SZABÓ ISTVÁN – A LÁZADÓ

2016. 01. 30.

SZABÓ ISTVÁN – A LÁZADÓ

2016.01.30

Gyuri, a teknővájó hazafelé battyogott. Fejszéjét két be­hajlított karjával a derekához szorította, s fejét lehajtva, rá­érősen lépegetett a gyalogúton. Nézte az út finom porát, a lábnyomokat, a fürgén szaladgáló hangyákat, bogarakat, né­ha felkapott egy-egy eltaposott csikket, s a mellényzsebébe dugta. Vállára omló, hosszú, göndör ha|a minden lépésnél meglibbent. Sötétbarna bőre úgy csillogott a rongyok rése­in, mintha olajjal kente volna meg. Csak egy agyonfoltozott, de mégis mindenütt lyukas nadrág volt rajta, meg egy ugyancsak zsíros és rongyos mellény. Inget, gatyát sohasem viselt. Csontos térde, combja, feneke minduntalan megvil­lant az őszi napfényben, mellénye kurta volt, nem takarta a derekát, s elöl nem volt rajta egyetlen gomb sem: szőrös mellét, barna hasát szabadon cirógathatta az incselkedő szél.

Fütyörészett és ábrándozott, sorra vette az elmúlt napo­kat. Két hétig dolgozott egy helybeli gazdánál, teknőket, melencéket készített szép fehér, egyenes szálú, puha nyárfá­ból. Ma délben végzett a munkával, el is számoltak egymás­sal. Fele részért egyeztek meg. Neki is jutott egy mosóteknő, egy kisteknő meg két melence. Fát is kapott, afféle hulladé­kot, majd abból meg farag egy csomó főzőkanalat, s a teknőkkel, melencékkel együtt eladja a Márton-napi vásáron. Kunyerált még valami ráadást is, és a paraszt nagy nehezen, de azért adott egy kis zsírt, lisztet, babot, néhány szem krumplit, egy-két fej hagymát meg gyümölcsöt. Azonkívül szavát adta, ha döglött baromfi lesz a háznál, nem dobja el, hanem értesíti Gyurit, s neki ajándékozza.

Olyan volt ez a két hét, mint az aranykor: a biztos munka meg a nagy evések ideje. Ahogy visszagondolt a jó, bőséges reggelikre, ebédekre, uzsonnákra, amit a gazdánál kapott, s egy asztalnál ülve, a családdal együtt fogyasztott el: nyála megcsordult, gyomra bizsergett, s a szíve dobogott a megha­tottságtól, hogy íme, egy módos gazda nem átallott asztalá­hoz ültetni egy rohoncos, vén cigányt, elbeszélgetni vele, mint bárki mással. Ennek most egyelőre vége, míg új mun­kát nem vállalhat. Talán vége lesz hamarosan a lanyha, szelíd melegű, októberi napoknak is, megjönnek a nyirkos, ködös idők, hetekig szakad az eső, hideg, északi szél támad, s a ru­hája egyszerre csak igen szellős lesz, vacog a foga, s még kedve sem lesz kibújni a földbe ásott, füstös kunyhóból. Se­baj, keresztülfagyoskodott már ötvenhat telet, s ha eddig bírta, bírja ezután is. Elhessegette a fejéből az aggasztó gon­dolatokat. Ma még oly jólesően sütögeti derekát a délutáni nap, a gyalogút pora langyos, és milyen jó érzés mezítláb lé­pegetni benne. Nincs semmi baj. Egy ideig lesz ennivalójuk, pénz is lesz, ha eladja a teknőket. Nem érdemes gondolni a jövőre.

A gazda, búcsúzóul, áldomásképpen megkínálta jó csípős újborral. Öt pohárral hajtott fel egymás után. Nagy pohár volt, s a gazda mind az ötször csurig töltötte. Amint Gyuri hazafelé indult, érezte, hogy az agyát mind jobban meglepi valami könnyű, édes szédület. Vidám dallamok keltek a nyelvén, lelke olyan könnyedén csapongott, mint a tavaszi pille az illatos virágon. A táj békés, barátságos volt, a szőlőlevelek s a megvénült lombok ragyogtak a sápadt őszi fény­ben. Ámulva látta, szép a világ, s nagyon jó élni. Tempósan lépegetett, a fejszenyelet derekához szorítva, és hunyori sze­mével szeretettel nézegette a tájat. Boldog volt.

A gyalogút szólók, gyümölcsösök, szétszórt házak meg pincék között kanyargott a völgy felé. Itt-ott még szüretel­tek, odább almát szedett két lány, az egyik gyümölcsösben marhák legelték a második sarjút, az udvarokban meg a há­zak körül gyerekek vinyároztak. Gyuri hangos alázattal köszöngetett jobbra-balra. A hegybéliek mosolyogva üdvözöl­ték, jól ismertek Gyurit, hiszen a kornyéken élt régóta. Is­mert minden családot a szőlőhegyen, tudta, melyik milyen, ismerte a körülményeiket, egész életüket, hiszen nem volt olyan ház, ahol valamikor ne dolgozott volna. Némelyik em­ber meg is kérdezte:

– Na, hazafelé, Gyuri?

Gyuri lelkesen bólogatott fekete üstökével.

– Hazafelé, gazduram, hazafelé.

– Hát hogy vagy?

– Köszönöm, gazduram, csak éldegélek, mint afféle sze­gény cigány.

– Hát az asszony?

– Az is él. ..

Ráncos, fekete képe ragyogott a nyájas szavakra, szolgá­latkészen bólogatott, nevetgélt. Alázatosan tekintett min­denkire, mégis úgy vonult keresztül a szőlőhegyen, lassú, méltóságos léptekkel, mint egy magányos fejedelem.

Az egyik kanyarulatnál megtorpant. Töprengve nézett jobbra-balra, úgy érezte, mintha valamije hiányozna, vagy elvesztett volna valamit. De a fejszéje ott volt a derekán, a többi szerszámot majd holnap szállítja haza a teknőkkel, liszttel, krumplival együtt. Valami még sincs rendben. Meg­indult, de mindegyre hátrafordult, hümmögött, s erősen ráncolta a homlokát. Ihászék udvaráról kutyaugatást hallott, s ekkor hirtelen észbekapott.

– Persze, a Bogár.

A Bogár, úgy látszik, elmaradt valahol. Talán ott rekedt Marczaliéknál, hogy fölkutasson és fölfaljon a ház körül minden ehető hulladékot, és okos, ragyogó szemével kikö­nyörögjön a gyerekektől még egy falat kenyeret. Nem baj, hadd legyen ünnepe neki is, hadd emlékezzék majd ő is szűk napokon a régi jó időkre. Úgyis hazatalál, egy kutyát, pláne a Bogár kutyát nem kell félteni. Megnyugodva ballagott to­vább. A gyalogút közvetlenül egy pince előtt vezetett. A nyitott ajtón át harsány nótaszó csapódott feléje.

Akkor szép az erdő, mikor zöld,

mikor a vadgalamb benne költ.

Olyan a vadgalamb, mint a büszke lány,

sírva jár a legények után.

Felöltötte alázatos mosolyát, s mélyen meghajolva, bekö­szönt az ajtón:

– Aggyon isten jónapot! Jó mulatást, fiatalurak. . . A nóta megszakadt. Ujjongó kiáltások hallatszottak:

– Megjött a cigány Gyuri! Bújj be, Gyuri!

Úgy lopakodott a pincébe, mintha nagyon restellné ma­gát, görnyedten megállt a nagy prés mellett s vigyorgott. Három fiatal legény ült a sarokban, a két Ihász fiú meg Kato­na Imre. Egy sajtár bor állt előttük, meg egy felfordított kis hordón három tele pohár. Összeölelkezve, ittasan csillogó szemmel ültek egy vastag gerendán. Lelkesen üdvözölték.

– Szerbusz, Gyuri!

– Szerbusz, te vén akasztófa!

– Ülj le. Ülj le, az anyád iskoláját!

Kezet fogtak vele, megölelgették, istenesen megrázták, ta­pogatták, szorongatták, végül lenyomták egy kis hordóra. Az ajtóhoz támasztotta fejszéjét, meghatottan kucorgott, ké­péről egy pillanatra sem tűnt el a sunyi vigyorgás. A ki­sebbik Ihász megmerített egy literes korsót, és a kezébe nyomta:

– Most aztán igyál!

Gyuri ivott, hát miért ne ivott volna. Amit adnak, el kell fogadni, még ha nagyon is sok a jóból, mondja az íratlan ci­gánytörvény. Ivott, ivott, nagy ádámcsutkája föl-le szalad­gált a sovány, ráncos bőr alatt. A literből alig maradt.

– Jól tudsz inni, az istenedet – mondta Katona Imre. – Adjatok neki még egy korsóval.

Kapott még egyet.

– Na, most danolsz velünk. Szégyellősen motyogta:

– Nem tudok én, fiatalurak. . .

Két kézre fogta a tele korsót, s olyan óvatosan tartotta ma­ga előtt, mint egy csecsemőt.

– Igyál, akkor majd tudsz.

Ivott. Azok is merítettek a sajtárból, ittak, majd összeölelkezve, nótába vágtak:

De szeretnék hajnalcsillag lenni,

babám ablakába beragyogni. . .

Gyuri nem énekelt, csak nézte őket gyönyörködve. Szinte megkövült a csodálattól, sovány karvalyarcán mély áhítat ragyogott, hízelegve mosolygott, mutogatta fogatlan ínyét, el­ismerően bólogatott, s néha loppal nagyokat húzott a korsó­ból.

– Hát te, mért nem dalolsz? – förmedt rá a nagyobbik Ihász. – Nem tudod, hogy névnapom van? Mi?

– Máma van Ferenc – toldotta a kisebbik. Gyuri nevetségesen kicsire zsugorodott

– Hát akkor az Isten éltesse, fiatalúr… Sok szerencséje le­gyen minden lépésin.

– Dalolj.

– Én igazán nem tudok. ..

– Ne pofázz. Dalolj, mert hozzád vágok valamit.

– De mit danoljak, fiatalúr?

– Akármit.

– Igyál, majd könnyebben megy – unszolta Katona Imre. Gyuri erősen pislogott, töprengve húzogatta lelógó őszes

bajuszát, torkát köszörülte, köhintett.

– Na, csak kezdd el – nógatták.

Felemelte bütykös, fekete mutatóujját, és halk, rekedt, öreges hangon rázendített:

Az erdei kis pacsirta

mind a két szemit kisírta. . .

Azok is belevágtak, s dörgő basszus hangjuk elnémította Gyuri nyikácsolását. Nem is erőltette magát, s csak éppen hümmögte a nótát, lássák, hogy mozog a szája, danol, ha nem is hallani.

A legények olykor szünetet tartottak, megmerítették po­harukat a sajtárban, mohón ittak. Gyuri is ivott. Katona Im­re buzgón töltögette a korsóját, s egyre unszolta:

– Igyál, a hétszentségit!

Nem szegült ellen, pedig már nem kívánta a bort. Minden ivásra undor rázta meg a testét, gyomra émelygett, az iménti könnyű, édes szédület most egyre nyomasztóbbá, elviselhe­tetlenebbé vált. A présház forgott, imbolygott, úszott körü­lötte, homályos összevisszaságban kavarogtak a tárgyak, emberek, már nem tudta őket megkülönböztetni egymástól. Egy folyam volt a présház, lomha, örvénylő, szürke folyam. Előre, hátra ingadozva ült, s néha majdnem lebillent a hor­dóról. Az Ihász fiúk röhögve figyelték.

Bogár kétségbeesetten turkálta, szaglászta Marczaliék trá­gyadombját. Nem talált semmit. A bűz csavarta az orrát, s hiába ásott egyre mélyebbre, nem akadt egyetlen kenyérhéj, egyetlen csontdarabka sem, csak bűz meg ganéj mindenütt. Körülnyargalta a házat, ki tudja, hányadszor, s hevesen szi­matolt valami ehető hulladék után, ami még elkerülte a figyelmét. Hiába. Reggeltől fogva már mindent letarolt, mindent felfalt, s kutya legyen a talpán, amelyik még talál bármit is a ház körül.

Sokat evett reggel óta, de sárga szeme most is éhesen, mo­hón csillogott, teste reszketett a vad izgalomtól. A levegőbe szimatolt. Ekkor észrevette, hogy a Marczali gyerek fölkap az udvaron egy követ, s feléje hajítja. Rémülten húzta be a farkát, lelapult; a kő ott zúgott el közvetlenül a feje fölött. Vadul menekült keresztül a réten, a gyalogúton meglelte a gazdája nyomát, s nekiiramodott. Gyakran repült feléje egy-egy kő, a parasztkutyák is űzőbe fogták, de melyik vehette föl a versenyt a könnyű testű, inas, edzett cigánykutyával?

Sorra elmaradt valamennyi. Bogár sértetlenül loholt, lobáncás szőre fürtökben lobogott utána.

Egy pince előtt hirtelen megtorpant, a nyomok nem ve­zették tovább, s orrát erősen megcsapta a gazdája jellegzetes szaga. Nyilván odabenn van, gondolta. Farára ült, s nyüszített.

Gyuri a földön feküdt két hordó között, és ostobán vi­gyorgott. Katona Imre egyre ráncigálta, felültette, de újra meg újra összeroskadt és elterült.

– Hát egyáltalán nem danolsz? – kiáltotta arcába a na­gyobbik Ihász. Gyuri gagyogott valamit.

– Hát ha nem danolsz, beporozzuk a. . .

– Ez az – helyeselt a kisebbik. A nagyobbik intett.

– Fogjuk meg.

Ruhájába markoltak, s kivitték a pince elé. Letették a föld­re. A friss levegőn magához tért egy kissé, nehéz kábulata engedett, de azért hagyta, hogy a legények tegyenek vele, amit akarnak. Gyenge és tehetetlen volt. A két Ihász kemé­nyen lefogta kezét-lábát. Katona Imre meg rátérdelt, s nagy sietséggel kigombolta a ruháját. Gyuri nem ellenkezett, bár­gyún nevetett föl az őszi égre. Amazok néhány pillanatig rö­högve nézték. . .

Katona Imre megmerítette a korsót vízzel, meglocsolta az ágyékát. Gyuri kuncogott, vinnyogott a hideg víztől, de nem kapálódzott. Imre felmarkolt egy csomó port a gyalog-útról, s bőven meghintette a hasát, szőrzetét, közben vizet is loccsantott hozzá, jól megköpdöste, majd az egészet jól összedörzsölte a rongyos nadrággal. Gyuri teste merő sár lett. Egy ideig nézték a munkájukat, majd nekiengedték az öre­get. Nadrágját markolva, vigyorgó arccal tápászkodott föl.

– Látod, mért nem danoltál? Kellett ez neked? – mondta

Katona Imre feddően. Körülállták, s figyelmesen nézeget­ték, vizsgálták tetőtől talpig, töprengve néztek egymásra, erősen gondolkoztak.

– Gyuri. Tudsz, csillagot rúgni? – kérdezte a nagyobbik Ihász.

– Nem tudok, kérem szépen. . .

– Na majd megtanítunk. Nem nehéz ám. Feküdj le. Engedelmesen hanyatt dűlt a füvön.

– Fogjátok le a szemét – susogta Ihász Ferkó. Papírt vett elő a zsebéből, szalagokra tépte, sorba a Gyuri lábujjai közé illesztette őket, majd valamennyit meggyújtotta.

Gyuri szemét lefogta egy nagy, durva tenyér, nem látott semmit, így hát türelmesen várt. Hirtelen nagyot ordított, hevesen rugdosott az ég felé. A levegőben röpködtek az égő papírdarabok, némelyik azonban megszorult a lábujja kö­zött, s égette, míg csak utolsót nem lobbant. Eszeveszetten kapálódzott. Nem nyúlhatott hozzá, kezét a földre szorítot­ták. Mikor már valamennyi papír elégett, nekiengedték. Rö­högtek.

– Tudod már, hogyan kell csillagot rúgni?

Gyuri fölült, kábán nézett egyikről a másikra, szeme könnyes volt a fájdalomtól, de nem haragudott.

– Tudom, tudom, kérem szépen. . . Tudom már.

– Nem volt nehéz, mi?

– Nem. Csak fájt. . .

– Hja, a tudást nem adják ingyen – mondta Katona Imre. Bogár a gazdája mellé lopódzott, panaszosán szűkölt, s közben félénken pislogott a három idegenre.

– A te kutyád ez, Gyuri? – kérdezte a nagyobbik Ihász, s meg akarta fogni, de Bogár vicsorogva kapott a kezéhez. – Nézzétek, ez a rohadt dög még megharap. – Belérúgott.

Bogár a bakancs orrába harapott, vad dühvel rázta, majd eliszkolt tíz lépésnyire, onnan vicsorgatott, morgott az embe­rek felé, s közben egész testében reszketett. A nagyobbik Ihász indulatosan nézte.

– Még kibabrál velünk ez a nyavalyás cigánykutya. – Föl­kapott egy jókora követ, Bogár felé hajította. De az nem me­nekült el, hanem még bőszebben morgott, s még vadabbul csattogtatta a fogát. Látszott, hogy mindenre kész, akár neki is ugrik valamelyiküknek, de nem tágít a gazdája mellől. Még ha agyonverik sem.

Ferkónak fejébe szállt a vér ekkora pimaszság láttán. Arca vörös volt a dühtől. Hirtelen sötéten elvigyorodott.

– Na, majd eltakarodsz te innen, te rohadás – mondta fe­nyegetően. Gyorsan megindult a házuk felé, s közben füttyögetett, kiabált:

– Bobi! Bobi, ne! Bobi!

Hatalmas, fehér komondor szökkent át az alacsony keríté­sen, s farkcsóválva szaladt a legényhez. Meghempergett a fű­ben, hátára feküdt, négy lába az égnek állt, majd fölpattant, csaholva körülnyalogatta a fiút, néha olyan magasra ugrott, hogy hideg, nedves orra az arcát érintette. Majdnem szétrob­bant a jókedvtől. Végül figyelmes, vidám pofával leült, sze­mét Ferkó arcára szegezte, s közben nagy, lompos farkával ütögette a földet. A legény gyöngéden megsimogatta.

– Jól van, Bobi. Jól van, kiskutyám.

Megfogta a kutya nyakörvét, s Bogár felé mutatott.

– Látod, Bobi? Cigánykutya.

Bobi vidám szeme hirtelen elkomorodott, teste ellenséges, támadó tartásba kövült. Torkából halk, szaggatott morgás tört elő.

Bogár is észrevette a hatalmas, idegen kutyát, s szinte megdermedt a rémülettől. Gazdájához akart menekülni, de Katona Imre feléje sújtott egy hosszú karóval, mire előbbi helyére iszkolt, s némán mutogatta vakítóan fehér fogait. Gyuri sejtette, mi készül. Mellében nagy szorongás tá­madt, s míg összeégett lábujjait nyálazta, dörzsölgette, csen­gő szemmel nézett a fiatalokra.

– Ne bántsák Bogárt, kérném szépen. . .

A kisebbik Ihász ráförmedt:

– Ne pofázz. Most meglátjuk, mit tud egy cigánykutya. Gyuri rekedten szólítgatta a pulit, az ment is volna szíve­sen, de a legények nem engedték hozzá.

A nagyobbik Ihász meg egyre jobban ingerelte, dühítette a komondort. Mikor az nekilódult, hogy a pulira rontson, nyakörvénél fogva visszarántotta, s közben hevesen uszí­totta :

– Nézd, Bobi! Fogd meg! Fogd meg, Bobi!

Bobi őrülten tajtékozott, rángatta a legényt, s már-már öt is megharapta vak dühében. Erre aztán eleresztette a nyakörvet. Bobi vadul rontott a kis cigánypulinak, hogy azonnal széttépje.

Bogár egy utolsó mentséghez fordult. Pajkosan a hátára hemperedett, hogy elvegye a nagy komondor mérgét, s já­tékba, hancúrozásba, kergetőzésbe csalogassa. Bobi azonban kíméletlenül a puli hátába harapott, fölemelte, megrázta a le­vegőben, s földhöz csapta.

Bogár bőszen felpattant. Megértette, hogy ez a hatalmas parasztkutya nem ismer tréfát, itt harc lesz, ádáz, életre menő harc, küzdeni kell, foggal, körömmel, az inak és izmok vég­ső megfeszítésével, minden csepp erővel s ügyességgel. Látta a komondor iszonyú erejét, s érezte, hogy itt a halál, az ég beborul fölötte.

Pupillájuk kitágult, két vadul örvénylő szempár meredt egymásba, mintha mindegyik meg akarta volna bénítani a másik izmait, lenyűgözni akaratát. Mozdulatlanul álltak, csak a két szempár küzdött, két szörnyű, lángoló, könyörte­len világ.

Ekkor a nagyobbik Ihász megint uszította a komondort.

– Fogd meg, Bobi!

Bobi idegesen megrándult, nekilódult, s hatalmas állkap­csával a puliba mart. Bogár azonban félreugrott, oldalról pattant a komondor felé, s máris ott csüngött a torkán. El­szántan, hogy vagy átharapja, vagy elpusztul. Bobi meglepődötten rázta lomha testét, de a puli csökönyösen mélyesztette fogait a torkába. Tépte, szaggatta a kis cigánykutyát, forgo­lódott, hempergett, s végre sikerült az ágyékába harapnia. Bogár eleresztette a nagy kutya torkát, s fájdalmas vonítással kapott oda, agyarát a Bobi orrába ütve.

Mindketten szabadon álltak, de most kezdődött meg az igazi véres harc. Bogár hol itt, hol ott, jobbról balról, elölről, hátulról kapott Bobi testébe, szökkent, gurult, perdült, ug­rott, lelapult, hogy elhárítsa a komondor támadásait, s köz­ben ügyesen odaharapott, ahol az védtelen volt, de a torkát már nem tudta megkaparintani. Bobi nagyon vigyázott az el­ső lecke után. Miközben elhárította Bogár fürge, villám­gyors kapásait, egyre azon törekedett, hogy ö markolja el a puli torkát. De valahányszor beleharapott, szája fojtó, bü­dös, gubancos szőrrel telt meg, fogai alig érintették a puli bőrét. Csupa szőr volt a kis cigánykutya, nem is volt teste, nem tudta megsebezni. Nagyon bőszítette ez a kis, fürge szőrgomolyag, s elborult szemmel igyekezett átharapni a torkát.

A két Ihász meg Katona Imre karban nógatta, biztatta, ingerelte.

Csípd meg! Fogd meg! Ne engedd! Ne engedd, Bobi! Fogd meg!

Izgatottan topogtak, hadonásztak, krákogtak, tolongtak a két elszántan viaskodó kutya körül. Bobi minden sikeres ha­rapását ujjongva dicsérték, s még jobban izgultak. Gyuri fé­lig sírva, fájdalmas arccal szaladt egyiktől a másikig, átkul­csolta karjukat, s görnyedten rimánkodott nekik:

– Fiatalurak, az Isten áldja meg magukat… fiatalurak, ne engedjék. . . ne bántsák. . . jaj, a kiskutyám. . . Bogár!

Nevetve rázták le magukról, rá sem hederítettek, mind ha­ragosabban uszították a komondort.

– Rajta, Bobi!

– Kapd el! Ne engedj!

– Tépd széjjel!

– Bobi! Bobi!

A két kutya már elvakultan küzdött. Lihegtek, vicsorog­tak, fuldokolva hörögtek, hemperegtek, összegabalyodtak, s marták egymást, ahol csak érték. Mindketten véreztek már. Bobi négyszer akkora s tán tízszer erősebb volt, mint Bogár, de lomhább, ügyetlenebb. A puli fürgeségével, hallatlanul ügyes mozdulataival ellensúlyozta a komondor erejét. A cél­juk sem ugyanaz volt. Bobi csak parancsot teljesített. Szét kellett tépnie a pulit, mert a gazdái egyre azt követelték tőle. Bogár azonban a puszta drága életért harcolt, s nem állt mö­götte senki, csak az elszántság. A leselkedő halál érzete vad erőt öntött izmaiba.

Az egyik pillanatban Bobinak sikerült a terve. Bogár ép­pen az oldalába mart, de valahogy megakadt a foga, s nem tudott időben hátraugrani. Bobi lomhán odanyúlt s elkapta a torkát.

Levegőbe emelte, földhöz csapta, mellső lábával leszorí­totta, s egészen ránehezedett súlyos testével. A puli moccan­ni sem tudott. Bobi vadul szaggatta a gégéjét, mellét, hasát. Vér csordult a fűre, vörös húscafatok röpködtek szanaszéjjel, Bogár elhaló hangon vonított, nyöszörgött. A küzdelem eldőlt.

Gyuri kimeredt szemmel, hangosan zihálva nézte a hal­dokló pulit. Rekedt kiáltás szakadt föl a melléből. A présház­ba ugrott, fölkapta a fejszéjét s magasra emelve, szitkozódva rohant a győzelemtől s a vértől megrészegült, vadul tobzódó komondorra.

Éppen le akart sújtani rá, amikor hátulról visszarántották a hajánál fogva. A nagyobbik Ihász volt. Gyuri látta dühtől lángoló arcát, s megdermedt. Látta azt is, hogy nagyot len­dült egy tenyér – szeme szikrát vetett a fájdalomtól, s máris ott hempergett a fűben. Látta, hogy három kaján röhögő arc mered rá.

Egy pillanatig fölbámult fektéből az irgalmatlan, őszi ég­re, s hirtelen megvillant előtte minden: megperzselt lábujjai, Bogár fölszakított torka, a régi pofonok, rúgások, szidal­mak, amit gyerekkorától vénségéig az emberektől kapott. Egész életében megalázták. Mindenki tegezte, de neki még a csecsemőt is magáznia kellett.

Talpra ugrott, s magasra emelt fejszével rontott a legé­nyekre. A nagyobbik Ihász állt hozzá legközelebb, a győztes komondort becézgette.

A fejsze lesújtott a szőke, hullámos hajba. A legény cso­dálkozva kapott a fejéhez, arca eltorzult. Tántorgott egy ki­csit, majd lassan lerogyott, s elnyúlt a fűben. Gyuri eldobta a fejszét, bambán meredt maga elé, s mikor a másik kettő rá­rontott, nem is érezte a súlyos ütéseket. Amikor pedig meg­kötözték a kezét, révülten mosolygott.

Minden csip-csup eseményre összetódulnak az emberek. Alig telt el egy negyed óra, Ihászék pincéje előtt már nagy sereg férfi, nő, gyerek ácsorgott. Legjobban az asszonyok zsinatoltak, a férfiak hallgatagon pillogtak egymásra, hümmögtek, s csak néha böktek ki egy-egy kurta szót. A gyere­kek riadtan sugdolóztak.

A halott legény s a szétmarcangolt puli ott feküdt a föl­dön. Katona Imre meg keményen markolta az öreg teknővájó karját, s közben elszalasztott egy fiút a rendőrőrsre. A ki­sebbik Ihász már hetedszer mesélte el a dolgot:

– Iddogáltunk a pincében, az öreg meg idevetődött. Be­szélgettünk. Közben a mi Bobink összeveszett a Gyuri ku­tyájával, nem tudtuk széjjelválasztani, pedig egyre csitítottuk őket. Persze, a mi kutyánk volt az erősebb, megölte a pu­lit. Erre az öreg olyan mérges lett, hogy nekiment fejszével a Bobinak. Nem engedtük agyonütni, hát ez a vén rosseb, mi­re észbe kaptunk, fejbe vágta a bátyámat.

A nők sopánkodtak, szörnyűködtek.

– Nahát, ez a vén gazember!

Loholva érkeztek meg a legény szülei. Az asszony jajgat­va, zokogástól fuldokolva borult a fiára, az ember meg csak nézte, bambán, sápadtan. Majd sorra nézett mindenkit, vé­gül az öreg teknővájón akadt meg a szeme. Nagyot ordított, nekiesett, bőszen ütötte-verte, rugdosta a mindent egykedvűen tűrő cigányt, csépelte, ahol csak érte, majd ő is a fia mellé roskadt, s arcát két nagy tenyerébe rejtette.

Az asszonyok egyre sápítoztak.

– Istenem, egy ilyen derék, fiatal legény…

– És éppen a nevenapján!. . .

– Nem tudom, az a szegény Annus lány mit szól hozzá…

– Az ám, az Annus!

Odább egy sereg asszony susogott, szipogott egy könnye­ző, csinos arcú kislány körül. Csitítgatták, simogatták resz­kető vállát.

– Ne sírj, Annus… ne sírj…

– Majd fölakasztják ezt a vén csirkefogót! Annuska a zsebkendőjébe temette arcát.

– De hát mit ér. . . Istenem, mit ér az már?

Megérkeztek a kék ruhás, komoly rendőrök. Megvizsgál­ták a halottat, aprólékosan kifaggatták a kisebbik Ihász fiút meg Katona Imrét, s az egyik szaporán jegyzett a füzetébe. Végül leoldották Gyuri kezéről a kötelet, acélbilincset rak­tak rá, hátára kötötték a fejszéjét, s elvezették.

Az öreg cigány megindult közöttük. A nap már leáldozó­ban volt, hideg szél támadt észak felől, zörögtek a fakó, megvénült falevelek. Néhány veréb fázósan tollászkodott Ihászék kerítésén. Gyuri fásultan, nemtörődöm arccal lépe­getett kísérői között, idegenül hallgatta a bilincs csörgését A kanyarulatból még visszanézett az emberekre meg a halott pulira, s végignyalta cserepes száját. Szomjas volt.

1953