2014. 09. 13.
MÁGLYÁK ÉNEKELNEK 1.
2014.09.13
Normal
0
21
false
false
false
HU
X-NONE
X-NONE
MicrosoftInternetExplorer4
1920
Az új költőknek ajánlom. Legyenek könyörtelenek a jóságukban, és gondoljanak a lemészárolt emberekre, akik a magyar földek és vizek alatt fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon.
I.
Milyen vándorok vándorolnak!
Történések láncot örvénylenek a kék sátor alatt.
Ó, élet. Megélés. Fölélés.
Ezen az estén vérző szemekkel bámészkodtak a csillagok.
Falvak decembersubák alatt aludtak, városokban tarajos
madarak csikorogtak a kéményeken és sokan éppen most
találták meg magukban az embert.
Egy házat megglóriázott a holnap.
Mint holmi masszív keretben, szakállas ember áll az
ajtóban. Az elölről, hátulról ütő világosság szobrosan kiemeli, csodálatos, hogy megszólal:
Anyám!
A csönd üveggé dermed.
Aztán valamennyien!
Fiam!
Testvér!
Apjuk sárgán gyökeresedett. Mintha nem értette volna át a helyzetet.
Kilódult karok pántosan összecsukódtak előtte, szavak tüzeket pattogtak, az idegen mosolygott, s az anya rákulcsolta a boldogságát.
Tudtam! Ó, szentem. Mióta láttalak már jönni az álmaimban.
S a szakállas ember arca elszélesedett. Belenézett az elbámult szemekbe és mosolygott. Most azt hitte, egészen megmutatkozott s a többiek tüskés bizonytalanságkoszorút láttak a feje körül.
Fiatalabb öccse hozzátapogatott a kérdéseivel.
Dolgozni jöttem.
Dolgozni?
Dolgozni az emberekkel az emberért!
Anyja elcsodálkozott szájjal úszott felé az asztal másik végéről:
Drága megtalált fiam!
Kint még mindig esett az eső.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt vagyok.
Az apa beszélt.
Anyja csókkal készült felé az asztal körül.
Jó éjszakát!
Tompán, csakúgy kihulltak belőle a szavak, de mindenki látta, mikor kiment, megint mosolygott.
A szoba, mintha valami hajós ringásból most egyszerre nyugalomba esett volna.
Mi volt ez?
Akik benn maradtak, azok körül bátorítóan összehúzódtak a falak.
Tér és idő felzsúfolódott benne a pillanatban.
Lehorgadt fejébe visszajött az élete: emlékek, napok, évek.
A másik szobából még átfolytak hozzá a hangok.
Aztán befalazta a csönd.
Ezek voltak az éjszakái:
Emberek. Emberkék.
Levegő üvöltésbe szakad.
Indigó-színű fejek kivacogják fogaikat.
Lámpa zsoltárokat serceg s a vérszeplős falak hanyattvágódnak a bosszúállók előtt.
És újra emberek és emberkék.
Valaki fejetlen győző válla közé emelte a legnagyobb aratógépet.
Megmutatkozott utak árvaságban zokognak.
Csak a jaj, a düh és a könny maskurázik vörösben.
Csak a düh, csak a jaj, csak a könny.
Reggel friss, jóságos szagokkal ágya szélére ült az anyja.
No? Istenem, milyen nagyemberesen tudsz nézni!
Úgy emlékszem, mintha gyerek lettél volna, mikor elmentél.
A fáradtság még nem hullott ki a csontjaiból.
Hallgatott.
Mikor még aludtál, sebhelyeket láttam a kigombolt melleden… Sohasem írtál nekünk a sebesülésedről. Pedig mennyit aggódtam.
Legyintett.
Ott is bántottak benneteket?
Hogyan adja ki magából a magyarázkodást. Az üveges szemek néztek rá szomjasan, de körülöttük árnyékozott az értelmetlenség.
Azt nem lehet csakúgy elmondani! Ott sok volt a vér. Fiatal legények és apatikus öreg parasztok vére. Kenyeret akartak s a kozákok puskái végig döntögették őket a prospekten. Vörösre mosakodott a hó s a börtönök telezabálták magukat az életben felejtettekkel.
Fogai összecsikorogtak.
Ott! Ott!… A mellem? Mi ahhoz képest az én mellem.
Felállt. Lakkozott bútorok megtükrözték a figuráját.
Kint valaki teli szájjal nevetett. A padló szárazan sírt a hideg világosságban. Aztán:
Az én mellem! Ott, ott emberek vannak!!
Nem tudta megmutatni, amit akart s ahogyan azt egyszerűen szerette volna.
Az anya hízelkedőn pillogott:
Majd elfelejted, no! Elfelejted. Kinek nincsenek bajai az életben…
És mégis.
Fiatalabbik öccse lármázta be magát az ajtón.
Mintha valahonnan leestek volna, bizonytalanságba dobbant a szívük.
Az anya ide-oda tipegett.
Elmentek. Öccse karonfogta az utcán. Szinte maga fölé póznázta.
A nap hideg arannyal verte a várost.
Eldobott gesztussal:
Látod? Ugyanaz a rothadás!<
S a fák, a házak, a nagy deszkakapuk ismerős ábrázattal jöttek a szemeikbe. Csatornák torkából farkassovány kutyák ugattak. Fázós, suta emberkéket tologattak az összekeresztezett utcák.
Öccse darálta az újságját.
Egy táskás ember cepelte magát feléjük. Szemei kigolyósodtak. Mintha vigyorgott volna, de csak egy örökös, kiismerhetetlen grimaszt mutogatott.
Kiléptek a térre.
Kofák sátoroztak körülöttük. Sárga jégtükrök között, fölszúrt ormánnyal térdelt a templom.
Csönd. Mély utcákból bibliás asszonyok gombolyították ki magukat, át a lilás, hidegsárga világosságon.
Majd együtt. Megpróbáljuk ezt a parlagot is bevetni.
Sokszor gondoltunk felétek. De csak kínlódik az ember ebben a pocsolyában. Nem látjuk az utakat.
A szakállas ember mosolygott s a hangtalansága, mintha magára ölelt volna mindent.
Kicsi lámpások áskáltak az estébe s a hideg pengett a térben. Gondolatok meghaltak, gondolatok születtek. Magához érkezett s azt mondta:
Mit akartok? Bérjavítást. Mintha nem az lenne a munkás baja, hogy egyáltalán bére van!
Hallgattak.
Az emberhez nyúljatok hozzá!
Megkevert tüzeket vittek be magukkal a terembe.
Fejek kókadtan álmosodtak.
Vitázók. Ácsorgók. Gépírólányok.
Ajtók ismeretlen alakokat szellőztek.
A szakállas ember oldalt, egy asztal mellett ült. Őróluk beszélt. Régi barátok ráragadtak.
Kérdések és feleletek rajcsuroztak körülötte.
Valaki a pártszabályokat deklamálta.
Egy diák nekivörösödött az istennek:
A vallást köllene megfojtani! A teológia helyébe a természetfilozófiát és megértjük a társadalom életét.
Meggyulladt fejek ködök alatt pislogtak.
Egy madárorrú tovább szajkózta:
Marx azt mondja: Minden a gazdasági rend függvénye!
Megpróbálta összemosni a közéjük esett tereket. Idegenségek ágaskodtak. A lázadás vasfogai harapták ezeket az embereket. Ha hozzájuk nyúlt, beleestek a káoszba. Valami nagy kerülővel:
Ti csak a dolgok formáit látjátok. A dolgok lényegéig kell beleszeretni magunkat az életbe.
Az elnökből kiröfögött a nevetés:
A tőke! A tőke! Szét kell zúzni! Ez a lényeg.
Ők talán nem ezt csinálják?!
Egy festő lány kapaszkodott át a ködökön.
De mondd meg nekem, mit érsz vele, ha fellázítod a tömeget a tőke ellen? S ha ledöntenék, megtudnának nélküle élni? Vagy te talán igen? Meg tudnál élni az anyád nélkül, a feleséged nélkül, a gyerekeid nélkül? Olyan volt, mintha egy különös fa nőtt volna ki az asztal fölött.
Ők nem az emberek nyomorúságára építettek!
A szakállas ember:
Mert az csak lázadás lett volna! S a lázadók hányszor megtagadták már a lázadást.
Szavak fölparazslottak. Mindenki dominált. A kihegyezett frázisok, mint valami veremben, szétloccsantak benne.
A lány felé próbálkozott:
Benned már felpislog az igazság!
Te onnan jöttél?
Onnan!
Együtt mentek bele az éjszakába.
Találkoztunk – mondta a leány váratlanul. –
Az utak csodálatosan összeszaladnak a megjelölt vándorokkal.
Az ember mosolygott:
És ki tudja mivégre?
Nem kérdezhetünk. Nekünk már felelnünk köll.
Mikor elváltak, az ember azt mondta:
Örülök neked. Olyan kevesen vagyunk.
A város fölött csordákban úsztak a felhők.
Üzletek sárga címtáblákat ordítottak.
Lendületek erdőt zúgtak a füleibe.
Mintha hazatalált volna. Fürdött a meggyűlt utcákban.
Új ember. Hiába minden. Boldog tavaszok fiatalodnak ki a véréből.
A pártban gazdagon szólt, mint a vihar.
Rásúlyosultak és nem értették.
Új hírek Prágából, Münchenből.
A titkárok proklamációt verítékeztek össze a fegyvergyáriakhoz.
Ne politikusokat ügyeskedjetek belőlük. Hitessétek el velük, hogy erős, egészséges emberek!
Az elnökkel egyszer az újságok között:
Mi lesz veletek, ha majd kezetekbe adják a gyeplőt? Megértesz? Átveszitek és tovább hajszoljátok benne a világot!
A húsosfejű ember elbambult:
Hát mit akarsz, ha nem a hatalmat átvenni?
A hatalmat megdönteni az erővel! Az új társadalom csakis az erő testvérszervezete lehet.
Szavak! Szavak! Kár, hogy nem papnak álltál be!
Ti már azok vagytok. De korán jöttetek! Ne új törvényekért dolgozzatok, hanem az új emberért. Marx meglátta a mai rend konstrukcióját és következteti: ez a társadalom megérett az összedöntésre. De mit jelent az: marxistának lenni, ha az új társadalomért akarunk dolgozni? Jöhettek majd, ha ezt a gazdasági rendet át kell szervezni, bizonyos azonban, hogy előbb azoknak kell jönniök, akik az új gazdasági rendet föltétlen megkívánták. Mert előbb van meg az új dolgok erőlehetősége és csak azután a rendszer praktikuma.
A másik egérutakat spekulált össze.
Megint beleestek a mindennapiságba.
Azt mondta:
De teljesen nem tudjátok formulákba zárni az embert. Ti a gyomrát vadítjátok s benne megszületik az egyetemes hit.
Fölcsavart kanóccal élt és körülötte lecsurogtak a horizontok.
Napok kék sátrakat dideregtek.
Indulatok lobogtak.
Rikkancsok vörös betűtranszparenseket üvöltöttek:
Politikai gyilkosság Berlinben!
Utcák hisztérikusan felcsuklottak:
Liebknecht, Luxemburg megöletése!!
Sárga házakból kinyelvezett a rémület:
Gazemberek! Gazemberek! Gazemberek!
S ekkor egy tükörben mindenki meglátta a mását.
Elérkezett a kenyértörés órája. Hivatalokban döglődött a magas gőg s a munka fölött csomóba keseredtek a fekete öklök.
Némelyek egy új csillag kibukkanását várták a nappali égen.
De semmi. Csak a vér lett lávásabb a bárgyúk ereiben s a politikusok arcáról leesett a lárva.
A világ szive fölbolondult hozzá a szobába. Olyan volt, mint egy telezsúfolt templom.
Érezte a halált s a gondolatai beleszakadtak az ismeretlenségbe.
A púpos diák megcibálta a hangjával!
Várnak rád az emberek! – énekelte. – A központ előtt várnak rád az emberek!!
Az cső nagy csöppökben esett.
S a város tüzeket vajúdott a szürke pocsolyákban.
Egy kiszáradt fa mindenekfölött az égre karmolta sziluettjét.
A kétségbeesés órája volt ez.
De ők csak mentek. A szakállas ember, a púpos meg két kovács, akiknek tiszta volt az arca a munkanélküliségtől.
Át a szomorúságon.
Át az eleven haragon.
Át a fekete kétségbeesésen.
S a didergő embernyáj maga fölé örülte, mint a napot.
A redakció ablakából nyármeleget szónokolt nekik szinte trombitákon.
Szét a városba, testvérek! A terekre és körutakra!
Teregessétek ki halottaink lelkét, akik a harc vitorlái voltak!
Esőben és szélben seregek csikorogtak át a városon.
Ének. Kifent kiáltások az égig. Sáros rongygulyák gyászoltak át a körutakon.
Élni akarunk! Élni akarunk!
Üzletek féltékenyen sötétre kapták a szemeiket.
Paloták előtt csupabajusz fegyveresek posztoltak a dühükön.
S a tömeg ide-oda kígyósodott. Akik elöl csavarogtak, kiázott zászlókat szúrtak bele a délután hasába s valamennyiük fölött nagy vörös könnyeket sírtak az arcképes táblák.
A házak pedig öntögették a nekimerészkedőket.
Földagadt tereken fanatikus legények szónokoltak a tribünökről.
Néha egy asszony földobta a tüdejét:
Forradalom!
A leomló drapériákat aztán megpontozta a tűz.
A rendőrök! A puska! A vér!
A rémület szája harsonázott az estében.
Asszonyok az anyaságukat visították és mindenkin átszaladt a halálfélelem.
Százlukú bérkaszárnyák megszámlálhatatlanul csukták magukba az embereket.
Mit várunk még?
Mikor?
Hogyan lesz?
És ő újra szétöntötte a tüzet. Mint a szeizmográf reagált az eseményekre.
Megorvosolhatatlan vörös lázak hányták ki Európa testét és ő rajta tartotta a kezét a lüktető ereken.
Azt mondta a púpos diáknak:
Gazdagodnak a dolgok. De vigyázat! Hol vannak még a hivatalok, a kaszárnyák, az iskolák, az iskolák!
Új, óvatos csatornák indultak el a pártból.
Csontos holdfalókban fejfájóskodott a nyárspolgár.
Éhes fullajtárok nyálaztak a hatalom felé.
A szakállas ember pedig fáradhatatlanságot kertészkedett a kevesek fejébe. És ezek a fanatikusok mindenütt ott voltak. A város ragyogtatta a pávaságát s lent valahol alagutakat dolgoztak a húsába.
A rend szobrot játszott a vakoknak.
De itt is, ott is kinyíltak a sebek.
Valamelyik faluban a szolgák vörös zászlóval indultak el a körmenetben.
Az iskolákban proklamációk úszkáltak a padok alatt.
A bányavidékekről félteherrel futottak vissza a vonatok.
S egy napon az újságok homlokukra ordították a bolondító ember nevét.
Mindenki vele birkózott. Érte és ellene. Belőle pedig patakzottak az erők:
Tovább! Tovább!
Néha elcsodálkozott kulisszák nélkül. Egy percig. Aztán beteregette magát a holnapokkal.
A festőlány vörös liliomokat mesélt neki a gyűlések után.
És az apja ekkor már ki akarta ejteni a szemeiből.
De az utak könyörtelenül átvágták egymást.
Törvények szétejtették a csomóikat. Ellentétek könyörtelenül egymásnak készültek mindenütt.
A város nyöszörgött a bizonytalanságban.
Mit csináljunk? – kérdezték az öccsei. – Máma vagy holnap… már nem lehet tovább visszatartani őket.
Mindenki felé bátorkodta a szemeit.
S a nagy hinta ide-oda játszott az országban.
A púpos diák elhozta hozzá a szívét:
A gyárakban szabotáltak és a diákok nem akarnak bemenni a hittanórákra.
Csöndesen, mintha sakktáblán játszana:
Mindenki maradjon a helyén. Csakha kemények lesztek. Hányan alszanak még nyugodtan az eszükön! Esténként nehéz, keserű alakok úsztak felé a kunyhókból.
Az egylet ámulásokat élt, mint a gazdag bazárok.
S a kilencgyerekes asztalos orgonált:
Holnap mienk lesz a világ vagy holnap meghalunk!
Rongyai sírtak s a két bunkós keze röpködött, mint a galambok.
A forró terem hajósan ringatózott:
Holnap mienk lesz a világ.
Havas földeken így terebélyesedett az új hit. De valahol megnyíltak az igénytelenség csatornái s valahol átkokat remegtek föl a jóllakottak.
A szakállas ember bélyegesen kószált.
Megszédült metropolisz háborogta a tirádáit.
Mindenki forrott és mindenki vacogott.
Az anyjából szakadatlanul lamentált a szomorúság:
Ó, mit hoztál magaddal, gyermekem! Úristen! Úristen! Én érzem, hogy semmi jó vége nem lesz a te utadnak.
Egész családon átviharzottak a percek.
A legfiatalabb szónokolt:
Nem érthetjük meg egymást!
Az apa félrelökte a tányérját:
Legalább az öcséidet hagytad volna!
Mintha a mellét hasította volna föl. Járt föl-alá az asztal előtt. Sovány, öreg vállai lefolytak a tehetetlenségbe.
Szemetet köpködnek utánad a vakok is!
S másnap, ahogy hármasban végigmentek a városon, az üzletajtókból rájuk röfögték a farkasfogú zsidók:
Rablóbanda!
Asszonyok vitriolt köptek eléjük a kövezetre.
S a templomokban ekkor láncot és bitófát prédikált a pap.
Mintha vermeket loptak volna eléjük az órák.
Csak az asztalos takargatta rájuk a szívét és testvérei, akiknek már alig fújtatott a tüdejük.
S a szakállas ember csak gyújtogatta az időt.
Füleibe már nem fért bele az anyja sírása.
S mintha kerülték volna egymást az apjával. Esténként összefáradtak a lámpa alatt, de csak néha estek bele egymás szemébe s mint az ellenségek.
És az egyik ilyen este ravatalosan összeroskadt a szoba. Valaki, csak egy egyszerű suszter még azt mondta az egyletben:
Győznünk kell, mert megváltani akarjuk az embert, mint hajdanában a názáreti ácslegény!
Kint betakaródzott a hold.
Utak elbújtak az úttalanságba.
S valamelyik kapualjból kiröpült a halál.
Az éjszaka zengte:
Gyújtogatók!
És újra:
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
Valaki, mintha a fogai között ropogtatná a csöndet.
S a középső testvér ekkor felsírt:
Meghalok!
Futni akart, de összecsavarodtak a lábai:
Ha meghalok…
Még egyszer a puskák.
Az én térdem is.
Megriadt fejeket dugtak ki a házak.
Sípolás.
Valaki eszelősen kiabálta:
Futnak. Tolvajok. Futnak!
A két testvér húzta magával a nehéz harmadikat.
Halott lábai síneket szántottak a hóba.
Aztán napokig semmi. Csak a bizonytalanságok processzióztak.
Dugdosott levelek sirályosan röpültek szét az állomásról.
Aranytál van a tenyereteken, vigyázzatok!
S egyik este mankóival átvitte magát a küszöbön.
Kapuk maradtak nyitva utána és kapuk nyitódtak ki előtte.
Az éjféli vonat füttyösen dohogott át a mezők fölött.
Állomások, amik terveket idéztek meg benne. S látta: elterült puszták fölött bálvány szemmel silbakolt a hold.
Nagy világosságkapuk szárnyaztak föl a horizonton.
S ő egész terhes életével vitte magát a szédülő városba.
Tudta: csak az egyetlen lány van és örömöket nevetett a reggelbe.
Otthon vagy és minden úgy lesz, ahogyan te akarod – mondta neki a lány és félretette a mankóit.
Felgyűlt gondolatok kinyitották a szárnyaikat.
Ember! Ember!
A púpos diák magára vette a postát. Megtaposott utak szerelmesen utána göngyölődtek erre-arra s a fáradhatatlan ember vasfogú csomókra kötözte az egész hálót.
Tüzekkel volt viselős a február. Tökfejű írnokok vigyázatlanul kinyújtották a derekukat és a gyárak magasabbra zászlózták az akaratot.
Mindenki készült valami nagy leszámolásra.
Az anyáskodó lány szinte virágzott a szakállas ember körül:
Gondoltál-e rá? A huszadik század embere előttünk és bennünk elérkezett az etikához.
Az ember mosolygott:
Nem tudom elérkezett-e, de az egyenes utak hozzá vezetnek.
És egyszer egy félszemű katona:
Most fizetést veszünk, hogy véreztünk!
A telhetetlenek ekkor már kóstolgatták a győzelem ízét.
Elnyűtt asszonyok töprengés nélkül átmázolták az arcukat.
Tavasz hirtelen tavaszodott.
Munkástanácsok hajnalig üléseztek. Senki se sírt és senkit se hagyott el a bátorság. S a vakok fölött ígéretek esőztek.
Fanatikusok terhesek voltak az időtől.
Ki ne tudta volna, hogy isten fog a földre jönni?
Voltak, akik egy végtelent akartak aludni a fáradtságukkal.
S akik nevetni tudtak, azok nevettek a nappal.
Mert akkor már igazán tavaszodott.
Mindenki csak az első testvéri kiáltásra várt.
És egyszerre jaj lett a legszegényebbeknek, mert megint összezavarodtak a vizek.
A parlamentből valaki álnokul lenyújtotta a karjait.
Mit tegyünk? Mit tegyünk?
A szakállas ember mankózott a szobában. Érezte, hogy minden elveszik s forró száján kiüvöltött a gyűlölet:
Halni! A ti jussotok a barrikádokon van! Inkább meghalni.
Lehasznált emberek kinyitották a lelküket, mint valami ezüsthangkamrát:
Testvéreinkért!
A párt előtt jóllakott gépkutyák ugattak föl az ablakokra.
Véletlenségek szétmállottak. Akit megfertőzött az igazság, az önkénytelenül beleugrott a káoszba. S az utca két végén feltorlódott az ámulat.
Valaki a szeretet ébredéséről szónokolt az erkélyen.
De hirtelen a kövezetre bukfencezett, mint egy homokzsák.
Bezsúfolt termek hangyásan nyüzsögtek.
Gépfegyver. Sikolytás. Kézigránát.
Egy katonaruhás legény dinamitot dobott le az ötemeletes kéményből.
És hiába minden.
A kitátott kapu alatt föltorlódott az idegen erő.
S egy óra múlva a rikkancsok száján kiordított a diadal.
A körutakon megvadult rendőrök szuronyheggyel piszkálták a rongyosokat.
Mindenki elrémült s csak az otromba zöld kocsik vándoroltak a börtönök felé.
Földet és eget raktak zsebre a gazdagok.
S a szakállas ember ekkor sírni tudott volna a magas szobában. De megbotlott a nyelve s azt mondta:
Mégis!… Mégis mi nevetünk utoljára!
A halálos csönd azonban ettől sem oszlott szét a boltozat alatt. A fekete végzet felült a tornyokra. S napokig senki sem tudta, hogy honnan kezdje a dolgát.
A politikusok hármas kokárdákkal sütkéreztek a körutakon.
De már ez sem volt az igazi játék.
Az elfogottak legendákat sóhajtottak a gyárak felé.
Érezni lehetett a változás szelét. A tavasz pedig harmatozott a mezőkön.
S valaki láthatatlanul ekkor egy veszedelmes pont felé kezdte göngyölíteni a külvárosokat.
És a szakállas ember azt mondta:
Még nem érkezett el az óra s ezért nagyon szomorú vagyok! De meg kell enni őket, különben ők esznek meg minket.
A levegő terhessé sűrűsödött. Idegbeteg asszonyok valami tragédiák előszelét érezték.
Kiszáradt gebék roppant drágaságtornyokat cepeltek az állomások felé.
S a reménykedés százszínű arca leselkedett ki a mindenféle ablakokon.
Szőrös szívűek a miniszterektől vártak megváltást.
De az utolsó napon ott is mindenki elvesztette a fejét.
A tapétás falakról lebőgtek a birkaábrázatú ősök, rengeteg termek öblögették a tehetetlenséget.
A leggerinctelenebb még bolondította magát az ötleteivel.
Akasztófát nekik! Én mondom, akasztófát minden kapu elé!
De bárkás autóikon elindultak a vörösre ijedt futárok.
Mert a gyárakban letették a szerszámot.
Mert a hivatalokban elsülyesztették a vérszomjas aktákat.
Mert a tantermekben fegyvereket mutogattak a diákok.
A nap sodrásokban evezett a kupolákon.
Aztán eldűlt a kocka, mintha mindennek ez lenne a rendje.
Börtönök udvarán szabadságot vetett a fogatlan szájú ügyész:
Uraim! Elvtársaim én hirdetem először: önök most az istenek útjára indulnak el ezek közül a szomorú falak közül! Köszöntöm az ébredő vörös napot!
Valaki eszelősen felröhögte magát a firmamentumig.
Utcák panorámásan kinyíltak előttük s a házak szomorú homlokára fölszaladtak a zászlók.
Énekeljünk testvérek!
A megvert fejű elnök mániásan vezérkedett:
A parlament felé! A parlament felé!
Ezen az órán az egyenes és görbe kibonthatatlanul összemosakodott.
Fölriadt kérdések nyilaztak mindenünnen.
A leggazdagabb zsidó egész pohár mérget ivott meg pezsgő helyett.
Egy aranyhajú dáma gyalázatot szült a mennyezet alatt.
S voltak, akiknek víz futott a szemükre s többé semmit sem tudtak egyenesen meglátni.
De mindez csakugyan elmerült a semmiben.
Mert a dalárdák tüzet és vihart énekeltek.
És a tömeg csak ment, hömpölygött.
Mintha önmagából szaporodott volna.
Örömök tengert harsogtak.
Vonagló estén átszúrtak az ezüst lámpák.
13Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4
1920
Az új költőknek ajánlom. Legyenek könyörtelenek a jóságukban, és gondoljanak a lemészárolt emberekre, akik a magyar földek és vizek alatt fekszenek ma vérző nagy rózsákkal a homlokukon.
I.
Milyen vándorok vándorolnak!
Történések láncot örvénylenek a kék sátor alatt.
Ó, élet. Megélés. Fölélés.
Ezen az estén vérző szemekkel bámészkodtak a csillagok.
Falvak decembersubák alatt aludtak, városokban tarajos
madarak csikorogtak a kéményeken és sokan éppen most
találták meg magukban az embert.
Egy házat megglóriázott a holnap.
Mint holmi masszív keretben, szakállas ember áll az
ajtóban. Az elölről, hátulról ütő világosság szobrosan kiemeli, csodálatos, hogy megszólal:
Anyám!
A csönd üveggé dermed.
Aztán valamennyien!
Fiam!
Testvér!
Apjuk sárgán gyökeresedett. Mintha nem értette volna át a helyzetet.
Kilódult karok pántosan összecsukódtak előtte, szavak tüzeket pattogtak, az idegen mosolygott, s az anya rákulcsolta a boldogságát.
Tudtam! Ó, szentem. Mióta láttalak már jönni az álmaimban.
S a szakállas ember arca elszélesedett. Belenézett az elbámult szemekbe és mosolygott. Most azt hitte, egészen megmutatkozott s a többiek tüskés bizonytalanságkoszorút láttak a feje körül.
Fiatalabb öccse hozzátapogatott a kérdéseivel.
Dolgozni jöttem.
Dolgozni?
Dolgozni az emberekkel az emberért!
Anyja elcsodálkozott szájjal úszott felé az asztal másik végéről:
Drága megtalált fiam!
Kint még mindig esett az eső.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt vagyok.
Az apa beszélt.
Anyja csókkal készült felé az asztal körül.
Jó éjszakát!
Tompán, csakúgy kihulltak belőle a szavak, de mindenki látta, mikor kiment, megint mosolygott.
A szoba, mintha valami hajós ringásból most egyszerre nyugalomba esett volna.
Mi volt ez?
Akik benn maradtak, azok körül bátorítóan összehúzódtak a falak.
Tér és idő felzsúfolódott benne a pillanatban.
Lehorgadt fejébe visszajött az élete: emlékek, napok, évek.
A másik szobából még átfolytak hozzá a hangok.
Aztán befalazta a csönd.
Ezek voltak az éjszakái:
Emberek. Emberkék.
Levegő üvöltésbe szakad.
Indigó-színű fejek kivacogják fogaikat.
Lámpa zsoltárokat serceg s a vérszeplős falak hanyattvágódnak a bosszúállók előtt.
És újra emberek és emberkék.
Valaki fejetlen győző válla közé emelte a legnagyobb aratógépet.
Megmutatkozott utak árvaságban zokognak.
Csak a jaj, a düh és a könny maskurázik vörösben.
Csak a düh, csak a jaj, csak a könny.
Reggel friss, jóságos szagokkal ágya szélére ült az anyja.
No? Istenem, milyen nagyemberesen tudsz nézni!
Úgy emlékszem, mintha gyerek lettél volna, mikor elmentél.
A fáradtság még nem hullott ki a csontjaiból.
Hallgatott.
Mikor még aludtál, sebhelyeket láttam a kigombolt melleden… Sohasem írtál nekünk a sebesülésedről. Pedig mennyit aggódtam.
Legyintett.
Ott is bántottak benneteket?
Hogyan adja ki magából a magyarázkodást. Az üveges szemek néztek rá szomjasan, de körülöttük árnyékozott az értelmetlenség.
Azt nem lehet csakúgy elmondani! Ott sok volt a vér. Fiatal legények és apatikus öreg parasztok vére. Kenyeret akartak s a kozákok puskái végig döntögették őket a prospekten. Vörösre mosakodott a hó s a börtönök telezabálták magukat az életben felejtettekkel.
Fogai összecsikorogtak.
Ott! Ott!… A mellem? Mi ahhoz képest az én mellem.
Felállt. Lakkozott bútorok megtükrözték a figuráját.
Kint valaki teli szájjal nevetett. A padló szárazan sírt a hideg világosságban. Aztán:
Az én mellem! Ott, ott emberek vannak!!
Nem tudta megmutatni, amit akart s ahogyan azt egyszerűen szerette volna.
Az anya hízelkedőn pillogott:
Majd elfelejted, no! Elfelejted. Kinek nincsenek bajai az életben…
És mégis.
Fiatalabbik öccse lármázta be magát az ajtón.
Mintha valahonnan leestek volna, bizonytalanságba dobbant a szívük.
Az anya ide-oda tipegett.
Elmentek. Öccse karonfogta az utcán. Szinte maga fölé póznázta.
A nap hideg arannyal verte a várost.
Eldobott gesztussal:
Látod? Ugyanaz a rothadás!
S a fák, a házak, a nagy deszkakapuk ismerős ábrázattal jöttek a szemeikbe. Csatornák torkából farkassovány kutyák ugattak. Fázós, suta emberkéket tologattak az összekeresztezett utcák.
Öccse darálta az újságját.
Egy táskás ember cepelte magát feléjük. Szemei kigolyósodtak. Mintha vigyorgott volna, de csak egy örökös, kiismerhetetlen grimaszt mutogatott.
Kiléptek a térre.
Kofák sátoroztak körülöttük. Sárga jégtükrök között, fölszúrt ormánnyal térdelt a templom.
Csönd. Mély utcákból bibliás asszonyok gombolyították ki magukat, át a lilás, hidegsárga világosságon.
Majd együtt. Megpróbáljuk ezt a parlagot is bevetni.
Sokszor gondoltunk felétek. De csak kínlódik az ember ebben a pocsolyában. Nem látjuk az utakat.
A szakállas ember mosolygott s a hangtalansága, mintha magára ölelt volna mindent.
Kicsi lámpások áskáltak az estébe s a hideg pengett a térben. Gondolatok meghaltak, gondolatok születtek. Magához érkezett s azt mondta:
Mit akartok? Bérjavítást. Mintha nem az lenne a munkás baja, hogy egyáltalán bére van!
Hallgattak.
Az emberhez nyúljatok hozzá!
Megkevert tüzeket vittek be magukkal a terembe.
Fejek kókadtan álmosodtak.
Vitázók. Ácsorgók. Gépírólányok.
Ajtók ismeretlen alakokat szellőztek.
A szakállas ember oldalt, egy asztal mellett ült. Őróluk beszélt. Régi barátok ráragadtak.
Kérdések és feleletek rajcsuroztak körülötte.
Valaki a pártszabályokat deklamálta.
Egy diák nekivörösödött az istennek:
A vallást köllene megfojtani! A teológia helyébe a természetfilozófiát és megértjük a társadalom életét.
Meggyulladt fejek ködök alatt pislogtak.
Egy madárorrú tovább szajkózta:
Marx azt mondja: Minden a gazdasági rend függvénye!
Megpróbálta összemosni a közéjük esett tereket. Idegenségek ágaskodtak. A lázadás vasfogai harapták ezeket az embereket. Ha hozzájuk nyúlt, beleestek a káoszba. Valami nagy kerülővel:
Ti csak a dolgok formáit látjátok. A dolgok lényegéig kell beleszeretni magunkat az életbe.
Az elnökből kiröfögött a nevetés:
A tőke! A tőke! Szét kell zúzni! Ez a lényeg.
Ők talán nem ezt csinálják?!
Egy festő lány kapaszkodott át a ködökön.
De mondd meg nekem, mit érsz vele, ha fellázítod a tömeget a tőke ellen? S ha ledöntenék, megtudnának nélküle élni? Vagy te talán igen? Meg tudnál élni az anyád nélkül, a feleséged nélkül, a gyerekeid nélkül? Olyan volt, mintha egy különös fa nőtt volna ki az asztal fölött.
Ők nem az emberek nyomorúságára építettek!
A szakállas ember:
Mert az csak lázadás lett volna! S a lázadók hányszor megtagadták már a lázadást.
Szavak fölparazslottak. Mindenki dominált. A kihegyezett frázisok, mint valami veremben, szétloccsantak benne.
A lány felé próbálkozott:
Benned már felpislog az igazság!
Te onnan jöttél?
Onnan!
Együtt mentek bele az éjszakába.
Találkoztunk – mondta a leány váratlanul. –
Az utak csodálatosan összeszaladnak a megjelölt vándorokkal.
Az ember mosolygott:
És ki tudja mivégre?
Nem kérdezhetünk. Nekünk már felelnünk köll.
Mikor elváltak, az ember azt mondta:
Örülök neked. Olyan kevesen vagyunk.
A város fölött csordákban úsztak a felhők.
Üzletek sárga címtáblákat ordítottak.
Lendületek erdőt zúgtak a füleibe.
Mintha hazatalált volna. Fürdött a meggyűlt utcákban.
Új ember. Hiába minden. Boldog tavaszok fiatalodnak ki a véréből.
A pártban gazdagon szólt, mint a vihar.
Rásúlyosultak és nem értették.
Új hírek Prágából, Münchenből.
A titkárok proklamációt verítékeztek össze a fegyvergyáriakhoz.
Ne politikusokat ügyeskedjetek belőlük. Hitessétek el velük, hogy erős, egészséges emberek!
Az elnökkel egyszer az újságok között:
Mi lesz veletek, ha majd kezetekbe adják a gyeplőt? Megértesz? Átveszitek és tovább hajszoljátok benne a világot!
A húsosfejű ember elbambult:
Hát mit akarsz, ha nem a hatalmat átvenni?
A hatalmat megdönteni az erővel! Az új társadalom csakis az erő testvérszervezete lehet.
Szavak! Szavak! Kár, hogy nem papnak álltál be!
Ti már azok vagytok. De korán jöttetek! Ne új törvényekért dolgozzatok, hanem az új emberért. Marx meglátta a mai rend konstrukcióját és következteti: ez a társadalom megérett az összedöntésre. De mit jelent az: marxistának lenni, ha az új társadalomért akarunk dolgozni? Jöhettek majd, ha ezt a gazdasági rendet át kell szervezni, bizonyos azonban, hogy előbb azoknak kell jönniök, akik az új gazdasági rendet föltétlen megkívánták. Mert előbb van meg az új dolgok erőlehetősége és csak azután a rendszer praktikuma.
A másik egérutakat spekulált össze.
Megint beleestek a mindennapiságba.
Azt mondta:
De teljesen nem tudjátok formulákba zárni az embert. Ti a gyomrát vadítjátok s benne megszületik az egyetemes hit.
Fölcsavart kanóccal élt és körülötte lecsurogtak a horizontok.
Napok kék sátrakat dideregtek.
Indulatok lobogtak.
Rikkancsok vörös betűtranszparenseket üvöltöttek:
Politikai gyilkosság Berlinben!
Utcák hisztérikusan felcsuklottak:
Liebknecht, Luxemburg megöletése!!
Sárga házakból kinyelvezett a rémület:
Gazemberek! Gazemberek! Gazemberek!
S ekkor egy tükörben mindenki meglátta a mását.
Elérkezett a kenyértörés órája. Hivatalokban döglődött a magas gőg s a munka fölött csomóba keseredtek a fekete öklök.
Némelyek egy új csillag kibukkanását várták a nappali égen.
De semmi. Csak a vér lett lávásabb a bárgyúk ereiben s a politikusok arcáról leesett a lárva.
A világ szive fölbolondult hozzá a szobába. Olyan volt, mint egy telezsúfolt templom.
Érezte a halált s a gondolatai beleszakadtak az ismeretlenségbe.
A púpos diák megcibálta a hangjával!
Várnak rád az emberek! – énekelte. – A központ előtt várnak rád az emberek!!
Az cső nagy csöppökben esett.
S a város tüzeket vajúdott a szürke pocsolyákban.
Egy kiszáradt fa mindenekfölött az égre karmolta sziluettjét.
A kétségbeesés órája volt ez.
De ők csak mentek. A szakállas ember, a púpos meg két kovács, akiknek tiszta volt az arca a munkanélküliségtől.
Át a szomorúságon.
Át az eleven haragon.
Át a fekete kétségbeesésen.
S a didergő embernyáj maga fölé örülte, mint a napot.
A redakció ablakából nyármeleget szónokolt nekik szinte trombitákon.
Szét a városba, testvérek! A terekre és körutakra!
Teregessétek ki halottaink lelkét, akik a harc vitorlái voltak!
Esőben és szélben seregek csikorogtak át a városon.
Ének. Kifent kiáltások az égig. Sáros rongygulyák gyászoltak át a körutakon.
Élni akarunk! Élni akarunk!
Üzletek féltékenyen sötétre kapták a szemeiket.
Paloták előtt csupabajusz fegyveresek posztoltak a dühükön.
S a tömeg ide-oda kígyósodott. Akik elöl csavarogtak, kiázott zászlókat szúrtak bele a délután hasába s valamennyiük fölött nagy vörös könnyeket sírtak az arcképes táblák.
A házak pedig öntögették a nekimerészkedőket.
Földagadt tereken fanatikus legények szónokoltak a tribünökről.
Néha egy asszony földobta a tüdejét:
Forradalom!
A leomló drapériákat aztán megpontozta a tűz.
A rendőrök! A puska! A vér!
A rémület szája harsonázott az estében.
Asszonyok az anyaságukat visították és mindenkin átszaladt a halálfélelem.
Százlukú bérkaszárnyák megszámlálhatatlanul csukták magukba az embereket.
Mit várunk még?
Mikor?
Hogyan lesz?
És ő újra szétöntötte a tüzet. Mint a szeizmográf reagált az eseményekre.
Megorvosolhatatlan vörös lázak hányták ki Európa testét és ő rajta tartotta a kezét a lüktető ereken.
Azt mondta a púpos diáknak:
Gazdagodnak a dolgok. De vigyázat! Hol vannak még a hivatalok, a kaszárnyák, az iskolák, az iskolák!
Új, óvatos csatornák indultak el a pártból.
Csontos holdfalókban fejfájóskodott a nyárspolgár.
Éhes fullajtárok nyálaztak a hatalom felé.
A szakállas ember pedig fáradhatatlanságot kertészkedett a kevesek fejébe. És ezek a fanatikusok mindenütt ott voltak. A város ragyogtatta a pávaságát s lent valahol alagutakat dolgoztak a húsába.
A rend szobrot játszott a vakoknak.
De itt is, ott is kinyíltak a sebek.
Valamelyik faluban a szolgák vörös zászlóval indultak el a körmenetben.
Az iskolákban proklamációk úszkáltak a padok alatt.
A bányavidékekről félteherrel futottak vissza a vonatok.
S egy napon az újságok homlokukra ordították a bolondító ember nevét.
Mindenki vele birkózott. Érte és ellene. Belőle pedig patakzottak az erők:
Tovább! Tovább!
Néha elcsodálkozott kulisszák nélkül. Egy percig. Aztán beteregette magát a holnapokkal.
A festőlány vörös liliomokat mesélt neki a gyűlések után.
És az apja ekkor már ki akarta ejteni a szemeiből.
De az utak könyörtelenül átvágták egymást.
Törvények szétejtették a csomóikat. Ellentétek könyörtelenül egymásnak készültek mindenütt.
A város nyöszörgött a bizonytalanságban.
Mit csináljunk? – kérdezték az öccsei. – Máma vagy holnap… már nem lehet tovább visszatartani őket.
Mindenki felé bátorkodta a szemeit.
S a nagy hinta ide-oda játszott az országban.
A púpos diák elhozta hozzá a szívét:
A gyárakban szabotáltak és a diákok nem akarnak bemenni a hittanórákra.
Csöndesen, mintha sakktáblán játszana:
Mindenki maradjon a helyén. Csakha kemények lesztek. Hányan alszanak még nyugodtan az eszükön! Esténként nehéz, keserű alakok úsztak felé a kunyhókból.
Az egylet ámulásokat élt, mint a gazdag bazárok.
S a kilencgyerekes asztalos orgonált:
Holnap mienk lesz a világ vagy holnap meghalunk!
Rongyai sírtak s a két bunkós keze röpködött, mint a galambok.
A forró terem hajósan ringatózott:
Holnap mienk lesz a világ.
Havas földeken így terebélyesedett az új hit. De valahol megnyíltak az igénytelenség csatornái s valahol átkokat remegtek föl a jóllakottak.
A szakállas ember bélyegesen kószált.
Megszédült metropolisz háborogta a tirádáit.
Mindenki forrott és mindenki vacogott.
Az anyjából szakadatlanul lamentált a szomorúság:
Ó, mit hoztál magaddal, gyermekem! Úristen! Úristen! Én érzem, hogy semmi jó vége nem lesz a te utadnak.
Egész családon átviharzottak a percek.
A legfiatalabb szónokolt:
Nem érthetjük meg egymást!
Az apa félrelökte a tányérját:
Legalább az öcséidet hagytad volna!
Mintha a mellét hasította volna föl. Járt föl-alá az asztal előtt. Sovány, öreg vállai lefolytak a tehetetlenségbe.
Szemetet köpködnek utánad a vakok is!
S másnap, ahogy hármasban végigmentek a városon, az üzletajtókból rájuk röfögték a farkasfogú zsidók:
Rablóbanda!
Asszonyok vitriolt köptek eléjük a kövezetre.
S a templomokban ekkor láncot és bitófát prédikált a pap.
Mintha vermeket loptak volna eléjük az órák.
Csak az asztalos takargatta rájuk a szívét és testvérei, akiknek már alig fújtatott a tüdejük.
S a szakállas ember csak gyújtogatta az időt.
Füleibe már nem fért bele az anyja sírása.
S mintha kerülték volna egymást az apjával. Esténként összefáradtak a lámpa alatt, de csak néha estek bele egymás szemébe s mint az ellenségek.
És az egyik ilyen este ravatalosan összeroskadt a szoba. Valaki, csak egy egyszerű suszter még azt mondta az egyletben:
Győznünk kell, mert megváltani akarjuk az embert, mint hajdanában a názáreti ácslegény!
Kint betakaródzott a hold.
Utak elbújtak az úttalanságba.
S valamelyik kapualjból kiröpült a halál.
Az éjszaka zengte:
Gyújtogatók!
És újra:
Dögölni! Dögölni! Dögölni!
Valaki, mintha a fogai között ropogtatná a csöndet.
S a középső testvér ekkor felsírt:
Meghalok!
Futni akart, de összecsavarodtak a lábai:
Ha meghalok…
Még egyszer a puskák.
Az én térdem is.
Megriadt fejeket dugtak ki a házak.
Sípolás.
Valaki eszelősen kiabálta:
Futnak. Tolvajok. Futnak!
A két testvér húzta magával a nehéz harmadikat.
Halott lábai síneket szántottak a hóba.
Aztán napokig semmi. Csak a bizonytalanságok processzióztak.
Dugdosott levelek sirályosan röpültek szét az állomásról.
Aranytál van a tenyereteken, vigyázzatok!
S egyik este mankóival átvitte magát a küszöbön.
Kapuk maradtak nyitva utána és kapuk nyitódtak ki előtte.
Az éjféli vonat füttyösen dohogott át a mezők fölött.
Állomások, amik terveket idéztek meg benne. S látta: elterült puszták fölött bálvány szemmel silbakolt a hold.
Nagy világosságkapuk szárnyaztak föl a horizonton.
S ő egész terhes életével vitte magát a szédülő városba.
Tudta: csak az egyetlen lány van és örömöket nevetett a reggelbe.
Otthon vagy és minden úgy lesz, ahogyan te akarod – mondta neki a lány és félretette a mankóit.
Felgyűlt gondolatok kinyitották a szárnyaikat.
Ember! Ember!
A púpos