2023. 02. 16.
Karl Korsch – A marxizmus válsága
.
1.
A marxizmus ma egy történelmi és elméleti válság közepén van. Nem egyszerűen a marxista mozgalmon belüli válságról van szó: ez magának a marxizmusnak a válsága. Külsőleg annak a részben látszólagos, de részben valódi domináns helyzetnek a teljes összeomlásában mutatkozik meg, amelyet az I. világháború előtti korszakban az európai munkásmozgalomban betöltött. Belsőleg a marxista elmélet és gyakorlat átalakulásában mutatkozik meg. Az átalakulást legközvetlenebbül a marxistáknak a saját nemzet- államukkal szembeni, valamint a burzsoá nemzetállamok rendszerének egészére tekintettel megváltozott pozíciójában ragadhatjuk meg. Csalóka dolog, sőt tévedés, ha a mai válság elméleti gyökereit Marx és Engels forradalmi elméletének az örökösök kezében való elferdítésében vagy túlzott leegyszerűsítésében látjuk. Ugyanígy félrevezető, ha ezt az elkorcsosult, megcáfolt marxizmust a Marx és Engels saját „tiszta elmélete” mellé helyezzük. Végeredményben a válság a mai válság Marx és Engels elméletének is a válsága. A „tiszta elméletnek” a történelmi mozgalomtól, továbbá az elmélet későbbi fejlődésétől való ideologikus és doktriner szétválasztása maga is a mai válság kifejeződése.
2.
A marxizmusnak az a formája, amely most kritikus állapotba került, a XIX. század második felének a terméke. Egy olyan elmélet elemeiből lett össze- rakva, amely maga is a korábbi történelmi feltételek között lett megfogalmazva, olyan feltételek között, amelyek alapvetően eltértek a XIX. század végiektől. Az elemek aktívan beépültek egy olyan kor munkásmozgalmába, amikor még nem fejlődött ki teljesen az európai kapitalizmus. Itt keletkezett az elméletnek és a gyakorlatnak a marxizmus egész történetében szervesen benne lévő elválasztása. A legelső pillanattól fogva nem igaz, hogy az elmélet „a fennálló osztályharc általános kifejeződése”. Inkább elmondható, hogy egy korábbi történelmi korszak osztályküzdelmeinek összetett eredménye, és ezért minden kapcsolata hiányzik a teljesen új feltételek között kibontakozó egykorú osztályharccal. A történelmi fejlődés útján az elméletnek a gyakorlattól való távolsága inkább nőtt, mintsem csökkent. A marxizmus három jelenkori formája – a „revizionizmus”, az „ortodoxia” és azok az időről időre visszatérő erőfeszítések, hogy tiszta formájában „helyreállítsák” az eredeti forradalmi marxizmust – egyaránt ezen az elválasztásra épül. Végeredményben ez is a mai válság forrása.
3.
1850 után az új kapitalista korszaknak és magának a munkásmozgalomnak a megváltozott történelmi feltételei akadályozták az élő marxista elmélet továbbfejlődését a munkásmozgalom egyre terjedő gyakorlata mélyén. 1850-re a kapitalizmus történelmi fejlődésében az első nagy ciklus lezárult. Ez alatt a ciklus alatt, a korabeli korlátozott képességeire támaszkodva a kapitalizmus bejárta fejlődésének minden szakaszát egészen addig a pontig, ahol a proletariátus osztálytudatos része akkori helyzetében már történelmi napirendre nem tűzte a társadalmi forradalmat. Így a korszak korlátozott gazdasági alapján a proletariátus osztálymozgalma viszonylag magas fejlettségi szintet ért el. Ez a fejlettség a korszak forradalmi küzdelmeiben talált gyakorlati, az ún. „utópikus szocialistáknak” a proletár osztálytudat tartalmáról és a proletárforradalom céljairól szóló korai megfogalmazásaiban pedig elméleti kifejeződést. Elméleteik ez idő alatt és később bekövetkező fejlődése, amely a korszak tapasztalataiból származik, Marxot és Engelst kétszeres elméleti teljesítményre vezette. Egyfelől a proletariátus újonnan szerzett perspektívájából bírálták a fennálló osztálytársadalom összes aspektusát (mint gazdasági alap és felépítmény). Ezalatt változatlanul használták fel a fennálló osztályharc valóságából közvetlenül eredő új proletár osztálytudat tartalmát, ahogyan azt az utópikus szocialisták elméletileg megfogalmazták. Párhuzamosan azonban éppúgy bírálták a proletármozgalom gyakorlatát, mint az utópikus szocialisták elméleteit. A burzsoá tudomány legmagasabb eredményeiből merítve fogalmi keretbe tudták önteni a proletár osztály számára a fennálló kapitalista társadalom valódi fejlődéstörvényeit, és így egyszerre a forradalmi osztálycselekvés valódi feltételeit is. 1850 után és később a kapitalizmus fejlődése új történelmi ciklust kezdett egy kibővült (földrajzi, technológiai, szervezeti) alapról. A megváltozott feltételek között már lehetetlen volt a proletariátus számára, hogy továbbra is a marxi elmélet eredeti formájából merítsen, egy olyan elméletből, amely egy korábbi történelmi korszak feltételei között vette fel forradalmi jellegzetességeit. Az 1870-es években – a válság és a hanyatlás korszakában, amely különösen hasznos volt a proletár osztálytudat fejlődése szempontjából – a proletariátus formálisan képes volt magáévá tenni ezt az elméletet. Azonban még ekkor sem tudta teljes mértékben magáévá tenni annak forradalmi tartalmát – sem a gyakorlatban, sem elméletileg.
4.
A marxista elmélet, amelyet az európai munkásosztály a XIX. század második felében elsajátított, a befogadási folyamat során részben megváltoztatta eredeti forradalmi vonásait. A történelem materialista szemlélete egy 1850-et megelőző forradalmi periódusból nőtt ki, mint a forradalmi osztály szubjektív cselekvésének szerves része, amely az elméletben folytonosan bírálja, a gyakorlatban pedig megdönti a hamis illúziókat és az összes létező társadalmi viszony múlandó megjelenését. A rákövetkező korszakban azonban egy tisztán absztrakt és passzív elméletté vált, amely a társadalmi fejlődés objektív pályáját külső törvények által meghatározottként kezelte. A marxista közgazdaságtant a burzsoá politikai gazdaságtan radikális kritikájaként fogalmazták meg eredetileg, egy olyan kritikaként, amelynek célja volt, hogy a forradalomban találja meg elméleti és gyakorlati betetőzését. Az eredeti vázlatot később Marx megváltoztatta, majd Engels még jobban átalakította. Ma a marxizmus apologétái és bírálói egyaránt úgy tekintenek a marxista közgazdaságtanra, mint amely kicsit több egy tudományos rendszernél, ahol a burzsoá társadalom összes közgazdasági jelensége elméleti úton le van vezetve az „érték” kritikátlan, axiomatikus fogalmából. A politikai gazdaságtan forradalmi kritikája Marxnál a fetisizmus elméleti és a gyakorlati megszüntetve megőrzését (Aufhebung) célozta. De a fetisizmus a marxista tudományos közgazdászok számára bálvánnyá vált, a marxizmus burzsoá és reformista kritikusai számára pedig tüskévé.
5.
A modern munkásosztály által puszta ideológiaként felszívott marxista tudomány Marx, Engels és a közvetlen tanítványok első generációjának halála után tökéletesen megszűnt élő elméletként fejlődni. Ebben az időszakban a marxista pártokban a forradalmi elvek vezető képviselői arra kényszerültek, hogy védekező harcot folytassanak az egyre dominánsabb, reformista elmélet és gyakorlat felé tartó irányzat ellen. Ugyanakkor visszautasítottak minden arra irányuló kísérletet, hogy új életre keltsék a proletár osztályharc elméleti kifejeződését. A hagyományos marxizmus burzsoá cáfolatai jelentette fenyegetéssel szembesülve saját stagnálásukat egyre inkább két rossz közül a kisebbikként kezdték látni. (Lásd Rosa Luxemburg „Stillstand und Fortschritt im Marxismus” [Mozdulatlanság és előrehaladás a marxizmusban] című cikkét 1) Ebben az időszakban a proletár osztályharc elméletének továbbfejlesztését előrelendítő legfontosabb erő három különböző irányból érkezett, és mindegyikük – tudatosan vagy tudattalanul – szemben állt az ortodox marxista elmélettel. Ezek a következők voltak: szakszervezeti reformizmus, forradalmi szindikalizmus és a leninista bolsevizmus. A hatalmas különbségek dacára osztoztak egy közös hajlamban. Így vagy úgy, de mindegyikük megpróbálta jobban a szocialista elmélet középpontjába állítani a munkásosztály szubjektív cselekvését, mint a kapitalizmus objektív fejlődését. Ebből a szempontból mindhárom úgy jelenik meg, mint egy haladó irányzat a munkásmozgalom fejlődésén belül – és közben úgy is, mint egy olyan proletár osztályelmélet és -gyakorlat előfutára, amely az új történelmi alapon kíván fejlődni.
6.
A mai marxista válság történelmi gyökereinek és meghatározottságainak eme összefoglalásából számos következtetés adódik, melyek megmutatják a válságon való felülkerekedés útjait. A marxizmus mai irányzata közül egyik sem érvényes úgy, mint a proletár osztályharc tartós gyakorlati igényeinek megfelelő elméleti kifejezése – egy olyan harcé, amely az alkalmi kudarcok ellenére szándékaiban és céljaiban megmaradt forradalminak. Minden bizonnyal az úgynevezett „ortodox marxizmus” nyújtja a legkevésbé megfelelő megoldást. A marxizmus kortárs formái közül ez a legártalmasabb a proletár osztály haladó fejlődésére. Miután régóta ideológiaként rekedt meg, az „ortodox marxizmus” mint olyan (Kautsky) összeomlott a végső fázisában. Ma már nem több egy akadálynál, amely gátolja a proletár osztályharc elmélete és gyakorlata fejlődését. A két másik irányzat, melyek az I. világháború előtti marxizmus folytatásai, más lapra tartoznak. A forradalmi proletariátus perspektívájából sem a szociáldemokrata pártok reformista államszocializmusa, sem a kommunista antiimperializmus nem írható le egyszerűen reakciós mozgalomként. A viszony napjaink proletariátusa és a szociáldemokrata pártok, illetve a Kommunista Párt között tulajdonképpen megegyezik egy korábbi történelmi időpontban a proletárosztály egésze és a radikális, haladó burzsoá párt elmélete és gyakorlata közötti viszonnyal, akkorival, amikor az európai burzsoá osztály még viszonylag haladó volt. A történelem megmásíthatatlan ténye, hogy az I. világháború alatt és közvetlenül utána a valaha forradalmi és államellenes ideológia, a szociáldemokrata marxizmus, ahogyan a nemzetközi kapitalizmus legnagyobb hatalmú fő nemzeteiben – az úgynevezett imperialista nemzetekben – létezett, átalakult reformista államszocializmussá. Mindez analóg a forradalmi, államellenes kereszténységnek a korai középkorban a római állam hivatalos vallásává válásával. Másfelől viszont a nemzetközi kapitalista rendszer peremterületein (ahol lokálisan a kapitalizmus még nem fejlődött ki) küzdelmek dúlnak. Ezeknek a területeknek az elnyomott és kizsákmányolt osztályai a jelenleg zajló harcaik során is fejleszteni látszanak az elméletet, amely az úgynevezett „kommunizmussal” áll kapcsolatban. Ezek az elméletek azonban nem képesek átvenni és folytatni a régi marxizmust két ok miatt: először is a régebbi elmélet a pre-kapitalista szocioökonómiai formák fölötti kapitalista győzelmen valamint e történel- mi szakasz és a proletár osztályharc közötti hasznos viszonyon alapul; másodszor pedig a régi marxizmus a polgári és a proletárforradalom közötti közvetlen és pozitív viszonyból indul ki. Ezeken a peremterületeken a proletár osztály küzdelmei valamint a hazai és a külföldi burzsoázia tagjai közötti viszony eltérő – nem alapvetően, de a maga közvetlen formájában mindenképp. Ezek a mozgalmak nem tudnak kapcsolatot kiépíteni a reformizmussal, mert az elválaszthatatlanul a napjaink kapitalista világrendszerében legfőbb szerepet játszó nemzetek terjeszkedő és gyarmatosító politikájához láncolta magát. Ugyanakkor a leninista bolsevizmusban és kommunizmusban a marxista ideológia olyan formájára lelhetnek, amely erősen antiimperialista. Közvetítő ideológiaként használhatják saját antiimperialista osztályharcukhoz. Az ilyen folyamat újra csak a kereszténységnek a barbárok közötti, a Római Birodalom területén kívüli elterjedésével párhuzamos.
7.
A marxizmus mint történelmi jelenség a múlt része. A XIX. század első felének forradalmi osztályharcából nőtt ki, azonban a XIX. század második felében csak fenntartották és annak a munkásosztálynak a forradalmi elméleteként formálták át, amely még nem nyerte vissza forradalmi erejét. A proletárforradalom ama elmélete, amely a történelem következő szakaszában már másként lesz kifejtve, a marxizmus történelmi folytatódása lesz még egy alapvetőbb történelmi értelemben is. Forradalmi elméletével Karl Marx és Friedrich Engels a proletár eszmék első jelentős összefoglalását adta a proletár osztályharc első forradalmi korszakában. Elméletük mindörökre a felszabadulásáért küzdő proletár osztály új forradalmi tudatának klasszikus kifejeződése marad.
1. Rosa Luxemburg: Stillstand und Fortschritt im Marxismus. In: Gesammelte Werke, Bd. 1,2, Berlin, 1972, S. 367. (A ford. megj.)
(1931)