2014. 09. 13.
MÁGLYÁK ÉNEKELNEK 2.
2014.09.13
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
.
II.
Úgy hallatszott a beláthatón túl megszólalt valami csodálatos hangszer.
Órák szédülést orsóztak.
Városok és faluk egyetlen gesztussal kiöntötték magukat az utcára.
Mert tárulkoztak a lehetőségek. Mindenki meg akarta mutatni a tisztaságát. S a szegények azt hitték most maradék nélkül találkoztak az élettel.
Fölemelkedett utak a paloták felé kanyarodtak.
Zászlók szétkertesedtek, mint a gyümölcsbe örömösödött fák.
Nyugalom fészkelt a rohanásban.
Szekerek. Szekerek.
S a sötét külvárosok elengedték megváltott fiaikat. Csámpás bútorok tornyot remegtek a szekereken. Virágos erkélyeken fölpirosodtak az angolkóros gyerekek.
Elnyomorított kezek rábotorkáltak a hivatalok kilincseire.
Eljöttünk az élet értelméért!
Megtalált életünk értelméért jöttünk!
Éltetni akarjuk az életünket!
Eltátott szemek jól akartak lakni az áruházak gazdagságaiból. Március akaratot pipacslott. S az elkülönülés hídjai órák alatt összeroskadtak.
Valami masinás szörnyeteg, amint megtorpan, hogy szinte fölágaskodik: ez volt az ország.
Úgy látszott, mindenki az egyetlen vörös húron játszik.
De ez később tévedésnek bizonyult végzetesen.
Eszetlenül minden csak forgott és énekelt s aminek fölfelé kellett volna I. kötet 93nőnie az észrevétlenül elsülyedt. Gerinctelenek karót csempésztek a kabátjuk alá, tolvajok az új morál színeivel mázolták be az ujjaikat s a megürült hivatalok felé komák és sógorok gereblyézni kezdték a komákat és sógorokat.
És az igazság vaksága terjedt, mint az egyiptomi ragály.
A nap ígéreteket reflektorozott. Néhány entellektüel az igényesség szekere elé fogta a lelkét.
Aranyos kővályúkban forradalmas tengerészek masíroztak, mint a holnap kék vándorai.
Elszabadult autók ismeretlen héroszokkal röpültek a járdák fölött.
De senki se látta még az ígéret földjét.
1919. március 21.
A tömegből ezren és tízezren napra nyújtózták a csápjaikat.
Némelyek aszkétásan elkészültek a keresztre. De ezek a lehetőségek idétlenül eldűltek.
S az új láz modellbe akarta gyúrni a rend képét, de csak a logika hízott reménytelenül
s a legjobbak fejében is tehetetlenül zakatolt a marxi koncepció.
Csak gesztus, csak szín, csak hang.
A szakállas emberből kibeszéltek a tragédiák:
Az életért verekedtünk és belehalunk, hogy megláttuk!
Hirtelen kótyagosak öreg frázisokkal dobálóztak:
Defaitizmus! Defaitizmus!
A tömeg?
Akik kiszaladtak belőle fejetlenül:
A tömeg szabadságát akartuk s nézz ki a gáttalan utcákra!
Vigyázzatok! A tömeg csak kifejező formája lehet a forradalomnak, formáló ereje soha. Hol van a Krisztustok? Rousseautok? Tolsztojotok? A szabadság a legszigorúbb kaloda a közepességnek. A tömeget vissza kell vezetni a munkaasztalokhoz, a gépekhez, a teremtés törvényéhez. De hol van a ti Lenintek? Az új társadalmi konstruktőr?!
Mondtam még nem jött el az óra.
De ráéheztetek a hatalomra s elfelejtettétek, hogy a harc hevítése nem föltétlen a győzelem sürgetését jelenti.A mondatok befogadatlanul szétmorzsolódtak.
Némely szervük teljesen elzsibbadt az embereknek, mintha vihart lelkesedtek volna.
Napok mély vermet keringtek.
S aki cinikusan belenézett a tükörbe, az megtalálta a régi mókáit.
A púpos diák most földolgozta magát a centrumba.
Nincs megállás! – üvöltötte. – Nincs megállás!
Lent zakatolt valami elszabadult gépezet.
A forradalmi törvényszékek pedig építtették a vörös körzeteket.
Mert néha egy fordulót kihagyott a gépezet.
Véres körmű üzletesek csodálatos sülyesztőket találtak ki egy pillanat alatt. Egy bécsi hotelben valaki a levegőt akarta kiszivattyúzni az országból. Templomok borzalmat dideregetek az ürességtől.
És ilyenek történtek az elsodortak fejében:
Valaki kihúzta alóluk a földet. Mint óriás ingák lengtek ide-oda, a káoszban. Megpróbáltak néha mosolyogva belemenni a reggelbe, de rájuk tenyerelt a rémület. Úristen! a család, a törvény, a vagyon… Erőltették a szemeiket, de sehol egy pont, amiben megfogózhattak volna. Fölfelé dörgölőztek, de árva fejükben karavánkodott a család, a törvény, a vagyon… Titokban az új hódítók elé kövezték magukat, a sárga angyalok elé, akik a minden jóvolt trombitáin fognak harsonázni.
Ezalatt a gyárak, üzletek és bankok irgalmatlanul kizökkentették a gazdáikat.
S az utcákon vörös tribünökről szónokoltak a fanatikusok:
Örüljetek s a fejetekben törjétek össze a régi táblákat! Kisajátítottuk a kisajátítókat s most azé a termés aki termel! És nincs törvény, ami ezt megváltoztathatná, mert hiszen mi egyek vagyunk az új törvénnyel.
És mindenütt ilyen harangok harangoztak szüntelenül.
Bent a palotás házakban pedig mindenki körmölt és mindenki meg akarta mutatni az agyvelejét. A leghíresebbek tudták: élet vagy halál, mert a középutak használhatatlanul kifutnak az ő ujjaik közül. De csak nagyon kevesek gyújtották föl a visszafelé hidakat s voltak, akik a kétI. kötet 95séges pillanatok előtt fölismerték egymásban a rokonságot. És ezek közül egy eszelősen szaladgált a rémlátásaival:
Munkába a forradalmi törvényszéket. Ki tudja kik lehetnek köztünk! Halált a gyávákra!
Ha élni akarunk irányítani kell tudnunk a halált!
Senki sem tudta mért s mégis ez a hang lobogott a legmagasabban.
A tanács-házban összegyúrták az első rendeleteket.
Minden szó és minden mozdulat szenzáció volt. Az ügyvédi irodákat bezárták s mindenütt kivirágoztak a botlósnyelvű prókátorok. Az ország telegombásodott okoskodókkal.
Dühödt parancsok fojtogatták az alkoholt és eldugottan így részegültek az emberek:
Se munka, se pálinka! Kezd nekem ez az egész nem tetszeni.
Nem állat az ember, hogy csak folyton óbégasson.
De valaki mindig akadt, aki ütötte a mellét:
Nekem itt van az egész a kisujjamban. Csak szedje össze magát az ember!
Vége a kizsákmányolásnak, hát mit akartok még?
A legszaporább asszonyok így üvöltöttek:
A gyerekeink! Mi lesz belőlünk vénségünkre, ha elcsábítják tőlünk a gyerekeinket?!
És a megkoppasztott üzletesek vihogtak az üres pultok mögül:
Itt van a blokád! De különben semmi, semmi sincs kérem! Lehet angyalkát játszani, kérem! Lehet! Lehet!
Valami nehéz kénkőszag érződött a levegőben.
Az első tanácsülés megtömött ágyúkat glédázott föl a folyó másik partjára.
Mert tudták, valaminek meg kell tartania a régi istenképét.
De akik konkolyt tartogattak a nyelvük alatt, azoknak megkerekedett az ábrázatuk, mintha állandóan nevetni akartak volna.
Mindez azonban csak a pszichológusok, néhány művész s az elcsapott ügyvédek tükreiben volt látható.
Újságok felelősség nélkül az első napon kiszúrták a szemeiket s most eszeveszettül repesztgették a szájukat:
Fáklyát istenültünk magunkból a botorkáló Európának. Golyót a szájába, aki még mindig a régi nótát fújja! Megváltottuk magunkat proletáröntudattal s most bennünk lakozik a fanatikus isten.
A forgás új injekciókkal tovább forgott.
Lehetőségek becsukódtak és lehetőségek kinyitódtak, mint a felgazdagodott panorámák.
Gazdagok elásták a gazdagságukat, szegények fehér bankókkal tapétázták ki a szegénységüket. Úrhatnám legénykék megfeledkeztek a házasságvadászatokról. Mert senki se volt kíváncsi a holnapra. S egy könyvfaló pap, aki erősen ingadozott a vörös és fekete színek között, brosúrát szerkesztett az új mérsékletességről.
Mintha már csak az elzsírosodástól kellene tartania mindenkinek.
De a kávéházba seregesedett börziánerek skrupulusok nélkül összedörgölték a csápjaikat:
– Ki lehet bírni! Egy év alatt a második forradalmat úsztuk meg vér nélkül. Igaza volt a miniszternek, ez az ország a lehetetlenségek hazája.
Valaki beletrombitált a zsongásba:
Fehéret kékre! Urak, tízezreseket adok!
Tükrös falak ámultak a pénzhegyeken.
Adok veszek, Urak! Adok veszek!
S a kivert szemű vonatok táskás, sima zsidókkal boklándoztak a határok felé.
A pénzügyi népbiztosban néha fölébredt a látnok:
Vigyázzatok, ha kimegy a pénzünk meghalunk!
Egy csizmás demagóg szinte lapátolta magából:
Bizalommal csak a parasztságra támaszkodhatunk!
Agrárország vagyunk, földműves a hatalom fundamentuma!
Egy faluról született ügyvéd fölbontotta a parasztimádást s mint valami szennyes rongyot, szétteregette az igazságot.
De a lapok himnuszokat verítékeztek:
Ó a paraszt! A paraszt szent oszlop!
Aranyszájú vándorok vándoroltak át a falukon:
Testvérek vagyunk! – prédikálták. – A város, a ti jó testvéretek most értetek is dolgozik. Segítsetek a segítőknek.
Primitív vörös plakátok paragrafusokat hízelegtek le a falakról.
Mérföldes táblákon viharzott a zöld vetés.
Gazdagságszagú parasztok álmosan füleltek és ravaszul kinyitották a szemeiket.
De hát mit akartok velünk? – kérdezték, mintha semmit sem értenének a világból. – Mért gyüttetek el hozzánk is?
Észrevétlenül kerítést hümmögtek maguk köré.
Szónokok szónokoltak, de ők rátették a szemeiket a plakátokra, mintha valami csoda kis tüskét keresnének rajta. Aztán a legöregebb csakúgy közömbösen azt mondta:
Valamit akarnak tőlünk…
Otthon már mindenki tudta a dolgát. Titkok kövéredtek a levegőben.
Valahol a kertek végiben fölásítottak a vermek s a falu ábrázatán sírni kezdett a szegénység.
S a városban túlhangosan fölsóhajtott valami barlanggyomrú:
Istenem! Mindennek fölfelé megy az ára!
Kint az ellenséges határokon már dolgoztak az árucsempészek. Gépek kazlakba köpködték a fehér bankót. Gyógyíthatatlan zugászok láncot spekuláltak a szemetekkel.
A kerületi munkástanácsok állást foglaltak a forradalmi törvényszékek gerinctelensége ellen:
Ki véd meg bennünket, ha mi nem védjük meg önmagunkat?! Nem akarunk forradalmat játszani és a spekulánsok markában megfulladni!
A nyomozó szerveket megkeverték rajongó munkásokkal.
A púpos diák szentenciákat hirdetett a törvényszéki tribünről:
Nincsenek kivételek! Tudjátok meg, hogy az élet és halál kérdése van ránk bízva.
Hiszünk az életben s ha kell szolgálatunkba állítjuk érte a halált is.
Egy napra összebonyolódtak a szálak.
De megint elülről.
Pénz. Uzsora. Protekció. Spekulációk a szerencsére.
A szakállas ember fölmagasodott a diák mögött:
Nincs könyörületesség, csak igazság!
De otthon mégis mintha védőbeszédet mondott volna a lány előtt:
Ha lehetne őket megjavítani. De ez a vér az élet bennük.
Ez a generáció vagy rászánja magát az élete leigénytelenítésére vagy elveszti magát egészen.
Nincs más út és hóhérokká kell válnunk az abszolút bűnkerülésünkben.
És fölkongatott az első halálos óra.
Egy vörösfejű ügynököt fogtak el, aki pénzt akart át lopni a szökevény grófoknak.
A púpos diák, mintha a melléből vágta volna ki:
Golyóáltali halál!
Az elrugaszkodott város kölykösen megdöbbent.
Kérdések szimatoltak még ezerfelé, aztán a legbiztosabbat is megrázta az ismeretlen borzadás.
A tanácsok háza előtt fölhúzták a fekete lobogót.
Az ember sírta a siralmát:
A családom! Mit akartok velem, akinek három gyermeke van?!
Puskák egyszerre zengtek.
Aztán csak két megfeszülni akaró kart lehetett látni a levegőben.
Fönt kék udvart keringett a nap.
S hogy minden jól történt, valaki rágyújtott a szabadság énekére.
Horizontok földombosodtak, és egyetlen völgyben sírt és heurékázott minden.
Felzaklatott színek beletarkáztak a színtelenségbe.
Valakinek megint sikerült az előtérbe ugrania:
Fegyverbe! Fegyverbe!
Nagy távolságok mutatták meg magukat a reggelekben, de a vörös gesztus csak egyre fölfelé ment és sok begyöpesedett életforma maradék nélkül elvesztette az egyensúlyt.
Festők megpuffadt plakátokba konjunktúrázták magukat a falakon.
De ezért még senki sem akart lemondani a könnyebb életről.
S a tanácsházban ekkor egy elhasasodott újságíró, szinte mániákusan követelte a vöröshadsereg fölállítását.
Mert mindenki ellenünk esküdött! A testvériség országát építjük és körülöttünk összébb akarják tolni a demarkációs vonalat.
Fekete bizonytalanság dominált.
És mindenki valami felgyújtott kérdéssel nézett bele a másik szemébe.
Csak a gyerekek.
Körutak aranyszőnyeget nyújtóztak. A nap ilyenkor nevetett, mint a teljes gyümölcs.
S a gyerekek átsereglettek a zűrzavaron.
Ők az ország táncoskedvű karavánjai voltak.
Hullámzottak erre-arra és folyton énekeltek, mint a zuhogó vizek. Fejüket szallagok glóriázták. S fiatal testükön mutogatták az otthonok legjobb perceit.
Hegyek roskadoztak és őbennük megállt az idő folyása.
Megpuhult kezű tanítók letörülték róluk a gyerekkor állati szomorúságát. A börtönös iskolákat, a pálinkás csókot, a túlzsúfolt szobák förtelmét, a lépcsőházak fertőző cselédnótáit, a szegények moziinségét s a kenyértelen napokat.
Dunyhás szárnyak őrködtek fölöttük állandóan.
Mert az okosak tudták: bennük találják meg minden számadásuk egységét.
S a gyerekek igazságról énekeltek s felszabadult kedvükből szétfröccsent a gyújtogató öröm.
Apák töprengés nélkül azt mondták:
Ha kell meghalunk értük, hiszen itt minden őértük van!
Anyák, mint a tiszta lelkű állatok kialudtak a fáradságukat. Az idő pedig hatalmasan nőtt az ismeretlen felé.
Valahonnan fertőző hírek szivárogtak ki észrevétlenül s a vezérkedők közül ekkor néhányan elvesztették a fejüket.
Egy morfinista tanár szinte fölboncolta magát az ötszázak ülésén.
De a megizzadt fejek apatikusan mosolyogtak.
A missziók vezére pedig százkézzel mindent a nagyító alá szedett.
Telefonok hebegtek s a szikratávírók hazudtak rendületlenül.
A szakállas ember megpróbált kievickélni az iszapból:
A proletariátust! Csakis a proletariátust szabad kivinni a frontokra.
Az elnökben egészen szétterjedt a politikus:
Taktikáznunk kell! Ki vállalná a felelősséget a sötétbe ugrásért?!
Ez a forradalom kijátszása! Az aktivitás baloldaláról átjátszottatok magatokat a politikai jobboldalra. Pedig minden csak ezen múlik. Most nem a hatalom új formájáról, hanem a hatalom csődjéről van szó. És melyitek nézett bele fenntartás nélkül az istenített tömegekbe. Ez kalandor tempó. A felszabadító forradalom ügye kezd a ti hatalmi ügyetekké zsugorodni !
Az újságíró raffinált kerülőkön ezalatt odaért a primadonnákhoz és a hősszerelmesekhez.
Az ország húsában nyüzsgött a fehér veszedelem.
S a körutakon dáridóztak a virágos szekerek.
Háborúk vonító idézése volt ez pirosban.
Kótyagos asszonyok ijedten kinyitották a szemeiket.
Mert tántorgott a világ, mint a részeg hajó. S valaki az ócska verklit nyekergette a szíve helyén:
A jövő generációért!
Egy kancsalszemű primadonna a szemetes operettek emlékével:
Proletárok egyesüljetek!
Sárga bérkaszárnyák körül ólálkodott a pusztulás.
De valaki megint magasabbra tűzte a vörös csillagot.
Egy napig.
Mert ekkor színváltozásokat játszott az idő. Az ég vérben függönyözött a horizonton.
S valami undorító lázban néha halálosan fölbődült a vidék.
Forgók éjszakát forogtak.
Tovább! Tovább!
Zengő emberuszály nőtt a szekerek után.
S a kihűlt kaszárnyák magukba ették a seregeket.
A város átmázolta magát a hősök ábrázatával.
De csak lépésről-lépésre botorkált irányba az erő.
Mintha marasztaló sás futotta volna be a földeket. Némelyhol beteg örömök rakétáztak.
Az uralkodó szín azonban egyre jobban nekivadult, mert ekkor az egyensúly kilengése fenyegetett.
A végeken könyörtelen halált ugattak az ágyúk.
A hadügyi népbiztosságból forradalmasító kiáltványt röpítettek szét az egész világ munkásságához. Bizonytalanság világított a dombokon. Egyetlen segítségkérésre születtek meg a napok és mindenünnen fölpózolta magát egy nem egészen apostoli frázis.
A dolgok rendjén most senki sem uralkodott és senki se mert volna a bizonyosság szemébe nézni.
És ekkor lompos fekete kígyók indultak el a hajnalokban.
Szomorúságok terebélyesedtek s az árva templomok kinyitották magukat a tévelygők előtt.
Gyökértelen asszonyok elengedték az istenmániájukat:
Vissza az Úrhoz! Krisztus megváltotta a szenvedéseinket, ő az egy igaz Isten!
Kipihent papok éhesen a nyáj elé vetették magukat és hisztérikusan lobogtak, mint a megöntözött tűz.
A kormányzótanács görcsös rendeletekbe vadította magát a falakon.
De a fekete kígyó rendületlenül tovább vonaglott. Át a városon és át az egész vidéken, mint egyetlen reménytelen erdőn. És hiába gyújtottak előtte tüzet, mert ő megette a tüzet és hiába hajtottak elé vizet, mert ő megúszta a vizet.
Messze az otthonuktól halállal verekedtek a katonák s a megfehéredett falvakban fölmagasodott a megfoghatatlan isten.
Némelyek egy grimasz alatt azt hitték ez a reakció agóniája és a fekete kígyó alattomosan belesziszegett a vidéki tanácsok fejébe:
Ó, az isten! Az isten! Az isten!
Pincék falat emeltek a szájukra s a magtárak észrevétlenül elsülyedtek.
A városból kibontott zászlókkal elindultak a rekviráló szekerek. Mögöttük reménységgyertyákat gyújtottak az éhesek. Előttük kenyérért szónokoltak a szónokok.
Testvérek a testvéreitekért!
És ekkor mintha rájuk szakadt volna az ég.
A parasztok fanatikusan legyökeresedtek:
Inkább a halált, mint titeket!
A toronyban valaki bolondul félreverte a harangot s a bikafejű parasztok kezében kiegyenesedtek a kaszák.
Választottunk! Inkább a halál! Inkább a halál!
Az elszabadult vihar visszahajtotta az éheseket.
S most hiába volt minden.
Hegyekről kezdett lefelé lavinázni a bizonytalanság.
Az asszonyok néha fölvicsorogtak az estékben:
Kenyeret adjatok! Kenyeret és ruhát a gyerekeiteknek. – Tudták, hogy állandóan csak ők fájnak az emberek fejében, de roppant nyelvükre azért fölrakták a tüskéket:
Úristen, mi lesz velünk a télen!
Április kévézett a magasból. Harc és harc a harc ellen.
A külföld idegesen erre fordította a periszkópjait.
Valami ezerfejű állat verekedett önmagával.
Az ország fölött bújócskázott a fekete nap.
S az új hitű emberek még elszántabban nekifeküdtek a görgetegnek.
Az utak pedig zsugorodtak. Akik reggel egy pontról nekiindultak, azok estére reménytelenül ugyanoda értek vissza. S ez így történt olykor a legigényesebbekkel is.
Mert bizonyos, hogy valami ragadós kórság volt a levegőben.
Csak a szájasok és a szemesek fröcskölték szét magukat elnyomhatatlanul. Ezek néha megállították az időt. Néha fölmaszkírozták az elégedettséget és ilyenkor senki se tudta a helyét.
Ezek a nagy várakozás órái voltak.
Aztán megint elülről.
A káosz. Az asszonyok.
S egy fanatikus hang kiáltása a mélyből:
Tovább! Tovább.
A tanácsházban ekkor fölzsúfolódtak a vezetők. Fegyveres legények sugárzottak a tribünök körül. S egy sápkóros szabó kínpadra feszítette a lehasznált idegeket. Valaki szinte meggyulladt a padok között:
Éljen a terror!
A morfinista tanár fejében szétloccsantak a gyerekkori emlékek s valami hisztérikus életféltéssel azt mondta:
Túszokat! Túszokat akarunk!
A terem diadalmasan tapsolt, mintha megtalálta volna a boldogságot.
És ezen a napon fölszakadtak a hatalom zsilipjei.
És ezen a napon elkezdődött a börtönök etetése.
Csönd súlyosult a kétarcúak ajtói előtt.
A púpos diák egyszer és mindenkorra átnézte a számadásait.
Halál! Halál!
Zöld bárkakocsik vándoroltak az éjszakában.
Lezörgött rolók mögött haditanácsot ültek az összeijedt hírességek. Asszonyok besározták a pávaságukat. Elmaszkírozott iparlovagok árnyaztak a határok felé.
Valaki ellenforradalmi kiáltványokat csempészett be a gyárakba. Ezer meggyulladt szem reflektorozott a titokra.
Eszetlen, kicsi renegátok vonaglottak a vésztörvényszékek előtt.
A púpos diákon igazság glóriázott és azt mondta:
Halál! Halál!
Kövérre spekulált rémmesék fertőztek mindenütt.És ezek a mesék, mintha itt-ott a nyugodalmas földből buggyantak volna föl, senki sem tudta az eredetüket.
A brokátos falak között így muzsikáltak a szívek:
Hallottam, hogy tíz politikust fölakasztottak az ügyészségi folyosó rácsára!
Én láttam, amint egy kövér urat végig kísértek a körúton, bizonyára a hasának esnek neki!
Asszonyok rémületet visítottak, mint valami gőzszirénák.
És másnap a börze előtt találkoztak a kövér úrral és azt mondták neki:
Tegnap a külvárosban egy aszkéta papot széjjeltéptek a vörösőrök!
A púpos diák körül föltornyoztak a veszedelmes legendák.
Mindenki róla beszélt bizalommal és irtózattal. És a szakállas ember újra utána nyúlt a széthulló szálaknak.
Eljött a válság ideje. Vagy jobbra, vagy balra! A halálra ijedt burzsoázia most kezd magára eszmélni. Ha idejében meg nem fojtjuk, képes lesz egyedül a rémhíreivel is elrothasztani mindent.
Egy huszonnyolc éves tengerész mellé állt a temperamentumával:
Meg kell kezdeni! Vér nélkül nincs igazi forradalom. Mi tengerészek nem engedjük elspekulálni az erőnket!
Költőkből vedlett zsurnaliszták toborzót harsonáztak a maradék újságokban.
Most óriás lendülettel fölszaladt a helyzet értéke.
Napok elkésett esztendőket faltak.
A határokon diadalmasan rohamoztak a vörös seregek.
Innen és túlról terhes vonatokon jártak a csempészek.
Csak az erő! Csak a hit! Csak a győzelem!
S a megingott fórumra ekkor föloroszlánkodták magukat a bőrkabátos legények.
Május 1.
Az élet föltarajosodott, mint valami vörös kakas.
Kiáltás és mozgás. Szirénák. Valahol föleresztettek egy világító rakétát.
Rikkancsok harsogó brosúrákkal. Az ég baldachint mosolyog.
Autók. Gyárkürtőkön búgnak a kürtök.
A nap fölfelé repül.
Gyerekek nevetnek a szellőző iskolák előtt. Valaki a kövezetre terítette csodálatos köntösét.
Ünnep! Ünnep!
A forradalmas erő ünnepe.
Kaszárnyák homlokukra tűzték az ötágú csillagot. Asszonyok csodálkoznak a diadalkapuk előtt. Nyelvek összelapátolják a világosságot. Szín színt harap. Hang átvágja a hangot.
Örömös gesztusok kibomlanak, mint az óriás rózsa.
Kocsik. Autók. Villamosok. Repülőgépek.
És a munkások a diadalmas utcacsillagokban.
Jöttek innen is, onnan is a gyárak nyersolajszagával, mint az ismeretlen búcsúsok.
Kiáltásokat dobáltak vissza a hegyek.
Zászlók belefeküdtek a szélbe.
Egyszerű cselédlányok a jóság egyetemes melegét öntötték szét a szemeikből.
Ünnep! Ünnep! Ünnep!
S ekkor egyetlen vörös bandériummá tüzesedett a város.
Boltok ürességükre húzták a nehéz vaslepedőket. Kiáltások késeltek.
Kapuk öblögették a gáttalan embertengert. Senki se fázott és senki se volt éhes.
Utcák kőmedrében láboltak a tarka oszlopok.
Mert úgy látszott, ezen a napon mindenki megtalálta magát.
Az unalom féke letörött az akaratról. Csupán egyetlen szál dolgozott.
De ezt senki sem láthatta meg a káoszban.
Vörös, vörös, vörös és kiáltás, kiáltás, kiáltás.
Az emberek iránytalanul egymáshoz szorultak s téglaszínű arcukon ezüstöt remegett a veríték. Testvériség. Anyák újra megörültek a terhességüknek s mint valami szent barlangokat kinyitották a szájukat:
Élet! A mi életünk! A mi szabad életünk!
Vörös póznákon vörös csillagok lobogtak.
S ekkor virágos gépkocsik indultak lefelé a folyó másik oldaláról.
Át az elhasalt hidakon.
Kövek szenvedésén.
Tömegek ámulatán a szakadó világosságban.
S voltak, akik most könnyeztek az örömtől és voltak, akik örökre el szerették volna felejteni a szenvedés könnyeit.
A nap még magasabbra röpült a kupolákon.
S a tömegek megsokszorozva hangyásodtak a vörös zászlók alatt.
A száz vörös katafalk között.
A vörös piramisok között.
A végtelen vörös kuliszák között.
A tanácsház erkélyéről, acéltüdejű kürtösök a testvériség himnuszát teI. kötet 106regették egy százezer fejű kígyó felé. Aki jött, jött hepehupásan és véres zászlótüskékkel a testében.
Utcák élén roppant gipszfigurákba fagyott a munka lendülete.
De a rengeteg kígyó csak jött és elnyúlt, mint a fölkelt tészta és összeugrott, mint az elszabadult gumi.
És az ő testében jött a város százezer fejű élete.
Jöttek az irodák és múzeumok sápkóros hivatalnokai.
Jöttek a kefekötők és a füttyel táplálkozó szobafestők.
Jöttek a bányák embervakondjai s a vizek emberpatkányai.
Jöttek a gyárak monstrumai s a hímző műhelyek vérszegény lányai.
Jöttek szörnyű kultúriszonyukkal a moziszínészek.
Jöttek a szemetesek s a redakciók vizslaszemű kulii.
Jöttek a tanítók és a tanulók egymás karjára fűzve, mint az ikertestvérek.
Jöttek a kovácsok, a pékek, az órások, az asztalosok és jöttek mind a férfiak, mind az asszonyok, mind a gyerekek.
Fanatikusok szemei előtt fölszakadtak a perspektívák.
Terek hozsannát rikítottak.
S az emeletes szobából elindult a szakállas ember. A lány nevetett a boldogságában.
Völgyek alájuk tették az ölüket és a dombok győztesen fölmutatták őket, mint a virágos fákat.
A tribünökön roppant gipszfejek világosságában már lobogtak a szónokok. A nap aranykévékkel melegítette a szíveket. És a föld tengert játszott a terhe alatt.
Gyárkürtök idehajoltak az egyenességükkel.
A körönd föltorlódott.
S a szakállas ember ekkor kibontotta a hangját:
Testvéreim!
Mintha zengő vizek fakadtak volna ki a szomjúhozók előtt.
Árva emberek szerelmesen fölemelték a szemeiket.
És ő beszélt a világ megváltásáról.
Betelt a mérleg! Az ember a jóság betöltésére született s akik eddig nálatok jártak, azok mind a nyelvükből élő papok voltak. A bánat I. kötet 107és a lemondás gyermekei. Vagy a politika lovagjai voltak, akiknek szél jár a fejükben. De én most nem magamat a véletlen egyet, hanem benneteket prédikállak. Együtt és egyenként! Az új világ fundamentumát, a gáttalan erőt és akaratot. Az asszonyt és a férfit prédikálom együtt az egész világkörnyezetével.
Ti a boldogság kútját keresitek és én azt mondom minden boldogság forrása az erőben van. S ha kérdezitek ki nyitja meg a kapukat? Azt mondom, egyedül csak ti nyithattok meg minden kaput! Ki is lehetne igazabb papja a megváltásnak, mint ti a munka rabszolgái, asszonyok és férfiak! Az idő végtelenségével vagytok terhesek s a jóság egyetlenegy törvénye fog beteljesedni rajtatok. Én nem érmeket, amuletteket és talizmánokat imádkozok a nyakatokba. Nem, én nem vagyok a ti dicsérni való papotok, én csak egyszerűen egymásba teszem a kezeiteket, hogy el ne dűljetek a viharban.
A tömeg még magasabbra torlódott a tereken. Mély kapualjakból a szerelem lányai is errefelé talicskázták megtalált szégyenüket. Öreg emberek hónukalá gyűrték a kék sapkákat.
Némelyek kiáltásba feledkezték az örömüket.
Az életünket mutasd meg! Az életünket!
S a szakállas ember tovább pántlikázta a hangját.
Laboratóriumokból, gyárakból, irodákból, műhelyekből és a nyomorúság minden öreg fészkéből elindultatok a bizonyosság ösvényén. A hajnal még reménytelenséget harmatozott a szemeitekbe és ti mégis eljöttetek és megtaláltátok az első szabad napotokat. A nap aranyat nevetett fölöttetek a körutakon. Oldalaitokon letérdeltek az emeletes házak s a mindennapi szenvedések elfutottak tőletek, mint a fogatlan kutyák. Miért? – kérdezitek.
Miért? És én alázatosan köszöntelek benneteket, kérdező asszonyok és kérdező férfiak. Ez a ti első szabad napotok! Ne engem kérdezzetek. Akármilyen bajotok van csak önmagatokat kérdezzétek. Mert minden kérdező megadhatja magának a választ. Bennetek van a csodálatos szó, amit senki sem tud jobban kimondani, mint ti kérdező asszonyok és kérdező férfiak. Papok szemforgatása, ügyvédek gerinctelensége, színészek felelőtlen nyelve nem ér fel a ti egyszerű eszetekhez, I. kötet 108amely azt mondja. „Minden magtárnak nyitva kell állnia az előtt, aki a magot összehordta.” Nem nyalábolom le hozzátok az eget és nem tolom alátok a hegyeket. Én tudom: az éhség és a reménytelenség bádogege alól indultatok el és én csak azt mondom: ti erős és egészséges emberek vagytok. A trónokról törüljétek hát le a trónolókat, a reménytelenekből kaparjátok ki a reménytelenséget és mutassátok meg magatokat egymásnak köntörfalazás és spekulációk nélkül. Ó, hogy csodállak benneteket, testvéreim! Hol lehetne megtalálni az élet örömét, ha a ti mélykútú szemeitekben nem lehetne megtalálni? Tovább, csak tovább a fölfeküdt utakon és én mondom nektek ó testvéreim, megnyílnak előttetek a győzelmes igazság kapui!
Az öröm hulláma most szétterült, mint a tavaszból hímzett köntös. A szakállas ember belelépett a megszédült erdőbe. Idegenek istenülten összeölelkeztek. S egyetlen orgonás szájon tízezrek énekelték a boldog hitüket:
„Föl föl ti rabjai a földnek
Föl föl te éhes proletár
A győzelem napjai jönnek
Rabságodnak vége már.”
A mozgás ki, a liget felé hullámzott. Most senki sem emlékezett a nyomorúságára.
A vörös diadalkapuk egymásután átbujtatták magukon a menetelőket.
S a házak kilógó vörös nyelvekkel bámultak körülöttük, mint valami szörnyű nagy állatok.
Utak port leheltek s a határok határtalanul szétcsurogtak.
A szakállas ember ide-oda járt a lánnyal.
Ez az én találkozásom az emberrel!
A lány egészen az oldalán virágzott:
Aranyból van a szád. Mintha csodákról beszélnél és mégis milyen egyszerűen. Ezek az elvadult páriák is hinni tudnak neked.
Az ember mosolygott:
Ez az ő életük kulcsa. Mit keresnek ezeknél a politikával? Ha valaki meg tudná nekik mutatni a saját lelküket! Bennük templomok kuI. kötet 109poláznak és az isten is bennük van. Nem velük kell diktatúrát csinálni, ahogy azt a marxi tudósok szajkózzák, hanem bennük kell feltámasztani az eszme diktatúráját.
Zenekarok kibontották a himnuszokat és zengő vörös lapokban szétteregették a levegőben.
Fák fiatalságot nyújtóztak.
A millenniumi oszlopokra feszített plakátok sárga, vörös és fekete színekkel énekelték a munka egyetemes eposzát.
A lányban fölkiáltott az anyaság nosztalgiája:
Gyerünk a szigetre! A gyerekekhez! Szereted a gyerekeket?
…
Ők még nevetni tudnak és sírni tudnak magáért a nevetésért és sírásért!
Néha úgy érzem, mintha alámerültem volna egy tévedésben. De az ő függönytelen szemükben meglátom az arcom és megint hiszek az új emberben.
A tömeg melegen hozzájuk súrlódott és játszotta őket át a forgó tölcséreken az egyenesbe.
Az ég kéken belenézett az arcukba.
Tavasz bársonylott a hegyeken s a szél fölgereblyézte az asszonyok haját.
A sziget táncot keringett.
Se föld. Se fa. Se ég.
Kolóniás gyerekek szétcintányérozták a kedvüket s a levegő-vonaton kiáltások vonatoztak arany sörénnyel.
Se hegy. Se völgy. Se domb.
Csak a gyerekek.
Fehéren. Kéken. Zölden.
Csak a gyerekek.
Kéz. Láb. Fej.
Csak a gyerekek.
Magukban. Játékaikkal. Seregesen.
Csak a gyerekek az örömükkel.
Gyerekek. Gyerekek. Gyerekek.
Néha lekukkant az ég.
Néha fölzöldültek a fák.
S ilyenkor még elevenebbek voltak a gyerekek és olyanok voltak, mint a lakodalmas vasárnapok.
A lány kicsorduló könnyel nevetett a szakállas ember mellett és azt mondta:
Halleluja!
Az ember mosolygott és ő is azt mondta:
Halleluja!
A nap diadalmas aranyát haza vitték az emeletes szobába.
Gazdagok és ünneplősek voltak a vérükben. A falak tükröt feszültek körülöttük s a padló szelíden alájuk tenyerelt, hogy megringassa őket. Az emberre levél várt az asztalon. Messziről, a kilenc gyerekes asztalostól. Ijedt, póklábú betűkben zokogó végtelen kiáltás:
Testvér, ölnek bennünket! Mit csináljunk! Te megmenthetsz bennünket, gondolj a kilenc gyerekemre!
Mindnyájunk gyerekeire!
Nehéz, fekete drapériák szakadtak le a plafonról.
A lány megtépte a haját a rémületében.
Az ember leejtette a fejét:
Elértük az estét és megint a régi nóta.
Nem volt több szavuk.
Szemeik mozdulatlanul belenéztek a lámpába s valami láthatatlan kéz zokogással birkózott a torkukban.
De kint még nem halt meg a mozgás.
Az este ezüst harmattal szitálta le magát a magasból.
Kocsik döcögtek. Szirénák visítottak.
Valahonnan sárga fényszórókat szúrtak föl a csillagokba.
Üveghangú járdákon meneteltek a villás szemű katonák.
Elfelejtett történetek visszavándoroltak.
Frontok új seregeket kértek s a boltok siralmat ásítottak az ürességükkel.
Reménytelenség átnyargalt a reggeleken.
A folyó partján néhány holdfejű kiröpítette a vágyait:
Még három nap!
A vörösök kezdik átmázolni magukat.
Hallottam, hogy a missziók vezére azt mondta: Nincs muníciójuk s a vezérkar főnöke összepaktált az ellenséggel.
Egy ellenforradalmi társaság a legvörösebb álarc alatt meghempergette magát az egész országban.
Rémhírek pókhálóztak.
Egy istennyavalyás faluban hullahegyeken át kirabolták a csereüzletet.
És mindenütt a síró fuvola:
A gyerekeinkért! A gyerekeinkért!
A forradalmi tanács kihirdette az első statáriumot.
De a vakok ekkor egy rendkívüli csillagot láttak meg az űrben. Újságok új vészbíróért üvöltöztek és senki se vette komolyan az akasztófákat. Fúriák fiadzottak. S csodálatosan a süketekbe is beleszivárogtak a hírek. Mindenki tudta az első órában:
Egyik parasztvárosban kikiáltották az ellenforradalmi kormányt.
Bőrkabátos legények összedolgozták a napszakokat.
Megnémulások! Börtönök! Árulások!
A púpos diák önmagát rakta mérlegre s aki szembe került vele, az alól menthetetlenül kiszaladt a föld.
De a történések azért szakadatlanul történtek.
A tanács lealkudta magát a morfinista tanár mellé.
Most ez a lebágyadt titán ágált a tribünökön:
Engedni kell a fékeken! Demokrácia nélkül meghal az ország szellemi élete! Ki bírja ki ezt az erőfeszítést?!
A spekulatív agyvelők kiterítették magukat, mint valami csalhatatlan táblázatot:
Ha most demokráciát kezdenénk játszani, az az ellenforradalom segítését jelentené!
Ne kapaszkodjunk az üres formulákba!
Egy lelkesült szerkesztő a moszkvai emlékein át:
Forma egymagában nincs! A forma az lényeg és lényeg az forma! És demokrácia sincs. Csak erő van és gyöngeség van. Aki pedig demokráciát hirdet, az a saját gyöngeségét hirdeti ki.
A vastagszájú elnök megpróbálta előszónokolni az arany középutat.
Mint valami nehézsúlyú bajnokok rekordot dobáltak az igazsággal. S a látók meglátták ennek az igazságnak a százféle arcát. Valaki le akarta húzni a nyilvánosság függönyeit.
A szakállas ember mindenen túl azt mondta:
Meg kell döglenünk, mert nem hisztek az erőtökben.
S a fehér-kormányos város felől már jöttek a mézszavú fehér kerítők.
Tornyok belehajoltak a perspektívába. Akik komolyan akarták megzavarni a vizeket, azok maguk alá nyergelték a tanár mániáját:
Demokráciát! Demokráciát!
Látszott, hogy visszatarthatatlanul elindultak a lavinák.
De nekifeszültek a fanatikusok.
Éjszakák vért kiáltottak.
Házkutatások. Igazságba vetett hit. Lopások. Szentimentális jóság.
Visszaállatiasodás a családba.
És valaki mégis kibalanszírozta a mérleget.
Tovább! Tovább!
A népjóléti Biztos, mint valami mágikus frigyládát fölmutatta az új kereskedelmi szerződéseket:
Mert a tőkének mindenütt egy morálja van: a mérhetetlen profit!
Az utcákon összezagyvált plakátok boldogságot énekeltek a riasztgató tél elé. De ekkor valahol kifakadtak a kelevények s ekkor valaki vezérkedőn fölzászlózta a bambaságát:
Nem akarunk így élni!
A falu testéből kifakadt tűz volt ez a kiáltás és ez a tűz beleharapott a szomszéd falvakba:
Nem akarunk! Nem akarunk!
A tanácsban összekeveredett a spekuláció. Mindenki tudta, hogy jönni fog s most mégis, mintha ismeretlen gerendák szakadtak volna rájuk. Ellenforradalom. Balonos frázisok szétpukkantak a határozatok előtt. Mindenki szónokolt. De az akarat szennyesen kovászolódott. S valaki rálépett az egyezkedés hídjára.
A szakállas ember meggyújtotta a torkát:
El kell fojtani! Nincs kitérő! El kell fojtani!
Az elnök a hadügyi Biztosba akasztotta a fogait.
De hiába. Senki se találta meg magában a rendelkezési jogalapot. Csak a kipózolt szavak vércséskedtek a falak között. A megbolondult falukból pedig rajokban vágtattak föl a megriadt sürgönyök.
A szakállas ember azt mondta:
Elmegyek. Valakinek oda kell adni magát.
Halálidézést játszott. Pedig tudta, mindez hiába. Csak egyszerű kötelességteljesítés önmaga előtt. Irgalmatlanságok karmolták föl magukat az éjszakákban.
Meleg fekete szemeiből a lány eléteregette a kétségeit.
Ő sugártalanul becsukódott:
Megkeresem őket, hogy el ne veszítsem önmagam!
A páncélos vonat nekigurult a mozgó törvényszékkel.
A csönd ekkor masszásan ült az ország fölött.
Csak a jelek. Csak a suttogás.
A vonat emberszíveket csomózott maga után a gazdagságszagú földeken.
Még gondolta:
A jóság erejével megyek hozzájuk s ők megismernek.
De csak a bamba hold sárgult a faluk fölött.
Emberek! Emberek!