2014. 09. 13.
MÁGLYÁK ÉNEKELNEK 3.
2014.09.13
Tornyokban vihar elé kongattak a harangok.
Kalitkás viskók kiordították a lázadókat. Pillanatok beledagadtak az örökkévalóságba.
Asszonyok fúriáskodtak. Csillagok vérző szemeket csillogtak. Férfiak hátraszegték a járomba varasodott nyakukat. S a fekete föld mennydörgött a rohanó csizmák alatt.
Emberek! Emberek! Emberek!
De csak a bamba hold sárgult az űrben.
A falu pedig tengerkedőn zuhogott a sínek felé.
Harangok még mindig kongattak.
S a páncélvonatból ekkor ötven acélgolyót furulyáztak szét a bőrkabátos legények.
A szakállas ember kicsattant:
Dögölni!
De a falu keresztültengerkedett a hulláin.
S a szakállas ember még parancsolóbban:
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
A toronyból kiröpült egy jelzőrakéta.
Valaki átlőtt tüdejű szolga fölkínlódta a kezeit:
Megadjuk magunkat!
De az asszonyok elharapták a logika láncait. Haldoklók bukfenceztek az acélgolyók után.
Ők még pergették eszelősségüket. A halál örült a gesztusainak és aratott.
Új lendület.
Aztán az egész összecsuklott, mint egy partraszaladt hullám.
A szakállas ember hadisarcot számított ki a falura.
Az űr könnyeket virradt.
És megint elülről.
A napok kitárulkoztak, mint valami egymásba teremtett poklok. Parancsoló és jelentő sürgönyök karvalykodtak a vörös határok között.
Zászlók lealázkodtak, zászlók fölujjongtak.
S valami ezerfejű szervezet csak azért született meg a púpos diák mellett, hogy letenyerelje a titoktalan titkokat.
A tanács most az ellenforradalmi kormány megbuktatásán dolgozott.
Az elnök már a 135-ik expozéját szónokolta.
A levegőbe s csak azért, hogy a falak belesápadjanak és a tér vísszaekhózza a hangját.
Mert, akik gondolkodni tudtak, azok mind azt gondolták: ha van ellenforradalmi kormány, mit ér az ellen a legszebb távszónoklat is.
Csak néhány pápaszemes fiatalember törte kerékbe az eszét az újságokban. A forradalmat énekelték speciálisan orthodox kottákról, de néha még így is kilólábazott a húsz esztendejük.
A szakszervezet talmudistái ilyenkor végigöntötték rajtuk a nevettető jelzőket.
Egy csupaszáj hetilapszerkesztő jövendő minisztersége felé domborította magát a jobboldalról.
És ekkor mindent lehetett. Lehetett fehéret és lehetett vöröset. Mert ekkor földrengés bujkált az összekovácsolt épület alatt.
A szegények lelke, mert azok még mindig szegények voltak, értelmetlenül dadogott a kapuk előtt.
A gazdagok rafinériája, mert azok még mindig gazdagok voltak, undor nélkül magára emelte a kerítők arcát.
S az üres boltok előtt fölzokogott az éhség.
Megint az asszonyok. A gazdagok és a szegények. A gazdagok dekoratív szomorúsága előzködött a szegények mély szomorúságával.
A gazdagok hájassága alá mentett tüdőkből azt mondták:
Se kenyér! Se tej! Se gyufa! Úristen, megint csak mi az együgyű munkások. Belehalunk ezekbe a szörnyű napokba!
S a szegények belevakultak a gyűlölködés kórusába:
Ezek is a munkásságot akarják becsapni! Nem engedjük magunkat becsapni!!
A fekete színek nőttek s a megkevert fejekben széttüskézett a tagadás.
Az ellenforradalmi kormány keresztény ígéreteket csempészett át a határokon.
Megszállott hisztérikák most a fehér galambról áradoztak.
Forradalmi törvényszékek pedig törvénykeztek.
A mérleg veszettül himbált.
Vörös! Fehér! Fekete! Fehér! Vörös! Fekete!
Vörös! Vörös! Vörös!
Senki sem látott át a pillanaton.
A púpos diák lelkesülten kidolgozta magát önmagából.
A lány féltő hajnalokat sírt a zivataros faluk fölé.
S a szakállas ember szentgyörgyködött a hiábavalóság sodrában.
Terhes szekerek vándoroltak az éhes város felé.
De az igazság maradék nélkül kivágta a szívét. A nap felhőkormokból világított. S az apák elárulták a fiaikat s a lányok elárulták az anyjukat.
Valakinek jönni kellett volna, aki ismeri a maradandóság törvényét.
Csak a káosz.
A szakállas ember mindenütt fölmutatta a testvéri lelkét.
De a falu szemei menthetetlenül megvakultak és a falu fülei menthetetlenül megsüketültek.
Csak fogak voltak. Csak körmök voltak. Csak fegyverek voltak.
Valahol a bolondulni tudó nyájra spekulált az ellenforradalmi kormány.
Valahol az ígéret szent hegyére akarta magát földolgozni a forradalmi tanács.
S itt kifakadt a babiloni nyelvzavar.
Fák kék hullákat rügyeztek.
Hatéves gyerekek szemei meglátták a pusztulás sárga országútját.
A szakállas ember kibontotta magát a reménytelen estékben:
Miért? Miért így? Miért kell a halálnak utánam maradni, mikor én a szeretettel akarok járni?!
S a szél megint rátolta a fekete táblákat.
Akik mindent erre az egyetlen kártyára tettek föl, azok elojtották a menekülés lámpáit: mindhalálig! Gyárakban fölállították az utolsó menetszázadokat. S a véletlenek még mindig ígértek valami fantasztikus lehetőséget.
Kitartani hát! Kitartani!
A hasas újságíró most tarkán s valami löttyedt napóleon maszk alatt nyilatkozott meg a Katona-mezőn:
Életeteket is a forradalom életéért! Nézzetek magatokba, a világforradalom pionírjai vagytok s veletek él vagy veletek törik össze az új világ arca. Halált vethettek, és életet vethettek magatok köré. De ki akarhatna itt választást csinálni?
Az emberek összegerendázták a maradék erejüket:
A történelem választott ki bennünket!
Az újságíró harsogtatta a napóleonságát:
Menni! Menni! Menni!
És hanyattestek a tétovaság falai s a lélek nyugalma lobogott, mint az olajjal etetett tűz.<
Valaki azt mondta:
Mi most a világosság parancsait teljesítjük be!
S valami pillanatnyi hajnal csakugyan végighasadt az országon.
De a föltornyolt indulatok szájaztak: mindez már csak a felelőtlenség játéka. Gyárak fenntartás nélkül aludni kezdtek.
Csomók utakat csomóztak. Néhány erdő elveszett a faínségben.
S valaki a gyűlölködés ízét keverte el a kenyér piros héja alatt.
A határokon megint megkapaszkodtak a frontok.
De ugyanekkor pogromra éhes cédulák estek le a vízfejűek asztalára.
Valaki, mintha kiválaszthatatlanul összekavarta volna az Igent és a Nemet. A várakozás barlangszájában ült minden. És nem volt itt az Ember, aki föl tudta volna emelni a rendtevés ostorát.
Néhány mániákus pedig belevetette magát a káoszba:
Isten! Isten!
A szakállas ember gyújtogatta magát a szédült faluk előtt:
Emberek! Emberek! Emberek!
De csak a süket tagadás éjszakázott mindenütt. Hová megérkezett, ott szétpozdorjázott az őrület s ahonnan elment, ott újra fölágaskodott a fehér hullám. Már csak az órák rendszertelen járásán múlott minden.
Napok könyörtelen láncot csikorogtak.
Némelyek még tisztára mosakodtak az önzetlenség forrásainál, de maradék nélkül már ezek sem tudták fölgöngyölíteni a gyanakvás uszályát.
Az elnök, hogy megmutassa a taktikai képességeit, fújni kezdte a jobboldal nótáját.
S a fekete utcákban ekkor tőrös lángokat kiáltott az éhség.
Mert a palotás házakban már születendő volt a pusztulás.
Kereskedők csak bizonyos kamrák felé csatornázták el a dugott áruikat.
Hajnalok nem tudtak fölhasadni. Kövér asszonyok belesírták magukat a sovány asszonyokba és így ordítottak ki a zavaros szemeikből:
Mi gyönge asszonyok vagyunk! Húst agyatok! Tejet agyatok! Puha gyolcsot adjatok! Mi az egész nemzedék anyja vagyunk!
Ez a kielégíthetetlenség zsoltára volt.
De a hegyoldalra tolt villákban fehér ágyakon még pirították magukat a szegénység gyerekei.
Fiúk és lányok.
S ők észrevétlenül magukba kamrázták az ajándékozó időt.
Az ő hangjuk még néha átpántlikázott a reménytelenség egén.
S valakinek ilyenkor istenerővel sikerült egyenesbe támogatni a falakat.
Nincs megállás!
Az elnök extázisba kergette magát az ötszázak ülésén.
Világforradalom!
Valakiből kiszakadt egy vénasszonyos sóhajtás.
Eltikkadt szemek úsztak a padok fölött.
De ő ügyesen a kétségek fölé tornázta magát:
Győzni fogunk, mert győznünk kell a világ proletariátusa nevében. Az összesség testvéri megmozdulásáról van most szó. Mi az idők kiválasztott fiai vagyunk s csak napokon múlik, hogy fölgyulladjon körülöttünk a világ minden nyomorúsága. Nekünk előre kell mennünk, ez a mi sors-rendeltetésünk s aki gyáván vagy gonoszul elibünk áll, azt könyörtelenül letiporjuk.
A púpos diák lobogtatta a fanatizmusát:
Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!
S kint ekkor itt is, ott is meghasadt a csönd.
Az elnök tovább gombolyította a frázisait.
A sárga téglaketrecekből elindultak a főkolomposok.
Utcák keverték a rohanást. Emberek arcára fölszaladt a lárva. Emberek arcáról leesett a lárva. Valaki értelmetlen szavakat kiabált a telefonba. S néhány egyenruhás kamasz rózsaszínű pátosszal kezet csókolt az anyjának.
Az ötszázak ülésén ebédidő nélkül áttértek a pénzügyi kérdésre. Egy kenderszőke emberke a valuta megjavítási lehetőségéről értekezett. S a teljhatalmú városparancsnok most észrevétlenül kicsúszott az ajtón.
Valahonnan, mintha ágyúk döcögését lehetett volna hallani.
A boltok előtt fekete sorokban kígyósodtak az asszonyok.
Percek ólmos testtel estek le a tornyokból.
És minden belesúlyosult az ólomba.
A levegő. A hang. A fény. A hő.
És a formák is elvesztették éles határvonalaikat. Sokáig, mintha az ég és föld találkozása fenyegetett volna. Csak a körutak vetettek föl néhány elevenebb gesztust, de ezeknek sem lehetett megismerni az igazi érI. kötet 119telmét. Később strucclábú alakok hasogatták föl az utcákat. Kicsiny örömtüzek fölött kérdőjelek ültek a szemeikben. Mintha tolvajkodnának a levegőből. Mikor egymáshoz küldték a karjaikat, három ujjuk jelesen elveszett a tenyerükben s azt mondták:
A galambok kiröpülnek…
A boltok előtt pedig a lárvás asszonyok:
A munkásság már nem tűrheti soká ezt a megkínoztatást.
Ha valakinek meglett volna a tisztavizű szeme, most megláthatta volna az akarat szétfiadzó erejét.
A bazilika előtt egy elmaszkírozott pap leejtette az irattáskáját. S néhány pillanat múlva az emberek kezébe, senkisem tudta honnan, belerepült egy cédula:
Jézus fehér bárányai! Elérkezett a leszámolás órája.
Mintha száz helyen egyszerre késelték volna meg, fölordított a vörös város:
Ellenforradalom!
Néhány bélyeges legény égig kiáltotta a rémületét:
Fegyverbe! Fegyverbe!
De a fölszakadt káosz ekkor már magába nyelt minden különvalót.
Az összekötő hídnál egy vörösőr észrevette az első monitort.
Fehér zászlókkal.
Aztán még egy és még egy és még egy és még egy.
Odvas száj volt fölöttük az ég.
S ők roppant tarajú kakasok, ringatóztak a halálos város alá.
Valaki telefonálni akart, a központ nem vette föl a kapcsolást.
Zabolátlan lélektüzek pattogtak föl az utcákon.
Autók röpültek.
Harangok megoldották a nyelvüket.
Néhány gyereket fölmorzsoltak a kerekek.
Színek szédülést peregtek.
Üzletek elbújtak az alattomosságukban.
A Ludovikában riadóba csattantak a kürtösök.
Házmesterek cibálni kezdték a vörös zászlókat.
Tisztán azonban még senki sem látta a dolgok rendjét.
Könyörületesség fiatal fái virágoztak.
Röpiratok. Akarattal kevert aknák. Jeligék, amelyeket egyre többen kezdenek megérteni.
S az ötszázak tanácsán még mindig szónokolt a kenderhajú emberke:
És indítványozom a bélyeggyűjtemények rekvirálását!
Valaki fölszakította az ajtót:
Az ellenforradalom!
Mintha mindenki elvesztette volna a fejét.
A rekedt kiáltás keresztül repesztette a levegőt s aztán testesen megállt a padok fölött.
A pillanat összetörött a csöndben.
Ablakok megmutatták a nekifeküdt monitorokat.
Egy kancsalszemű meghülyülten csodálkozott:
Fehér zászlók alatt!?
Az első hajón mennydörgött a parancsnok:
Teljes gőzzel!!
Szócsövek huhogtak.
A parthoz kötött uszályokra is fölszaladtak a fehér zászlók. Egy megbízható monitor, mint támadó kifutott a kikötőből, s a vízen egyszerre az is fehér lett.
Teljes fényű nap megmutatta a pusztulás száját.
Legelőször a púpos diák találta meg magát.
S aztán egyszerre:
Fegyverbe! Fegyverbe!
De valaki, mintha gyámoltalanul elsírta volna magát:
Kikapcsolták a telefont!
A púpos diák a gyári őrségért ordítozott.
De hiába.
Mert senkisem találta a teljhatalmú városparancsnokot.
S a város ekkor már fölnyüzsgött eszetlenül.
A házak fehér embereket löktek ki magukból. A fehér emberek fehér zászlókat cipeltek a gomblyukukban.
Utcák erre-arra cibálták a szétbomlott fehérséget.
Eszelős szemek és eszelős fülek várták a könyörtelen jelet a víz felől.
Ezalatt a munícióraktár mögött ismeretlen tettesek lemészárolták az őrséget.
Hat óra.
A kerületi munkástanácsok fölszippantották szétriadt tagjaikat.
Autók elszánt futárokat röpítettek roppant gránátok között.
Elbolondított asszonyok le akarták harapni a megigazult férfiak lábait.
A monitorok leadták az első lövést.
És ekkor egyszerre összegubancolódott a város.
A tanácsházról gyökérig leporzott az erkély.
Az ötszáz ember logika nélkül mentette magát a falak közül.
Ágyú. Gépfegyver. Revolverek.
Bűzlő alkonyat vonított az utcákban.
A púpos diák fölszuronyozott fegyverrel dirigált:
Barikádra!
Valahol a külvárosokban sírtak és üvöltöttek a gyárkürtök. Az ég ekkor már ereszkedett a föld felé. S a köves utakon földöcögtek az acélsörényes kígyók.
Gyárak, műhelyek és irodák vörös fiai kihozták áldozásra az életüket.
A tanácsház előtt söpörtek a golyószórók.
A monitorok kimennydörögték a közeli házak ablakait.
De föltelett az éjszaka és ez eligazította a mérleget.
És ekkor csodálatosan már a városparancsnok is a helyén volt.
Mindenki a helyén volt.
A félelem és a győzelem misztikus jelei ragyogtak.
Néhányan még nem tudták megállítani magukat a rohamban, néhányan még szétszórták a drága vérüket.
Különben minden belehasalt az éjszakába.
Az éjszaka bársonylott, mint a fájdalmas tó.
De az órák irgalmatlanul tovább zöcskölték az időt.
A szörnyű feketeségben alig lehetett hallani azt az artikulátlan ordítást, amely a határok vonaglásától szakadt a város felé.
Valaki Erős meglökte a frontokat.
Súlyos drapériák alatt nyüzsögtek a széthulló seregek.
Rombolás. Pusztulás. Születés.
Egy egész világ remegett hideglelősen az éjszaka bundájában.
Úristen! Úristen!
S az emberek fejéből többé nem lehetett kitörülni az ellenforradalom lehetőségét.
Megint eljön és győzni fog!
Némelyek, hogy minden eshetőségre készen legyenek különféle amuletteket szallagoztak a nyakukba.
Javulásra tért tolvajoknak újra megenyvesedtek az ujjaik.
Pálinkamérők jópénzért megreszkírozták a fejüket.
S a nyilvánosházak zongorái körül terveket főztek a morál fehér lovagjai.
Mindenki hitte megint el fog jönni a törvénykező nap és akkor jaj lesz azoknak, akik alulmaradnak.
És mindez a vidéken már valóságnak élt az emberek szívében s a szemek az összeomlás pontos dátumát rejtegették.
Mindenki a bujdosó királyról beszélt s az elrejtett gabonáról amit félteni kezdtek a csírázástól.
De jönnek az ellenséges ország katonái s azok meg fognak váltani bennünket.
Egy golyvás öreg nyöszörgött az emlékein át:
Ó ki tudja, azokban is nem-e az ördög lakik!
Hát lehet veszedelmesebb valaki annál, mint aki azt mondja: mit a király és mit az isten! Ezeknek kelevény van a lelkükben és megéheztek a vagyonunkra.
A szegények se szeretik őket.
Csak a gonoszok szeretik őket.
Meg az istentagadók szeretik őket.
A szakállas ember pedig járta a halálszagú utakat s hogy a zsugoriak meglágyuljanak s a látók lássanak újra és újra kiprédikálta a lelkét:
Testvérek!
S az emberek csak néztek rá sötét állati szemeikkel és véresre harapták az ajkukat, hogy ki ne forrjon közülök az átok.
De ahogy magukra maradtak leomoltak a szent mécsek alá és fanatikusan imádkoztak az isten kegyetlen ostoráért.
Az öreg asszonyokat lidérces álomlátások gyötörték szüntelenül.
Egy főpapi küldönc bizalmas körrendelettel futkározott a plébániák között.
Kórházak nyavalyásainak azt mondták az apácák:
Imádkozzatok, mert közeledik az utolsó nap s az egész világ elpusztul a fölforgatók bűneiben.
A becsületességhez szorított üzleteseknek már savósodni kezdett a vérük s minden feléjük tévedt embernek a jólét közeli lehetőségéről meséltek.
Ó, de hol vannak itt azok az apák és azok az anyák, akik ezeket a gazembereket letörnék?!
Az ország terhes volt a holnap testével s minden száz ember közül legalább kilencvenöt már hitte, ezek után csak a pocsolyákba visszafordulás jöhet.
Voltak napvilágra mentett szolgák, akik előkaparták a régi gazdájukat és sírva fakadtak előttük, mint az éjszakába maradt gyerekek.
Szánjatok meg bennünket.
Irgalom! Irgalom!
Asszonyok sakálosan üvöltöttek az üres boltok előtt:
Akasztófára a tanácskozó kutyákkal!
A kormányzótanács a fuldoklók életösztönével tartotta magát.
Hogy mindennek elejét vegyék, ingyen könyveket nyomattak a testvériség értelméről s a munkanélküliek jövedelmét majdnem egyenlőre emelték a dolgozók fizetésével.
De a megbokrosodott asszonyok poklot ordítoztak s a könnyű bankókat beleeregették a szélbe.
Papok összezagyválták a tömegek lelkét. Bűnbocsánatot hirdettek. S panaszkodó, csámpás prosszessziókat vezettek át a megtépett utcákon.
Isten báránya ki elveszed a világ bűneit.
Könyörögj érettünk!
Reggelenként kanálisszájú plakátok bűzlöttek le a falakról:
A zsidók keresztény vérben áztatják a lábaikat!
Fehér testvérek, ne engedjük a kereszt meggyalázását!!
A tanácsházban bordélyt rendeztek be a véres szájú biztosok!
Ilyen hullámok még nem táncoltak soha ezen a földön.
A városok így nem vesztették el önmagukat. S így még a faluk sem vesztették el magukat soha.
A szakállas ember vérző, futásra mart zsidókkal találkozott az országúton.
Ments meg bennünket a haláltól!
Nekik akarta adni az erejét.
De azok tovább szaladtak a vérző szívükkel.
Mezítelen gyerekek átfutottak az éjszaka barlangjain.
És megint elülről.
Valaki ekkor szabályos ívben egy kénszínű hálót vontatott föl az ország fölé.
Érezni lehetett, amint a levegő lassan, lassan testessé sűrűsödik.
A tanácsházban nappalokat és éjszakákat egyszínűvé dolgozták a fanatikusok.
Tovább! tovább!
De ez a hang elveszett a kiteljesedett hálóban. Mert ez a háló az általános rémület összefelhőzése volt. S ezen kívül már alig is tartotta meg valami a törvényesség formáját.
Világok sírnak. Forradalmak zokognak.
A pusztulás kinyitotta nagy istenszáját a dolgok fölött.
Remélni. Verekedni. Kétségbeesni.
Ó! Ó!
Napok fájdalmasan egymásra omlottak, mint a kenyértelen testvérek.
Hidak nyirkos boltozatai alatt megvárták egymást az éjszakák.
S ha valaki lámpával akart takaródzani a rémülete elől, azt lámpástól együtt megette a rémület.
S ha valaki füttyszóval akarta elűzni a rémületét, azt füttyöstül együtt megette a rémület.
S ha valaki részegségbe menekült a rémülete elől, azt részegségével együtt megette a rémület.
Mert ez most az élet egyetlen formája volt.
S a papok felelőtlen hókuszpókusza.
És néhány újságíró hiénáskodása a régi szemetek körül.
A határokon pedig felgöngyölődtek a frontok. Üres muníciós vonatok zakatoltak visszafelé. Széthullott seregek törvényt ültek az ellentálló falukon.
S a parancsok már nem voltak parancsok, csak rémítő ordítások egy elfülledt barlangban.
Az idő mérföldesen járt a kalendáriumi dátumok között.
Valaki még egyszer kiadta a jelszót:
Bízzunk a világforradalomban!
De nyomban fölrémült a reménytelen kórus:
Az ellenség már az ország közepe felé jár.
Asszonyok már nem engednek haza bennünket az elveink miatt!
S némely cinikus nagyságok vicceket kezdtek mondani a menekülés lehetőségéről.
A rémület pedig egyre csak terjeszkedett s mint valami szörnyű járványt az emberek magukba szedték a pórusaikon. S hiába voltak a bizonykodás fortisszimói, senki sem tudta megtalálni az egyenesség fonalát.
A jobboldal csalta a baloldalt s a baloldal halált vicsorgott a jobboldalra.
Néhány fanatikus listát körözött a halál kivédésére.
Ezalatt pedig jöttek az ellenséges seregek.
Szabadon és gőgösen, mint a komoly győztesek.
Félre a politikusokkal!
Néhányunk erejére támaszkodhatunk csupán. De holnap talán már ez is későn lesz!
A szakállas ember azt mondta a gyülekezetben:
Két fegyverünk volt, a boldogságot kereső hit és a boldogtalanságot legyőző erő! Egyiket se használtuk ki a maga idejében. A pusztulás szélére kellett érnetek, hogy fölébredjetek. És most! És most! De veletek vagyok. Mert én mindig azokkal megyek, akikben felhúzott kanóccal ég az élet.
A város lidérces álomban vonaglott s itt százhúsz ember egymásba lelkezte az új harcot.
Utolsó leheletünkig a proletariátusért!
Vörös szógalambok röpködtek a falak között.
Avizálni a gyárakat!
De valaki ekkor már hiányzott a teremből.
Mintha minden elvesztette volna az egy igaz arcát.
A bőrkabátos legények két forradalmi tisztet a folyóba öltek ezen az éjszakán.
A legbátrabbak fejében is elmerültek a kivezető utak.
Mindenütt a kétszínűség lámpái árulkodtak.
Csak a spekuláció. Csak a magaféltés. Csak a rémület.
Az asszonyok utolsó gyökérszálukat is kitépték a vörös életből. Boltok poklosan sötétültek.
S a megtépett férfiak hazátlanul bolyongtak a kénszagú utcákon.
Mert a kénsárga háló ekkor már eget és földet kérlelhetetlenül összeakasztott.
S a levegő tele volt kénnel, hogy az embereken majdnem kivérzett a fulladás.
A rémület sárga képe dominált.
Az ellenséges hadsereg vezére parlamentert küldött be a város határáról.
A forradalmi tanácsban takargatás nélkül ketté szakadtak az erők.
Kitartani az utolsó emberig!
Elég volt! Elég volt! Elég volt!
Békét akarunk!
Testvérárulók!
De mindez már csak a hiábavalóság trombitása volt. A holnap formája könyörtelenül meg volt határozva. És nem voltak vágyak és nem voltak kétségek.
Az elnök gesztusok nélkül beszélt a tribünön:
Csalatkoztam bennetek. De nincsenek megbánni valóim, mert aki hisz az igazságban, az soha nem bánhatja, amit ezért az igazságért elkövetett! Testvéreim, ma elvesztettük a harcot. De mondom, az örömösek korán örülnek, mert mi holnap újra kezdjük ezt a harcot! Nekünk sorsunk van testvéreim s a kiválasztottak útján nincs megállás! Ha máma megölnek bennünket az erőben, holnap föltámadunk az igazságban!
A szavak halottak fölött zokogtak.
Percek szomorúságot pernyéztek.
Az ablakokon vérzett a délután.
Valaki kiszárnyazta magát a végzet fölé:
Kiev! Moszkva! Pétervár!
Az elnök még zengett orgonásan:
Hittem, ha halnunk kell, a barikádokon halunk! De bevégeztetett. S holnap megkezdődik rajtunk az inkvizíció.
Este volt.
A város alatt parádésra zászlózták magukat a megszálló csapatok.
Mindenki a holnapra gondolt.
A tanácsházat mintha tetőig belemártották volna a szomorúság fertőjébe.
Barátok nem mertek egymásra nézni. Valaki láthatatlanul iratokat tépdesett a zsebében.
S néhány lehasznált, elpúposodott ember takargatás nélkül sírt, mint az özvegyen maradt szerelmesek.
A szakállas ember azt gondolta a magányos sarokban:
Holnap mindent elülről!
Otthon a kétségbeesett lány nem merte ráemelni a szemeit. Ekkor pedig már semmi különös nem látszott rajta.
Jó voltál hozzám! Testvér… Ilyen asszonyt keressenek magukhoz a bántott emberek.
A lány sírt.
Kint számolatlan fegyverek durrogtak.
Bús falak között ezüstösen csengetett az éjszaka.
A szakállas ember idegen barázdák alá maszkírozta magát a tükörben.
Ez a mi sorsunk. Gyógyítani akarunk és megveretünk!
Elmész?
A szemeid elől. Mert tőled nincsenek elmenő utaim. S mennél kevesebbet látnak belőlem a szemeid, én annál közelebb leszek hozzád.
Elmész!
Elmegyek!
Reggel aranyhídjain feljött az új nap.
Az udvaron valaki eszelősen ordította a fájdalmát:
Az uramat! Az uramat!
Puskák kerepeltek.
A lány térdre csuklott a szakállas ember előtt:
Menj! Menj! Menj!
Mankósan és öregesen letolvajkodott a hátsó lépcsőkön.
Valaki üvöltve elrohant mellette s egyik lábáról nagy csöppekben hullott utána a vér.
A vörös zászlók, mint a falakból kinyitott pengék, rongyosan visszacsukódtak a kövekbe.
Sárgán reflektorozott a nap.
Utcák ájultan szétterültek.
Itt-ott menekülő emberek vágták át a perspektívát.
Páncélvonat.
Rendőrök sintérkedő hurkokkal.
És voltak fejetlen rohanók, akik belebuktak a hurkokba.
Fájdalmak iránytalanságot ordítottak.
Kezdődött a testvértelen játék.
Egy gerinctelen író Vatermörder-gallérban és fehér zászlóval új gyökeret fogott a centrumban.
13Normal021falsefalsefalseHUX-NONEX-NONEMicrosoftInternetExplorer4
Tornyokban vihar elé kongattak a harangok.
Kalitkás viskók kiordították a lázadókat. Pillanatok beledagadtak az örökkévalóságba.
Asszonyok fúriáskodtak. Csillagok vérző szemeket csillogtak. Férfiak hátraszegték a járomba varasodott nyakukat. S a fekete föld mennydörgött a rohanó csizmák alatt.
Emberek! Emberek! Emberek!
De csak a bamba hold sárgult az űrben.
A falu pedig tengerkedőn zuhogott a sínek felé.
Harangok még mindig kongattak.
S a páncélvonatból ekkor ötven acélgolyót furulyáztak szét a bőrkabátos legények.
A szakállas ember kicsattant:
Dögölni!
De a falu keresztültengerkedett a hulláin.
S a szakállas ember még parancsolóbban:
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
A toronyból kiröpült egy jelzőrakéta.
Valaki átlőtt tüdejű szolga fölkínlódta a kezeit:
Megadjuk magunkat!
De az asszonyok elharapták a logika láncait. Haldoklók bukfenceztek az acélgolyók után.
Ők még pergették eszelősségüket. A halál örült a gesztusainak és aratott.
Új lendület.
Aztán az egész összecsuklott, mint egy partraszaladt hullám.
A szakállas ember hadisarcot számított ki a falura.
Az űr könnyeket virradt.
És megint elülről.
A napok kitárulkoztak, mint valami egymásba teremtett poklok. Parancsoló és jelentő sürgönyök karvalykodtak a vörös határok között.
Zászlók lealázkodtak, zászlók fölujjongtak.
S valami ezerfejű szervezet csak azért született meg a púpos diák mellett, hogy letenyerelje a titoktalan titkokat.
A tanács most az ellenforradalmi kormány megbuktatásán dolgozott.
Az elnök már a 135-ik expozéját szónokolta.
A levegőbe s csak azért, hogy a falak belesápadjanak és a tér vísszaekhózza a hangját.
Mert, akik gondolkodni tudtak, azok mind azt gondolták: ha van ellenforradalmi kormány, mit ér az ellen a legszebb távszónoklat is.
Csak néhány pápaszemes fiatalember törte kerékbe az eszét az újságokban. A forradalmat énekelték speciálisan orthodox kottákról, de néha még így is kilólábazott a húsz esztendejük.
A szakszervezet talmudistái ilyenkor végigöntötték rajtuk a nevettető jelzőket.
Egy csupaszáj hetilapszerkesztő jövendő minisztersége felé domborította magát a jobboldalról.
És ekkor mindent lehetett. Lehetett fehéret és lehetett vöröset. Mert ekkor földrengés bujkált az összekovácsolt épület alatt.
A szegények lelke, mert azok még mindig szegények voltak, értelmetlenül dadogott a kapuk előtt.
A gazdagok rafinériája, mert azok még mindig gazdagok voltak, undor nélkül magára emelte a kerítők arcát.
S az üres boltok előtt fölzokogott az éhség.
Megint az asszonyok. A gazdagok és a szegények. A gazdagok dekoratív szomorúsága előzködött a szegények mély szomorúságával.
A gazdagok hájassága alá mentett tüdőkből azt mondták:
Se kenyér! Se tej! Se gyufa! Úristen, megint csak mi az együgyű munkások. Belehalunk ezekbe a szörnyű napokba!
S a szegények belevakultak a gyűlölködés kórusába:
Ezek is a munkásságot akarják becsapni! Nem engedjük magunkat becsapni!!
A fekete színek nőttek s a megkevert fejekben széttüskézett a tagadás.
Az ellenforradalmi kormány keresztény ígéreteket csempészett át a határokon.
Megszállott hisztérikák most a fehér galambról áradoztak.
Forradalmi törvényszékek pedig törvénykeztek.
A mérleg veszettül himbált.
Vörös! Fehér! Fekete! Fehér! Vörös! Fekete!
Vörös! Vörös! Vörös!
Senki sem látott át a pillanaton.
A púpos diák lelkesülten kidolgozta magát önmagából.
A lány féltő hajnalokat sírt a zivataros faluk fölé.
S a szakállas ember szentgyörgyködött a hiábavalóság sodrában.
Terhes szekerek vándoroltak az éhes város felé.
De az igazság maradék nélkül kivágta a szívét. A nap felhőkormokból világított. S az apák elárulták a fiaikat s a lányok elárulták az anyjukat.
Valakinek jönni kellett volna, aki ismeri a maradandóság törvényét.
Csak a káosz.
A szakállas ember mindenütt fölmutatta a testvéri lelkét.
De a falu szemei menthetetlenül megvakultak és a falu fülei menthetetlenül megsüketültek.
Csak fogak voltak. Csak körmök voltak. Csak fegyverek voltak.
Valahol a bolondulni tudó nyájra spekulált az ellenforradalmi kormány.
Valahol az ígéret szent hegyére akarta magát földolgozni a forradalmi tanács.
S itt kifakadt a babiloni nyelvzavar.
Fák kék hullákat rügyeztek.
Hatéves gyerekek szemei meglátták a pusztulás sárga országútját.
A szakállas ember kibontotta magát a reménytelen estékben:
Miért? Miért így? Miért kell a halálnak utánam maradni, mikor én a szeretettel akarok járni?!
S a szél megint rátolta a fekete táblákat.
Akik mindent erre az egyetlen kártyára tettek föl, azok elojtották a menekülés lámpáit: mindhalálig! Gyárakban fölállították az utolsó menetszázadokat. S a véletlenek még mindig ígértek valami fantasztikus lehetőséget.
Kitartani hát! Kitartani!
A hasas újságíró most tarkán s valami löttyedt napóleon maszk alatt nyilatkozott meg a Katona-mezőn:
Életeteket is a forradalom életéért! Nézzetek magatokba, a világforradalom pionírjai vagytok s veletek él vagy veletek törik össze az új világ arca. Halált vethettek, és életet vethettek magatok köré. De ki akarhatna itt választást csinálni?
Az emberek összegerendázták a maradék erejüket:
A történelem választott ki bennünket!
Az újságíró harsogtatta a napóleonságát:
Menni! Menni! Menni!
És hanyattestek a tétovaság falai s a lélek nyugalma lobogott, mint az olajjal etetett tűz.
Valaki azt mondta:
Mi most a világosság parancsait teljesítjük be!
S valami pillanatnyi hajnal csakugyan végighasadt az országon.
De a föltornyolt indulatok szájaztak: mindez már csak a felelőtlenség játéka. Gyárak fenntartás nélkül aludni kezdtek.
Csomók utakat csomóztak. Néhány erdő elveszett a faínségben.
S valaki a gyűlölködés ízét keverte el a kenyér piros héja alatt.
A határokon megint megkapaszkodtak a frontok.
De ugyanekkor pogromra éhes cédulák estek le a vízfejűek asztalára.
Valaki, mintha kiválaszthatatlanul összekavarta volna az Igent és a Nemet. A várakozás barlangszájában ült minden. És nem volt itt az Ember, aki föl tudta volna emelni a rendtevés ostorát.
Néhány mániákus pedig belevetette magát a káoszba:
Isten! Isten!
A szakállas ember gyújtogatta magát a szédült faluk előtt:
Emberek! Emberek! Emberek!
De csak a süket tagadás éjszakázott mindenütt. Hová megérkezett, ott szétpozdorjázott az őrület s ahonnan elment, ott újra fölágaskodott a fehér hullám. Már csak az órák rendszertelen járásán múlott minden.
Napok könyörtelen láncot csikorogtak.
Némelyek még tisztára mosakodtak az önzetlenség forrásainál, de maradék nélkül már ezek sem tudták fölgöngyölíteni a gyanakvás uszályát.
Az elnök, hogy megmutassa a taktikai képességeit, fújni kezdte a jobboldal nótáját.
S a fekete utcákban ekkor tőrös lángokat kiáltott az éhség.
Mert a palotás házakban már születendő volt a pusztulás.
Kereskedők csak bizonyos kamrák felé csatornázták el a dugott áruikat.
Hajnalok nem tudtak fölhasadni. Kövér asszonyok belesírták magukat a sovány asszonyokba és így ordítottak ki a zavaros szemeikből:
Mi gyönge asszonyok vagyunk! Húst agyatok! Tejet agyatok! Puha gyolcsot adjatok! Mi az egész nemzedék anyja vagyunk!
Ez a kielégíthetetlenség zsoltára volt.
De a hegyoldalra tolt villákban fehér ágyakon még pirították magukat a szegénység gyerekei.
Fiúk és lányok.
S ők észrevétlenül magukba kamrázták az ajándékozó időt.
Az ő hangjuk még néha átpántlikázott a reménytelenség egén.
S valakinek ilyenkor istenerővel sikerült egyenesbe támogatni a falakat.
Nincs megállás!
Az elnök extázisba kergette magát az ötszázak ülésén.
Világforradalom!
Valakiből kiszakadt egy vénasszonyos sóhajtás.
Eltikkadt szemek úsztak a padok fölött.
De ő ügyesen a kétségek fölé tornázta magát:
Győzni fogunk, mert győznünk kell a világ proletariátusa nevében. Az összesség testvéri megmozdulásáról van most szó. Mi az idők kiválasztott fiai vagyunk s csak napokon múlik, hogy fölgyulladjon körülöttünk a világ minden nyomorúsága. Nekünk előre kell mennünk, ez a mi sors-rendeltetésünk s aki gyáván vagy gonoszul elibünk áll, azt könyörtelenül letiporjuk.
A púpos diák lobogtatta a fanatizmusát:
Mert aki élni akar, az merjen meghalni is az életért!
S kint ekkor itt is, ott is meghasadt a csönd.
Az elnök tovább gombolyította a frázisait.
A sárga téglaketrecekből elindultak a főkolomposok.
Utcák keverték a rohanást. Emberek arcára fölszaladt a lárva. Emberek arcáról leesett a lárva. Valaki értelmetlen szavakat kiabált a telefonba. S néhány egyenruhás kamasz rózsaszínű pátosszal kezet csókolt az anyjának.
Az ötszázak ülésén ebédidő nélkül áttértek a pénzügyi kérdésre. Egy kenderszőke emberke a valuta megjavítási lehetőségéről értekezett. S a teljhatalmú városparancsnok most észrevétlenül kicsúszott az ajtón.
Valahonnan, mintha ágyúk döcögését lehetett volna hallani.
A boltok előtt fekete sorokban kígyósodtak az asszonyok.
Percek ólmos testtel estek le a tornyokból.
És minden belesúlyosult az ólomba.
A levegő. A hang. A fény. A hő.
És a formák is elvesztették éles határvonalaikat. Sokáig, mintha az ég és föld találkozása fenyegetett volna. Csak a körutak vetettek föl néhány elevenebb gesztust, de ezeknek sem lehetett megismerni az igazi érI. kötet 119telmét. Később strucclábú alakok hasogatták föl az utcákat. Kicsiny örömtüzek fölött kérdőjelek ültek a szemeikben. Mintha tolvajkodnának a levegőből. Mikor egymáshoz küldték a karjaikat, három ujjuk jelesen elveszett a tenyerükben s azt mondták:
A galambok kiröpülnek…
A boltok előtt pedig a lárvás asszonyok:
A munkásság már nem tűrheti soká ezt a megkínoztatást.
Ha valakinek meglett volna a tisztavizű szeme, most megláthatta volna az akarat szétfiadzó erejét.
A bazilika előtt egy elmaszkírozott pap leejtette az irattáskáját. S néhány pillanat múlva az emberek kezébe, senkisem tudta honnan, belerepült egy cédula:
Jézus fehér bárányai! Elérkezett a leszámolás órája.
Mintha száz helyen egyszerre késelték volna meg, fölordított a vörös város:
Ellenforradalom!
Néhány bélyeges legény égig kiáltotta a rémületét:
Fegyverbe! Fegyverbe!
De a fölszakadt káosz ekkor már magába nyelt minden különvalót.
Az összekötő hídnál egy vörösőr észrevette az első monitort.
Fehér zászlókkal.
Aztán még egy és még egy és még egy és még egy.
Odvas száj volt fölöttük az ég.
S ők roppant tarajú kakasok, ringatóztak a halálos város alá.
Valaki telefonálni akart, a központ nem vette föl a kapcsolást.
Zabolátlan lélektüzek pattogtak föl az utcákon.
Autók röpültek.
Harangok megoldották a nyelvüket.
Néhány gyereket fölmorzsoltak a kerekek.
Színek szédülést peregtek.
Üzletek elbújtak az alattomosságukban.
A Ludovikában riadóba csattantak a kürtösök.
Házmesterek cibálni kezdték a vörös zászlókat.
Tisztán azonban még senki sem látta a dolgok rendjét.
Könyörületesség fiatal fái virágoztak.
Röpiratok. Akarattal kevert aknák. Jeligék, amelyeket egyre többen kezdenek megérteni.
S az ötszázak tanácsán még mindig szónokolt a kenderhajú emberke:
És indítványozom a bélyeggyűjtemények rekvirálását!
Valaki fölszakította az ajtót:
Az ellenforradalom!
Mintha mindenki elvesztette volna a fejét.
A rekedt kiáltás keresztül repesztette a levegőt s aztán testesen megállt a padok fölött.
A pillanat összetörött a csöndben.
Ablakok megmutatták a nekifeküdt monitorokat.
Egy kancsalszemű meghülyülten csodálkozott:
Fehér zászlók alatt!?
Az első hajón mennydörgött a parancsnok:
Teljes gőzzel!!
Szócsövek huhogtak.
A parthoz kötött uszályokra is fölszaladtak a fehér zászlók. Egy megbízható monitor, mint támadó kifutott a kikötőből, s a vízen egyszerre az is fehér lett.
Teljes fényű nap megmutatta a pusztulás száját.
Legelőször a púpos diák találta meg magát.
S aztán egyszerre:
Fegyverbe! Fegyverbe!
De valaki, mintha gyámoltalanul elsírta volna magát:
Kikapcsolták a telefont!
A púpos diák a gyári őrségért ordítozott.
De hiába.
Mert senkisem találta a teljhatalmú városparancsnokot.
S a város ekkor már fölnyüzsgött eszetlenül.
A házak fehér embereket löktek ki magukból. A fehér emberek fehér zászlókat cipeltek a gomblyukukban.
Utcák erre-arra cibálták a szétbomlott fehérséget.
Eszelős szemek és eszelős fülek várták a könyörtelen jelet a víz felől.
Ezalatt a munícióraktár mögött ismeretlen tettesek lemészárolták az őrséget.
Hat óra.
A kerületi munkástanácsok fölszippantották szétriadt tagjaikat.
Autók elszánt futárokat röpítettek roppant gránátok között.
Elbolondított asszonyok le akarták harapni a megigazult férfiak lábait.
A monitorok leadták az első lövést.
És ekkor egyszerre összegubancolódott a város.
A tanácsházról gyökérig leporzott az erkély.
Az ötszáz ember logika nélkül mentette magát a falak közül.
Ágyú. Gépfegyver. Revolverek.
Bűzlő alkonyat vonított az utcákban.
A púpos diák fölszuronyozott fegyverrel dirigált:
Barikádra!
Valahol a külvárosokban sírtak és üvöltöttek a gyárkürtök. Az ég ekkor már ereszkedett a föld felé. S a köves utakon földöcögtek az acélsörényes kígyók.
Gyárak, műhelyek és irodák vörös fiai kihozták áldozásra az életüket.
A tanácsház előtt söpörtek a golyószórók.
A monitorok kimennydörögték a közeli házak ablakait.
De föltelett az éjszaka és ez eligazította a mérleget.
És ekkor csodálatosan már a városparancsnok is a helyén volt.
Mindenki a helyén volt.
A félelem és a győzelem misztikus jelei ragyogtak.
Néhányan még nem tudták megállítani magukat a rohamban, néhányan még szétszórták a drága vérüket.
Különben minden belehasalt az éjszakába.
Az éjszaka bársonylott, mint a fájdalmas tó.
De az órák irgalmatlanul tovább zöcskölték az időt.
A szörnyű feketeségben alig lehetett hallani azt az artikulátlan ordítást, amely a határok vonaglásától szakadt a város felé.
Valaki Erős meglökte a frontokat.
Súlyos drapériák alatt nyüzsögtek a széthulló seregek.
Rombolás. Pusztulás. Születés.
Egy egész világ remegett hideglelősen az éjszaka bundájában.
Úristen! Úristen!
S az emberek fejéből többé nem lehetett kitörülni az ellenforradalom lehetőségét.
Megint eljön és győzni fog!
Némelyek, hogy minden eshetőségre készen legyenek különféle amuletteket szallagoztak a nyakukba.
Javulásra tért tolvajoknak újra megenyvesedtek az ujjaik.
Pálinkamérők jópénzért megreszkírozták a fejüket.
S a nyilvánosházak zongorái körül terveket főztek a morál fehér lovagjai.
Mindenki hitte megint el fog jönni a törvénykező nap és akkor jaj lesz azoknak, akik alulmaradnak.
És mindez a vidéken már valóságnak élt az emberek szívében s a szemek az összeomlás pontos dátumát rejtegették.
Mindenki a bujdosó királyról beszélt s az elrejtett gabonáról amit félteni kezdtek a csírázástól.
De jönnek az ellenséges ország katonái s azok meg fognak váltani bennünket.
Egy golyvás öreg nyöszörgött az emlékein át:
Ó ki tudja, azokban is nem-e az ördög lakik!
Hát lehet veszedelmesebb valaki annál, mint aki azt mondja: mit a király és mit az isten! Ezeknek kelevény van a lelkükben és megéheztek a vagyonunkra.
A szegények se szeretik őket.
Csak a gonoszok szeretik őket.
Meg az istentagadók szeretik őket.
A szakállas ember pedig járta a halálszagú utakat s hogy a zsugoriak meglágyuljanak s a látók lássanak újra és újra kiprédikálta a lelkét:
Testvérek!
S az emberek csak néztek rá sötét állati szemeikkel és véresre harapták az ajkukat, hogy ki ne forrjon közülök az átok.
De ahogy magukra maradtak leomoltak a szent mécsek alá és fanatikusan imádkoztak az isten kegyetlen ostoráért.
Az öreg asszonyokat lidérces álomlátások gyötörték szüntelenül.
Egy főpapi küldönc bizalmas körrendelettel futkározott a plébániák között.
Kórházak nyavalyásainak azt mondták az apácák:
Imádkozzatok, mert közeledik az utolsó nap s az egész világ elpusztul a fölforgatók bűneiben.
A becsületességhez szorított üzleteseknek már savósodni kezdett a vérük s minden feléjük tévedt embernek a jólét közeli lehetőségéről meséltek.
Ó, de hol vannak itt azok az apák és azok az anyák, akik ezeket a gazembereket letörnék?!
Az ország terhes volt a holnap testével s minden száz ember közül legalább kilencvenöt már hitte, ezek után csak a pocsolyákba visszafordulás jöhet.
Voltak napvilágra mentett szolgák, akik előkaparták a régi gazdájukat és sírva fakadtak előttük, mint az éjszakába maradt gyerekek.
Szánjatok meg bennünket.
Irgalom! Irgalom!
Asszonyok sakálosan üvöltöttek az üres boltok előtt:
Akasztófára a tanácskozó kutyákkal!
A kormányzótanács a fuldoklók életösztönével tartotta magát.
Hogy mindennek elejét vegyék, ingyen könyveket nyomattak a testvériség értelméről s a munkanélküliek jövedelmét majdnem egyenlőre emelték a do