2016. 12. 01.
CHINA MIÉVILLE – TOLKIEN – KÖZÉPFÖLDE ÉS A KÖZÉPOSZTÁLY
2016.12.01
“1954-55-ben egy oxfordi irodalomprofesszor kiadott egy hosszú, kacskaringós tündérmesét három kötetben, kemény kötésben. Aztán nemigen történt semmi. Egyfajta 1905 volt ez a fantasztikus irodalom számára – az igazi forradalom főpróbája. Az viszont csak tíz hosszú év múltán jött el, mikor a Gyűrűk ura olcsó kalózkiadásként, majd azután gyorsan hivatalos változatban is megjelent az Egyesült Államokban. És vitték, mint a cukrot. Diákok, hippik, füvesek egész generációja kezdett rejtett jelentések után kutatni a hatalom, bölcsesség, varázslat és titkos tudás legendáiban. Újrarendezték a szövegeket, és a különös, baljós ötvenes évekbeli mesét a hatvanas évek egyik ellenkulturális kulcsszövegévá változtatták – Tolkien professzor legnagyobb rémületére. John Ronald Reuel Tolkien az Oxbridge-i kifinomult légkörhöz tartozott – itt írta meg tanulmányait, miközben pipázott és képzeletbeli világát, Középföldét alkotta. Nehéz lenne elképzelni még egy olyan embert, aki annyira nem érezte magát otthon olvasói –„őrült különcei” – között, mint ő.
A Gyűrűk ura hatása a modern irodalmon egyszerre volt rendkívüli és vitatott. Szimbolikája szinte mindenhol utolérhető, nap-nap után lopják el és használják fel újra. Ám amikor nemrégiben elkezdték az „évszázad könyveként” emlegetni, sok értelmiségi megdöbbent azon, hogy egy ilyen „gyerekes” könyv ekkora elismerést kapott. Az irodalmi társaságok összefüggéstelen kritikáiban sznob megvetés érződik, ami a popkultúra történelmietlen nyárspolgársága felé irányul. A fantasztikumot kórosnak, divatosnak, és épp ezért mulandónak látja, nem pedig a kifejezés egyik módjának. Mindannyiunknak, akik a könyvesboltok feltűnő polcai közt lapultunk, megmondták, hogy úgyis ki fogunk nőni ebből, vagy esetleg éppen arról faggattak: mikor kezdünk végre igazi könyveket olvasni. Létezik baloldali változata is ennek az elutasításnak, ami a marxista kritikus, Lukács gondolatát követi, aki a fantasztikumot dekadensnek, illetve társadalmi felelőtlenségnek látja. Azonban ha mi (mind burzsoá értékrendnek, mind sztálinista agitátciónak radikális kritikusai) megvédjük a sci-fi és fantasy irodalmat, akkor az már azt jelentené, hogy a „Szocialisták Tolkienért” lobogó alá kellene gyülekeznünk? Aligha.
Politika és esztétika
Tolkien nem volt politikai szövetségesünk. Elkötelezett katolikus volt, aki szüntelenül a modern világra panaszkodott – nem a kapitalizmus vagy a kizsákmányolás bántotta, sokkal inkább a modernitás maga, ami számára a vészjósló gépek győzelmét jelentette. Perspektívája igen visszamaradott volt, mivel az egy olyan vidékies idillen alapult, ami soha nem létezett – ilyen volt például a könnyed feudalizmus. Mi, szocialisták, nem ítéljük el a művészetet csak az alkotó politikai látásmódja miatt – hiszen Trockij is szerette Céline-t, Marx Balzac-ot, és ezen írók egyike sem volt kimondottan balos. Azonban amikor a politika és az esztétika keresztezi egymást és ez a találkozás megbénítja a művészetet, akkor ez nem kerülheti el a olvasó.figyelmét.
A Narnia könyvek írója, CS Lewis mellett, Tolkien is tagja volt a „Tintafiak” csoportjának, amely keresztény írókból állt; találkozóikon vallásról, történelemről és fantasyről vitatkoztak. Munkásságukat lehetetlen általánosítani. A spektrum egyik végén ott volt Lewis, akinek nőgyűlölő anglikanizmusa állandóan gúnyos stílusában fejeződött ki – különösen a lányszereplőknél. Az olvasót ez leginkább az iskolai bántalmazásokhoz hasonló érzésre emlékezteti. Lewis-szal szemben a sokkal ismeretlenebb Charles Williams állt, akinek okkult keresztyénsége rejtéllyel és erővel ruházta fel műveit. Ezek sokszor zavarosak, ám rendkívül megkapóak és megindítóak voltak. Tolkien inkább Lewis-hoz állt közelebb, mint Williams-hez, bár ő már nem kifejezetten kellemetlen és rosszindulatú. Szándékosan igyekezett antiknak és epikusnak hangzani. A közhelyek, azonban, egy idő után felgyülemlenek és már levegőt sem lehet kapni tőlük. A nevetések zuhatagként érkeznek, a patakok csacsognak, míg a kardok felvillannak. A párbeszédek erőtlenek és nevetségesek, mintha operát hallgatnánk, zene nélkül. Még ötven évvel ezelőtt is, ez a felépítés a wagneri nagyképűsködéssel mesterkéltnek és esetlennek hatott. „Varázslatosnak ő tűnt”, mondta Tolkien – Középföldén az a tagmondat ritka, amelyben a szórend nincs felcserélve.
A nyelvi közhelyek kéz a kézben járnak a tematikusokkal. A történeteket erkölcsbíró szerepébe bújva, absztrakt logikával építette fel ahelyett, hogy szervezetten megalapozta volna. Tolkien egy olyan szöveget írt a fantasy számára, amely jelentős fejlődét indított – ezt kizárólagos moralitás jellemzi, ahol az politikai összetettség könnyedén elillan. A csaták dicsőségesek, a halál egyenesen
nemes. A jó tündököl gyönyörűségében, a gonosz csúfságában rohad. A tündék született arisztokraták, a hobbitok a föld sója és – hogy a tündérországi determinizmus folytatódjék – az orkok már születésük pillanatától kezdve az állatiság megtestesítői. Ez nem más, mint egy konzervatív himnusz, ami a rendnek és az méltánynak szól – ez a status quo.
A hobbitok „Megyéje” leginkább egy kisvárosra hasonlít – leginkább olyanra, mint ami a londoni megyék környékén terül el – mely tele van igavonó parasztokkal és boldog kézművesekkel. Bár eszményesítí a vidéki kis-burzsoáziát, Tolkien ennek ellenére rendkívül
lekezelően bánik „félszerzeteivel”. „Súlyos csapás lenne” mondja, ha a Sötét Erők megszereznék a Megyét – tehát ha a vidéki munkásokat iparosítanák. Hiszen a remek professzor csak kézi malmaikkal és nevetséges, vidékies stílusukkal szereti őket. Nem mintha ő szeretne egy lenni közülük, isten ments! Hiszen diplomás emberről van szó, kedves Olvasó.
A Gyűrűk ura kis túlzással a legmeghatározóbb fantasy mű, ami nem csak hogy önmagában befolyásoló, hanem még a high-fantasy műfaját is megteremtette – ezeknek kötelező kellékei a varázslat és a mágia, a sárkányölő harcosok és a gyönyörű királylányok. Nagy része borzalmas, de vannak közte remek munkák. Habár e befolyás javarészt a könyv jó időpontban való megjelenésének köszönhető, ostobaság lenne azt állítani, hogy semmit sem lehet csodálni ebben a műben. Az állandó melankólia érdekes légkört teremt. Remekül kidolgozott és igazán félelmetes szörnyek várnak a gyanútlan olvasóra, valamint a hatalmi intrikákra is fény derül.
Ám Tolkien eddigi legfontosabb hozzájárulása az ellenkultúrához egy második, működőképes világ megteremtése volt, amivel az igazi forradalmi irodalom szívébe lopta be magát. Bár a fantasy műfajban rengeteg világ létezett már, ezek többsége ködös és kidolgozatlan volt, ráadásul az olvasó csak a történet előrehaladásával tudhatott meg többet – ez leginkább csak annyi volt, amennyit a helyzet megkívánt. Tolkien, ezzel ellentétben, megfordította a sorrendet. Ő először a világgal kezdett, amit már-már megszállottan épített ki, majd felvázolta a történelmet, a földrajzot és a mitológiát, mielőtt rátért volna a cselekményre. Műfajában kivételes szigort alkalmazott a részletek terén.
Ezt az eljárást a fantasy kritikusai gyakran lekicsinylik. Ennek ellenére egy egyedi, páratlanul lebilincselő olvasásélményt biztosít. Az olvasók valósággal belakhatják ezeket a világokat, ráadásul még a létrehozásukban is segédkezhetnek, amely során kétkedésük a fantasztikumban fokozatosan megszűnhet. Épp ezért tartozunk sokkal Tolkiennak. Bármily kritikusak is vagyunk mi, a fantasztikum keresői, mégis, számunkra Tolkien nem más, mint egy oidipuszi papa. Összességében nem a másodlagos világ mérete, alakja vagy alapossága számít – sokkal inkább az, hogy mihez kezd vele az illető. Tolkien saját bevallása szerint fantáziájának a vigasztalás volt az egyedül szerepe, Más szavakkal: az olvasó babusgatása irodalmának alapelvévé válik. Tolkien és tisztelői (többségük balos) a felszabadulás mázát kenték a világból való elvágyódására – állításuk szerint, ugyanis, a börtönőrök gyűlölik az eszképizmust. Ám ezt egy másik, igen ismert, anarchista fantasy író, Michael Moorock, cáfolta meg: a börtönőrök a szökést és nem az elvágyódást gyűlölik. Tolkien naiv volt, ha azt gondolta, hogy bármitől is megszabadult. Ő maga alapozott meg egy teljes körű kötelezettséget egy érett kísérletezésre, ezt azonban arra használta, hogy banális, nosztalgikus ábrándokat képviseljen. Az idillikus múlt mítosza nem a kapitalizmus ellentéte, sokkal inkább a vigasz maga. Gondterhelt a világ miatt? Csak hunyja le a szemét és gondoljon Középföldére!
Fantasy őrült szolgálja ki igényeinket
Mi történik akkor, ha egy új-zélandi film és fantasy rajongó és Tolkien klasszikusa találkozik? Valami igazán jó. Peter Jackson, a rendező, aki az 1994-es Mennyei teremtményekkel várt ismertté (a film egy megtörtént gyilkosságot dolgoz fel). Hírhedtséget, azonban, a legjobb fajta szeméttel szerzett: elkészítette a világ legjobb zombie vígjátékát, a Hullajó!-t. Sokan csodálkozással és nem kis elvárásokkal fogadták a tényt, hogy egy nem hollywoodi rendező kapta meg a lehetőséget a Gyűrűk ura filmre vitelére. Természetesen a Tolkien-rajongók minden egyes „szent szövegükön” esett változtatást tajtékzó dühvel fogadtak. Ám ezek a változtatások szinte kivétel nélkül – mondjuk ki – előrelépések voltak. Jackson felrázta Tolkien harmatgyenge női szereplőit és igazi karaktereket formált belőlük. A dalok és a borzalmas Bombadil Toma kihagyásával pedig egyenesen kegyelmet gyakorol a nézőkön – hiszen ennek a művészlelkű, természetimádó motyogásai leginkább csak egy városi idiótát juttathatnak az eszünkbe. Eddig tehát az átalakítások Jackson malmára hajtották a vizet.
Azonban nem minden beavatkozása volt ennyire sikeres. Különös tempót ad a filmnek azzal, hogy egy erős és gyors ütemű háttértörténettel indít. Bár ez vizuálisan rendkívül megnyerő, ezek a részletek nem hagynak esélyt a lassításra. A könyvet, ezzel szemben, egy lassan kibontakozó ómen építi fel, fokozatosan, a film ebben sajnos teljes hiányt szenved. Csakhogy ez Jackson egyik legdicséretesebb tulajdonsága: fontosnak tartja, hogy a nézőnek meglegyen a megfelelő háttérismerete, mivel a későbbiekben igen nagy komolysággal fog bánni a kapott anyaggal.
A Guardian kritikusainak sikerült ezt teljesen félreérteniük – leginkább a bizalom hiányára panaszkodtak, ami a néző részéről szükséges annak érdekében, hogy belakja a film világát. Arra is panaszkodnak, hogy színészek rezzentelenül értekeznek a tündékről és az orkokról. Valójában ez a film erőssége. A színészek nem csupán faarccal mondják el a rájuk szabott sorokat, hanem játsszák a szerepüket, miközben elmerülnek
Tolkien világában. Jackson nagyszerűen hagyta maga mögött azt a jól bevett hollywoodi szokást, amit minden eddigi rendező alkalmazott: a film közben rejtett poénokkal kacsingatnak az olvasott közönségre, amivel a „tudatlan” nézők kedvét végképp elveszik a filmtől. Ez nem más, mint a filiszteri magatartás posztmodernizmusa, amitől Jackson elhatárolja magát. Ehelyett kész elköteleződni még egy olyan, sok helyen hibás műért, mint amilyen Tolkien munkája, és hajlandó kitartani mellette. Épp ezért a filmen lépten-nyomon érződik a tisztesség és tisztelet.
Természetesen, ennek ellenére is, vannak problémák. Elijah Wood (Frodo) nem volt igazán birtokában annak az egyéniségnek, ami ehhez a szerephez kellett volna. Cate Blanchett a tünde Galadriel szerepét játssza, azonban leginkább úgy, mint egy kozmikus Diana hercegnő. Egyébiránt a további alakítások megfelelőek. Különösen Ian McKellen (Gandalf) és Sean Bean (Boromir) remekeltek. A díszletek és a speciális effektek is kiválóak; ez is Jackson nem mindennapi megközelítésének köszönhető. Úgy gondolja, hogy a számítógépek csak segédkeznek a munkában, de nem ők végzik el a teljes munkafolyamatot. Így leginkább csak „csinosításokra” használja a programokat. Ez leginkább a Mória bányáiban lezajló csatajeleneteken látszik.
Évekkel később, több fantasy film után, már nem a vicc kedvéért, hanem inkább hálából néztem meg a Gyűrűk urát. Ez az az érzés, amit mindannyian megérdemeltünk. Ez a film nem más, mint egy szenvedélyes kapcsolat Jackson és a könyv között. És mint minden igaz szerelmet, ezt is őszintén megható nézni még akkor is, ha nem igazán kedveljük az egyik szeretőt.
KIADTA: DE TE FABULA KOMMUNISTA KIADÓ
gondolkodo.mypressonline.com / DE TE FABULA