2014. 09. 13.
MÁGLYÁK ÉNEKELNEK 4.
2014.09.13
III
Idő fekete csillagokat ellett.
Sárga pocsolyák fölitták a nyarat.
Nincsenek perspektívák.
Ó ember! Ember!
Ki merné most elvinni magát a meggyalázott erdők felé?
Házak szemei gyáván bandzsítottak s az emberek szája, mint egy elkékült seb, szinte már vérszagosan kiáltotta:
Halál! Halál! Halál!
A menekülés érzése töltött el mindenkit, de a végső pillanatban senki sem tudott átlépni egy bizonyos körön.
Anyák mellében kiszáradt a jóság édes teje.
S a hegyek hiába nyújtották föl zöld fenyőlámpáikat.
Duzzadt bakacsinfelhők vándoroltak az égen s az utak használhatatlanul lecsurogtak a völgybe. Ez reális valóságnak látszott. S a polgárok ősi törvényeiben se bujtathatta el magát többé senki.
Egyetlen jel égett mindenek fölött s mintegy a föld közepén kereszttel a homlokán.
S még voltak néhányan, akik így bizakodtak az elpiszkosodott boltok előtt:
Én hallottam, a kormány demokratikus szellemben akar dolgozni s akkor mindnyájunkra fölvirrad!
De az órák minden jó reményt könyörtelenül lelegeltek.
Éjszakák kriptát nyirkosodtak.
Nappalok ájultan szétvéreztek a dolgok értelme fölött.
Mintha állandó borzongás gyötörte volna a földet. Legbátrabb legények is elvesztették a merszük, apák egy éjszaka alatt megőszültek s az anyák ráncos arca megkövesedett a fájdalomtól.
Naponta öles plakátokat mázoltak ki a városháza kapujára:
Minden rendben van! Mi Jézus testvérei vagyunk!
A rémhírterjesztők irgalmatlanul fölkoncoltatnak!
De esténként valahonnan a legmélyebb sötétből fölordított egy kinyomozhatatlan száj:
Holnap megérkeznek a fehérgárdisták és bosszút állnak rajtunk irgalmatlanul!
Lampionos termekben bádogfrázisokat röhögtek ki magukból a hatalom őrültjei:
Isten! Haza! Család!
A napok úgy haltak meg, mint megmérgezett kutyák a gőzölgő szemétdombokon.
S kint a város szélein ekkor már halálverítékben feküdtek a tagló alá készülő emberek.
A hold vörösréz-tükröt pergetett a világ fölött. Lámpák ijedten megvakultak.
Szerelmesek széthúzták a bujtogató ágyakat. És senki sem merte fölcsuklani magából az igazság hangját.
Egy öregasszony ült az ország közepében s az összetartás vérző köteleit csomózta a szemeiben.
Ember! Ember!
És még azt mondta minden tájak felé:
Még nem veszett el minden. Vörös zászlók alatt én láttam a menetelő kamaszokat.
Fiúkat és lányokat. Azok szeméből nem lehet kiverni az idő értelmét.
Berácsozott ablakok a fájdalom orgiáit lihegték.
Fölszabadult ösztönök átmarták magukat az éjszakákon.
Valaki néha fölmutatta az elárult keresztet, de az is csak pillanatokat élt. Összeroskadás.
Távolok egybekiáltották a teret.
Megkeményedett földek gyógyíthatatlanul kisebesedtek.
Egy begyöpösödött pártvezér egyensúlyt prédikált az egyesületekben.
De egyre többen laktak jól a hiábavalóság kásájától.
Aztán minden összezavarodott.
S ekkor hirtelen a mozgás központjába dolgozták magukat a darutollasok.
Az őrültség, a gúny és a bestialitás fáklyái világítottak. Csak a csönd hallgatott könyörtelenül.
Pedig tudta, hogy mindennek a gyökere ez a hallgatás.
Esték kimerülten rászakadtak s a reggelek fölordítottak belőle, mint a vajúdó állatok.
De mindezt nem vette tudomásul. Napok és hetek masíroztak át az űrön.
Mi lesz velünk?! Ó, mi lesz velünk?!
Kérdések hullazöld kígyókba meredtek. Emberek a fájdalom határtalanságát hordták magukban. S a csönd egyre ólmosabbá nehezedett az időben.
Némelyek úgy látták, már évek óta ül a vörös kövön az erdő előtt. Harangok összekiáltották fölötte a tisztaság ünnepeit.
S a sikátorok keresztjéről felévéreztek a nyavalyába esett lányok:
Segíts rajtunk, elveszetteken! Segíts rajtunk!
Mások a hisztéria szakadatlan könnyein át látták, amint társtalanul végighordta magát a reménytelen országutakon. Föltornyolt palotákban I. kötet 131összezakatoltak a célok. Megrémült emberállatok fölkulcsolták aranymancsaikat:
Irgalom! Irgalom! Irgalom!
S az ország fölött kövér pászmákban egyre közeledett a szomorúság.
Mindenki sejtette, egyetlen szó kimondásán múlik az egész, de senkisem tudott ráhibázni a megváltó igére. A horizonton sárga batyukkal cihelőztek az eljövendő napok.
A legkitapinthatóbb valóság is valami eltorzult maszk mögött bujkált.
Általános éhség és a vallási őrület kísértett.
A perifériákon egy színébeigazult vörös gyűlölettel injekciózta a szegények eszét.
Nyomorultak összebirkásodtak.
Hát mégis meg kell döglenünk?
Mi a mi megbocsáthatatlan bűnünk?
Meg köll döglenünk és kész…
Együgyű sóhajok liliomosodtak a pocsolyákból.
Lányok sarlóba vékonyodtak a szüzesség őrizetében.
Rémült gyerekszemek kútjában darabokra törött a hold.
Gondoljatok a megfeszítettre!
Ezt mindig a darutollasok kiáltották, akik tüzes fogókat hordtak a szemeikben s szörnyű körmeik alól ekkor már kivirágzott az idegen vér. Harangok temetők fölött lóbálták ércszíveiket. Tükrök letörülhetetlenül magukra vették a siránkozók arcát. Az indulni akarók elé árkokat gonoszkodott a föld.
S ez így volt már hetek óta.
Élve-holtan.
Ó, ki érhetne itt túl a bizonytalanságon?
Voltak, akik egy jósnőhöz processzióztak a folyó túlsó partjára.
De később belátták, ez is összeszövetkezett a végzettel.
Egy napon a trachomás-szemű harangozó azt mondta a korcsmában:
Éjjel megálmodtam az igazsághoz vezető utat. Megjelent nekem a megfeszített és tisztán hallottam, mikor azt mondta: Fogjatok baltát és irtsátok ki magatok közül a Sátán fiait!
És ki ne tudta volna itt az álmok értelmét?…
Egy fogatlan némber szétsúgta a pálinkásüvegek között:
Én mondom, a zsidók okai mindennek!
Ezen az éjszakán fejszés árnyak lihegtek föl a kormosbélű utcákon.
Bagolyszemű lámpák öngyilkosok lettek a szégyentől.
Percek belefagytak az időbe mozdulhatatlanul.
Csak ők. Csak ők.
Még voltak, akik el akarták veszejteni a célirányos utakat.
De a harangozó harangozott.
S aztán, senkisem tudta miért, a Jézus-szakállú zsidót, a hordóhasú feleségét és a tizenhárom gyerekét vérbe teregették a pálinkamocskos deszkákon.
Megváltottuk magunkat s most hasonlók vagyunk a ma született gyermekhez!
Némelyek poklos szemekkel már a hordók előtt feküdtek, de az erősebbek a két megkárosodott lábukon énekeltek.
S a fölhasadt reggelben valaki még zászlósan fölmutatta a Jézus-szakállú zsidót:
Ölni! Ölni! Ölni!
A harangozó a hollók és hiénák nyelvén harangozott.
S ekkor mindenki szeméből egyszerre kiesett a lámpa s akik emlékezni tudtak a tegnapjaikra, azok hebegőn lemondottak az életükről.
Szívek sírtak.
Bajonettek énekeltek.
A legöregebb asszonyok se emlékeztek ilyen időkre.
Mindenki érezte: valami rendkívülinek kell történnie.
Az őrület pedig tovább gyújtogatott s a szegények csontjait borzalmasan kihegyezték a kenyértelen napok.
Minden bizalom gyökértelenül a felesküdött bírák felé alázatoskodott.
De a reteszesfejű emberkék halálos szentenciák elé skáláztak az öröksötét irodákban. Valaki vasmarokkal tartott egy elszakíthatatlan istrángot. Sötétség barlangjai megfejthetetlen titkokat dugdostak.
S néha és egyre sűrűbben minden nyom nélkül eltűnt egy-egy nyugtalanabbvérű ember. Férfi és Asszony. A megáradt folyó harmadnapra kihányta magából a kék hullákat.
Minden napnak megvoltak a maga frenetikus szenzációi. De később valami átkiálthatatlan, hamuszürke csönd kásásodott az agyakra.
Mintha egy túlzsúfolt bura alatt történne minden. S az embereket mégis kilelte a hideg a magányosság érzésétől. Utcák szétestek az ürességben. S a dombokról, mert semminek se volt Miértje, kótyagosan visszacsurogtak a napok.
Rongyos gúnyák alól igénytelenséget kérődzött a nyomorúság.
Iramok összecsuklottak a kezdésben.
Hangok elvesztették a színüket.
A lemondás egyetlen grimasza volt a minden.
S akik még sírni mertek, azok együgyűen összesírták a halottjaikat.
Az apa kiszúrt két szemével, mint egy temetési nap ült az asztalnál és mindenre csak azt mondta:
Sötét van… Sötét van… Sötét van…
Anyák szinte elhamusodtak a termékenység gondolatában.
Mindenki kést hordott a szívében.
Mert a darutollasok ekkor már a gyerekek puhácska húsába is belekóstoltak.
Kint, a jégvermek háta mögött három fölhasított hasú lánykát találtak meg a kutyákra vadászó napszámosok. S egy este egész sereg anya vonult keresztül a csukottszemű városon, hogy valahonnan előkaparják az elveszett gyerekeiket.
Ekkor már várni lehetett, hogy igazán valami különös fog történni.
A várakozás nehéz perceit élte mindenki.
De semmi se változott.
A fájdalmukat üvöltő asszonyokat egyszerűen hurokra szedték a rendőrök s a megrémült utcákon bombákkal és fölszúrt bajonettekkel átmasíroztak a darutollasok.
S mégis a fölszakadt konyhaajtók előtt másnap már tudták az asszonyok:
Az asztalos kisfiának valaki bicsakkal kettéhasította a nyelvét.
Egy kórósovány vénasszony az eszelősség határán malmozta:
Ó, ki ment meg minket! Úristen, én láttam! A zsidóasszony lánykájának összevarrták a testét. Én istenem, a katonák azt mondták, I. kötet 134hogy ne szülessen több zsidó és összevarrták a gyűrűshajú lányka testét.
A katonák!
A lányka! Jó isten, a patyolattestű lányka.
Valaki észrevétlenül kilőtte alóla a földet.
Valahol a fehér országutakon darutollas hadnagyok kísértek egy megvasalt néptanítót s mikor észrevették, hogy kék a szeme, mint valami bélpoklost odaszögezték az első fához.
A látók már állandóan egy szörnyű tükör előtt álltak és minden pillanatban összeesett bennük a világ.
A nyersvér szagát tisztán ki lehetett érezni a levegőből.
S most már a kegyetlen hőség is fölütötte magát.
Nemsokára fekete kisznikocsik jelentek meg az utcákon.
A gazdagok egészen belefeledkezték magukat a fertőtlenítő kádakba.
Megkoszosodott gebék döglötten a konflisok elé térdeltek s a hirdetőoszlopokon egymást hágták a népjóléti miniszter lilavörös plakátjai.
Csak a koporsócsináló asztalosok dolgoztak.
Órák hosszúsága az apátia sárga kencéjével mázolt át mindent.
Házak tövében félelem nélkül mászkáltak ide-oda az ösztövér patkányok.
Valakinek eszébe jutott, hogy küldöttség menjen a klérushoz.
Ó, égi szózat! Talán még segíthetsz rajtunk.
S ezután a nap minden órájában megszólaltak a harangok, búsan és elveszőn a hamuszürke levegőben.
Az emberek ilyenkor elvesztették a fejüket. Kívánták magukra isten gyógyító simogatását.
Leborultak az utcák fertőzött köveire s szinte állati torokkal sírtak.
Aztán megint csak a hullás.
Elhullás.
Zsidók és keresztények.
Szegények.
És szegények.
Mert valamennyiöket kegyetlenül összelátta a halál.
A nap, mint egy értelmetlen vérfolt állt az ég közepén.
Egyszerre sokaknak máglya gyulladt a fejében.
S az utakat megint összekeverte valami elátkozott szél.
Történések vörös-fekete orsókat peregtek s a titkok kapusan fölásítottak.
Emberek szemében többé nem fértek el a dolgok.
A kormány ekkor már elég erősnek érezte magát, hogy félredobhassa a fölmaszkírozott képét.
S voltak, akik csodálatosan ettől a gesztustól is a testvéri összevezetést várták.
A törvény! A törvény!
Mondták s a tavaszok szele futkosott a fejükben.
Ó, szerencsétlenek, kire is számíthattunk eddig, ha nem éppen az igazságos törvényre?!
A kormány a jog és az erkölcs álláspontján van s majd meglátjátok egyszerre szétzúzza körülöttünk ezt az iszonyatos poklot.
Munkát ad és megvédi a gyermekeinket! Ez nekünk elég…
De senki sem öregedett bele ebbe a mániájába.
Falakról öles plakátok a statáriumot kiáltották. Rendőrök szabadon engedték magukban a sárga farkaskutyákat. Örvények örvénylettek. Az utakon búcsúzkodó szavak meneteltek, mint a kenyértelen özvegyek.
És nem volt senki, aki föltrombitálta volna a kunyhókat.
Most minden gazember arany csillagok alatt indult el az életével.
Vasravert ácsok diadalkapukat nyomorodtak a hóhérok elé.
Szaros börtönfalak halottakat labdáztak az estékben.
Az asszonyok kígyója akkor eszelősen fölsorakozott a reménytelenség várai körül. Napok láthatatlan motollákkal belelapátolták őket a hetekbe. Árva szemeikben keresztben feküdt a jóság s azt sem vették észre, hogy nehéz fejükből a szomorúság csomósan kiszedte a hajat. Néha úgy látszott, már nincs is meg a reális formájuk. Rájuk szakadtak az esték s ők panaszosan szétfolytak a térdeplő házak között.
Csak valakinek az elkarmosodott tíz ujja világított.
S néha egyszerre ezer torokból fölszakadt valami meghatározatlan üvöltés. Az első ilyen kiáltásnak még senki sem tudta az értelmét, de később borzalmasan ez is megvilágosodott. Vérfoltos utcák összeborzadtak a rohanó emberek alatt s az alvó gyerekek homlokán kijegecesedett a veríték.
Aztán szakadatlanul vonítottak a börtönök.
Egy öreg kulcsár, aki a kaszárnyák pincéihez volt beosztva, vérfolyókat mesélt a templom előtt. S még azt mondta:
Lassan mindenkit előkaparunk. El akarták csavarni a rendet, de mi most kicsavarjuk a nyakukat. Tegnap egy dandárparancsnoknak vörös csillagot égettünk a homlokára.
Valaki szájából kiröpült a gyöngeség sóhaja, mint egy megrémült fehér galamb.
Lihegő emberek bolondul összegyűrűsödtek.
Le az árulókkal!
Kiáltások bicskáztak.
Halál az árulókra!
Emberek!
Halál! Halál! Halál!
A megtépázott Gyönge menekült az utcákban.
Rettentő volt a hőség.
Egy háromlábú rokkantnak most a zsidók negyede ágált föl a fejében.
A pájeszosokhoz!!!
Fölingerelt embersakálok meneteltek a kicsordult napban.
S ez alatt.
A város perifériáin 25 mosónő testét majálisosan fölvirágozta a rüh.
Egy idegen kutya boldogtalanságot szült a viciné ablakába.
Az erdőben néhány bujkáló katona közös akarattal lenyelte a vörös zászlót.
És a menetelők csak meneteltek.
Szaporodtak.
S a szemeikből tüzes karikák trappoltak előre a beszögezett ajtók felé.
De minden hiába volt.
Akiket kiválasztott az isten, azok könyörtelenül meghaltak.
Botok hasítottak, bicsakok összezúzták a csontot.
Egy selyemkaftános öreg, mintha csodát akarna tenni, prédikációba rémült az utca közepén:
Testvéreink!
Ezren egyszerre üvöltötték:
Zsidó! Zsidó! Zsidó!
De az öreg még mindig legmagasabb volt a nap alatt.
Testvéreink!
S valaki ekkor, vásári játékosan, messziről belehajította a kését.
Már csak a házak s a döglött címtáblák hallották:
Testvéreink!
Az öreg vállában citerázott a kés.
De ő csak állt és hangtalanul, mint egy sorvadó fa.
S aztán záporosan föltüskézték.
Düh és a rémület kakofóniája zengett.
Néha keresztülhasította magát egy kiáltás, vörösen röpült, de ott fönt megint elnyelte a káosz.
Ekkor már kirózsállott fejjel sárgultak a holtak.
Asszonyok fuldokoltak a könnyben.
Gyerekek egérlyukakon menekültek a sebeikkel.
Úristen!
Este volt már.
Valahol szomorú harangok lóbálkoztak meg a kékségben.
S néhányan csodálatos fülekkel itt is hallani kezdték, hogy a kaftános zsidó testében énekelnek a kések.
De ekkor már olajsűrű este volt.
Fájdalom. Csönd. Isten.
Végtelen síkon csillagok kertesedtek.
Vajjon ki találhatta ki a völgyeket és mi értelmük is van a dromedár hegyeknek?
Bolhás deszkaágyakon tiszta szájú inasgyerekek súlyoztak a gondolataikkal:
Akkor mégis csak jobb volt a mi életünk.
Végigmentünk a városon – zászlókkal és megjelöltük magunkat egy csillaggal, mint a testvérek.
Tiszták voltunk és mindenütt maguk közé engedtek az emberek. Majd meglátjátok még visszajönnek a vörösek. Akkor kalácsot ettem a bandzsa testvérem lakodalmán. Hogy is lehetne így sokáig élni, ahogyan most élünk?
Egyszer minket is agyonvernek és kész!
Valahol a pelyhes dunyhák között fölszusszant a mester s itt kint értelmetlenül megvakult a lámpa.
Még azt mondta a legsoványabb gyerek:
Ismertem azt a lányt, akit tegnap húztak ki a folyóból. Azt mondják nem volt rajta semmi ruha…
Ruha…
A lányon nem volt ruha…
Leszakadtak a fekete drapériák s a horizontokon még magasabbra nőttek a hegyek.
Minden a megváltozhatatlanság törvényében forrott.
És az ostorok szakadatlanul ostoroztak.
A kormány új plakátokat adott ki a statáriumról.
Mindenki a szomszédja tetteiért is felelős! Mert csak egy célja van a kormánynak: Isten várának újra fölépítése! Akik részt vettek a lázadásban, azok az ördöggel szövetkeztek és el nem kerülhetik a büntetésüket!
Másnap még parancsolóbb plakátordítás:
Mindenki szolgáltassa be a fegyvereit!!!
S ekkor új kört forogtak a tragédiák.
Napokig senki sem merte elhagyni a házát.
De a darutollas legények mégis mindenkire rávilágítottak.
Később valaki összeszámította, több mint ötvenen tűntek el ebben az időben nyomtalanul.
Otthon pedig sírtak és véreztek, akiket nem kívánt meg a halál.
S volt úgy hogy, akinél fegyvert találtak azt helyben agyonütötték s volt úgyis, akinél nem találtak fegyvert egyszerűen azt is agyonütötték.
Egyre többen kezdték hinni, valami titkos jelet viselnek magukon és ez az oka mindennek.
Öregek bárgyún összetörték a tükröket s lassan, lassan már a testvérek se mertek egymásra nézni.
De mire való volt mindez?
A szinte húsosan szürke levegő, ami olyan különös sajátossága volt ennek a nyárnak, még sűrűbbé és nyomasztóbbá testesedett. Elvesztek az egyenes utak. Ráült a parlagon heverő kertekre és beleette magát a bútorok rücskeibe.
Csak a tornyok szúrtak át mindenen.
Éjjel és nappal.
Csak a tornyok mutatóujjaztak a villámhárítós keresztekkel.
Kint, a mahomet gyárkémények pedig fölrakták az örök szájkosarakat.
Hengeres, mély jeleket árnyékoztak.
S alattuk hízott a megátkozott csönd.
A gyárosok cinikus fájdalommal azt mondták a disznóbőrfotölyökben:
Nem lesz itt soha semmi!
S hiénaszemeiket kiparittyázták a mezőkre.
Ők tudták, most minden a paraszton múlik.
És szimatoltak a ragadozók szimatával.
Mert nekik mindegy volt a mindegy. Kövér páncélszekrényeket hordtak a fejükben s pénzes kezeik soha nem akartak megszökni tőlük a koldusok utcájába.
Ember és ember között összetörtek a segítség hidai.
A gyöngébbeket acélfogakkal marták a napok és naponta még ők is megmarták önmagukat.
Néha, néha akadt egy tehénszemű anya, aki megpróbálta elősírni a könyörületességet, de azokat teketória nélkül agyonverték a rendőrök.
Túlzsúfolt börtönökben elárult testvérek zokogtak.
És nem volt senki, aki megváltsa őket.
Nem volt sehol egy igaz arcú csillag.
Éjjelenként pedig az alvók vízióiban megjelentek a bebörtönzött emberek.
Összecsordázottan és mégis mindenből kiszakadtan, mint az ég és föld között úszó madarak.
Véresen.
Rögeszmék tömkelegében.
Megcsonkítottan.
S ezek a látomások akkor az igazság boldogtalan edényei voltak. Teletömött életével az embereknek, akik kaputlan cellákban, pincékben és kanálisokban egymaguk fájták a világot.
Világok fájták bennük aggastyánhalálukat és az idétlen megszületésüket.
És néha mégis meggyulladtak ezekben az emberekben a tüzek.
Egyszer minden elérkezik a változás órájába.
Valaki azt mondta a fogai között:
A leszámolás!
De körülötte mindenki érezte, hogy ennek a szónak elveszett a gyökere. Sokan már meg tudták tenni, hogy vállaikról észrevétlenül széttolják a falakat s meginduljanak magukban Istennel, aki az Ember.
Aztán megint és megint rájuk pernyézett a sötét.
Megérezték, hogy egy szörnyű malomban őrlődnek.
Körök nem tudták kibontani magukat.
Valakit ledobtak a harmadik emeletről.
Kiáltottak!
De senki se kiáltott vissza.
Valahol egy gyerek rosszálmában kifordult a bölcsőből és agyonütötte magát.
Ha így tart még sokáig, akkor azok, akiket még agyon nem vertek, mind megdöglenek a forróságban. A földobott kő bizonyosan megülne a levegőben. Egész nyáron egyetlen szélkamasz nem látogatta meg ezt a földet.
Az ország fölött mozdulatlanul állt a gutalila nap.
Az egyre sűrűsödő levegőben szinte látni lehetett a döglődés rovátkáit, itt-ott nevekkel s még egyéb jelekkel, amelyekhez szörnyű meséket vizionáltak az asszonyok.
Mindenkinek tragédiák könyököltek ki a szeméből.
S a százszínű újságok titokzatos hirdetéseket közöltek az utolsó oldalukon:
„Asszonyok sírjatok velem az emberért, akit jó férjemben elvesztettem. 27 éves volt és 2 aranyos gyermeke maradt. Milyen lesz a mi életünk, isten könyörüljön az árvákon.”
S az eldugott betűkből mindenki kihallotta a rémület sárga kiáltását. Sokan fekete okulárét raktak a szemükre, hogy ne lássák a világot.
Mások megalkudtak az éhhalállal és gesztustalanul magukra zárták az ajtókat.
De mindez csak együgyű játéknak bizonyult.
A darutollasok ekkor már egyedül fogták a gyeplőket s nagy késekkel jártak az orruk után.
Csak a templomok szája csámcsogott a gyerekektől ellopott nevetéssel.
Tiszta napvilágban a tűzfalakon néha látni lehetett a pusztulás árnyait.
Százan és százan esküt tettek erre a képtelenségre s aki nem hitt benne, annak meg kellett halnia.
Az őrség egy éjszaka agyonvert lányok hullájába botlott a Szent Ferenc-téren.
Vérrel volt köréjük írva a kövezeten:
„Hitetlenek voltak a tűzfalak intésében.”
Máshol is találtak legyilkolt embereket, de ezek meztelenre voltak vetkőztetve s minden írás nélkül, kinyílt sebeik szinte ordították a város szörnyű elfajulását.
Mellük bíbor keresztet vérzett.
Valahonnan egy összebátorodott csoport elindította az aktivitás első lendületét.
De az egész csak romantikus próbálkozás maradt.
A szegények és nyavalyások összezsúfolták magukat a hűvös templomokban.
Irgalom! Kegyelem!
Ha valahol van valaki, aki segíteni tud, annak most meg kell jelennie előttük.
Ezer torok ezer tornyot rimánkodott.
S a csöndben elveszett minden, mint egy fekete veremben.
Reménytelenség szédületei gyertyáztak.
Csak az öreg asszony ült a helyén, rendületlenül s az összetartás vérző köteleivel a szemeiben.
Anyám!
Ó, találkozott emberségünk.
Én megfogózkodtam a szemeid sugarában.
Nincs más út! Nincs más út!
Sokan rátapintottak már az ösvényre, amely a Te kunyhómeleg jóságodhoz vezet.
De még senki sem tudja egyszerűen és biztosan egymásután emelni a lábát.
Mi van a mi szívünk vánkosán, hogy nem tudunk lélegezni?
Nehéz börtönfalak ülnek a szemeinkben.
Ki lát meg minket??
Anyám!
Anyánk!
Anyák anyja!
A világ elasszonyosodottan fájja az időt.
Már csak a Te fogatlan szádból várjuk az enyhüléspatakok megindulását.
Apákat felibe törték s a fiuk fölé plafont építettek.
Nézz ránk!
Horgonyon vagyunk a napok pocsolyájában.
Fájdalom!
Fájdalom!
Fájdalom!
Toloncházak emeletein, vasszöges őrszobákon és a kaszárnyák pincéiben vagyunk.
S néha látjuk: milyen egyszerű minden.
S néha látjuk: rosszórásan lejártuk a sorsunk s itt mindenkinek meg kell döglenie.
Valahol paragrafusokat szerkesztenek, botokat áztatnak és példázatokat prédikálnak a bőrünkre.
Ide nem hallatszik be az órák ópiumízű kongása.
A gerendákról világosságot sír egy elátkozott lámpa.
Éjjel és nappal.
Éjjel és nappal.
Mert itt senkinek sem szabad kilopnia magát a gócpontból.
Valakiből most szíjat hasítottak az emeleteken s boldogtalan hátunkon egyszerre kiserken a vörös folt.
Kint betegmacska-asszonyok keresztre feszítik az eszük.
S máshol, egy kipécézett karmesternek drótcérnát húztak át a fülein.
Emberek!!!
És minden kezdődik elülről.
Valaki tenyerén mutatta meg éhes gyomrát.
Egy hete! Egy he-e-te…
Akibe reggel beleverték, hogy püspököket és apácákat sütött a kemencéjében, az most halt meg a pad alatt. Egy vörös eszű pap az anyja szemölcseiről prédikált a moslékos ablakdeszkán.
S a rühesek ragályt vicsorogtak a faltövében.
Aztán mindenki a költő felé fordult, aki belekoszosodott a fekete ingébe s olyan volt, mint egy szomorú karikatúra.
És mégis mi fogjuk beteljesíteni az embert! Gyönge Szentjános bogarak vagyunk az előbbrejutás utain, de mindegy és mégis bennünk van a világosság gyökere! Gondoljatok a gyerekeitekre és akkor belátjátok, csak idő kérdése a győzelem!
Beszélt és a kezei fölemelkedtek, hogy átadják, amit mondott.
De ekkor már senki sem látta át a dolgok értelmét. Álltak-feküdtek 5 méteres börtönkockákban, egymásba túrt fejjel és szétfolyt végtagokkal, mint valami korhadó lomtár.
A falakon át újra érezni lehetett a darutollasok vadállatszagát.
S a költő még azt mondta:
Milyen jó volna, ha egyszerre lekaszálnák valamennyiünket!
De ők jöttek a kiválasztott durungokkal.
De ők mindenkiből letörtek egy elbírható darabot.
De ők minden sebet megcsókoltattak a kivirágzott luetikusokkal.
Egy napszámos ekkor, akinek állandóan öt mezítelen gyerek sírt a nyelvéről, patkányosan menekülni akart a megszaggatott karjával.
Utána! Utána!
Vigyorgó emberkutyák belekaptak.
Aztán senki se látta többé a kriptázó falak között.
És senki se kereste, mert mindenki tisztában volt a kocsijárások értelmével az estékben.
Néha hallani lehetett a kisznik puffanását s ilyenkor valaki mindig fölcsuklott:
Miért nem gyünnek el értünk a kintiek!
S a bűzlő szekerek ide-oda baktattak a sötétben.
Ösztövér sóhajok légvonatoztak utánuk.
De ezeket senki se látta.
Font a tornyokban zakatoltak az órák.
Elfeküdt utakon pálinkásan menetelt az őrség.
Néha megálltak.
S valamelyikök ekkor szuronyéllel jelet karcolt az egyik házra.
Így folyt össze az idő már hónapok óta.
S a megjelölt házakból valakinek megint nyoma veszett örökre.
Most már lemondhatunk a reményeinkről is.
Sötéttel és éles jégfogaival ma-holnap itt van a tél.
Jobb lenne bizony, ha valamennyien fölakasztanánk magunkat.
Az bűn! Az bűn!
S ekkor valami nehéz, fojtogató pára fakadt ki a földből.
Elgyávult emberek látomásokba kapaszkodtak. Tudatlanok kelyhesen megtárulkoztak s a gazemberek kivedlették magukból a felelősség tudatát.
Vaksi tükrök előtt néhányan az apostolok tisztaságát torzonborzkodták magukra.
S aztán ők is evezni kezdtek a sárga-fekete vizeken.
Eldugott vityillókban a jóság és lemondás galambjait próbálták kicsalogatni a vérző szemekből.
Azt mondták:
Isten! Isten!
S a szétrázott bárányok bégettek az akol után.
Elöl a tükör előtt született apostolok.
Szélmalmoztak a gesztusokkal.
Szaporodtak.
Voltak, akik most a megistenülés patakocskáit érezték fölbuggyanni a horizonton.
Az elbárgyulás órái következtek.
Világtalan volt az idő. S boldogság aludt azokban, akik hátukra vehették a bűntudat métermázsáit.
Zsombékok zsombékosodtak.
Hajnalok megváltást violáztak.
Bakacsin estékben Máriás zászlók vándoroltak seregesen.
Megváltók szívéből kisírták a késeket.
„Jézus, ki elveszed a világ bűneit, könyörögj érettünk!”
Lesoványodott gyerekek megátkozott évszázadokat dideregtek a falak alatt.
Hímek és nőstények nem merték egymásra engedni a szemeiket.
Senki se mert semmit. S a szeretet iszapjában elvásultak a fogak. Pelyhedző kamaszok elvesztették az izmaik rángását.
Gyökértelen zsidók kereszténységet batyuztak. Vénasszonyok fejében kirügyezett a hisztéria. Mindenki megkezdte az önmaga igénytelen lenyelését s a nagy csöndben alig lehetett meghallani az akasztófák kiáltását.
Ekkor pedig már egészen magához érkezett a kormány. Egy megveszett miniszter, aki az egész országban külön-külön meg akarta ölni a saját tegnapjait, egyszerre megtalálta magát és szakadatlanul bőgni, kukorékolni és ugatni kezdte a tekintélyét.
Bírák ládafenekére csukták a lelkiismeretüket.
Bivalyborjú ügyészek lámpák elé szekerezték a szerencsétleneket.
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
S a hegyek kupolásan összevállaztak a dolgok fölött.
Minden a ringlispiles utakat forogta. Csak az egyenlőtlen mérlegek domináltak. Jajok megették a sóhajokat. Láncok egészségesen megkölykeztek. Frázisok ezüst zászlókat lobogtak s a megszentelt nőegyletekben, nem tudni miért, sorban kipárnázták magukat a tagok.
Ó, megválthatatlan megváltók!
Megreflektorozott cellákban már hetedik bőrüket korbácsolták le az emberekről.
Emlékek. Emlékek.
És a papok.
És az újságok.
És a hóhérok.
Egy lópofájú tanácsosnál 500 koronás jegyeket árusítottak az akasztásokhoz.
Apácák ecetes szivacsot csereberéltek.
S a túlfűtött vonatokon egyetlen pont felé röpültek a hóhérok.
Mindenki tudta, még két nap s az ájulás szemétdombján feküdt a város. Valahol mozdulni akart egy megbélyegzett legény, de kiszámítottan megnyílt alatta a föld.
A fölpaprikázott nap ciánkális nyilakat dobált a tápászkodók agyába.
S ekkor már hiába is lett volna minden!
Megvasalt ajtók alatt kibújt a vér és tócsásan összeszaladt a köveken:
„Testvér! Gyerek! Feleség!”
Leázott maszkok alatt papok és rabbinusok imádságba gyalázták az istent.
Az istent és a reggelt.
S a szörnyű falak között szelíd állati fájdalommal énekeltek a kiválasztott emberek.
Forradalmak arany cédrusai virágoztak.
A nap olyan volt, mint egy testvéri szem.
S valahol a szalmátlan priccseken száz asszonyból kibújt a világot akaró élet.
Idők forgó tükrében összeszaladtak a pillanatok.
Mintha semminek sem lenne különösebb értelme.
De a kiválasztott emberek csak énekeltek.
S alattuk lassan térdre ereszkedtek a hidak.
De ők csak álltak, mint akik már mindenen túl vannak, szájukban az ünnepek kibontott szalagjaival.
Részeg darutollasok még ütötték a ráadásaikat.
Jóllakott némberek táncoltatták a szemeiket.
És ők átcsuklottak a küszöbökön.
Világtalanul.
Megkopasztottan.
Púposan.
Az elbámult napban – Úristen!
S a fölijedt kerítések beleestek a világtalanságukba.
S a megfésült föld nyöszörgött a százmázsás púpjaik alatt.
A csönd megfagyott az igazságtalanság lázában.
Valaki a gonoszság értelmét papolta.
S ekkor feneketlen verem volt a világ.
Az erő vonalai szelíden lebókoltak.
Minden összesegített.
S ők ekkor az ember ábrázatával beletették magukat a hurkokba.
Sóhajok megmérgezték a levegőt.
De a hóhérok dolgoztak a kajmókkal és a kötelekkel.
Még nyitva maradt a pillanatok kapuja.
S valamelyik fán most azt mondta az ember:
Engem megölhettek, de az eszme élni fog!
Egy másik, aki szürke sapkával lógott s vörös csillaggal a homlokán, konokul még el akarta dobni a karjait.
Bitangok!!!
Aztán a púpos a vérző fej glóriájával.
És glédásan mind az emberterhes fák:
Emberek! Kövek! Virágok!
Most mindenkinek valami rémületes motolla fordult be a szemeibe.
Határozottan félni lehetett a csodától.
De az egész csak egy pillanatig tartott.
Katonák bolondul fölnyerítettek a trombitáikon.
Valahol tömjénparázsra ültettek egy nyolcvan éves rabbinust.
S a körök megint forogtak s a szögletek megint összeköszörülték az élüket.
Az esti lapok megritkított betűkkel közölték a homlokukon:
„Nemzetünk kormányzója kezetfogott a derék ítéletvégrehajtókkal és a kincstár fölemeli a fizetésüket.”
De a nagy öröm azért mégsem akart mindenkiből kivirágozni.
Ettől a naptól bezabált a város. Jelentős volt a csönd s a végeken néhány fanatikus szomorúan összedugta a fejét.
Ki hitte volna?
Mondta valaki s a többiek is kinyitották a zsilipeket:
Megölnek bennünket, mert mi nem öltük meg őket.
Ezen az estén szédült fiatal utak indultak meg az öreg asszony felé.
És a sápadt inasok a pubertásos vackokról elé tették a fejüket:
Nem lehet! Így nem lehet kibírni!
Szeretet…
Vér fagyott a kenyerünkre és vért látunk az álmainkban.
Szeretni akarunk.
Az isten! Az ember!
Segíts rajtunk!
S az öreg asszony a tiszta ölében játszott a gyerekekkel:
Jól vigyázzatok és össze ne tévesszétek a mély utakat a mélység utaival. Ti az idő fiai vagytok, legyetek ébren!
A szeretet nem puha fészek, hanem paizs s aki eldobja ezt a paizsot: az megöli a szeretetet.
Csönd volt.
A csillagok ezüst kerteket nevettek.
Anyám!!!
Jégcsap-fütyülőkön sivított a tél.
A levegő acélosan megüvegesedett s a nyomor terebélyei virágoztak a dombokon.
Anyák kínoztatásának ideje volt ez.
Az utcákon mély farkasfogó vermeket állítottak föl a darutollasok. Férfiak heteken át nem mertek kimozdulni a házakból s ha valaki erősen rájuk emelte a szemét, leesett a homlokuk, mintha súlyok szakadtak volna rá.
Mi lesz velünk?
Szavak kásásan és választalanul szétfolytak.
Mindenki azt hitte, füle nőtt a falaknak s ha valaki mégis beszélni akart, attól mániákusan elhúzódtak, mint a kórságostól.
Csak az elbambult szemekben lehetett néha észrevenni valami fölfeslett magot, ami még fényt és vörös meleget sugárzott.
Különben mindenki pocsolyásan kiismerhetetlen volt.
Bedűlt kapuk alól trombitaszájú kutyák vonították a nincsent.
S a végtelen utcákban reménytelenül vándoroltak az asszonyok.
A megvakult boltok előtt.
Az üresség káoszában.
Kenyeret! Kenyeret!
Árva fejükbe néha visszahulltak a tegnapok s ilyenkor még matériátlanabbul lötyögött bennük az élet.
A gyerekeinkért!
De szép, bajonettfogú legényeket rügyeztek ki magukból a kövek.
A kereszt rozsdás jelével a sisakjukon.
Fönt megtorlódott vizekben bujdokolt a nap.
Csönd!!!
A halódás lilászöld színei úsztak a fölszínen.
Elhagyott csecsszopósok kisírták a köldöküket.
S az anyák tovább vándoroltak a tehertelen batyukkal.
Némely kirakatokban még kukorékoltak a rózsaszínű malaccombok. De mindenki tudta, varázslatok őrködnek körülöttük s aki szegény feléjük nyúl, az beleejti magát a darutollasok pincéjébe.
Mert ekkor már mindenütt voltak ilyen pincék.
Mindenütt szentté akarta magát könyörögni a nyomor.
S a tél orgiákat visított a jégcsap-fütyülőkön.
Nincs megállás!
Isten bárányait valaki minden reggel újra és újra megnyírta.
A kiszögletezett csontok üvöltöttek.
Élni! Élni!
S ezalatt néhány boldogtalan zsidót kiheréltek a pincékben.
A legvadabb darutollasok meg néhány veszettreivott csendőr, külön brigádokban elindultak a faluk felé.
Megszállott papok a mennybejutás létráit prédikálták:
Fogat fogért!
Titeket az igazságos isten büntet!
Megfagyott éjszakák belemosakodtak a kieresztett vérbe. A város fertőző nyavalyába esett és éhes embereket zabált.
Részeg templomhajókban pedig prédikáltak a papok.
A zöldajtók mögött pedig bankdemokráciát vásároltak maguknak a disznófejű zsidók.
S ekkor indultak el az ébentestű hírek a vágóhidas vonatokról és a meggyalázott erdőkről.
Egy elszabadult boszorkány így találta föl magát a Mária-nővérek közgyűlésén:
Tegnap tizenhárom gonosszal megint leszámoltak jóságos Szent Imre testvérei. Biztosan valami zászlótartók voltak a Sátán uralma alatt, Úristen és eddig élni engedték őket közöttünk! De hallottam, valamelyik fivérünk egy laternán dolgozik, amely világosság elé fogja hozni az emberek lelkét.
Akin majd egy kis vörös folt is látszik, annak el kell hagynia az élet kertjeit. Mária országa fehér liliomkert. Ó, hányszor tizenhárom lehet még köztünk, akinek folt találtatik a lelkén!
Jézus vezérelje fivérünket!
Drága katonáink fölkaszálják körülöttünk a szeretet bársony testű utait.
A kéj és a hisztéria nyála csobogott a padok fölött.
Ó, tisztaszemű fivéreink!
Ó, jóságunk szomjúsága!
Ó, Mária országa, fehér liliomkert!
És lent, szerte a jégkamrás bérkaszárnyákban tarisznyamellű anyák millió élettel szenvedték az igazság szenvedéseit.
Mert az éjszakás utakon ekkor indultak el a csendőrök és a darutollasok.
A csillagok vakok voltak s a hold szűzlányosan bujkált a tornyok mögött.
Megvasalt cellákban ismeretlen ábrázattal vonaglottak a patkányokká vert emberek.
Professzorok, színészek, utcasöprők, családfönntartók, mézesszemű leI. kötet 151gények, mesterek és az inasaik kegyetlenül összezagyválva s fejükben a reménytelenség kormával.
Ólomlábú órák elaludták a folytonosságot.
Valaki a folyosók közepén vezényelte:
A szemeink elé!
Ha valaki most elsínezhette volna a kerekeket?!
Falak tüskésen visszadobálták:
Ki a cel-lá-kat!!!
S a felhasadt ajtók kiköpték a megrágott figurákat.
Reménytelenség.
Reménytelenség.
Összebirkásodott emberek zokogtak.<
Csak az életünket!
A darutollasok számokat és neveket öblögettek magukból.
Kint már lehervadtak a fiatal tölgyek.
Csillagok kék udvarokat bámultak.
Valahol egy ökörfejű professzornak eszébe jutott a ranglétra megrövidítése s belekente a noteszébe: Tanulmányt az iskolák reformjáról!!!
Az elmerült udvarban huszonnégy ember térdelt a falak alatt fáklyákkal a kezükben.
Kegyelmezzetek a gyerekeinkért!
Egy reménytelenül szerelmes őrmester aratni kezdett a kardjával.
Haldoklók vörös ködöket véreztek.
Örömüvöltés!
Emeletes ablakokból részeg börtönőrök lampionozták ki a fejüket. Röhögtek. S iránytalan szemeikben benne kuporgott a nyomor, a család és az isten.
Valahol pont tizenkettőn megállt az óra s egy fiatal asszony sírógörcsöt kapott valami érthetetlen fájdalomtól.
Sáros parasztszekerek már hullahegyeket fuvaroztak az erdő felé.
S fehér csillagkévékben errefelé meneteltek a reménytelenek.
Árva igazsággyerekek aludtak a horizonton.
Valaki még hitt a lehetségesben és bolondul nekirugaszkodott a térnek.
Rostává lőtték a darutollasok.
De ezt már csak a szétterpedt fák látták, amik mozdulatlanul álltak és olyanok voltak, mint a megnyúzott asszonyok.
S ők azután se mozdultak.
Pedig bőrtelen embereket nyúztak alattuk a darutollasok.
Pedig szelíd megkrisztusodott embereket aggattak rájuk a csendőrök.
Pedig meleg embervértől fuldokolt alattuk a föld.
Aztán énekelni kezdtek a kielégült mészárosok. Nézték az egyugyanazon csillagokat és semmit sem vettek észre a körülöttük élő és változó világból.
Valaki a kéjgyilkosok mámorával bőgte:
Ó, hazám, hazám, tiszta vasárnapi udvar!
S a vérszegény inasok ekkor még mindig nem aludtak a priccseken.
A sötét szinte világosságot komorodott.
S egy süketre pofozott inas azt mondta:
Már elég volt a jóból. S ha el akarjuk bírni az életünket, akkor induljunk el a szívünk hangja után.
Egy angolkóros tizenötéves reménytelenül nyöszörögte:
Milyen jó lenne egyszer mezítelenül kiheverni a napra!
Emlékeztek az amerikai pusztákra a moziban?
Szaladni. Szaladni. Szaladni. Valaki egyszer azt tanította az egyletben: az embernek állandóan futni kell, ha be akarja érni az életét. Mert az élet az örök mozgás.
Élet!
Az ablakon át beénekeltek a hajnali orgonák.
Élni! Élni!
De a város agóniásan vonaglott.
Az inasgyerekek álmait megint lefejezték az órák.
S az ökörfejű professzor odapeckeskedett az ébenfa íróasztalához. Megfeszítette a tanítók csigatapogatódzását és keresztet ordított az egyetemekre.
Rend! Rend! Rend!
Visszhangzottak a partok.
Hetekig madárijesztősködött a pocsolyában.
És nem vette észre, hogy valahol fölszakadtak a gátak.
Némely tűzszemű lányok kibújtak a kotlós anyjuk alól.
Az inasok kenyértelen zsebeikkel elindultak a kék hegyek felé.
Avas börtönében versekbe futotta magát egy aktivista költő.
S hogy hiába voltak már az újságok vitriolköpései s a darutollasok ólmos husángjai.
Voltak, akik egy új nap ébredését látták a horizonton. És ezek házalni kezdtek az igazság színeivel.
A tavasz mindent eldönt!
Az utcákon erősödött a hullámzás. De a szemek még mindig vizslán előre jártak.
S ha valaki nagyon hangosan mondta ki a nevét, arról tudni való volt, hogy gazember.
S egy ilyen nagyhangút egyszer a nyílt utcán elvertek a testvérei.
De igaz, hogy néhány nap múlva ezek nyomtalanul eltűntek.
Valaki rákukkantott a kölyökkicsi változásokra.
S ekkor még magasabbra mészároskodták magukat a darutollasok.
Megbecstelenítések és herélések járták naponta.
Az ökörfejű professzor ideája szerint rostára tették az egyetemeket. Ettől sokan a világbotrány kirobbanását várták, de ezek demokrata birkák voltak. Az ökörfejű professzor egy parázsmező fölött kirostáltatta maga körül a görbeorrúakat és sokat azok közül is, akiknek nem volt görbe az orruk.
Bent pedig az óriás termekben és laboratóriumokban néhány kiverekedett szentimre horkolt a padok fölött.
Ekkor volt az is, hogy egy tanárt, mert nem akarta megmondani a dédanyja vallását, a harmadik emeletről leugrattak a diákjai.
De a világbotrány még mindig aludt a világkapitalizmus üzletkönyveiben.
Egyedül csak a tűzszemű lányok, az inasok és az aktivista költők gondolták bele magukat a holnapokba.
Reménytelenül.
Mert a hamuszürke köd még mindig nem tudott szétoszlani a város fölött.
A lámpások alatt még mindig egymás hajában éltek a kereszt szerelmesei.
Egyetlen út volt.
Az öregasszony felé s az ott ült a sárga bérkaszárnyában a jóság aranytálaival a kezein.
Egy tizenötéves gyerek az ő barátságkertjében találkozott először az emberrel.
S ő azt mondta neki:
Menj és vidd el magad azok közé, akiknek világosságra szomjas a szemük!
A gyerekben tavaszi földek virágoztak.
S valahonnan a börtönös műhelyekből, a megátkozott könyvektől, aranyálmú mozikból, apák ütlegei alól és a meghasonlás barlangjaiból társak indultak el vele a láthatatlan utakon.
Szavak világosságával.
Vonalak táncával.
Formák törvényeivel.
Ó, ember, de ki látta meg itt a legfiatalabb generáció elindulását!
Órák szétcserepeztek a napokban s az idő kimozdíthatatlan volt a káoszból.
Lassan, lassan a hivatalnokok függönyös odúira is rákerült a sor.
A szegénység gyémánttőrökkel vándorolt s hiába volt a családfönntartók megfeszülése a sötét irodákban.
Otthon irgalmatlanságba csurogtak a glóriák.
Sarlós gerincükben hangyásodtak a lerobotolt számok.
Szemeikből a betűk kiitták az olajat.
Keszeg asszonyok mellén vért tejeltek a vízfejű gyerekek.
De tovább! Tovább!
Mert a kormány acélpillérei voltak ezek a hivatalnokok.
És a fehér liliomkert bekötöttszemű igavonói is ők voltak.
Tovább! Tovább!
Bennük már nem nyithatta föl senki a világosság kamráit.
Júdások kiismerhetetlen szemei voltak a szemeikben.
Ők voltak azok, akik hidat hajlítottak magukból az éjszakáknak.
Ők voltak azok, akik kidobták magukból az emelkedést.
S ők semmit sem láttak az időből, ami már fölzászlózta magát a horizonton. Hogy fiatal kiáltásával fölszúrja a ködöket. És széttépje a gyeplőket.
Kövér, sárga csöppekben már két hét óta muzsikált az eső.
Mintha fáradt, mélyhangú zenekarok zokogtak volna valahol.
S itt mindenbe beleette magát a fölhígult piszok. Újságok százszínű jóslatokat dadogtak.
A házak gyökerei áztak és remegtek a pocsolyákban.
Ha így tart, az idén nem lesz egy maroknyi gabonánk s az állatok nem kívánják meg a párjukat.
Egy gőzölgő reggelen beleébredtek a tavaszba.
Megdermedt emberek kinyitották a szemeiket s naivan azt mondták:
Jönnie kell az új forradalomnak s az meg fog váltani bennünket!
De ez csak a lelkek árva éneke volt.
Az ország egyre lejjebb csúszott az elítéltek lejtőjén.
Csarnokok üres szája előtt kenyértelenséget sírtak az asszonyok.
Elszáradt bajszú férfiak összeborultak az asztalok fölött:
Sebesek vagyunk, mint a nyavalyába esett állatok és senki se látja közülünk az útmutató csillagot.
Valahol közelednek felénk a testvérek s az újságok néha belesápadnak a hazugságaikba. Márciusok vérző emberzászlóit várták a horizonton.
Bízzatok magatokban!
Egyszer mégiscsak fölgyullad a csillag.
Közeledik.
Határok meghalnak a határtalanság éhségében.
Még senki sem ismeri színről-színre. De a szívekbe beleesett valami kiolthatatlan tűz.
S a nevetés piros jelei ráhurcolkodtak a gyerekek ábrázatára.
Az ébredés első sóhajai vándorolnak elé:
Ó! Ó!
S ő még bent ül valamelyik börtöncellában a rémület ezüst glóriájával a homloka körül.
Vagy kint lohol idegen országok barátságtalanságában. Talán fölgyümölcsözött akasztófák árnyékában tanítgatja a tizennyolc évét. De bizonyosan el fog jönni.
Mert ez a törvény.
Ó, ki állíthatná meg magában a mozgást, mikor minden a mozgás?
Az inasok ekkor már egészen összetestvérkedtek az öregasszonnyal.
Bennük skrupulusok nélkül fölrugdalózott a tavasz.
Menni! Menni! Menni!
S a bizonytalanság halálszagú utain elindultak az öregasszony mély szemeivel.
Sötétség ürességet kongott.
Távolok összekiáltottak.
Vasárnapok aranykarikákat dobáltak az űrben.
Megvakult műhelyeiket oldalba rúgták az inasok, önfertőző diákok kiugrottak a könyveikből s túl a megmérgezett folyón, a mezősre kövéredett hegyeken vonatozni kezdtek az elkötött kiáltások.
Aki látni tudott, ezen a napon megláthatta isten nevetés-meleg legényeit.
Tér és idő láncra kötötte magát a hegyek alatt.
Egy megszállott kamasz földadogta a lelkét:
Vörös! Vörös! Vörös!
Némelyekből még alázatosan kinézett az apjuk:
Minden hiába. Csak Jézus alakjában van meg a példa.
Különben hiábavaló az életünk!
Valaki mindent kidobott magából és azt mondta:
Játszani!!!
Ártatlanság bársony hullámai nevettek.
S lent, az ájuló városban, mintha éneklő madarakat láttak volna átröpülni a nap alatt.
Az egésznek még semmi különösebb értelme nem volt.
Valami csodálatos játéka a tavasznak. De némelyek bizakodóan megsimogatták egymást a tekintetükkel.
A gyerekek pedig megtalálták az egészséges izmaikat.
Nevettek.
És átszaladgáltak a bizonytalanság kapuin.
Egyikük azt mondta:
Minket már nem lehet agyonütni!
Testvérjó muzsika bugyborékolt körülötte.
Minket már nem lehet agyonütni!
De erre a napra is rászakadtak a drapériák.
Fölkondult tornyok összeúsztatták a borzalmakat.
A darutollasok észrevették, hogy néha mozogni mer alattuk a föld s úgy gondolták, végre mindenütt el kell oltaniuk a lámpákat. Ismerték magukat s utak elkallódását remegték az idegeikben.
Ki kell gyomlálni az iskolákat!
Az irodákat!
Színpadok üvöltsék szentté az új kurzust!
A megveszett miniszter akasztófákat szónokolt föl a tribünök körül.
Mert csak az ő bűnhődésük nyitja föl a megtisztulás kapuit!
S az elringyósodott írók istentelen frázisaikkal ekkor nekivágtak a térnek.
Egy félbolond novellista elérkezettnek látta az időt, hogy nyolcszobás lakást szerezzen a folyóparton s ezért új jelszavakat verítékezett össze a gyilkosoknak:
Fajiság! Keresztényi ideológia! Szíria!
S valahol felfedezett egy zsidót, akinek a templommal szemben volt a cukrászdája s akkor farkastorokkal összeordította a parasztokat:
Humánum! Humánum!
Senki sem értette, de bizonyos, hogy ezen az éjszakán minden zsidót megbicskáztak a parasztok.
S ez az író odabolondulta magát az ökörfejű professzor mellé az egyetemekre:
Humánum! Humánum!
S aztán itt is csurgott a vér.
S ez az író szónokolt a pocsék szobrok alatt.
Kiteregette magát a gyalázatos újságokban.
Hátára szedte az irodalom kimustrált hisztérikáit s birokra ment a kultuszminisztérium legnagyobb emberbarmával.
De ekkor már nyolcszobás lakásban rókázhatta szét magát a folyóparton. S néha és mindenkitől messze megnézhette a fehér könyvespolcok mögé állított tegnapjait.
A vidéki kocsmagőzt, bürógyilkolást, vörösrekent tirádáit s a Máriák meggyalázását a piacterek primitív kőszobrain.
A delírium lilatüzei villáztak ki a szemein:
Humánum! Humánum!
És mindenütt csordásan deleltek az írók.
S a kormány egyetlen rendelettel bezáratta a munkások egyesületeit.
Utcákon széterősödtek a fehér Máriazászlók.
S a darutollasokkal versenyt mészároskodott az éhség.
Ekkor már teljesen a parasztok zsidóspekulációja irányította az emberek sorsát.
Nem volt semmi érték.
Csak a föld.
S a megérinthetetlen zsidók nagy pénzszivattyúkat állítottak föl a bankokban.
S a kékvérű grófok lepiszkoscsizmásodtak a parasztokhoz.
S a parasztok belehülyültek az ordításokba.
S az ordításokon hajókáztak a darutollasok.
Mert most csak ők voltak mindenek fölött.
S ha néha kifogytak a médiumokból, valaki fölhasította a kabátját s ezért rohamsisakosan összerazziázták a várost.
Jámbor családapákat rémregényes merénylőkké ütöttek s aztán elégedetten fölaggatták őket.
S ugyanekkor a kormányzó milliós csekkeken nyilatkozatokat énekelt a világnak:
Országunk helyzete napról-napra jobban konszolidálódik!
De nemsokára a veszett miniszter is megkívánta a merényletes legendát.
S néhány hurokba akadt munkást megint fölakasztottak.
A kormányzó szakadatlanul énekelt.
Az operában pedig megzáptojásozták az egyetlen európai baritonistát.
Egy kamaraszínház igazgatója, akinek valamikor víziók ébredeztek az I. kötet 159eszében, öreg vízfejűek ládáiból összekönyörögte az otrombaságot és a szemetet.
Színészek pocsolyákig-lezüllöttségüket maszkírozták a lámpák elé.
Egy égetnivaló páter szombatdélutáni prédikációkat tartott a bazilikában. Kizárólag férfiaknak. A patronázsokban skapulárés lánykákat tiszti kardbojt mellé árult az anyjuk.
Haláltánc.
Lent és fönt.
Haláltánc.
S ezalatt mindenütt szünetelt a munka.
Gyárak hideg kémények alatt aludtak, üzletekben ásítottak a polcok és kövér, fekete tábláikkal döglötten hevertek a földek.
Az okosabbak titkos számadásokat készítettek az éhínség pontos megérkezéséről. Tudták, az ország határain már csírázik valami szörnyű nyavalya s egyszerre összedűl minden. De senki sem merte ezt hangosan kimondani.
Mintha valamennyien vastag fényellenzőket raktak volna a szemeikre.
Ó Isten, hányan szerették volna szerencsétlen emberfejüket egyszerűen átcserélni a lovak és a tehenek boldogabb fejével.
Ez már az agónia második periódusa volt.
S néha úgy hatott, már csak a börtönök varas Lázárjai élnek.
Az aktivista költő, akire bankrablásokat kardlapoztak rá a rendőrök, már egészen a Dadaizmus határáig teljesítette föl magát a verseiben.
Prédikációkat nevetett össze a sebeiből.
S még nyomorultabb társakból tavaszok indultak el az igazság elé.
Megzsúfolt hinták ringatóztak mindenütt.
Kovácsok az ébredés fiatal tüzeivel verekedtek.
Analfabéta parasztok, akiknek csak az volt a bűnük, hogy nem verték agyon azokat, akik most őket ütik agyon, eszelősen fölmajálisozták az álmaikat.
Egyik reggel a félszemű juhász elmesélte az éjszakáját:
Júliusi földeket láttam. Testvéreim, arany gabonát meg zöld szőllőgerezdeket láttam. Én nem tudom fölérteni, hogy mért tartanak itt engem! Az ember elrohad itt és ki tudja mi van a birkáimmal. A csigaI. kötet 160szarvú kosomat is láttam, de olyan szomorú volt az istenadta. Mondtam neki – ne te ne, ne búsulj testvér, hiszen még nem döglesztettek meg bennünket. De csak sírt, meg a sebes kezemet nyalogatta a jószág… Hát kimegyünk-e mi mégegyszer innen?
Egy kicsavartkezű tanító azt mondta:
Egyszer majd elég erősek leszünk és akkor sorban kinyitjuk az ajtókat.
Még nem veszett el minden. Valamennyiünket nem lehet csak úgy kirúgni az életből és ki fogja akkor megetetni a kazánokat?! Én gyerekkorom óta gépeknél voltam, azokat nem lehet éhen járatni.
Az idő a mi pártunkon van és ez a minden.
És a fiaink is! A gyerekeink!
S ezek az álmok egyedül olajozták az életet.
Pesszimisták hitetlenségébe beleesett a féreg.
A káosz testvértelen történelmet virított és egyre nagyobb tócsákban loccsant szét az unalom. Tolvajkezű mágnások észrevették az agyvelejüket s néha hallani lehetett a szónoklatokat, amik a visszafelé hidakhoz hasonlítottak.
Idegen országokban egy grófba konzervált iktioszaurusz szelíd kacskaringókat szónokolt hetekig:
Nézzétek, a régi mentalitás helyébe mi új mentalitást löktünk s megújhodott hazánk most, mint egy civilizatorikus objektum stabilizálódik a barbár nemzetek gyűrűjében!
Ezt senki sem értette. De a megveszett miniszternek megint kivicsorodott a foga.
S a parasztok jogot éreztek magukban az újabb zsidóvadászatokhoz.
A rendőrök még bátrabban a rabok csontjaihoz köszörülték a kardjukat.
A darutollasok acéldrót pányvákkal sintérkedtek a letérdelt bérkaszárnyák körül.
S ekkor már hiába jelent volna meg Jézus csodálatos szája.
Az elmúlás hűvös szele kísértett.
A legbiztosabbak talpa alatt hullámba borzadt a föld.
S a hamuszürke égen átlódult egy vörös szemű csillag.
A forradalom évfordulóján valami mély és zavaros félelem szállta meg a hatalmasokat.
Egy pillanatra kilátszottak a roppant épület kártyafalai.
Kaszárnyákban lefegyverezték a közlegényeket.
A munkásság lapjának nem volt szabad megjelennie ezen a napon.
Az előző éjjel, egész nap s még a rákövetkező éjszaka is gránátos tiszticsoportok cirkáltak mindenütt.
A házakban fehér bizalmiférfiak vágóhídi listákra kötötték az embereket.
A köröndökön jóllakott gépkutyák napkúráztak.
A kormányzónak láthatatlan röpülőgép ült az ablakában.
Az országház kupolájára fölszerelték a riadókürtöt.
Harmadnapra azonban bebizonyosodott, hogy csak a túlzók rémlátása miatt történt az egész fölfordulás.
Mert egyelőre még senki sem merte kilökni a gesztust, amit a megváltáshoz nevelgettek a tagjai.
De az asszonyok szörnyű történeteket hordtak össze erről a napról:
A gyűjtőfogházban celláról-cellára megbotozták a foglyokat.
Egy vöröshitű koldusasszony az utcák borzalmait szedte ki magából:
Láttam, mikor egy batyuzó öreg alól kilőtték mind a két lábát.
Egy halálra ijesztett lány, akinek vörös szalmakalap volt a fején, menekülés közben a villamos alá vetette magát.
Egy szakállas diáknak meggyújtották a szakállát.
Valakit keresztül szúrtak az aranyhasú mellénye miatt.
S ugyanekkor az újságok elrekedt trombitákon ordították világgá:
„Déli tizenkét órakor egy ismeretlen zsidó, nyilván a keresztény kurzust meggyalázni akaró szándékkal leugrott a bazilika tornyából.”
De ezzel a históriával mindenki tisztában volt.
Ez az eset sok keresztényben fejtetőre állította a kurzus tiszteletét.
Egy vizesszemű kishivatalnok leoldozta nyakáról a keresztet s otthon azt mondta a fiának:
Nem mondom, hogy egy nézeten vagyok veled, mert az éretlenség, amit te papolsz s most könnyen akasztófára húzhatnak érte – de ezeknek én nem vagyok a keresztény testvérük.
S észrevétlenül az öregek még sok házban összetalálkoztak a fiatalokkal s akinek szíve volt, az sokáig nem mert a szomszédjára nézni, mert úgy érezte, a szégyen megégette az arcát.
Csak az inasok és diákok ártatlan szemeiben égtek egyre magasabbra a lángok.
Az öregasszony csillagos udvarokat nevetett maga köré.
Egy fanatikus kamasz magából csapolta ki az utakat és önkénytelenül túlszónokolt a krisztiánus tegnapjain.
Vasárnaponként összesereglett gyerekek játékba egészségesedtek a hegyeken.
Éltek az ellopott időben.
S akinek szólni tudott a nyelve, az szónokolt:
A mi felszabadult játékainkban benne van a felszabadító tett gyökere. A mi fölgerjedt álmainkban benne van a világ szeretete. A mi rügyező örömünk a határtalanság öröme a partok fölött. Mert mi most az embert visszaadjuk magunkból az életnek.
Fekete szekerein aztán jött az este s a gyerekek hazavitték magukat a penészhideg műhelyekbe s a kerek asztalokhoz a családba.
A lámpák szenvedtek, mint az éheztetett rabok.
Ekkor már mindenkitől hiányzott valaki távoli rokon s az elfáradt szívek pihegtek a céltalanságban.
Kijózanodott faluk alkudozást küldözgettek a zsidaik után.
De az elrugaszkodás irama sehogysem tudott horogra akadni.
Mintegy vérző orsón tántorgott a kurzus.
De a darutollasok minden gyanús foltba belevágták a csákányaikat.
S néha maguk közé is, mert csodálatosképpen egyre többet hagyott el közülük a mániája.
Voltak, akik az italos asztalok fölött hirtelen sírva fakadtak. Legjobb szerettek volna nyomtalanul elsülyedni. De ők állandóan a fölsrófolt reflektorok alatt éltek.
S ezeknek a szerencsétleneknek előre meg volt írva a sorsuk.
S ekkor már naponta látni lehetett, amint a levedlett katonák átlopják magukat a határokon.
A külföldi sajtó tele volt a fehér őrület történeteivel.
A kormányzó pedig minden éjszaka az isten kegyelméből való királyságról álmodozott.
Írók megírták az alázatosságukat.
Lelketlen ügynökök széttalpaltak a faluk felé és örök hűségesküt handléztak össze a parasztoktól.
De a vörösszemű csillag egyre gyakrabban jelent meg a hamuszürke égen.
Ekkor történt, hogy a munkások lapja, amely állandóan rózsaszínűbb frázisokat gagyogott, oktalan szellemességből tárcát közölt a kormányzó tyúkszeméről.
A hóhérok egyszerre mindenütt fölordítottak:
Destrukció!
A bolond novellista szeretetet rángott a Három Veréb kocsmában:
Humánum! Humánum!
S a darutollasok másnap összerombolták a munkáslap szerkesztőségét.
Asszonyok csupakönny leveleiből máglyát raktak az utcákon. S megint magasabbra szökött az eltűntek és a megcsonkítottak száma.
A szerkesztőség körül valami démonikus erő volt a levegőben, mert aki arra tévedt, az hetekre láthatatlanná vált s hullás szörnyű maszkban csak később találták meg valami pincében, padláson vagy a megtúrt szemétdombok fenekén.
A folyó alatt döglött emberhajók úsztak seregesen!
S a hancúrozó gyerekek itt botlottak bele egyszer a munkáslap szerkesztőjének a hullájába.
Az általános szenvedés panaszai vonítottak.
Mindenütt föllángoltak a szívek.
S a hívők elsorvadt mellét megmarták a keresztek.
A gyárnegyedek, ahol a munkások és szegények laktak, testvéresen összehajoltak a fájdalmukban.
Valami igazságottevő ököl után sóhajtottak.
Az inasok és a diákok azt mondták:
Paripákat lelkesedtünk magunk alá s most megkezdjük a versenyt az élet felé!
Az öregasszony kezeiből boldogító kiáltványok röpültek szét, mint a Noé galambjai. Az egész ország fölnyüzsgött.
Szívenvert emberek fejetlenül szaladgáltak, kiáltani akartak, de a csönd mély volt és áttörhetetlen.
Segítsetek rajtunk!
Nem bírjuk tovább!
Irgalom!
Már az istent is megöltétek fölöttünk!
Megterhesedett asszonyok reménytelenül sírtak.
Mit akartok még? Mit akartok még?
Lerongyolt férfiak összeosontak a falak alatt.
Valaki idétlenül keresztülordította a csöndet.
Fölgyújtani!!!
Néhányan kimerészkedtek a megszállott utcákra, hogy tegyenek valamit magukért, a gyerekeikért és a megtizedelt testvérekért. De sorban lepuskázták őket.
Sárga bérkaszárnyákban a lázadás bíbortüzeit élesztgették.
Egy kehes asztalos megpróbálta kibontani az új zászlót.
De mindent lepuskáztak.
A temetés napján öles plakátokat kentek föl a házak falára:
Aki mukkanni mer, azzal a helyszínen végezni fogunk.
S egy nyugodalmas kéz megint letakarta az indulatokat.
De ez csak a látszat volt.
Mert látatlanul minden összegyülekezett a nyomorultak bőre alatt. Családok, akiket a gyávaság és a bosszú szétkergetett, most újra meglátták egymásban az embert. Házak menedékesen nyitották a szájukat s valami új, megállíthatatlan vérkeringés indult meg a városban.
A darutollasok bombákkal és gépfegyverekkel posztoltak a sarkokon.
S a szegények utcáiban, mint egy gyökeresedő hatalom ült a csönd.
Hej! Ez már a termékeny márciusi csönd volt. A teljesedés melegágya.
Az új isten nőtt és nyújtózott belőle az agonizáló világ fölé.
Fölzsandározott utakon megindultak a koszorús szekerek.
Elöl a bekoporsózott emberrel.
S azután könnytelenül, mint akik a gyógyulás utain indultak el, a keresztények, a zsidók, a munkások és szegények födetlen fővel a meleg és szétöntött nap alatt.
Háromszázezer testvér.
A szuronyok között, mint egy föltüskézett mederben.
Hangtalanul.
Zászlótlanul.
Fájdalmatlanul.
És ilyenek voltak a zsidók és ilyenek voltak a keresztények.
Mélyhangú orgonák valahol összeorgonálták fölöttük a magasztosságot.
Háromszázezer testvér.
Öregek az élet összecsókoló melegével.
Anyák a jövendő termés reményeivel.
Gyerekek az öröm teljességével.
Zarándokoltak a bekoporsózott ember után.
A föltüskézett utakon.
S fölöttük meghabzott paripákon úsztak a rendőrök és a keresztes fejű katonatisztek.
De úgy látszott, mindez már csak a játék vége.
A lovak néha fáradtan elmerültek s ilyenkor ők gyökértelenül lengtek a fekete hullámok fölött.
Erősek tengerkedtek az erejükkel.
Bizonyos volt, hogy valahol most összemosakodtak az utak.
Az orgonák egyre érthetőbben orgonáltak s a fölszakadt hangok néha megálltak a kék hegyek fölött, mint valami csodálatos táblák:
A vakok ma elérkeznek a világosság forrásaihoz.
S a kék hegyekre processziósan fölsereglettek a gyerekek.
Valaki azt mondta:
Megtaláltuk magunkat az öregasszonynál s holnap összetalálkozunk minden szétkergetett testvérünkkel az igazságban!
Aztán határtalanul fölnevettek, mint akik egészségesen hazaérkeztek.
Beleugrottak az orgonákba és mindenkinek érthetően énekelni kezdtek a tápászkodó város fölött:
Mi az erő fiai vagyunk.
Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az űrben,
mint a vándorló meteorok és a kicsépelt búzaszemek.
Ó testvér! Testvér!
Mi értjük egymást rettenetesen.
Valahonnan rokoni kiáltások szaladtak föl, mint a spirális fúrók.
A hamuszürke köd sebesen fölszakadt.
Tiszta szemeinkből kiestek a partok.
Hitek máglyáznak.
Máglyák énekelnek.
Cél! Cél!
A város fölött vörös csillagokat esőztek az orgonák.
Ekkor már senki sem hitt a kurzus szentségében.
Valahonnan elindult az igazságos ember.
S a szegények karjaiban újra fölébredt a könyörtelen erő.
Ó megtalált fiatal testvéreim!