ördögi gázok, a mi kezünk munkáját láttuk péppé változni Flandriában, az Oise-nél, és mindenhol; felettünk haladt el, amikor

Luxemburg és Belgium fölött elzúgott a halál szele; minket tépett szét, amikor Párizsunk, Londonunk, Varsónk a “kiadós” bombázás romba döntötte; mi voltunk a megerőszakoltak Breszt-Litovszknál és Bukarestnél. Mindig mi, MI, NÉP! Az összes nyelven jajkiáltással, és még mindig csak: mi !

Most azonban – amit gyilkos fegyver nem sebezhetett -, becsületünk kerül veszélybe! Most, csak most először van szó létünkről! Még emelt fővel beszélhetünk: te franciául, te angolul, te oroszul, te szerbül, te olaszul szóló testvér; mi, a megkínzott, ezer sebből vérző, ezer halálba űzött nép, együvé tartozunk, ahogy a világ keletkezése óta együvé tartozunk. Ami erőszakkal elválasztott minket, megsemmisítjük! Ami meghazudtolt minket, hogy megbontson és így alávessen minket, eltaszítjuk magunktól!

Mi, a nemzetellenes szocialista emberiség, az anyaföld nélküli dolgozó nép, nem akarjuk soha többé véres “arénatárgyakként “kapzsi árulóknak és elnyomóknak szolgálni. Aki a népet a veszély órájában el tudta árulni, mert burzsoá ágyútöltelékként volt szüksége az anyaföldre, tűnjön el a színről.

Forradalmi harcosok! A Nemzetellenes Szocialista Párt is felhív benneteket. Legyetek egységesek! De utasítsátok el az egységet a gyilkolás támogatóival! Csak a dolgozó nép tiszta keze méltó a szocialista társadalom építésében való közreműködésre.

Testvérek, külföldi szocialisták!

A német militarizmus, a nemzetközi burzsoázia fő támasza elbukott. Remegtünk, amíg a világot fenyegette, nehogy túl korán induljatok meg. Remegtünk, mert tudtuk (és Breszt-Litovszk meg Bukarest igazolt minket),hogy a német nép árulói, a német szociálpatrióták, hóhérszolgálatot tennének a militarizmusnak.

De most, francia, angol, olasz, amerikai testvérek itt az órátok, a felemelkedés órája! Tudjuk, le fogtok számolni háborús uszítóitokkal és kizsákmányolóitokkal. Egy percet se késlekedjetek! A német nyelvű dolgozó nép csak akkor győzhet maradéktalanul minden kompromisszum ellen, ha ti rögtön fölveszitek a harcot.

Le az anyaföldekkel!

Le a néppusztító, népkisajátító kapitalista diktatúrával!

Éljen a forradalmi, nemzetellenes szocializmus!

Éljen a dolgozó emberiség határok nélküli világa!

Éljen a szocialista világforradalom!

Nemzetellenes Szocialista Párt – Németország(i) Csoport

Ludwig Bäumer, Albert Ehrenstein, J. T. Keller,Karl Otten, Franz Pfemfert, Heinrich Schaefer,Hans Siemsen, Carl Zuckmayer

*

FRANZ PFEMFERT : A „GYERMEKBETEGSÉG” ÉS A III. INTERNACIONÁLÉ

I.

A Harmadik Internacionálénak a forradalmi világproletariátus egyesülésének kell lennie, amely a kapitalizmus diktatúrája ellen harcol, a polgári állam ellen, a dolgozó emberiség uralmáért, a kommunizmusért. Hogy egy olyan országban született, ahol a munkások ezt az uralmat már kiharcolták maguknak, ez segített a Harmadik Internacionálénak abban, hogy kivívja magának a világproletariátus rokonszenvét. A kizsákmányoltak új világszövetségéért való lelkesedés azonos a Szovjet-Oroszországért, az orosz proletariátus páratlan hősi harcáért való lelkesedéssel. A Harmadik Internacionálé új képződményének azonban még nem volt ideje és alkalma, hogy intézményként morális hatásra tegyen szert.

A Harmadik Internacionálé akkor lehet és lesz morális erő, ha a forradalmi világproletariátus akaratának kifejeződését jeleníti meg, szétrombolhatatlan és pótolhatatlan lesz a harcoló proletár osztály Internacionáléjaként. A Harmadik Internacionálé azonban lehetetlen lenne és üres frázis volna, ha egyetlen párt vagy egyes pártok propagandaeszköze akarna lenni.

Ha a Harmadik Internacionálé a forradalmi világproletariátus szövetsége, akkor ez a proletariátus egynek fogja érezni magát vele, teljesen mindegy, hogy formálisan csatlakozott-e már hozzá vagy sem. Ha azonban a Harmadik Internacionálé egy ország központi hatalmának teljes erejével lép fel, akkor magában hordozza a pusztulás csíráját és gátolni fogja a világforradalmat.

A forradalom a proletariátusnak mint osztálynak az ügye, a társadalmi forradalom nem pártügy!

Még érthetőbben kell fogalmaznom:

Szovjet-Oroszország tönkremegy, ha nem segíti aktívan minden forradalmi harcos. Minden valóban osztálytudatos munkás (feltétlenül idetartoznak pl. a szindikalisták is!) kész arra, hogy aktívan segítsen. A Harmadik Internacionálé bűnösen, ellenforradalmian cselekedne, ha olyasmit akarna tenni — egy párt érdekében! —, ami alkalmas volna arra, hogy eloltsa a testvéri szolidaritás szent tüzét, amely Szovjet-Oroszországért (még mindig nem: a Harmadik Internacionáléért mint szervezetért önmagában!!) minden proletár szívében izzik!

Hát olyan nehéz ezt felfogni? Ostobaság-e, Lenin elvtárs, amikor odakiáltom önnek: pillanatnyilag nem nekünk van szükségünk az Internacionáléra, hanem a Harmadik Internacionálénak van szüksége ránk!

II.

Leninnek ma az a véleménye, hogy ez ostobaság volna. A „»Baloldaliság« — a kommunizmus gyermekbetegsége” című írásban, melyet az imént a forradalmi proletariátus elé dobott, Lenin abból a nézetből indul ki, hogy a Harmadik Internacionálénak az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt pártszabályzatához kell tartania magát, és a világ forradalmi proletariátusát alá kell rendelni a „Harmadik Internacionálé“ felsőbbségének, és ezzel a bolsevikok taktikájának. A bolsevikoknak kellene eldönteniük, hogy milyen fegyvereket kell bevetnie a világ többi részén harcoló proletariátusnak. És csak a feltétel nélkül alkalmazkodó proletárok lennének kiválasztottak arra, hogy a világszövetséghez tartozzanak. A Harmadik Internacionálé II. kongresszusára írt téziseiben Lenin ezt még egyértelműbben megfogalmazta: nem pusztán általános jellegű irányelveket adott, hanem előírta a taktika, a szervezet, sőt még a nevek minden részletét is, melyeket a pártoknak minden országban használniuk kell. És betetőzésként:

„A Kommunista Internacionálé kongresszusainak minden határozata, amint Végrehajtó Bizottságának határozatai is, valamennyi, a Kommunista Internacionáléhoz tartozó pártra kötelező érvényűek.”

Ha ez a módszer, akkor ez mégiscsak őrület!

Egy olyan kis országban, mint Németország, ismételten átéltük azt (legutóbb 1920 márciusában), hogy egy taktika, amely pl. a Ruhr-vidéken győzelmet hozott, más területeken lehetetlen volt; hogy a közép-németországi ipari munkások általános sztrájkja Vogtland számára, ahol 1918 novembere óta a proletariátus kényszerűen nem dolgozik, vicc maradt. És Moszkvának kell a mi országunk és minden más ország vezérkarának lennie?

Ami minket a Harmadik Internacionáléhoz vezet, az a világforradalom közös célja: a proletariátus diktatúrája, a kommunizmus. A Harmadik Internacionálénak azáltal kell segítenie minden ország harcoló proletárjait, hogy megmutatja nekik a forradalmi polgárháború különböző helyzeteit és módjait. A harcosoknak szamaraknak kellene lenniük harcosok helyett, ha mellőzni akarnák annak vizsgálatát, milyen fegyverekkel harcolnak itt és amott testvéreik. De a harcosok birkák lennének, ha engedni akarnák, hogy olyan utakra tereljék őket, amelyekről régen felismerték, hogy számukra járhatatlanok, és amelyeket ezért elhagytak.

Lenin ellenünk intézett támadása tendenciájában és részleteiben egyszerűen iszonyatos. Az írás felszínes. Nem tárgyilagos. Igazságtalan. Csak kifejezéseiben masszív. A gondolkodó Lenin éleselméjűségének, mely máskor különösen a polémiákban mutatkozik meg, semmi nyoma.

Mit akar Lenin? Megmondani a Németországi Kommunista Munkáspártnak és minden más ország forradalmi proletariátusának, hogy ostobák, idióták és még rosszabbak, mivel nem hajolnak meg szófogadóan a boncok bölcsessége előtt, mivel nem hajlandók szigorúan centralizáltan Moszkvából (Radek és Levi által) pórázon vezettetni magukat. Amikor Németország forradalmi avantgárdja a polgári parlamentekben való részvétel ellen fordul, amikor ez az avantgárd elkezdi szétrombolni a reakciós szakszervezeti szövetségeket, amikor hátat fordít a politikai vezérpártoknak e szavak értelmében: a munkások felszabadítása csak a munkások műve lehet, akkor ez az avantgárd ostobákból áll, akkor „radikális gyerekességeket“ követ el, akkor persze (és ez a brosúra eredménye) — a Harmadik Internacionáléba sem kerülhet be! Csak ha a KAPD munkásai bűnbánó vétkesekként visszatérnek az egyedül üdvözítő Spartakus Szövetségbe, csak akkor jöhetnek a Harmadik Internacionáléba. Tehát: vissza a parlamentarizmushoz! Be a Légien-féle szakszervezetekbe! Be a KPD elhaló vezérpártjába! — ezt kiáltja Lenin az öntudatos német proletároknak!

Már mondtam: a könyv iszonyatos! Ezt az érvek jelentéktelenségére is értem, melyeket Lenin a nyolcvanas évek porából előszed, hogy tudassa a német radikálisokkal meggyőződését: jogosan használja fel ellenük az idézőjelet. Az USP színvonalán minden fejtegetés a centralizmus és a parlamentarizmus kérdése körül mozog. És amit Lenin a szakszervezetekben való munka javára leír, az olyan ragyogóan opportunista, hogy a szakszervezeti boncoknak semmi sem volna sürgősebb, mint ezt rögtön röplapokban utánnyomni és terjeszteni!

Botrányosan sekélyes, szörnyen feslett a polémia, amit Lenin a KAPD ellen folytat. Egy helyen ez például azt jelenti:

„A német »baloldaliak«, mint tudjuk, már 1919 januárjában »politikailag idejétmúltnak« tartották a parlamentarizmust, olyan kiváló politikai vezetők, mint Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht véleménye ellenére. Tudjuk, hogy a »baloldaliak« hibát követtek el. Már magában véve ez a tény egy csapásra és alapjában megdönti azt a tételt, hogy a parlamentarizmus »politikailag idejét múlta«.“

Ezt írja a logikusan gondolkodó Lenin! Bocsánat, miből „tudjuk“, hogy hibát követtünk el? Talán abból a tényből, hogy a nemzetgyűlésen a Crispien-félék mellett nem mutatkozott Levi és Zetkin is? Talán a Reichstagból, amelyben jelenleg bent ül ez a kommunista duett? Hogyan képes Lenin könnyelműen, anélkül, hogy a bizonyíték árnyékát is említené, leírni, hogy „tévedésünk“ nyilvánvaló lenne, és ehhez ezt a provokálást fűzni: „Már magában véve ez a tény egy csapásra és alapjában megdönti azt a tételt stb.“? Iszonyatos! Az is iszonyatos, ahogyan Lenin igennel felel a kérdésre: „Részt kell-e venni a polgári parlamentekben?“:

„A kritikát — mégpedig a legélesebb, legkíméletlenebb, legkérlelhetetlenebb kritikát — nem a parlamentarizmus vagy a parlamenti tevékenység ellen kell irányítani, hanem azok ellen a vezérek ellen, akik nem tudják — és még jobban azok ellen, akik nem akarják — a parlamenti választásokat és a parlamenti szószéket forradalmi módon, kommunista módon kihasználni.“

Ezt írja Lenin! Lenin hirtelen akarja a „demokrácia kihasználását“, amelyet ő maga (az „Állam és forradalom“-ban, a „Renegát Kautsky“-ban, a „Polgári demokrácia és proletárdiktatúrá“-ban) „renegát követelésként“ intézett el!

Németország forradalmi proletariátusa elfordult a „polgári társadalom megvásárolható és elposványosodott parlamentarizmusától, „a szemfényvesztés és becsapás rendszerétől“. A proletariátus teljesen elismerte a „Minden hatalmat a tanácsoknak!“ harci jelszavát. Be kellett látnia, hogy a polgári parlamentarizmus nem „használható fel“. Felismerte, hogy a szakszervezetek olyan intézmények, amelyeknek elő kell idézniük a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak közti együttműködést, és ezzel szaboltálják az osztályharcot, teljesen közömbös az, hogy a tagok kifogásolják-e ezt vagy sem. Németország forradalmi proletariátusának munkáshullák hegyeivel kellett bűnhődnie azért, hogy kiszolgáltatta magát a vezetőségnek. Az utolsó illúziót a Spartakus Szövetség hírhedt „központja“ semmisítette meg. A proletariátusnak ebből mindenkorra elege van!

És most jön Lenin, és megpróbálja a német forradalom keserű tanulságait és a saját tanításait elfeledtetni? Igyekszik elfeledtetni, hogy Marx azt tanította, nem személyek a felelősek? A parlamentarizmus ellen, és nem a parlamenti képviselő egyedi teremtménye ellen kell harcolni!

Hiszen hónapok teltek el azóta, hogy „kommunisták” tevékenykednek a parlamentben. Olvassuk el a parlamenti ülések beszámolóit, ahol Levi-Zetkin „forradalmi kommunista módon“ (ami különben egy értelmetlen újságfrázis!) „kihasználják“ a szónoki emelvényt! Elolvastuk a beszámolókat, Lenin elvtárs. Hol marad az ön „legélesebb, legkíméletlenebb, legkérlelhetetlenebb kritikája“? Vagy kielégítette ez önt?

Könnyű kimutatni; a KAPD a „választási harcot“ a forradalmi agitáció értelmében eredményesebben használta ki és eredményesebben használhatta ki, mint a parlamenti kommunisták, éppen mert nem voltak „jelöltjei“, akik szavazó barmokat kerestek. A KAPD leleplezte a parlamenti szélhámosságot, és a legtávolabbi falvakba is elvitte a tanácseszméket. A mandátumvadászok viszont parlamenti tevékenységük pár hónapja alatt megerősítették, hogy nekünk, antiparlamentaristáknak volt igazunk.

Ön, Lenin elvtárs, még sohasem futott össze azzal a lenini gondolattal, hogy egy olyan országban, amelyben negyven évig folyt a szociáldemokrácia parlamenti körülményeskedése (amely kezdetben szintén csak propagandisztikusan akarta „kihasználni“ a szónoki emelvényt!), a parlamentbe menni velejéig reakciós cselekedet? Nem felfogható az önnek, hogy a parlamenti kreténizmus országa a parlamentarizmust csak bojkott révén bélyegezheti meg? Nincs élesebb megbélyegzés, ami ennél mélyebben hatol be a munkások tudatába! Egy, a proletárok bojkottjával leleplezett parlament soha nem fogja tudni megtéveszteni és becsapni a proletárokat. De egy szabatos, „programszerű“ beszéd, melyet Clara Zetkin a polgári és szociáldemokrata lapok helyeslése közepette tart, és amiből a sajtó azt ad vissza, ami megfelel neki, egy ilyen beszéd megteremti a polgári parlament figyelembevételét a proletariátus körében! – Ha az USP-uraságok nem mentek volna a nemzetgyűlésbe, akkor a német proletárok öntudatának fejlődése mára már előbbre tartana!

III.

Lenin a „legfeszesebb centralizáció” és a „vasfegyelem” mellett van. Azt akarja, hogy a Harmadik Internacionálé hirdesse ezt ki, és tartson távol mindent, ami — a KAPD-hoz hasonlóan — kritikusan szemben áll a vezérek mindenhatóságával.

Lenin katonás párturalmat kíván minden országban.

Egy kicsit másképp hangzottak a Harmadik Internacionálé első kongresszusának irányelvei! Ezekben az irányelvekben a függetlenek, mint nem abszolút megbízható harcosok ellen azt ajánlották: „a forradalmi elemek leválasztásának taktikája, a vezérek könyörtelen kritikája és leleplezése“.

És a továbbiakban azt mondták:

„A másik oldalon szükséges egy blokk a forradalmi munkásmozgalom azon elemeivel, akik, bár korábban nem tartoztak a szocialista párthoz, most nagyjában és egészében a tanácshatalom formájában megvalósuló proletárdiktatúra álláspontján vannak. Ezek elsősorban a munkásmozgalom szindikalista elemei.“

Erről többé nincs szó. Ellenkezőleg: Le a szindikalistákkal! Le a boncokkal szemben engedetlen „ostobákkal“! A Végrehajtó Bizottság megparancsolta, és az ő parancsai kötelező érvényűek!

Lenin úgy gondolta, hogy Karl Liebknechtet idézheti a „radikálisok“ ellen. Én Karl Liebknechtet Lenin ellen idézem:

„Ez az a végzetes körforgás, melyben a nagy, centralizált, biztosan megfizetett és addigi osztályszínvonalukhoz képest jól fizetett funkcionáriusokkal ellátott szervezetek mozognak, úgy, hogy nemcsak létrehoznak ebben a szakbürokráciában egy, a proletariátus forradalmi érdekeivel szemben egyenesen ellenséges réteget, hanem tagjait meghatalmazott vezetőikké, sőt zsarnokaikká teszik, akik energikus érdekkel bírnak a proletariátus forradalmi politikájával szemben, miközben a tömegek szellemi és morális önállósága, akarata, kezdeményezése, önálló akciója visszaszorul vagy teljesen kiküszöbölődik. Ebbe a bürokráciába beleszámítanak a fizetett parlamenti képviselők is.

Ez egy olyan betegség, amelyre már megtermett a szervezeti gyógyfű: a fizetett bürokrácia eltávolítása, határozatokkal való kiiktatása, technikai segédmunkára korlátozása, minden funkcionárius újraválasztásának tilalma meghatározott időtartam után, amivel egyúttal növeljük a szervezeti-technikai kérdésekben jártas proletárok számát; kezdeményezésre bármikori elmozdítási lehetőség a hivatali időtartam alatt; a hatóságok hatáskörének korlátozása; decentralizáció; előzetes szavazás a fontos kérdésekben (vétó és kezdeményezés). A funkcionáriusok megválasztásánál a döntő súlyt az eltökélt, talpraesett forradalmi cselekvésben, a forradalmi harci szellemben, az egész egzisztencia készséges kockáztatása közbeni kíméletlen áldozatkészségben való kipróbálásukra kell helyezni. A tömegeknek és minden egyesnek a szellemi és morális önállóságra, a tekintélytisztelet hiányára, az elszánt önálló kezdeményezésre, a szabad akciókészségre és akcióképességre való nevelése képezi mind az egyetlen biztos alapzatot a történelmi feladataihoz felnőtt munkásmozgalom kifejlődése számára általában, mind a bürokratikus veszélyek kiirtásának lényegi előfeltételét.

El kell vetni minden olyan szervezeti formát, amely akadályozza a forradalmi tömegek megtanítását a nemzetközi forradalmi szellemre, valamint az önálló akcióképességre és kezdeményezésre… Semmilyen szövetséget, ami bilincsbe veri a szabad kezdeményezést. A tömegekben e kezdeményezések támogatása, éppen Németországban, a tömegek passzív vakfegyelmének országában, a legsürgetőbb nevelési munka, melyet meg kell oldani, még annak veszélyével is, hogy átmenetileg mindenféle „fegyelmet“ és minden „feszes szervezetet“ elvisz az ördög (!). Az egyéneknek messze nagyobb játékteret kell adni, mint ami Németországban eddig hagyományosan volt. A „szómágiára“ a legcsekélyebb súlyt kell fektetni… Minden szétforgácsolódott radikális elem egyesülni fog egy, az internacionalizmus immanens törvényei alapján meghatározott egészbe, ha hajlíthatatlanok leszünk minden opportunizmussal szemben, nagyvonalúak leszünk az erjedő forradalmi osztályszellem minden fáradozásával szemben.“

IV.

Tudom, hogy Lenin nem vált „renegáttá“ és szociáldemokratává, noha a „gyermekbetegség“ teljesen szociáldemokrata módon hat (1878-ben a német vezérek szinte szó szerint így beszéltek). De hogyan magyarázható írásának létrejötte a világforradalom ellen?

A monarchisták mindig azt szokták mentségként felhozni uralkodóik ostobaságaira (vagy bűntetteire), hogy felségeiket „rosszul tájékoztatták“. A forradalmároknak nem lehet (és nem szabad) elvtársaikért ilyen mentséget elfogadni. Nagyon jól tudjuk, hogy Karl Radek és a Spartakus Szövetség, hogy eltereljék a figyelmét politikai csődjük okairól, Lenint tudatosan hamisan tájékoztatták a németországi helyzetről és forradalmi proletariátusról. Karl Radek arcátlan irománya a KAPD tagjairól megmutatja, hogyan mutatták be a dolgokat Lenin elvtársnak. De ez semmi esetre sem igazolja Lenint! Egy igazolás egyáltalában értelmetlen, mert az a tény, hogy Lenin az ostoba brosúrával megnehezítette Németország forradalmi proletariátusának harcát, ezzel még nem szűnik meg.

És bár Leninnek csúnyán hazudtak a Spartakus Szövetség és a KAPD ügyeiben, de ettől neki még igencsak ki kellett volna jelentenie, hogy a német viszonyokat az orosz viszonyokkal azonosítani garázdaság. Leninnek nagyon is meg volt a lehetősége, Radek ellenére, hogy különbséget tegyen a német szakszervezetek, melyek folyton ellenforradalmi módon léteztek, és az orosz szakszervezetek között. Lenin nagyon jól tudta, hogy az orosz forradalmároknak nem kellett a parlamenti kreténizmus ellen harcolniuk, mert az oroszországi parlament sem hagyománnyal, sem tekintéllyel nem bírt a proletariátusban. Lenin tudta (vagy tudnia kellett volna), hogy Németországban a párt- és szakszervezeti vezetőségnek a parlament „kihasználásával“ el kellett jutnia 1914 augusztus 4-éhez! Hogy a párt tekintélyelvű katonás jellege a vakfegyelemmel évtizedeken keresztül gúzsba kötötte a forradalmi erőket a németországi munkásmozgalomban. Mindezt Leninnek át kellett volna gondolnia, mielőtt harcba kezdett a „radikálisok“ ellen. A felelősségérzet akkor megakadályozta volna Lenint abban, hogy megírja megbocsáthatatlan gyalázkodó írását.

V.

Hogy meggyőzze a világproletariátust arról, hogy a „Gyermekbetegség“-ben minden ország számára feltárta a forradalomhoz vezető helyes utat, Lenin azt az utat tárja szemük elé, melyen a bolsevikok mentek, és amely a győzelemhez vezetett, mert ez volt a helyes út (és most is az).

Lenin itt is tarthatatlan állásponton van. Mikor a bolsevikok győzelmét említi bizonyító érvként arra, hogy pártja létének tizenöt éve alatt „helyesen“ dolgozott, akkor ez megtévesztés! A bolsevikok győzelme 1917 novemberében nem egyedül a párt forradalmi erejének győzelme volt! A bolsevikok a polgári-pacifista „Béke!“ jelszó segítségével jutottak hatalomra, győzelemre! Ez a jelszó önmagában térdre kényszerítette a nacionálmensevikeket, a bolsevikoknak pedig biztosította a hadsereget!

Tehát nem a győzelem önmagában képes meggyőzni minket arról, hogy a bolsevikok az elvi szilárdság értelmében „helyesen” dolgoztak. Inkább az a tény, hogy már csaknem három éve meg tudják védeni ezt a győzelmet!

De – és ez a radikálisok egyik kérdése – a bolsevikok ezekben az években mindig úgy manőverezték pártdiktatúrájukat, ahogyan Lenin azt a „Gyermekbetegség”-ben Németország forradalmi proletariátusától követeli? Vagy a bolsevikok helyzete olyan, hogy nem kell figyelembe venniük Lenin „feltételét”, amelyet a forradalmi párttól megkövetel:

„az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletár tömegekkel, de a nemproletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közel kerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük.” A bolsevikok eddig csak egy dolgot vihettek és vittek véghez: a katonás-merev pártfegyelmet, a pártcentralizmus vas-diktatúráját. Vagy megértették azt, hogy „felvegyék a kapcsolatot, közel kerüljenek s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjanak” a Lenin által megnevezett „legszélesebb tömeggel”?…

VI.

Az orosz elvtársak helyi ügye, hogy melyik taktikát alkalmazzák. Mikor Kautsky úr gyalázni merészelte a bolsevikok taktikáját, mi tiltakoztunk ez ellen és ellenforradalmárnak kellett neveznünk őt. Rá kell bíznunk orosz testvéreinkre, hogy megválasszák saját fegyvereiket. De ezt az egyet tudjuk: Németországban pártdiktatúra lehetetlen, Németországban csak az osztálydiktatúra, a forradalmi munkástanácsok diktatúrája képes (és fog!) győzni, és (ami a legfőbb) képes a győzelmet megvédeni.

Most leírhatnám, Lenin „Gyermekbetegség“-ben adott receptje szerint: „tudjuk“, és aztán elkanyarodhatnék a témától. Nekünk azonban nem szükséges kitérnünk a bizonyítás elől.

Németország proletariátusa különböző politikai pártokba van szervezve, melyek élesen tekintélyelvű jelleggel bíró vezérpártok. A reakciós szakszervezetek, melyeket felépítésük szigorú centralizáltsága kiszolgáltat a szakszervezeti bürokráciának, a „demokrácia“ mellett vannak, a kapitalista világ újjáépítése mellett, mely nélkül nem élhetnek. Ebben a Németországban a pártdiktatúra azt jelenti: munkások munkások ellen. (A Noske-korszak SPD-pártdiktatúraként kezdődött!) A KPD (Spartakus Szövetség) pártdiktatúrájának (és Lenin mást nem lát!) az USP-munkásokkal, az SPD-munkásokkal, a szakszervezetekkel, a szindikalistákkal, az üzemi szervezetekkel és a burzsoáziával szemben kellene érvényesülnie. Ilyen pártdiktatúrára Karl Liebknecht a Spartakus Szövetséggel sohasem törekedett, ahogyan egész forradalmi munkája tanúsítja (és ahogy azok a fejtegetések mutatják, melyeket ebben a cikkben idéztem).

Vitathatatlan, hogy minden munkásnak (a Legien és Scheidemann által félrevezetett munkásoknak is!) a kommunista újjászervezés hordozóivá kell válnia, nem szabad, hogy az önmarcangolás lehetetlenné tegye a burzsoázia elnyomását.

Meg akarjuk várni azt a szép napot, amíg minden vagy akárcsak pár millió proletár egyesül a KPD-ben (ami ma még csak egy kis rakás alkalmazottból és néhány széplélekből áll)? Netalán (ahogyan Karl Radek és Levi úr kiagyalták maguknak) a Harmadik Internacionálé lesz a nyomásgyakorlás eszköze, amelynek be kell kényszerítenie a forradalmi munkásokat a KPD-be? A vezérek egoizmusa ignorálhatja majd azt a tényt, hogy az ipari munkások és az agrárproletárok többsége már ma érett és megnyerhető az osztálydiktatúrának? A német proletariátus egyesítéséhez egy jelszóra volt szükségünk. Megtaláltuk: „Minden hatalmat a munkástanácsoknak!” Gyülekezőhelyre van szükségünk, ahol egyesülhet minden osztálytudatos munkás, anélkül, hogy a pártok boncai háborgatnák őket. Megtaláltuk a helyet: ez az üzem. Az üzem, az új társadalom csírasejtje egyúttal a gyülekezés terepe is. A proletárforradalom győzelmes keresztülviteléhez Németországban nem boncokra van szükségünk, hanem öntudatos proletárokra. Mindegy, hogy ők most szindikalistáknak vagy függetleneknek nevezik-e magukat. Ha közös a céljuk velünk, vagyis lerombolni a kapitalista államot és megvalósítani a kommunista emberi közösséget, akkor hozzánk tartoznak, akkor a forradalmi üzemi szervezetekben „felvesszük velük a kapcsolatot, közel kerülünk hozzájuk, egybeolvadunk velük“! A Kommunista Munkáspárt ezért nem párt a szó rossz értelmében, mert nem öncél! A proletariátus diktatúráját, a kommunizmust hirdeti. A harcosokat az üzemi szervezetekben képezi ki, melyekben azok az erők halmozódtak fel, melyek majd megszüntetik a kapitalista társadalmat, megalapítják a tanácsok uralmát, és lehetővé teszik az új kommunista gazdaság felépítését. Az üzemi szervezetek a munkásszövetségben egyesülnek. Az üzemi szervezetek biztosítani tudják majd a proletariátusnak mint osztálynak az uralmát minden vezetői machinációval, minden árulóval szemben. Csak az osztályuralom (ezt megmutatta a kapitalizmus!) nyújt széles, szilárd alapzatot. VII. A Németországi Kommunista Munkáspártnak át kellett élnie Lenin „Gyermekbetegség”-ét és Radek megátkozását és a Spartakus Szövetség meg az összes vezérpárt rágalmazásait, mert a proletariátus osztályuralmáért harcol, mert osztja Karl Liebknecht nézeteit a centralizmusról. A KAPD könnyedén túl fogja élni a „Gyermekbetegség”-et és minden mást. És függetlenül attól, hogy ezt Karl Radek belátja-e vagy sem, hogy Lenin ír-e ellenünk (és maga ellen) brosúrát vagy sem, a proletárforradalom Németországban más utakon halad majd, mint Oroszországban. Amikor Lenin „ostobáknak“ nevez minket, akkor saját magát kompromittálja, és nem minket. Mivel ebben az esetben mi vagyunk — a leninisták. Mi tudjuk: nemzeti és nemzetközi kongresszusok akármilyen szakosított útvonalakat írhatnak is elő neki, a világforradalom minden országban azon az úton fog menni, amelyet a történelem határoz meg! Megpróbálhatja a Harmadik Internacionálé II. kongresszusa, hogy elmarasztaló ítéletet mondjon a KAPD felett egy vezérpárt javára: Németország forradalmi kommunistái ezt könnyedén el fogják tudni viselni, és nem fognak szipogni, mint az USP-boncok. Mi a Harmadik Internacionáléhoz tartozunk, mivel a Harmadik Internacionálé nem Moszkva, nem Lenin, nem Radek, hanem a felszabadulásáért harcoló világproletariátus! 1920. július 8. ** BARIKÁD KOLLEKTÍVA - FRANZ PFEMFERT ÉS A DIE AKTION Lángoló kertjei a nyárnak, csúfolódó magvak a szélben, Felhők sötéten ívelve, s házak, miken a fény rezeg. Fáradtságotok, melyek ránk törnek a nyugtalan éjben. Ápolt s elfonnyadt virágok, miket az ember leszed. A jövendő napok felé így feszítjük izmos karunkat, megfoghatatlan nevetésünk száll, mint duzzadt erő s mint menetoszlopok, miket a riadó hangja szorongat ha keletről a várt nap magasan kéklik elő. Rikítnak a zászlók, elszántuk a harcra magunkat, Megrendülten özönlünk, a szükség szava követel, Városok utcáin zúgatjuk végig áradatunkat, S a széthullott világot romokban sodorjuk el. Ledöntjük a vének trónusait, s kiseperjük, Nevetve áruljuk a dohszagú sok koronát S jajongó kazamaták ajtóit mind kifeszítjük, S betörjük a börtönök elvetemült kapuját. A száműzött seregek jönnek, és feszes a hátuk, Fegyvert nyomunk kezükbe, min rémítően görcsül a ránc, A vörös tribünről vad-lelkesedetten csap fel a lángjuk, s izzó kiáltások párájában épül a sánc. Mi vagyunk az ígért világosság e reggeli fényben, A megváltás ifjú koszorúja hajunkra kerül, Új világok pattannak fejünkből friss nevetésben A jövendő beteljesülés, mely rohamozva épül. (E. W. Lotz expresszionista költő verse, aki 24 évesen, 1914 őszén a francia fronton elesett.) * „A kor ellen küldöm ezt a folyóiratot!” Midőn a legelső vonalban, a lövészárokban ezeket a sorokat olvastam, midőn A Tett [Die Aktion] címlapját magam előtt láttam, s midőn azt éreztem, hogy minden egyes költemény az én nyomorúságomat, az én félelmemet, az én életemet, és az én nagyon valószínű halálomat írja le és teszi költészetté, akkor tudatosult bennem, hogy nem valamely megváltozhatatlan fátum lökött bennünket e szennybe, nem az isteni akarat igazgatott minket, hanem emberek taszítottak ide, az emberiség ellen elkövetett gaztett következtében jutottunk ide. Ezt a felismerést Pfemfertnek és a Die Aktionnak köszönhettem. Politikus volt, kommunista volt Pfemfert és lapja? Aki valaha is feküdt három napon át mintegy kétezer ágyú zárótüzében, az nevet e kérdésen. A kétezer hangosabban szólt, mint a Kommunista Kiáltvány: nem volt itt szükség arra, hogy az ember Marxot és Lenint olvasson… Itt született, itt jött létre az igazi expresszionizmus, az az egyszerű igazság, amely nem akart meghátrálni többé senki és semmi előtt. Nem volt ez a politika a háború politikája és a vele összefonódott elnyomás és rabság ellen, hanem az igazság volt ez egyszerűen, függetlenül attól, ki mit értett rajta. (Piscator) Franz Pfemfert 1879-ben született a mai Lengyelország területén fekvő Gizyckoban, akkor ez a terület a kelet-poroszországi Lötzent jelölte. Berlinben nőtt fel. 1892-ben megszakítja középiskolai tanulmányait, és elmegy egy cirkuszba dolgozni. Aztán 1900 körül a nyomdai tanulmányait is abbahagyja, és kapcsolatba kerül a berlini bohémekkel. Irodalom és politika, a különcök szigete; több nemzedék startol innét, akik később jelentős figurái lettek a munkásmozgalomnak (Mühsam, F. Jung stb.). Berlin, avagy a nagyváros szimfóniája: lumpen elemek a ködös éjszakában, a sarki lotyók cigarettafüstje, kávéházak és kocsmák, festők, költők, anarchisták kavalkádja, a nagyvárosi nyomor életképei és véres realizmusa. 1904-1905 körül megjelennek Pfemfert első zsengéi A szegény ördögben és a Harcban. Később, 1908-1909 körül a balliberális Kékkönyv, a Hétfői világ és más folyóiratok munkatársa. Közben tagja lesz a Demokratikus Egyesülésnek. 1910-ben a Demokrata c. hetilap szerkesztője. 1911-ben szakít a hetilappal, és február 20-án megjelenik az Aktion első füzete. Még ebben az évben feleségül veszi Alexandra Rammot. Az Aktion egyre ismertebb és jelentősebb lappá válik, publikál benne az ifjan meghalt expresszionista költő, Georg Heym, aki jóval a forradalmak előtt megírta a maga „messianisztikus forradalmi” látomásait (Vérvörös zászló bomlott ki. A szabadság hatalmas aranytüze, mely bíbor zászlajával úgy lobogott előttünk az alkonyi égen, mint hajnalpír…. ez volt az este, mikor a rabszolga, az évezredek cselédje ledobta láncait és fejét fölemelte az alkonyi napba, Prométheusz , ki az új tüzet tenyerén hozza.) J. Becher így emlékszik az akkori időkre: „1911-ben, amikor átléptem a Die Aktion küszöbét, elszoruló szívvel léptem be, felmentem a lépcsőn, lélegzetvisszafojtva csöngettem be, és már ott is ültem a mindenható Franz Pfemfert íróasztala előtt, a halált vagy életet jelentő döntésre várva, s ekkor hallottam, hogy beküldött versemet a következő számban közlik. Soha életemben nem éreztem akkora feszültséget, mint abban a pillanatban, amikor kinyomtatva láttam egyik versemet a Die Aktionban: úgy éreztem, ez a költői és forradalmári felszentelésem”. Itt működött L. Rubiner is, aki műveiben a régi világ menthetetlenségét dörgi, és gyűlöli a szociáldemokráciát, s aki egy 1917-es írásában (Der Mensch in der Mitte) igen helytállóan észreveszi a marxizmus szociáldemokrata vonala és a revizionizmus ikertestvérűségét. Az Aktion szélsőbalos, de iránytű nélküli újság volt 1918-ig, amelyben az anarchisztikus-kommunisztikus antiimperialista irodalom és az I. világháború halálhörgéstől megrémült emberének fagyos, apokaliptikus sikolya bomlik a vérzivataros éjbe. A németországi expresszionizmus élményvilága nem egyedi jelenség volt: Európa háborús övezeteiben a vér csatangol, az elszabadult tőkés indulatok mészárszéké változtatják az amúgy is halálraítélt régi rend hétköznapjait. „Minden halott, csak te meg én nem” – ordít a személyiségkultusz az expresszionizmusból… Ez a hang felerősödik Nietzsche hatására, akinek egyébként is nagy divatja van az aktionisták köreiben – majd tompul ez a hatás, és egyre jobban kidomborodik a közösség és a személyiség egymásra találásának vágya, amit elevenen tükröz a folyóirat mind inkább osztályharcos hangneme. Az Aktion nem fogadja el az irodalom és a politika különválasztását, sőt, inkább ezek egységének megteremtésére és megerősítésére törek. 1915-ben a Die Aktion munkatársai létrehozták a Németországi Nemzetellenes Szocialisták Csoportját. Kapcsolatba kerültek a franciaországi, ausztriai és a magyarországi aktivistákkal. Kassák Lajos így emlékszik a németországi aktivistákkal való „első találkozására” remek önéletrajzi regényében, az Egy ember életében: „No, no – mondja Szittya gesztussal. – Nem erről a Mistralról van szó, hanem a trópusi szélről. Annak is Mistral a neve. S mi jelezni akartuk már a címben is azt a forró vihart, amit az újak költészete jelent. Hugo Kerstennel szerkesztettük együtt. Te ezt a nevet nem ismered, kiváló fiatalember. S a többieket sem ismered, akik ma az új generációt jelentik Németországban. Ludwig Rubiner, Ivan Goll és a többiek. Felébredt bennem a kíváncsiság, már nem érdekelt Szittya különös figurája, valahová messzire néztem, szerettem volna tudni, hogy kik azok az új emberek, és mit csinálnak. Franciaországban talán Guillaume Apollinaire iskolájához tartoznának, Berlinben Franz Pfemfert köré csoportosulnak, és a Die Aktionba írnak. Mi most új csoportot alakítunk, s ha visszamegyek, kibővítjük a lapot, s diktálni fogjuk az irányt. Mit írnak? Milyenek a költeményeik? Nem futuristák! Szó nincs róla. Rubiner és Goll ma a legnagyobb humanisták. Romain Rolland vén totyakos hozzájuk képest. Nem szentimentális pacifisták, de nem is dogmatikus szocialisták. Ők az igazi fiatalság, s ez a legnagyobb értékük.” Magyarországon Kassák Lajos és köre, és újságjaik, a Tett, a Ma sok mindenben követi az Aktiont – másrészt a kapitalista valóság itt is kitermelte a maga ellentétét, az egyre harciasabb, és érdekeit mind inkább felismerő munkásértelmiséget, amelynek bizonyos fokig szerves része a magyarországi aktivisták tevékenysége. „A Der Sturmnak egyetlen komoly ellenfele volt Németországban: a Franz Pfemfert szerkesztésében megjelenő Die Aktion, a németországi aktivisták folyóirata. A két lapot és munkatársait főképpen világszemléleti különbségek választották el egymástól. A Die Aktion szocialistának, szindikalistának, majd anarchistának vallotta magát, és támadta a Der Sturm érzelmes esztétizmusát. Munkatársai elvetették az absztrakt művészetfelfogást, politizáltak, tematikusak és tendenciózusak voltak. A csoport irodalmi jelentősége kisebb volt, mint a Der Sturmé, de hatása a politikai irodalomra igen jelentékeny. A Der Sturm és a Die Aktion is igen szoros kapcsolatot tartott a magyarországi aktivizmus lapjával, a Mával: ez azért is volt lehetséges, mert a Ma mintegy a két mozgalom szintézisét képviselte: a Sturmban művészgárdájának volt fontos szerepe, a Die Aktionnak pedig a politikai művészete hatott” – írja Kassák az Izmusok Történetében. Az Aktionnak megjelentek orosz, francia, cseh nyelvű számai is, de a Ma folyóirat is átvett cikkeket, pl. Rosa Luxemburg egyik késői írását, a Merész játékot, illetve a bolsevik külügyis-népbiztos Csicserin egyik cikkét is közölték. De rajtuk kívül a Die Aktion szerzői gárdájából a Ma hasábjain feltűntek Goll, F. Jung, K. Otten, J. Becher, L. Rubiner, Senna Hoy és mások írásai is. Ezeket az elégedetlen proletárokat, az úgynevezett aktivistákat összetartotta a közös világnézet, összetartotta őket lázongásuk, a burzsoá rendszer megvetése és gyűlölete, az első világháború haláltébolya mint nemzedékük alapélménye. Többségük ifjan került a frontra, és többeket a halál meg is vendégelt… Mind a németországi, mind a magyarországi aktivisták nem is a leninizmushoz, hanem a luxemburgista-liebknechtista spartakistákoz álltak közelebb, és ez közel sem volt véletlen, hiszen a spontaneitás, az önszerveződés, az „autonóm szerveződés” lényegesen nagyobb hangsúlyt kapott a németországi proletár mozgalomban, mint a Lenin uralta bolsevik vezetésben. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a forradalom idején közel sem beszélhetünk egységes bolsevik pártról – ekkor még ez a párt is átjáróháza volt a reformista-radikális elemeknek, emlékezzünk csak a Munkásellenzékre, Mjasznyikovra avagy a „baloldali Buharin” tevékenységére; de magának a bolsevik pártnak a tagsága is tarka volt…) Az aktivisták között is léteztek és ki is kidomborodtak a különbségek – míg Kassák az új művészet nevében prédikál, és azon keresztül láttatja az eljövendő új világot, addig Pfemfert ezt a „személyiségkultuszt” messze elhagyva és meghaladva a forradalmak idején a kommunisták között egy elvtárs a sok közül. Nem személytelen és alárendelt, hanem egy, a többiekkel együttműködve kreatívan cselekvő egyén. Ettől eltekintve Kassákék működése a „kunbélásodó” magyarországi mozgalomban valódi oázist jelentett, tevékenységük olykor valóban makacsul szubjektivista felfogásával egyetemben is. Figyelemre méltó kritikáját adja meg viszont Walter Benjamin a Baloldali melankólia c. esszéjében a korabeli aktivizmusnak, és részint egyet is értünk vele – ámbár sokkal inkább vonatkoztatjuk a Der Sturm körére, és később az újabb nemzedékek expresszionizmusára, mintsem Pfemfert irányzatára. Benjamin kritikája előrevetíti a forradalmiság kontra avantgardizmus problémájának alapkérdéseit, és a következőkre mutat rá: „A Kastner, Walter Mehring, Tucholsky típusú radikális baloldali publicista a hanyatló polgárság mimikrije. Körükből – szerepükhöz híven – a politikában pártok helyett klikkek, az irodalomban iskolák helyett divatok, a gazdasági életben termelők helyett ügynökök kerülnek ki. Az utóbbi tizenöt évben a baloldali értelmiségi maga is szakadatlanul ügynöke volt minden szellemi konjunktúrának, az aktivizmustól az expresszionizmuson át az új tárgyiasságig. Képviselőinek politikai jelentősége azonban annyi volt csak, hogy a forradalmi reflexeket, ha a polgárság körében jelentkeztek, a fogyasztónak szállítható mulatságos szórakoztatóipari cikké alakították át. Így sikerült az aktivizmusnak a forradalom dialektikájával feltöltenie a józan ész osztályszempontból határozatlan képét. Az aktivizmus volt a fehérneműhét az értelmiségárudában. Az expresszionizmus a forradalom gesztusait, a felmeredő kart, az ökölbe szorított kezet dobta a piacra, papírmaséból.” Később így folytatja: „Mi van még raktáron, amikor a ’szellemi’ elit belekezd érzései lajstromozásába? Maguk az érzések? Rég elkótyavetyélték őket. A hűlt helyük maradt: ezeken a poros bársony-szíveken sorakoztak egykor az érzések – természet és szerelem, lelkesedés és emberség. Az üres formákat simogatják hát elrévülten. Újmódi iróniával azt hiszik, hogy az állítólagos sablonokban több van, mint magukban a dolgokban, nagy dolgot csinálnak a szegénységből, és ünnepet ülnek az ásító üresség felett. Ebben a tárgyiasságban ugyanis az az új, hogy az egykori szellemi javak nyomaival éppúgy felvág, mint a polgár az anyagi javakkal. Kedélytelen helyzetben kedélyesebben még sosem rendezkedtek be. Egy szó mint száz: a baloldali radikalizmus olyan magatartásmód, amely már semmiféle politikai akcióval nem vág össze. Nem ettől vagy amattól a politikai irányzattól áll balra, hanem általában attól, ami lehetséges. Hisz kezdettől fogva kizárólag azon igyekszik, hogy negativisztikus nyugalomban élvezze önmagát. A politikai harc átváltoztatása a döntés kikényszerítésének módszeréből szórakoztató objektummá, termelőeszközből fogyasztási cikké – ez az effajta irodalom utolsó slágere”. Így vélekedik W. Benjamin, és közben összemossa a dekadenciát a forradalmi destrukcióval, és nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni az Aktion egyre radikálisabb és kiforrottabb, egyre következetesebb tevékenységét. Amit általában az expresszionista aktivizmusról ír, az nagyvonalakban helytálló kritika, csakhogy ez a valóságban azokra érvényes, akik bennragadtak az „öngyilkosok, börtönlakók, betegek és tengerészek, elmebajosok és halálvágyban kéjelgők” szerepében, akiknek a társadalmi forradalom csak eszköz arra, hogy forradalmasítsák a stílust, de nem azokra, akik csatlakoztak a munkásmozgalomhoz, és elszigeteltségüket megszüntetve átléptek a dekadencián és nihilen (amit Benjamin kitételei abszolúte nem érzékeltetnek, és nem hívja fel a figyelmet, hogy a legradikálisabbak túltéve magukat az erőszaknélküliségen, a szocdem pacifizmus keretein – kitörve az idealista filozófiák ködéből, a jelszavakon is túlmenőleg megtalálták a forradalmi avantgárdot). Ezernyi irányzat és ezernyi hang, ezernyi hangulat és ezernyi szín jelent meg az Aktion hasábjain. Még korántsem egységes a mondanivaló; a baloldali szociáldemokrata F. Mehring Bakunyin-írásától Erich Mühsamig mindenki helyet kap az újság hasábjain; Mühsamot egyébként Pfemfert elítélte egy korábbi nacionalista manifesztuma miatt, de 1919-ben már így ír: „Mi kommunisták, anarchisták, Marx és Bakunyin elveinek újraegyesítését kívánjuk”. Az Aktion 1914-ben közli Rosa Luxemburg egyik beszédét, amelyben a szociáldemokráciát támadja. Érdekes és bátor közlése ez a lapnak, mint ahogy a háború idején megjelent politikai montázsrovata, az Ich schneide die Zeit aus is, amely az egykorú német, francia, amerikai és olasz lapokból híreket, cikkrészleteket ollóz össze, s pusztán ezek egymás mellé rakásával leplezi le a korszak haladást gátló ideológiai tendenciáit. De megjelenik a lapban G. Benn költészete is, aki később a fasizmusig jutott. Az expresszionizmus jobboldali szárnya általában a fasizmus szövetségese lett a későbbiekben. A lap maga, anélkül, hogy valamilyen határozott politikai párt alapján állna, a nagy német baloldal mellett foglal állást, az értelmiség szervezésének impozáns gondolatát szorgalmazza, és a szót, kultúrharc, újra régi fényéhez akarja juttatni. A művészet és irodalom terén ellensúlyt keres a pszeudoliberális sajtó szomorú szokásával szemben, mely az új mozgalmakat csak üzleti szempontból értékeli, tehát agyonhallgatja. „Olyan szószék a Die Aktion, ahol minden személy, akinek csak érdekes mondanivalója van, akadálytalanul szóhoz juthat, s büszke arra, hogy a becsületes radikalizmus orgánuma lehet” – jegyzi le Pfemfert. És valójában mindez eleinte igaz is lehetett; az Aktion sokáig gyűjtőorgánuma volt a baloldali szocdemeknek, a kabaréköltőknek, a világot megvető egoistáknak, a „fájdalmas sóhajtással melankolikus ábrándokat kergetőknek”, de akár a sebet kapó militarizáltabb üvöltözőknek is. 1917-ben megnyílik az Aktion könyvesboltja, és megindul a könyvkiadási munka is, amelyre még majd visszatérünk. Érdemes néhány szót ejteni az Aktionban megjelent rajzokról, grafikákról, illusztrációkról, amelyek „központi mondanivalója a forradalom és az antimilitarizmus témája. L. Meidner erőteljes és vészjósló realizmusa: apokaliptikus tájak és tűzbe borult városok az eredmény”. Meidner 1916-18 között megjárja a frontot, ahol rádöbben: a „valóságot nem tudja túlfesteni, ahogyan a többiek sem. Zaklatott, heves kor-undor, ebben egységes az Aktiont illusztráló gárda. Az első világháború mindannyiuk közös alapélménye. Az Aktion maximális kritikára törekedett a politikában és a művészetben is” – írja az aktivisták egyik történetírója. Csatatereket, holttetemeket, szenvedőket mutatnak be a tudatosan aktualizált nagypénteki számok Passió-ábrázolásai, halottsiratásai, apokalipszisei, amik a lap ítéletalkotó programját hitelesítették annak olvasói és munkatársai felé egyaránt. „A bebörtönzöttek tódulnak a világosságra. A tartalékos tisztet letiporják. Mint valami lavina gördül a legénység végig a hajón. Ellenállás nincs. A tisztikar elsáncolta magát a páncélfedélzeten. Ezernégyszáz matróz és fűtő. A fejük felett csattog a hadizászló, feketén a fehér mezők bal sarkában a vaskereszt. Karok és kinyújtott kezek bokra. A hadizászló lehull, pár kéz valami rongyot nyújtogat. Valami törlőrongyot, amely a fedélzet tisztogatására szolgál. Régi, s a számtalan büntetőmunkára ítélt kuli verejtékétől szakadt és rongyos. Felhúzni – a rongyot! Minden ember – kész! Teljes gőzzel előre! A tisztogatórongy felemelkedik a levegőbe, s fenn a villa hegyén, ahol a négy és fél éves háborún keresztül és a haditengerészet kezdete óta a császári birodalom szimbóluma lengett, megállt. A többi hajón lekerülnek a zászlók. Rongyok, szeneszsákok, vörös lobogók repülnek a helyükre.” (T. Plivier: A császár kulija) Kitört a forradalom! Pfemfert természetesen részt vesz a novemberi forradalomban, az Aktionban közzéteszik a Nemzetellenes Szocialisták Pártjának felhívását, aztán a társulat beolvad a Spartacus Szövetségbe. A felhívás apróbb szemléleti hibáktól eltekintve (pl. a nép fogalmát használja a proletariátus helyett) korrekt, és heves, indulatos forradalmi megnyilatkozás. Érezni, hogy a csoport kiáltványát tollforgatók: költők írták. Mondanivalójukat a forradalmi pátosz és a tántoríthatatlan elkötelezettség sugallta. Ettől kezdve Pfemfert mindinkább balra mozdul, és 1927-ig a tanácskommunizmus és az anarchizmus egyféle szintézisét képviseli. 1919-ben tagja lesz a KPD-nek, de egyre inkább szembekerül a bolsevik centralizmussal (Pfemfert a KPD forradalmi áramlatához tartozott), még korábban lefordította és kiadta Lenin Állam és forradalmát, de közzétette Rosa Luxemburg leveleit és Karl Liebknecht kiadatlan írásait. Az Aktion a forradalomtól kezdve teljesen a politikára koncentrált. 1918 novemberétől Németországban több városban is létrejön a Szellemi Munkások Politikai Tanácsa: Berlinben, Lipcsében, Drezdában, Münchenben, amelynek ő is tagja lett. Pfemfert már 1918 november 30-án kiadta a jelszót az Aktionban: „A Nemzetgyűlés ellenforradalom!” 1918 decemberében az Aktion leközli Peter Bender írását, A művész és forradalom címmel; az írásban „a szellem emberét a proletariátus forradalmi fellépésének támogatására hívja fel a szocialista köztársaság kiküzdése érdekében, és az aktivista művészek feladatát az emberek életformájának átalakításában jelöli meg, politikai, társadalmi és művészi eszközökkel egyaránt”. Az újság megalkuvás-mentesen a proletárdiktatúra mellett állt ki, és harcolt érte. Pfemfert 1918 és 1923 között mindvégig kitartott a novemberi forradalmi kezdeti ideáljai mellett, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht örökségét vitte tovább hamisítatlanul és következetesen. A 20-as évek közepén létrehozta a Spartacus II.-t, ami egészen 1933-ig kiadta a Spartacust. A háború előtti expresszionista avantgárdból érkező, a háború és a forradalom folyamán átpolitizálódó művészek nagy része a kommunizmus mellett kötelezte el magát, az Aktion körén kívül jelentős propagandatevékenységet folytat a G. Grosz-J Heartfield-W. Heartfield-féle áramlat, akik sok egyéb tevékenységük mellett a Der Malik Verlag osztályharcos könyvkiadót vezették. A későbbiek során a bolsevik agitáció egyik legvehemensebb áramlatává váltak (G. Groszra ez nem teljesen érvényes – ő a későbbiekben a magányos farkas útjait járta.) A már említett értelmiségiek, művészek a KPD-hez tartoztak, de egyre inkább annak a baloldalához kötődtek, és a leninizmussal szemben, mint már említettük, a „luxemburgista spontaneitás” útját járták. Mint ismeretes, az első jelentős, bolsevikokat támadó kritikák egyikét Rosa Luxemburg vetette papírra, aki többek között ezt írja (minden bolsevik szimpátiája ellenére is): „Az, hogy a nemzeti törekvések és különválási tendenciák kérdését a forradalmi harcok közepette egyáltalán felvetették, és a breszti békével előtérbe tolták, sőt egyenesen a szocialista és forradalmi politika jelszavának tüntették fel, a legnagyobb zavart okozta a szocializmus soraiban, és éppen a határmenti országokban ingatta meg a proletariátus helyzetét.” Aztán később az alábbiakat írja: „Lenin és Trockij az általános választásokkal életre hívott képviseleti testületek helyébe a szovjetet állította a dolgozó tömeg egyetlen valódi képviseleteként. De a politikai életnek az ország egészében történő elnyomásával a szovjetek életének is egyre inkább meg kell bénulnia.” – Olvassátok művét, Az orosz forradalmat! Rosa Luxemburg meglehetősen korán észrevette a bürokrácia kiterjedését, az önkényeskedő bolsevik pártvezetés hatalmi cezaromániájának, a pártdiktatúra rémuralmának megjelenését az osztálydiktatúra (vagyis az eredeti pártdiktatúra) vörös terrorja helyett. A már igen korán kritikus „vörös Rosa” észrevételeit az antibolsevik kommunista mozgalom fogja továbbgondolni és kibontakoztatni (ennek egyik tanújele az éppen itt közölt Pfemfert-írás). A forradalmak dübörögnek. Németországban rosszul alakulnak az események, 1919 január 15-én a két jeles spartakistát, Liebknechtet és Luxemburgot a burzsoázia pribékjei állati módon legyilkolják. (A vörös Rosa utolsó cikkének egyik kitétele: „Berlinben rend uralkodik. Ti ostoba fogdmegek! Homokra épül a ti rendetek. A forradalom holnap már zúgva száll ismét a magasba, és rémületetekre harsonaszóval hirdeti: Én voltam, vagyok és leszek!”) Bajorországban 1919 április 7-én kikiáltják a tanácsköztársaságot (eme nemes időpontok többnyire a forradalom befogási időszakainak erőteljesebb kezdetei is – a magyarországi bolsevik-szocdem tanácskormány március 21-én ül rá hivatalosan a proletárforradalomra, és szentesíti az ellenforradalom akaratát.) Az Aktion olvasóit értesítette a magyarországi proletárforradalomról, első írása az ott zajló eseményekről az osztrák költő, G. Kulka Budapest, 1. Mai c. verse volt: „e vers tanúsága szerint a költő Budapesten tartózkodott, és ott-tartózkodásának élményét írta meg”. 1919 június 14-én az Aktion ugyancsak G. Kulka cikksorozatát Sowjet-Ungarn seit dem 21. Marz (Tanács-Magyarország március 21. óta) címmel kezdte közölni. Az első rész a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919 áprilisában közzétett irodalmi programját ismerteti, a második rész július első felében a magyarországi forradalom „önvédelmi háborújával” és a blokád okozta nehézségekkel foglalkozik, a cikksorozat harmadik része augusztus 12-én jelenik meg, és ugyanez a szám közli Lenin a magyar munkásokhoz küldött üdvözletét. G. Kulka a színházi és a zenei élettel foglalkozik ebben az írásában, augusztus 23-án jelent meg az utolsó, befejező része beszámolójának, ebben a képzőművészet új megnyilvánulásaival foglalkozik; Pfemfert néhány sorban a G. Kulka-cikkhez kapcsolódva hitet tesz az elbukott proletárforradalom mellett. G. Kulka magyarországi tartózkodása alatt A Vörös Lobogó c. újságban május 16-án beszámol az Aktion politikai és irodalmi küzdelmeiről. Nyilván Kulka körbe akarta járni a Tanácsköztársaság új jelenségeit, de az események jobbratolódása miatt erre nem nyílt lehetősége. Zajlanak az események másutt is – Münchenben egyféle idióta játék zajlik a hatalommal, a vezetők, akik megvetik a vezetést, önnön színdarabjaikban érzik magukat. A baloldali írók által is vezetett kormány (Toller, Mühsam, Landauer) etikai egoizmusa kilép a könyvből a valóságba. G. Landauer „hozza a formáját”: „Elég sok vér folyt az utóbbi években, kezdjük újból a vérontást? A mi forradalmunknak a szeretet forradalmának kell lennie.” (Minden forradalomban megjelennek az eszeveszett hülyék? A ma papjai, a tisztességet tudó burzsoá utcalányok? A paktumra szomjazó bolsevikok? Az istenkereső-anarchizáló szocdemek?) A közös SPD-USPD és szalonanarchista irányítású vezetés hibát hibára halmoz, és megkezdődik a véres leszámolás a fehérterror részéről. Leviné számonkérései már későn érkeznek. (Felelősségre vonja a Toller-kormányt, a szocdem pojácákat, és határozattan kiáll a proletárdiktatúra mellett, de már késő, késő. A burzsoá leszámolás – sokakkal együtt – őt magát is elsodorja.) A széthulló, magát centralizálni nem képes proletariátus vívja elkeseredett harcait Németország-szerte, az anarcho-szindikalista Rudolf Rocker nevével fémjelzett FAUD-vezetés a KPD bolsevik szárnyával egyetemben egyre aljasabb és megalkuvóbb. A párt szakadozni kezd, Pfemferték már 1919-től kritizálják a pártvezetés halogató, óvatoskodó politikáját. Egyre-másra zárják ki a baloldaliakat, és megkezdődik a párton belüli bolsevizálódás korszaka.