SZABÓ ERVIN – BÖHM VILMOS – A “SZINDIKALIZMUS AZ ÍRÓASZTALNÁL” -VITA

2023. 02. 16.

SZABÓ ERVIN – BÖHM VILMOS – A “SZINDIKALIZMUS AZ ÍRÓASZTALNÁL” -VITA

[BÖHM VILMOS:] SZINDIKALIZMUS AZ ÍRÓASZTALNÁL

A modern munkásmozgalom mindkét ágazatában – a szakszervezeti és pártmozgalomban – a gyakorlati politika mellett az elméletnek igen fontos szerepe van. A helyes elmélet a gyakorlati mozgalom vezetőinek nagy értékű útmutatója és tanácsadója lehet, segítségével megállapíthatják a mozgalomban szerzett tapasztalatok értékét és hasznát.

Azonban az elmélet egyúttal csak az esetben állja meg a helyét, ha megállapításait és tanításait nemcsak elvont tudományokból, hanem a gyakorlati mozgalom megfigyeléséből, tanulságaiból és eredményeiből szűri le, ha megállapításaiban és következtetéseiben a létező viszonyokkal is számol.

Az elmélettel foglalkozók, sajnos, vajmi gyakran kerülnek kényelmetlen helyzetbe, mert az elvont tudományok sok időt rabló tanulmányozása folytán a gyakorlati mozgalmat, idő híján, nem ismerhetik meg eléggé, gyakorlati kérdések megítélésénél – a legjobb akarat ellenére – helytelen alapból kiindulva, helytelen következtetésekre jutnak.

E megállapításra alkalmat „Marx és Engels válogatott művei” most megjelent II. kötetében közzétett Karl Marx „A gothai program kritikája” című közleményéhez Szabó Ervin által írt magyarázó bevezetés eszmemenete adott.

Szinte érthetetlen módon Marx párt-programkritikáját használja fel Szabó Ervin annak a bizonyítására, hogy a munkásság politikai harcai fölöslegesek, hogy a szociáldemokrata párt nem a munkásosztály valódi képviselete, hogy a politikai párt nem lehet igazi szerve a munkásság osztályharcának. Marx tanításait alaposabban igazán nem lehet elmagyarázni, mint ahogy azt Szabó Ervin a fent említett cikkében tette.

Különben e „magyarázat” előttünk eléggé ismerős megállapításokat tartalmaz. Bakunyin, Griffelhues, dr. Friedeberg és elvtársaik az egyik szélsőség képviseletében évtizedek óta hangoztatják ezen alaptalan vádakat: Lebius-Biétry és sárga társai a jobboldali szélsőség nevében szintén „tudományos megállapítás” alapjain ítélik el a munkásság politikai szervezkedését. Sőt, a németországi Arbeitgeber Verband, az osztrák Arbeitgeber Bund és a magyar kutyaszövetség egyértelműen szinte féktelen módon uszítanak a munkásság politikai pártja, mint a munkáltatók érdekeit közvetlenebbül sértő gazdasági szakszervezetek ellen.

A francia szindikalisták lelkesednek az általános sztrájkért, az antimilitarista propagandáért. Szabó Ervinnel együtt lebecsülik a parlamentarizmust és e taktikának az eredménye, hogy Franciaországban hatalmas és erős ipar mellett a munkásság munkabére átlagban alacsonyabb, mint a többi ipari országok átlagos munkabére, munkaidő tekintetében pedig a francia munkások az egész ipari Európában a legrosszabb helyzetben vannak. Tagadhatatlan ugyan, hogy Franciaország szociálpolitikai intézmények dolgában felveszi a versenyt Európa többi ipari államaival, azonban az utóbbiakat már a szindikalisták által megvetett és gyűlölt politikai párt szerezte meg a munkásságnak. A munkáltatók is ismerik a politikai szervezkedés hatalmát, tudjak, hogy a munkásosztály osztályharcának a szakszervezeti mozgalom mellett nélkülözhetetlen és egyenrangú tényezője a munkásság politikai szervezkedése és éppen ezért a rendelkezésükre álló hatalom minden eszközével üldözik a munkásság politikai képviseletét. A szakszervezeti mozgalom „az igazi osztályharc” eredményeit is csak a politikai mozgalom segítségével, intézményes biztosítékokkal és törvényes rendelkezésekkel tudja állandósítani és fejleszteni. A magyarországi szakszervezeti mozgalom kötetekre rúgó anyagot nyújt annak a bizonyítására, hogy a szakmozgalom évtizedes harcainak eredményeit – politikai erő és törvényes biztosítékok híján – munkáltatók a politikai halalom birtokában, annak segítségével egyszerűen felrúgják és megsemmisítik. Ezen igazság megismeréséhez nem is kell egyéb tudomány, mint 1 évi szakszervezeti működésből leszűrt tapasztalat. A munkáltatók érdekképviseletei és sárga csatlósaik csak a gazdasági harc, tehát „az igazi osztályharc” megbénítása és tönkre-tevése céljából hirdetik a munkásság politikai absztinenciájának szükségességét.

„A képviseleti rendszerben (modern parlamentarizmus. – A cikkíró) a párt nem lehet osztályképviselet” írja Szabó Ervin és ezen állításának bizonyítására kiemeli egyrészt, hogy a polgári pártok szavazóinak jelentékeny része a munkásosztályból kerül ki, másrészt a szociáldemokrata pártok szavazatainak nagy része polgári eredetű.

Hogy a polgári pártok szavazóit nagy részben a munkásság köréből nyeri, ez, – sajnos – igaz, azonban nem bizonyít Szabó Ervin állításának igazsága mellett, leg-feljebb ebből megállapítható, hogy még nagy számban vannak félrevezethető munkások, kik a hazafias, vallási és egyéb hazug jelszavak tömegén keresztül még nem tudják igazi osztályképviseletüket meg-találni, egyúttal bizonyítja, hogy a modern államban a politikai hatalom birtokosai ezerféle módot, terrort és befolyást találnak a munkásszavazatok megnyerésére és kikényszerítésére. Ez a körülmény inkább közvetve bizonyítja a politikai hatalom elnyeréséért folyó küzdelem jogosságát és helyességét, mert érdekünk, hogy a politikai hatalom fegyverét kicsavarjuk ellenfeleink kezéből. A félrevezetett munkásság érzi és tudja az osztályállam különféle munkás-ellenes hatalmi tényeit, azonban a hatalmi terror ellen cselekedni még nem elég erős, mert még nem eléggé szervezett. A szakszervezeti és politikai szervezkedés nagy arányú fejlődésének egyik kedvező eredménye, hogy mindinkább csökkenti a polgári pártok munkásszavazatait és növeli a munkás-pártokra szavazók számat.

Németországban például 1881-ben az összes leadott szavazatok csak 6,1%-át kapta a szociáldemokrata párt, míg a szavazatok 93,9%-át a többi polgári pártok jelöltjei kapták. 1890-ben a szociáldemokrata párt már 19,7%-át kapta a leadott szavazatoknak a polgári pártok 80,3%-ával szentben, míg 1907-ben a polgári pártok óriási erőlködése – és a liberális-konzervatív blokk – ellenére a szociáldemokrata szavazatok 28,8%-át tették ki az összes leadott szavazatoknak, míg az összes polgári pártok már csak 71,2%-át kapták a szavazatoknak.

Honnan veszi Szabó elvtárs azon igazán érdekes és eredeti kijelentéséhez az alapot, mely szerint Németországban „a szervezett, tehát az osztályharc alapján álló munkásság egy része sem szavaz” a szociáldemokrata pártra, az valószínűleg örök időkre Szabó elvtárs titka marad. Az ide vonatkozó adatok ugyanis az ellenkezőjét bizonyítják. A „Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich” (1909. évi kiadás, 301. oldal) szerint az 1907. évi németországi választásokon a szociáldemokrata párt 3.259.000 szavazatot kapott. Szabó Ervin említi (Marx, Engels II. kötet, 407. oldal), hogy a választásokon körülbelül 750.000-re rúgott a szociáldemokrata pártra szavazó polgári szavazatok száma, marad tehát még 2.509.000 szavazat. Miután 1907-ben az osztályharc alapján álló szakszervezetekben 1.865.506 szervezett munkásság tömörült, a németországi szakszervezeti élet és szellem ismerői joggal állíthatják, hogy a polgári szavazatok levonásával fennmaradó 2.5 millió szavazat elsősorban az osztályharc alapján álló munkásság szavazataiból került ki.

A szociáldemokrata pártok polgári szavazatait sem olyan sötét színben, mint Szabó elvtárs. Nem, mert helytelen és a tényekkel szemben áll Szabónak azon állítása, amely szerint „a nagyüzem szorongatta kisiparosok és szatócsok az állami és községi bürokrácia kisfizetésű alsó rétegei, a mechanikus szellemi munkát végzők bizonyos csoportjai elnyomottak lehetnek, de a termelőeszközök bizonyos fejlettsége fokán mindenesetre terméketlen gazdasági elemek. Semmiképpen sem munkások tehát és így egy munkásosztálypártnak nem jogosult tagjai”. Minden valószínűség szerint az állami és községi bürokrácia tényleg terméketlen gazdasági elemei nagyon kevés szavalattal járultak hozzá a német szociáldemokrata párt 750.000 polgári szavazatához, bizonyos azonban, hogy a szavazatok egy igen tetemes része a mechanikus szellemi munkát végzők köréből került ki, ezek pedig tudományos megállapítás szerint és gyakorlati szempontból is, a termelő gazdasági elemekhez, a munkásokhoz számíthatók és így jogos tagjai lehetnek egy munkás-osztálypártnak. Ezen megismerés alapján „az igazi osztályharc” képviselői, a hamburgi szakszervezeti kongresszuson ilyen irányú határozatot is hoztak. (Lásd 1908. évi németországi szakszervezeti kongresszusi jegyzőkönyv 34–35. old.)

De egyebekben hová tartoznának a kisiparosok, szatócsok, hivatalnokok? A munkáspártból Szabó elvtárs kizárja őket. A tőkésekhez – nagy bánatukra – nem tartozhatnak. Új középosztály létezését valószínűleg Szabó elvtárs is tagadja. Észszerű tehát, hogy ezek az elemek ahhoz a párthoz csatlakoznak – a hatalom nyomása következtében azonban nem nyíltan – amely gazdasági érdekeiket legjobban tudja megvédelmezni. A politikai hatalom demokratizálása, a fogyasztási adók ellenzése, az erős progresszív egyenes adózás követelése, kultúrprogramunk, a legszélesebb alapú szociálpolitika, egytől-egyig oly programpontok, amelyek már ma is lehetővé teszik a kispolgári elemek csatlakozását pártunkhoz. Sajnos, e csatlakozás alig jelentkezik máshol, mint a mechanikus szellemi munkát végzők csoportjánál, mert ezeknek gazdasági érdekei pillanatnyilag is teljesen azonosak a munkásság érdekeivel, míg a kisiparosok, szatócsok a gazdasági harcok látszólagos és pillanatnyi áru- és munkaerő-drágító hatása miatt idegenkednek a szociáldemokrata pártoktól.

Bármely polgári elem csatlakozása azonban nem foszthatja meg a szociáldemokrata pártokat munkásosztálypárt jellegétől, mert például Németországban a 750.000 polgári szavazattal szemben 2.509.000 munkásszavazat áll, mely számbeli többség bizonyára megadja a szociáldemokrata párt munkás-osztálypárt jellegét.

„Az igazi osztályharc a gazdasági küzdelem terén folyik”, írja Szabó elvtárs és meggyőző érvekkel bizonyítja a gazdasági küzdelem hasznosságát, az abban rejlő igazságokat: azonban, sajnos, elfeledkezik arról, vagy legalább nem említi, hogy a gazdasági mozgalomnak vannak más, harcok árán szerzett kézzelfogható eredményei is, ezeket pedig tartani és biztosítani kell, míg a munkásságnak a szervezkedéssel arányosan fokozódó szociálpolitikai igényeit is ki kell elégíteni. Már pedig más úton, mint az osztályharc politikai részének ki-használásával e téren számottevő eredményeket nem lehet elérni. A munkásság politikai harcai és sikerei kényszerítették német tőkések hatalmi érdekképviseleteit az iparfelügyelet, az iparbíróság, a sztrájkjog, a betegség-, a baleset-, az aggkori- és rokkant-biztosítás megalkotására, mely intézmények ha arra is elégíthetik ki teljesen a munkásosztály igényeit, óriási haladást jelentenek például a mi állapotainkhoz képest, ahol a munkásság politikai jogtalanságban sínylődik. Az osztrák általános választójog alapján megerősödött osztrák szociáldemokrata párt első jelentős eredménye a magánalkalmazottakról és az általános munkásbiztosításról szóló két törvénytervezet volt, amelyek hatalmas lépéssel előbbre viszik az ausztriai szociálpolitikát az összes országok szociálpolitikájával szemben. Vagy állíthatja-e Szabó Ervin, hogy az osztrák munkásság politikai küzdelme és hatalmas választási sikere nélkül megcsinálták volna-e a javaslatokat? Bizonyára nem. Az osztrák munkás-osztály képviselet, a szociáldemokrata párt politikai hatalmának erejével majd gondoskodik róla, hogy a polgári pártok nemzetiségi obstrukciója ellenére e javaslatok a munkásság érdekeinek kielégítésére mielőbb törvénnyé váljanak.

Különben nem tudom, hogy mely eredmények csábíthatják a magyar munkásságot az antiparlamentaristák táborába. Talán a francia szindikalisták által elért eredmények, akiknek szervezete a leggyengébb alapokon áll a világ összes szakszervezetei között? Ha a francia szakszervezetek a gyenge, a céltalan helyi szervezetek helyébe az anyagi áldozatokkal járó gazdag és erős központi szervezeteket fogják kiépíteni és az erőket szétforgácsoló szindikalizmus helyett az erős politikai munkás-osztálypártot fogják támogatni, akkor a francia munkásság küzdelme is nagyobb és szebb eredményekre számíthat.

A legutóbbi napokban a Párizsban tanácskozó nemzetközi szakszervezeti titkári értekezlet – tehát az „igazi osztályharc képviselője” – is figyelmébe ajánlotta a francia szindikalistáknak a többi nemzetek munkásságának jól bevált taktikáját az egységes, egymás mellett haladó centralizált szakszervezeti és politikai pártmozgalmat.

Igen sajnálatos körülmény, hogy oly jeles teoretikus, mint Szabó Ervin elvtárs, a magyar szocialista pártirodalom – éppen Marx műveinek – terjesztését használja fel a mi viszonyaink mellett szerencsére nem érvényesíthető tévtanok terjesztésére. Rendkívül fontos, szegényes pártirodalmunk szempontjából megbecsülhetetlen értéke van Marx tanai terjesztésének, azonban jóvá nem tehető hiba, hogy Marx könyveit és cikkeit olyan magyarázatokkal, bevezetésekkel fűszerezik, amelyek sem oda nem tartoznak, sem pedig a szöveg értelmét helyesen nem magyarázzák. Szabó tendenciózus magyarázata csak megakadályozza a szöveg valódi értelmeinek helyes magyarázatát.

Szükségesnek és elsőrangú pártérdeknek tartjuk Marx ismeretét minél szélesebb körökben terjeszteni, azonban óva intünk mindenkit, hogy a Marxista tanok leple alatt ismertetett szindikalista magyarázatok értelmében tanulmányozza Marx örökbecsű műveit.

A gothai program kritikájához írt kísérő levelében írja Marx, hogy „az igazi mozgalom egyetlen lépése többet ér, mint tucatnyi program”. Aranyigazság. Az igazi mozgalom – legyen az gazdasági vagy politikai – mindig hasznos a munkásság osztályharcára. A parlamenti küzdelmet a munkásság osztályharcában mi is csak eszköznek tekintjük, a parlamenti kretenizmus bizonyára nem ideálunk, azonban a politikai mozgalom szükségességét mindenütt, de különösen Magyarországon, a politikai jogtalanság klasszikus hazájában, mindenkinek el kell ismernie, aki a munkásság gyakorlati küzdelmeiben részt vesz.

Amíg a magyar munkásság politikai küzdelmének legközelebbi célját, az általános választójogot, el nem érte, amíg munkásság jelen politikai harcainak sikere nem lesz, addig Magyarországon a munkásság gazdasági harcainak – tehát az igazi osztályharcnak vajmi kevés eredménye lehet. Csak a politikai jogok birtokában tudjuk rákényszeríteni a tőkésosztályt a nehéz szakszervezeti harcok és küzdelmek árán szerzett gazdagági és kulturális eredmények tiszteletben tartására, csak politikai jogok birtokában tudjuk azokat tartósan biztosítani.

b.v. [Böhm Vilmos]
 

[SZABÓ ERVIN:] „TÉVTANOK” A SZINDIKALIZMUS KÖRÜL 

I.

A Vas- és Fémmunkások Lapja 42. számában bv. jegyű szerző bírálja Marx gothai program-kritikájához írt bevezetésemet. „Igen sajnálatos” körülménynek mondja a szerző, hogy „szinte érthetetlen módon” Marx írásait használom fel „tévtanok” terjesztésére, „jóvá nem tehető hibát” lát abban, hogy Marx könyveit olyan magyarázatokkal fűszerezik, amelyek „sem oda nem tartoznak, sem pedig a szöveg értelmét helyesen nem magyarázzák” és „óva int mindenkit”, hogy „a marxista tanok leple alatt” közölt „tendenciózus magyarázatok” értelmében tanulmányozza Marx műveit.

Mielőtt a cikk egyéb részét alkotó tárgyi érvekkel foglalkoznám, legyen szabad előbb ezekre a hangulatkeltő szemrehányásokra felelnem. Mert az idéztem szavak nem mondanak kevesebbet, minthogy ravaszul visszaéltem a helyzettel és arra használtam fel Marx és Engels műveinek magyar kiadását, hogy oda nem tartozó, de tendenciózus szindikalista propagandát űzzek benne. Szóval kétféle tekintetben vétettem: mint szerkesztő túlléptem hatáskörömet és olyan magyarázatokkal kísértem Marx és Engels műveit, amelyek nem odavalók; másodszor, mint magyarázó, nem az igazságot tartottam szemem előtt, hanem tendenciózusan, tehát szándékosan, rosszhiszeműleg félremagyaráztam a mesterek írásait.

Meg vagyok győződve, hogy bv. maga sem volt vádjai horderejével egészen tisztában, s hogyha mégis tudatosan írta, amit írt, nézetei az írói és tudományos morálról mások, mint az enyéimek. Én az előbbi, az én szememben reá kedvezőbb feltevésből indulok ki. És hogy minden hasonló vádnak – ami (ahogy a hangulatot ismerem) bizonyára ismételten fog még meg-szólalni a szaksajtó hasábjain – egyszer s mindenkorra elejét vegyem, kérdem: olvasták-e a morálkritikusok Marx és Engels műveinek első kötetét? Olvasták-e abban bevezetéseimet? Észrevették-e, hogy azok éppúgy önálló értekezések, mint a második kötetben lévők? És emlékeznek-e végül arra, hogy – amennyiben a pártbeli kritika ezzel a kötettel egyáltalán foglalkozott – senki sem mondta, hogy bevezetéseim nem oda való magyarázatok? Sőt inkább azt mondták, hogy magyarázó és kritikus bevetéseim megelevenítik a mesterek írásait és közelebb hozzák az olvasóhoz.

Mindezt nem azért kérdem és állítom, hogy kérkedjem vele. Ilyesmi igazán nem kenyerem. Hanem ha jogosak e kérdéseim – mint ahogy azok –, tovább kérdem: volt-e ezek után jogom a második kötetet éppen úgy szerkesztenem, mint az elsőt? Ugyanolyan „oda nem való” bevezetésekkel ellátnom? Igen vagy nem? Ha nem: miért nem mondták meg mindjárt?

De – szól a második vád – nemcsak az a baj, hogy magyarázataim „nem oda valók”, hanem még inkább az, hogy „tendenciózusak”, hogy „elmagyarázzák” Marx tanait.

Tudós emberről becsületes tudományos íróról nem lehet rosszabbat, inkább diszkvalifikálót mondani, mint ami ebben a szemrehányásban foglaltatik. De én újra feltételezem, hogy bv. csak azt akarta mondani, hogy rosszul, helytelenül magyarázom Marxot. És akkor újra kérdem: Hát nem olvasta az első kötet bevezetését? Nem olvasta a második kötet füzeteiben A német parasztforradalom bevezetését, amely ugyancsak közel öt éve látott napvilágot? Nem vette észre, hogy már akkor nyíltan szindikalistának vallottam magamat, szindikalista „tévtanokat” hirdettem? Igaz, sokkal kevésbé agresszíven, mint újabb bevezetéseimben. De mégis nyíltan és kifejezetten. Miért nem volt hát magyarázatom akkor „tendenciózus elmagyarázás”?

Az én szerkesztői működésemmel szemben – a dolog tárgyi részétől eltekintve – csak egy kifogás állja meg a helyét s ez az: nem lett volna szabad rám bízni. Ez igazolható álláspont volna. De rám bízni a munkát, elfogadni az első kötetet, három évi betegségem után újra rám bízni – nem is rám bízni: rám kényszeríteni, bár tudják, hogy szindikalista tendenciáim időközben teljesen megértek és azokat éppenséggel nem leplezgetem! – s aztán – ha burkoltan is – morális megítélés alá vonni eljárásomat: ezt a leghatározottabban vissza kell utasítanom. Én nem árultam zsákban macskát – és senkit sem kértem, hogy az én portékámat vásárolja.


II.

Térjünk át a kérdés tárgyi részére. Miért írtam állítólag „oda nem tartozó” bevezetéseimet?
 

Nyilván azért, mert szerkesztői feladatomnak tartottam, hogy megírjam.
 

Mi volt Marx és Engels Válogatott Művei szerkesztőjének feladata?
 

Az első kötet bevezetésében részletesen kifejtettem, miben látom én azt. Megmondtam ott, hogy a korlátolt terjedelmű gyűjteményben lehetőleg teljes képét szeretném nyújtani Marx és Engels tudományos és politikai egyéniségének; hogy ez a kép egyrészt a gyűjtemény kis terjedelme, másrészt a magyar olvasóközönség elő-ismereteinek hiányossága miatt nem lesz teljesen Marx és Engels saját írásaiból összeállítható; s hogy ennek folytán kénytelen vagyok „az így elkerülhetetlen hiányokat, réseket a marxizmus rendszerében, a mestereké helyett a magam gyönge szavával pótolni, kitölteni: erre szolgálnak az egyes darabokat megelőző szerkesztői bevezetések.
 

Nem emlékszem, hogy ez a program, vagy akár maguk az első kötetben közölt s jóval a program előtt megjelent bevezetéseim ebből a szerkesztési szempontból bármiféle ellenvetést váltottak volna ki. Ennek megfelelően joggal hihettem, hogy helyesen cselekszem, amikor a Kommunista Kiáltvány elé bevezetésül arról írok értekezést, hogy Marx és Engels hogyan fejlődtek szocialistákká, amikor A magyar forradalom bevezetéséül a nemzetiségi kérdésről, magáról a 48-as forradalomról és Kossuth Lajosról mondok el kiegészítő és helyesbítő dolgokat, a Forradalom és ellenforradalom bevezetésében a vezetők, a nagy emberék szerepéről beszélek, III. Napóleon államcsínyét arról való elmélkedéssel vezetem be, hogy a történelmi materializmus szempontjából mit jelentenek az államformák és az alkotmányformák. És így tovább.

Mindezen értekezések célját abban láttam, hogy olyan kérdésekről nyújtsanak a magyar olvasónak a marxizmus nézőpontjaiból felvilágosítást, amelyekről e gyűjteményben Marx és Engels maguk nem jutnak szóhoz; vagy pedig – megint a marxizmus szellemében – helyesbítsem, kiegészítsem, továbbfejtsem a marxizmusnak a mesterek halálával félbemaradt épületét.

Hogyan csinálhattam volna ezt másként? Talán Marx írásaiból vett szemelvényeket, idézeteket közöljek ott, ahol valamely kérdésről egész darabot nem adhatok? És ahol kiegészítésről, mai ismereteinkkel összhangzásba hozásról van szó, ott talán a Neue Zeit cikkeit citálgassam?

Bizonyára sem ezt, sem azt nem tehettem. Más sem tette volna. Nem tehettem mist, mint hogy önálló értekezésekben a magam véleményét mondjam el a felmerülő kérdésekről. A magam véleményét, aki marxistának tartom magamat. Marxista véleményeket tehát. Legalább az én hitem szerint.

És itt érünk a vita másik kérdéséhez. Az „elmagyarázáshoz”. A „tendenciához”. Miért írtam szindikalista tendenciájú bevezetéseket Marx írásaihoz?
 

Hát ugyan milyeneket írjak?
 

Marxista tendenciájúakat – persze!
 

De hát melyik az igazi Marxizmus?
 

Eduard Bernstein marxistának vallja magát, és Karl Kautsky is. Viktor Adler azt hiszi, hogy ő az igazi marxista, és Filippo Turati sem adja alább. Jules Guesde is marxista, és Émile Vandervelde is az, és Van Kol is. Belfort Bax marxista folyóiratot szerkeszt Angliában, de koronként „úr”-azza Kautskyt. Ferri szerencsésen kimutatja, hogy a marxizmusban csúcsosodik ki Darwin és Spencer tudománya, de sohasem olvastam, hogy Kautsky elismeréssel nyilatkozott volna róla. Plehanov a marxizmus első fáklyavivője volt Oroszországban, de Leninék azt írják róla, hogy tudatlan kompilátor. És így tovább – a végtelenségig.

Hát melyik az igazi marxizmus!?

„Melyiket szeressem?” – kedves elvtársaim Marxban!

Úgy-e, nem írhatok mást, mint amit én hiszek. Nem magyarázhatom mással, mint ahogy én látom a dolgokat. Nem egészíthetem ki mással, mint amit én látok igaznak. És nem fejleszthetem tovább másként, mint ahogy az én agyamban tükröződnek a világ folyton folyó, változó, fejlődő dolgai.

Mert még nem érkeztünk el odáig, hogy valamely „emberfölötti” hatalom kinyilatkoztassa: ez és ez az igazi, az egyedüli, az üdvözítő marxizmus. Kautsky az én szerelmetes fiam, vagy Bernstein, vagy Guesde. Kiben nékem kedvem telik. És aki mást tanít, mint ők: „tévtanokat” hirdet. Miért is kárhozott legyen! És lelke az ördögé!


III.
 
Szépen van, jól van, de hát mi köze Marxnak a szindikalizmushoz? Vagy inkább a szindikaliz-musnak Marxhoz? Mert erről van szó.

Csakugyan erről van szó. Sőt tulajdonképpen csak erről van szó.

Feleljünk hát erre is, ha ugyan e helyen erre is csak egész röviden. Másutt lesz majd helyén, bővebben nyilatkoznom a szindikalizmus viszonyáról a marxizmushoz.

És ezért ne várja tőlem senki, hogy talán frappáns Marx-citátumokat tálaljak fel a rokonság bizonyítására. Tehetném ezt is. Ám erre igazán nincs szükség.

Azt se várják, hogy visszafelé követvén a modern szindikalista mozgalom és szindikalista elmélet fejlődését, kimutassam, hogy ezeknek is Marx az apjuk, a megindítójuk, a megalapozójuk. Ez nem volna igaz.

Alig van mozgalom és elmélet, melynek eredetét oly kevéssé lehetne egy ember kezdeményezésére visszavezetni, mint a szindikalizmusét. Marxra sem. Maga a mozgalom sokkal fiatalabb, semhogy Marx személyesen részt vehetett volna benne; elmélete pedig csak most, napjainkban, kezd kialakulni. Még vajúdik, még kusza, formátlan, ellentmondásokkal tele. Nem látszik rajta egy agynak egy szögből kifutó szabályos kikristályosodása, egy gondolkodónak mindenfelé egyformán simító keze, egy íróművésznek minden részletet lemérő, egyensúlyozó, harmonikus arányos vonalak közé szorító gondja. Igazi senkifia.

Mégis az új elmélet mindenütt, ahol feltűnik, meglepően egyező vonásokat mutat. Csak az elmúlt évszázadok naiv tömegmozgalmaiban, a középkori kommunisztikus parasztlázadásokban, a vallásos ihlet tömeges megjelenéseiben ismerjük a tömeglélek ilyen spontán megnyilatkozásainak mását.

Minálunk, ha szindikalizmusról esik szó, a franciákra gondol mindenki. Azokat szidja. Francia intellektuelleket okol érte. Pedig világosan kimutatták már a szindikalizmus polgári történetírói, hogy jóval hamarabb volt szindikalizmus és szindikalista teória, mintsem szindikalista teoretikusok.

Senkinek sem jut eszébe, hogy van holland, svéd, angol, német forradalmi szindikalizmus, amely, hogy valaha érintkezett volna a francia teóriával: senki sem bizonyíthatja.

De egészen bizonyos, hogy Földünk másik felén, Amerikában és Ausztráliában, van egy forradalmi szindikalizmus, amely minden európai befolyástól függetlenül, anélkül, hogy tagjainak és vezetőinek csak sejtelmük is volna arról, hogy Európában is van hasonló mozgalom (mint ahogy az európai szindikalisták közt is igen kevesen vannak, akik amerikai elvtársaik létéről tudnak), szinte öntudatlanul keletkezett és lett azzá, ami.

Az industrial unionism ez a mozgalom. (A szindikalizmus szót nem is ismerik.)

Vegyük elő ennek az iránynak bármely füzetét, újságát, kiáltványát.

„A munkásosztálynak és a munkáltató osztálynak” – mondja az Industrial Workers of the World programja – nincs semmi közösségük… E két osztály közt harcnak kell lennie, mindaddig, amíg a világ munkásai osztállyá szervezve, birtokukba veszik a földet és a termelés eszközeit, és leromboljálk a bérrendszert.”
 

„Az emberiség társadalmi viszonylatai – mondja egy kis füzet (Industrial Combinations) – „az ipari csoportosuláson alapulnak. A politikai, jogi és egyéb intézmények nem mások, mint tükörképei a termelőeszközök uralkodó tulajdon formájának.”

„Az osztálynak, amely a szükségleti tárgyak, vagyis az emberiség gazdasági javainak ura és kezelője, a maga védelmére és hogy hatalmát örökössé tegye, arra kell törekednie, hogy mindezen intézményeket összhangba hozza a gazdasági érdekekkel, amelyek cselekvését irányítják. Viszont annak az osztálynak, amely arra törekszik, hogy az ipar gazdasági alapját megváltoztassa, mihelyt sikerült a változást megvalósítania, az összes társadalmi viszonylatokat oly intézményekbe kell foglalnia, amelyek azt a gazdasági rendszert tükrözik vissza, amely az előbbit felváltotta.”

A munkásosztály öröksége, hogy felhasználja a termelés processzusában és formájában elért nagy tökélyt, amelyet egy most hanyatló társadalom kezdeményezett, amikor uralomra jutott.”

„El kell ismernie, hogy a társadalomnak ez a most hanyatló rétege szolgáltatja a dolgok új rendjének építőanyagát… Ezért a munkásoknak ismerniök kell a mai társadalom ipari termelésének bonyolult csoportosulását, tudományos elrendezését. Akkor képesek lesznek majd saját ipari szervezeteiket megfelelően felépíteni és megszervezni. Akkor majd jobban értik meg korunk társadalmi viszonylatait és készülhetnek arra, hogy hasznát vegyék ismereteiknek, amikor a társadalom ipari szerkezetét megváltoztatják.”

„Akkor lesznek valóban alkalmasak arra, hogy a társadalmi viszonylatok magasabb fokozatának előmozdítói, hordozói és védelmezői legyenek, az új társadalomnak, amely annak az eredménye, hogy az élet javainak tulajdonát megváltoztatták.”

„A gazdagságok termelői” – írja az Industrial Union Advocate – „mindenhatók, mihelyt iparágak szerint szervezkedtek. Megalkothatják a szövetkezeti társadalmat, anélkül, hogy a politikusok vagy szakegyleti fakírok beleegyezésére lesnének.”

Az idézeteket soká folytathatnók. De ennyi talán elég. Aki csak valamelyest ismeri az európai szindikalizmus törekvéseit és nyilatkozatait, lehetetlen, hogy meg ne lássa az amerikai mozgalommal való benső rokonságát.

Itt is, ott is a modern társadalom jelenségeinek az ipari szervezetre visszavezetése; itt is, ott is kérlelhetetlen osztályharc hirdetése; mindkettő a munkásnak termelő minőségére apellál és az iparágak szerint szervezett és a termelés mechanizmusát teljesen ismerő munkáscsoportokra bízza a jövő társadalom szervezését; mindkettő kizárja ennek folytán a gazdasági termelésben részt nem vevők – a politikusok – közreműködését a jövő társadalom megalkotásának munkájából.

Ezek a forradalmi szindikalizmus legjellegzetesebb tételei, ahogy a szindikalista militánsok közvetlen nyilatkozataiban Európában is, Amerikában is szinte egyformán kialakultak. És én azt hiszem, lehetetlen ezeknek az alapvető tételeknek rokonságát a marxizmus alapvető tanaival észre nem venni.

Hogy ma ki az igazi marxista, vagyis ki értelmezi helyesen és fejleszti tovább logikusan Marx tanait, az – ismétlem – egyéni nézet dolga. De hogy melyek Marxnak azon tanai, amelyek mint szocialistát a többi szocialista teoretikustól megkülönböztetik – tehát azok a tanok, amelyek az ő külön szocialista egyéniségét meghatározzák – arról, azt hiszem, alig lehet nézetelérés. Nos, a levezettem szindikalista tételek szinte teljesen összevágnak Marx legsajátosabb, legegyénibb tanaival, testi-lelki rokonok ezek.

Mert ugyan ki tagadhatná, hogy Marx a termelés filozófusa volt, hogy történelmi materializmusa éppen abban különbözik más szocialisták és szociológusok hasonló tanaitól, hogy ő a termelő erőkre, a termelés szervezetére alapítja az egész társadalmat, hogy az ő szemében az osztályok értékét a termelés szervezetében elfoglalt helyük, termelő szerepük szabja meg csupán; hogy éppen azért, mert nem holmi fogyasztó szocializmust hirdetett, hanem produktív szocializmust, volt a kérlelhetetlen osztályharc teoretikusa; és hogy mindezek folytán nagy bizalmatlansággal volt mindennemű közvetítő, a gazdasági termelésben közvetlenül részt nem vevő társadalmi rétegek iránt, hogy lenézte a csak-politikusokat!?

Nem mondom én, hogy Marx gyakorlati tevékenysége mindig fedte teoretikus nézeteit. Ember volt ő is, amellett számolnia kellett az exigenciákkal, a lehetőségekkel. Tévedhetett. De hiszen gyakorlati megjelenéseiben a szindikalizmus sem egyforma mindenütt.

Franciaországban az antimilitarizmus sajátos harci eszköze a szindikalizmusnak. Amerikában nem tudnak róla. Mi szükségük is volna rá egyelőre!

Amerikában kevesebbet beszélnek a direkt akcióról, tehát a politikáról, de többet a termelés szervezéséről. Érthető. Franciaországban még vannak demokratikus feladatok, tehát van ellenzékük is. Amerikában közelebb vannak a kapitalista termelés végső kifejlődéséhez.

De mindezek a gyakorlati különbségek nem ronthatják le azt a tényt, hogy mindkét mozgalom nagyjából ugyanazon elvi, elméleti alapon nyugszik. Ez az elvi alap pedig – az én meggyőződésem szerint – édes testvére az elméleti marxizmusnak.

Ez a megállapítás pedig egyúttal felelet nemcsak arra a kérdésre, hogy mi köze a szindikalizmusnak Marxhoz, hanem arra is, hogy mi közöm nekem mint a Marx-kiadvány szerkesztőjének, a szindikalizmushoz? Mint marxista és szindikalista, nem írhattam más bevezetéseket, más kiegészítéseket és más jegyzeteket, mint marxisztikusokat és szindikalistákat.

Én most bizonyítottam, hogy Marx és a szindikalizmus rokonok. Akik ezek után is kétségbe vonják jogomat, hogy szindikalizmust hirdetek Marx művei kapcsán, azoknak ezután azt kell bizonyítaniok, hogy a kettőnek, elméletüknek, semmi közük egymáshoz. Mert az elméletről van szó. Nem holmi munkaidő statisztikákkal kell jönniök.

Ez más térre tartozó kérdés. Hanem azért majd megfelelek majd erre is.

 
IV.

A legkedvesebb, és különösen a magyarországi polémiákban leggyakrabban hallatott érv a szindikalizmus ellen az, hogy a szindikalista szak-szervezetek gyakorlati eredményei – illetve eredménytelenségei – elméletüknek legtalálóbb cáfolata. Bv. [Böhm Vilmos] cikkében is nagy szerepet játszik ez az érv. Ő is arról beszél, hogy a francia szindikalisták szervezete „a leggyengébb alapokon áll a világ összes szakszervezetei között”, hogy „Franciaországban hatalmas és erős ipar mellett a munkásság munkabére átlagban alacsonyabb, mint a többi ipari országok átlagos munkabére, munkaidő tekintetében pedig a francia munkások az egész ipari Európában a legrosszabb helyzetben vannak”. És így tovább.

El kell ismernem, hogy a forradalmi szindikalizmus kritikusai, amikor erről az oldalról támadják ellenfelüket, sokkal erősebb helyzetet foglalnak el, mint az elméleti bírálók. Valóban tömegmozgalom értékét nem mérhetjük más mértékkel, mint az elért gyakorlati sikerekkel, és a szindikalizmus igaza szempontjából teljesen mellékes, hogy a marxizmus igazat ad-e neki, vagy sem. Ennek megfelelően írtam magam is Szindikalizmus és szociáldemokrácia című füzetem előszavában: „Nem az elmélet a döntő, hanem a gyakorlat. A szindikalista elmélet lehet kezdetleges, sőt gyakorlata is lehet kezdetlegesen ingadozó, de valóságos sikerek: gazdasági és politikai hatás dolgában még sem áll mögötte némely, sokkal jobban megalapozott és sokkal simábban kicsiszolt mozgalmaknak.” Nagyon is hajlandó vagyok tehát a szindikalizmus igazának döntő kritériumául a gyakorlati sikert tekinteni. Ebben tehát egyek volnánk bv.-vel. De ezzel aztán vége is az egyezésnek.

Mert utaink bizonyára mindjárt elválnak, mihelyt a siker fogalmát kissé boncolni kezdjük. Nem, mintha a munkásszervezetek sikerét én is nem a munkaviszonyok (munkaidő, munkabér, munkanélküliség, bánásmód, stb.) javulásában látnám; hanem elválnak akkor, amikor a munka-viszonyok változásainak előfeltételeit vizsgáljuk.

A közkeletű felfogás ugyanis az, hogy a munkaviszonyok változása – javulása vagy rosszabbodása – első sorban a szakszervezetektől függ. Sok taggal bíró, gazdag pénztárral felszerelt szakszervezetek jó munkaviszonyokat biztosítanak; kis taglétszámú, szegény szakszervezetek következménye szükségképpen a munkaviszonyok kedvezőtlensége. Ezt a felfogást láttuk például érvényesülni azokban a szenvedélyes és keserű vitákban, amelyeket a Correspondenzblatt der Generalkommission der Gewerk-schaften Deutschlands mostanában Kautsky ellen folytatott, és amelyekben sorra felsorakoztatta az egyes szakmák munkastatisztikáját annak bizonyítására, hogy miféle javulásokat köszönhetnek szakszervezeteiknek. Ugyanennek a felfogásnak ad kifejezést bv. is a francia szakszervezetekre vonatkozólag.

Ezzel szemben jó lesz föleleveníteni egy régebben szintén nem ismeretlen, de a szervezeti formák fölötti viták által háttérbe szorított felfogást, amely szerint a munkásosztály gazdasági helyzetét első sorban és főként az általános gazdasági konjunktúrától, az iparág, vagy az egész nemzeti ipar, vagy a világipar helyzetétől függ. Kedvező viszonyok az iparágban, valamely ország iparának emelkedése, az egész világpiac lendülése a munkaviszonyok javulását jelentik az iparág, az ország vagy a világipar munkásai számára; kedvezőtlen gazdasági viszonyok ellenkező hatást gyakorolnak a munkaviszonyokra.

Szokták ugyan emlegetni ezt a teóriát is akkor, amikor a munkaviszonyok rosszabbodását kell megokolni. Ilyenkor mindig a rossz ipari konjunktúra a bűnös. Soha a szervezet. Ellenben amikor javulnak a munkaviszonyok: minden érdem a szakszervezeté. És a jó konjunktúráról csak úgy mellékesen esik szó.

A legújabb gazdasági és munkastatisztikából frappáns adatokkal bizonyíthatnók, mennyire szoros a kapcsolat ipari viszonyok és munkaviszonyok közt. A legszorosabb párhuzamba állíthatjuk az országokat egyrészt ipari fejlődésük foka és tempója, másrészt munkaviszonyaik szempontjából. Amely ország ipara fejlettebb, abban a munkaviszonyok kedve-zőbbek, mint az iparosságra egy fokkal alatta levőben; minél gyorsabb egy országban az ipari fejlődés tempója, a munkaviszonyok javulása annál gyorsabb. De ezeket a bonyolult és hosszadalmas statisztikákat az Egyesült Államok, Anglia, Németország, Franciaország viszonyairól itt fel nem sorakoztathatjuk. Alkalmasabb helyen szívesen szolgálunk velük.

Mi következik ebből a mi kérdésünkre?

Nem kevesebb, mint az, hogy a munkaviszonyok nívójának megállapításában nem a szakszervezetek az első tényező. Hanem az első tényező az ipar általános helyzete, vagy esetünkben – mivel különféle országok munkaviszonyainak összehasonlításáról van szó – az ország indusztrializmusának foka és indusztrializálódásának tempója. Ezek adják meg a munkaviszonyok változásának lehetőségeit és határait.

Ha tehát Franciaországban állítólag kedvezőtlenebbek a munkaviszonyok, mint Németországban, annak okát nem a két ország szakszervezeteinek eltérő jellemében kell első sorban keresnünk, hanem inkább abban, hogy az indusztrializmus lépcsőzetén Franciaország néhány fokkal lejjebb áll, mint a Német birodalom. Ha minden a szakszervezetektől függne, hogyan magyaroznók meg akkor azt a tényt, hogy a német munkaviszonyok viszont kedvezőtlenebbek az angoloknál? Hiszen a legtöbbek szemében tudvalevőleg a németek képviselik ma a modern szakszervezkedés ideális típusát. Számra túlszárnyalták a régi angol szakszervezeteket; szervezetük sokkal centrálisabb és egységesebb; teljesen kooperálnak egy nagy politikai párttal, amellyel jóban-rosszban kölcsönösen támogatják egymást; telt pénztáraik, hatalmas sajtójuk, légiónyi hivatalnokuk, engedelmes, fegyelmezett tömegeik vannak! A munkaviszonyok Angliában mégis jobbak. Ugye ebből még sem következtetünk arra, hogy az angol szakszervezetek különbek a németeknél!? Hanem inkább elfogadjuk azt a magyarázatot, hogy Anglia indusztriálisabb, iparosabb ország. Ugyanez áll a francia és német állapotok viszonyára is.

Ennek megfelelően azt a másik tényt: hogy a német munkásság helyzete az utóbbi években gyorsabb tempóban emelkedett, mint az angolé, szintén nem szakszervezeteik működésére, hanem első sorban arra az elsődleges és közismert tényre fogjuk visszavezetni, hogy a német ipari fejlődés az utóbbi években óriás léptekkel haladt előre, az angol ellenben – ha ugyan az angol indusztrializmus foka még mindig magasabb – aránylag jóval lassabban.

De hát mi ezek után a szakszervezetek szerepe?

Amióta a közgazdaság uralkodó törvénye a szabad verseny, azóta mindenkinek, aki ezen gazdaság keretében az úgynevezett nemzeti jövedelemben részesedni akar, helyét a jövedelemmegoszlás rendjében úgy kell kiverekednie. A nemzeti jövedelem bizonyos pillanatban adott egész, amelyből ami az egyiknek jut, a másiknak rovására megy. Minél nagyobb tehát a nemzeti jövedelem, annál nagyobbak a lehetőségek a gazdaság egyes elemei számára, annál tágabbak a határok, amelyek közt harcuk a jövedelemért – és maga a jövedelem – mozoghat. Végeredményben mindenkinek annyi jut, amennyi a termelésben elfoglalt pozíciója fontosságának meg-felel, illetve, amennyi szükséges ahhoz, hogy még arra bírja, hogy termelő funkcióját teljesítse.
 

A jövedelemért folytatott ezen harc folyik az egyesek, és folyik a nemzeti termelés különböző funkcióit ellátó csoportok: az osztályok közt. Több – itt most nem részletezhető – körülményből rájöttünk arra, hogy az osztályok harca a jövedelemmegoszlás legfontosabb szerve.

Az osztályok harca tömeges mozgalom, s mint minden tömegakció, az erőknek legcélirányosabb szervezését követeli meg. A tömegekben levő erők organizációja az, amit köznyelven szervezkedésnek, aminek külső formáját szervezetnek nevezzük. A szervezetek – ma szakszervezetek – a munkásosztály organizációja a nemzeti jövedelem lehető legnagyobb részének kiküzdésére.

De miként láttuk: maga a nemzeti jövedelem nagysága nem a szervezetektől függ, hanem az ország iparosságának fokától. A szakszervezetek funkciója tehát – itt csak a jövedelemmegoszlás, szorosabban a munkaviszonyok szempontjából vizsgáljuk – nem jövedelmet teremtő, hanem csak arra irányul, hogy az ország mindenkori gazdagsága szabta határok közt a munkásosztály részesedési lehetőségét kihasználják, kiverekedjék.

S így a szakszervezetek gyakorlati sikereit – hogy végre visszatérjünk kiindulópontunkra – nem mérhetjük azon, hogy egyik országban a munkaviszonyok jobbak-e vagy rosszabbak, mint a másikban (mert az emelkedés vagy süllyedés szélső határait, kereteit, mint láttuk, más tényezők szabják meg), hanem csak azon, hogy a magasabb részesedés lehetőségeit hogyan igyekeznek, és hogyan sikerült kihasználniok. Hogyan verekednek? Megverik-e az ellenfélt – a munkáltatókat – vagy az veri meg őket? Nyilvánvaló, hogy minden nyert ütközet közeledés a részesedési lehetőség szélső határához, minden vereség a lehető részesedés határáról leszorítás (vagy esetleg annak a jele, hogy a részesedés lehetősége nem javult: a nemzeti jövedelem nem emelkedett).

Ezek szerint nem az dönti el a szakszervezetek értékét, hogy sok-e a tagjuk, vagy kevés, teli-e a pénztáruk vagy üres, magas járulékot fizetnek-e vagy alacsonyat, hanem – ismételjük: mindig csupán a munkaviszonyok javítása szempontjából beszélünk – egyedül az, hogy milyen eredménnyel verekesznek. Sok sztrájkot veszítenek-e vagy keveset? Nagyobb tömegre terjed-e ki a sztrájk hatása vagy kisebbre? Olyan irányban használják-e ki a munkaviszonyok javításának lehetőségeit, amely további emelkedések útját egyengeti, avagy közvetlen eredményeket becsülnek többre? stb.

Mindezekre a kérdésekre a nemzetközi sztrájk-statisztika felel meg. Amelynek igen jó összeállítását bírjuk Maximilian Meyer Statistik der Streiks und Aussperrungen im In- und Auslande (Leipzig, Duncker u. Humblot, 1907) című művében; és a Handwörterbuch der Staatwis-senschaften harmadik kiadásának első kötetében; és még néhány más munkában, az egyes országokra nézve különösen a hivatalos sztrájkstatisztikákban.

Nos, ezek a nemzetközi sztrájkstatisztikai összehasonlítások igen feltűnő jelenségre figyelmeztetnek. Az tűnik ki belőlük, hogy a szervezeti formáknak, általában a szakszervezkedés országonként különböző módszereinek befolyása a bérharcok eredményére távolról sem olyan, hogy abból a szervezkedés egyik vagy másik módszerének fölényére csak távolról is kényszerítő következtetést vonhatnánk.

Mit mutat például a német és francia sztrájk-statisztika összehasonlítása a sztrájkok eredménye szempontjából?

Álljon erre a következő kis táblázat:

A sztrájkok eredménye az 1899/904. évek átlagában:

	Németország	Franciaország
	%	%
Győzelem	22.1	24,1
Egyezség	32,0	38,3
Vereség	45,9	37,6

Azt látjuk ebből, hogy az 1899/904. években „az anyagi áldozatokkal járó gazdag és erős szervezetek” a sztrájkoknak csak 22,1%-át nyerték meg, ellenben „a céltalan helyi szervezetek” azok 24,1%-át; hogy „az erős politikai munkáspártot támogató” német szervezeteket az esetek 45,9%-ában verték meg, ellenben „az erőket szétforgácsoló szindikalizmus” a sztrájkoknak csak 37,6%-át vesztette el.

Igen ám – fogja erre mondani bv. elvtársam – ezek régi számok! A német szakszervezetek diadalmas kibontakozása azonban csak a legutolsó évek műve. Újabb adatokat lássunk!

Hát nézzük azokat. Tessék még egy táblázat:

Azt látjuk ebből, hogy a legutolsó három évben is a franciák győzelmi arányszáma mindannyiszor kedvezőbb, vereségi arányszámuk pedig csak egy évben rosszabb valamivel.

És akárhogy forgassuk a két ország sztrájk-statisztikáját, akármilyen szempontból kombináljuk az adatokat: nincsen mód rá, hogy az annyira felmagasztalt, gazdag, népes, fegyelmezett, centrális stb. német szakszervezetek javára billenjen a siker mérlege. Apró ingadozások vannak. Hol ez van előnyben; hol a másik, de többnyire mégis a francia szindikalizmus számeredményei kedvezőbbek.

Nézzük például – megint az 1899/904. évek Meyer kiszámította átlagában –, hogy kik bírják tovább a sztrájkokat: a gazdag sztrájk-pénztárakkal rendelkező „áldozatkész” németek avagy a szegény franciák?

A sztrájkok tartama:

	30 napon alul	30 napon túl
	%	%
Németország	81,1	18,9
Franciaország	90,1	9,9

Úgy látszik itten, hogy a németek a sztrájkok nagyobb számát bírják 30 napon túl nyújtani. De mindjárt módosul a kép, ha abból a szempontból nézzük, hogy hány munkás van ezekben a sztrájkokban érdekelve.

A sztrájkolók részvétele időtartam szerint:

	30 napon alul	30 napon túl
	%	%
Németország	64,8	35,2
Franciaország	64,0	36,0

Igaz tehát, hogy Németországban az esetek nagyobb hányadában hosszabb az ellentállás; de majdnem egyforma, sőt a franciákra valamivel kedvezőbb, ha a résztvevő munkások szempontjából nézzük. Azt látjuk, hogy Franciaországban a sztrájkolók 36,0%-a tart ki egy hónapon túl, Németországban ellenben csak 35,2%-a.

De talán a kis, szétforgácsolt helyi szervezetek nem tudnak bérharcaikban nagy tömegeket mozgósítani és a sztrájkolók kitartásának ezen kedvező arányáért az érdem igen kis csoportot illet? Ez sem áll. Sőt!

Nézzük, átlag hányan vettek egy-egy sztrájkban részt. Ez alkalommal tekintsük egyszer Anglia adatait is, mindjárt megértjük, miért.

Egy sztrájkra eső sztrájkolók száma:

	Németország	Franciaország	Angolország
1899	77	239	192
1900	86	247	209
1901	52	213	174
1902	51	415	264
1903	61	217	242
1904	61	264	159

 
Mit látunk? Azt, hogy egy-egy német sztrájk sosem mozgósít több munkást, mint átlagban 50–80-at, ellenben a „gyenge” franciák mindannyiszor százakat ragadnak magukkal. S hogy ez nem pusztán temperamentumos szalmatűz, mutatja a „komoly” Anglia példája, ahol ugyanezek az átlagszámok alig valamivel alacsonyabbak.

Folytathatjuk a számok kombinálását akármeddig – és ha kívánják, meg is tesszük –, mindig ugyanarra az eredményre jutunk: Hol a németek verekesznek több sikerrel, hol a franciák, de nagyjából mégis a franciák sikerei nagyobbak.

Úgy látszik tehát, hogy nem feltétlenül bizonyos, hogy a szakszervezkedés német típusa az előbbrevaló, és úgy látszik, hogy a francia szindikalizmus eredményei távolról sem olyan szánalmasak, ahogy azokról minálunk – a németeket utánozva – papagájszerűen fecsegni szokás. Legalábbis az tűnik ki adatainkból, hogy a szakszervezetek értékének vannak más kritériumai is, mint a nagy taglétszám és a teli pénztár; sőt talán az is lehetséges, hogy – bizonyos körülmények közt – többre megyünk kis taglétszámú és szegény szervezetekkel, mint a nagyokkal és gazdagokkal.


V.

Amily kritikátlan és ingatag előzményekből indult ki bv. a szindikalista szakszervezetek dolgában, éppen olyan megbízhatatlanok és labilisek fejtegetéseinek azon részei, amelyekben a szindikalizmus politikai elméleteit és gyakorlatát ismerteti és bírálja.

Hogy legelőször ennek az ismertetésnek megbízhatóságáról beszéljek, kérdem: Hol mondtam én azt, hogy „a munkásság politikai harcai fölöslegesek?” Hol „ítéltem el” a munkásság politikai szervezkedését? És egyáltalán mely cikkeim, mondataim vagy szavaim azok, amelyekben a szociáldemokrata párt létjogosultságát kétségbe vontam volna?

Aki, hozzászokott ahhoz, hogy a társadalom jelenségeit az okozatiság szempontjából vizsgálja, és meg van arról győződve, hogy a társadalmi tömegmozgalmak nem egyes, még oly kiváló egyének tudatos célkitűzésének eredményei, hanem a tömeg-szükségletek kifejezései – az nehezen és ritkán fog arra hajlani, hogy bármily tömegmozgalmat „elítéljen”, vagy „fölöslegesnek” mondjon. Még akkor sem fogja ezt tenni, ha azt is tartja, hogy a tömegek célkitűzései sokszor hamisak, szükségleteiknek tudatukban való tükröződése, vagyis képzeteik, nézeteik, elméleteik arról, amire szükségük van, nem fedik a valóságot. Mert minden körülmények közt azt kell feltennie, hogy ha hamis irányban is, vagy hamis elméletek útmutatása szerint is, de mozgalmaik mindenképpen kielégítést követelő szükségleteik kifejezései. Lehet tehát arról beszélni – és minden teoretikusnak és minden jó harcosnak tényleg ez a feladata – hogy a reális szükségletek kielégítésére alkalmas irányba igyekezzék terelni valamely tömegmozgalmat, de semmi esetre sem fog arra morális mértéket alkalmazni, vagy azt pláne fölöslegesnek mondani.
 

Annál kevésbé fogja ezt tenni, ha azt látja, hogy valamely tömegmozgalom nemcsak kis körben – tegyük: egy országban – jelentkezik, hanem, azonos előfeltételek közt, valamennyi országban felbukkanó jelenség.

Kétségtelen, hogy a szociáldemokrácia – vagy helyesebben: a munkásság parlamenti-politikai mozgalma – ilyen jelenség. Nincsen ipari ország, amelyben a munkásosztály tetemes része – önálló pártban vagy más demokratikus pártok keretei közt – ne harcolna az állam demokratikus átszervezéséért és egyéb törvényhozási alkotásokért. S így fel kell tennünk, hogy létezése társadalmi szükséglet, illetve társadalmi szükségletet elégít ki.

Természetes ezek után, hogy nemcsak más írásaimban, hanem abban a bevezetésben is, amely ellen bv. támadásait intézi, határozottan és kifejezetten elismertem, hogy „a munkásság, ha egyáltalán akarja a demokráciát, kénytelen a politikai akció terére lépni”; azt is mondtam, hogy a „politikai munkáspárt… hasznos munkása lehet a társadalmi fejlődésnek”. Hasonlóan nyilatkoztam más írásaimban is.

Mindezt pedig nemcsak abból a szinte univerzális tényből vezettem le, hogy az ipari országokban, fejlődésük bizonyos pontján a munkásság óvhatatlanul belekap a politikába, hanem megint határozottan és kifejezetten a politikai demokráciának azon képességéből, hogy a munkásság osztállyá alakulását és osztályharcát megkönnyíti. Ezt is bárki könnyen megállapíthatja írásaimból.

De hát ekkor miben térek el a közkeletű marxizmustól és szociáldemokráciától?

Az én felfogásom ott hajlik el ezektől, hogy következetesen alkalmazom a történelmi materializmus módszerét a társadalom minden jelenségére és alakulására. A szociáldemokrata pártra is. A dolgok azon alapvető nézéséből kiindulva, hogy a gazdasági termelő erők és azok szervezete a társadalmi élet elsődleges tényezője, megállapítom, hogy az állam, illetve a demokratikus állam uralmának szervei: a pártok – és köztük a szociáldemokrata párt is – csak másodlagos tényezői a társadalmi harcoknak; és másodszor a képviseleti rendszernek és a pártok természetének elemzése alapján kimutatom, hogy a politikai pártok – és köztük megint a szociáldemokrata párt – is nem lehetnek egy gazdasági osztálynak a képviselete.

Ezen megállapítások a mai szociáldemokrácia két alapvető dogmájába ütköznek. Először abba, hogy párt és gazdasági szervezet két egyenrangú tényezője a munkásság osztályharcának; másodszor abba, hogy a politikai párt épp olyan osztályképviselet, mint a gazdasági szervezet. Minthogy tudom, hogy milyen féltékenyen ápolt elvei ezek a modern munkásmozgalom túlnyomó többségének, támadásomat a közgazdaságtani és filozófiai spekulációból fakadó érvekkel éppen úgy támogatom, mint részletes statisztikákkal.

Mivel cáfolja ellenben bv. az én megállapításaimat? Az elsőre azzal felel, hogy a gazdasági mozgalom kézzelfogható eredményeit „tartani és biztosítani kell”; a másodikra azzal, hogy statisztikai adataim helyességét „a tényekkel ellentétben állóknak” mondja, mert a szervezett munkásság kivétel nélkül a szociáldemokrata párttal szavaz és mert a szociáldemokrata párttal szavazó állítólagos polgári elemek igenis elnyomottak, nem polgárok, tehát odavalók.

Azt kell ezekre mondanom, hogy bv. ellenérvei csak az én malmomra hajtják a vizet. Nem mondja ő maga, hogy a politikai szervezet feladata a gazdasági szervezet eredményeinek tartása és biztosítása? Vagyis a gazdasági fejlődés, a gazdasági szervezet, a gazdasági mozgalom az előkészítő, a teremtő, az alkotó, és a politikai hatalom, a politikai szervezet csak azt foglalhatja jogi szabályokba, ami a gazdasági erők harcából kész eredményként kialakult. Vagyis a politikai hatalom csak másodlagos tényező, és szerepe nem más, mint a gazdaság eredeti, elsődleges alakulásainak megrögzítése. Hiába dekralálja az állam, hogy a munkabér ne legyen kisebb egy bizonyos minimumnál: a munkabér magasságát tovább is mégis a kereslet és kínálat viszonya fogja szabályozni. Hiába alkotja meg az állam a legszebb szociálpolitikai törvényeket: azoknak valóságos alkalmazását mégis a munkáltatók és munkások gazdasági hatalmának kölcsönös viszonya fogja formálni. És hiába mondja ki az állam a termelő eszközök szocializálását: a szocializmus mégis csak akkor lesz meg, amikor a termelő eszközök fejlődése a szocializáltság állapotába eljutott.

Mindezek nem új dolgok és mégis el kell hogy mondjuk. Hiszen bv. cikkéből is látjuk, hogy már annyira túlárad a politikai hatalom értékelése, hogy a politikusok olyan érzékenyek, hogyha valaki csak kellő mértékére akarja leszállítani a politikát: kígyót-békát kiáltanak és izgalmukban úgy látják, hogy az egész házat le akarják bontani a kritikusok. Pedig csak helyesen akarják megalapozni.

Túlságosan is szívükhöz aszott némelyeknek a párt. El sem tudják képzelni, hogy jöhessen idő, amikor a munkásság osztályharcában még az a redukált szerep sem jut majd a parlamenti pártnak, amelyre a társadalmi mozgalmak gazdasági alapjainak nézése kell hogy leszorítsa. És félelmükben még a kézzelfogható, mennyiségileg meghatározott tényeket is elhalványítják.

Azt mondja például bv., hogy „azon igazán érdekes és eredeti” kijelentésem alapja, amely szerint Németországban még a szervezett munkásság egy része sem szavaz a szociáldemokrata pártra, „valószínűleg örök időkre Sz. elvtárs titka marad”. Valóban el kell ismernem, hogy erre az egy állításra közvetlen bizonyítékom nincs. Nem ismerek olyan statisztikát, amely a szervezett munkások szavazatainak megoszlását tüntetné fel. Mégis fönntartom, mert igen jó közvetett bizonyítékok támogatják. Mert vajon nem nagyon beszédes adat, hogy a szociáldemokrata ideáltól állítólag annyira áthatott szervezett munkások igen kis hányada vesz részt a politikai mozgalomban? Berlinben például 1906-ban a szakszervezetek tagjainak csak 16½%-a volt politikailag szervezve. Pedig Berlin tudvalevőleg egyik legfőbb fészke a német szociáldemokráciának. És vajon nem kell, hogy óvatosságra intsen az a másik tény, hogy még a német szakszervezetek tagjainak fluktuációja is még ma is óriási, hogy például a legnagyobb és legerősebb szervezetben: a német vas- és fémmunkásokéban is még tavaly körülbelül 50%-os a fluktuáció, és alig néhány százaléka a tagoknak van benn 5–10 éve? Joggal hasonlíthatták tehát még a német szakszervezeteket is nagy méhkashoz, melyekben örökké ki-bejár a nép. És nagyon alacsonyra kell hogy becsülje bv. elvtársam a szociáldemokrata ideált, ha azt hiszi, hogy ez a méhraj elejétől végéig, ki hat hét alatt, ki hat hónap alatt magáévá teszi és a titkos szavazásoknál mint egy ember a szociáldemokrata pártra szavaz. Talán nem egészen jogosulatlan az a föltevés, hogy ezek közt a vándormadarak közt nem kevés akad olyan, aki régi szokásokhoz, régi pártokhoz hű marad továbbra is.

Bezzeg némely német szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők nem látják olyan rózsás színben a szervezett munkások öntudatosságát és elvhűségét. „Azelőtt” – írja Hermann Fleissner a Neue Zeit-ban (Jg. 23, Bd. 2, p. 700) – „amikor a szakszervezetek még kicsinyek voltak… kicsi volt a sereg, de jól fegyelmezett, minden helyzetben megbízható katonáink voltak. Aki a szervezetbe belépett, csak érett meggondolás után tette meg e lépést, osztálytudatból tette. A belépők már fel voltak világosítva. Ma éppen a számra legerősebb szervezetekben… meglehetősen indifferens tömegekkel van dolgunk… Hányan fizetik járulékaikat, anélkül, hogy a szervezettel törődnének, anélkül, hogy sejtelmük is volna azok valódi jelentőségéről.” És ezekről a tömegekről teszi fel bv., hogy egytől-egyig a szociáldemokrata párt rendíthetlen katonái. Már én akkor inkább hiszem, hogy H. Ströbelnek van igaza, aki azt írja: „A dolog, sajnos, úgy áll, hogy a szervezett munkások tömege az évek óta követett ,neutralitás’ folytán politikailag indifferens.” (Neue Zeit, Jg. 23, Bd. 2, 564.)

És mit mond bv. az (1903-ban, 3 millió közt, és nem 1907-ben, 3.259.000 közt) 750.000 polgári szavazathoz? Hogy „helytelen és a tényekkel ellentétben áll”. Mert ugyan „hova tartoznának a kisiparosok, szatócsok, kishivatalnokok?… Észszerű, hogy ezek az elemek ahhoz a párthoz csatlakoznak, amely gazdasági érdekeiket legjobban tudja kielégíteni.” Vagyis bv. egy mennyiségi állapot meghatározására óhajtással felel. Nos, ez az óhajtása a legtöbb országban, sajnos, beteljesedett, de ez sem azon a tényen nem változtat, hogy ezek az elemek nem proletárok, sem azon a másik tényen, hogy a szociáldemokrata párt proletár osztályjellegét, osztályszüzességét lerontják. Bv. azt mondja, hogy a szociáldemokrata párt programpontjai „már ma is lehetővé teszik a kispolgári elemek csatlakozását pártunkhoz”. Én is ezt mondom. De azért a szociáldemokrata párt mégis osztálypárt, ugye? Fura logika, különösen, ha az ember még annak a nyilván meghaladott elméletnek híve, hogy a kispolgárság pusztuló, a proletárság ellenben azt kiszorító, feltörekvő osztály. Hogy lehet egyszerre két ellenkező irányba haladó osztály érdekeit szolgálni, arra megtámadott cikkemben van a felelet. Bv. csak illusztrációt szolgáltatott hozzá, és ezért hálás is vagyok iránta.


VI.
 
Befejezésül egy szót az „íróasztal-szindikalizmusról”. Így nevezi t. i. bv. az én szindikalizmusomat – régi recept szerint. Miért? Mert „az elmélet csak akkor állja meg helyét, ha megállapításait és tanításait… a gyakorlati mozgalom megfigyeléséből, tanulságaiból és eredményeiből szűri le…”. Én tehát nyilván nem tettem ezt. Meg is mondja bv., miért: „az elvont tudományok sok időrabló tanulmányozása folytán… idő híján”.

Én ugyan hivatkozhatnám a magam igazolására némely régi, személyes dolgokra, például időkre, amikor a Népszavát még a Lázár-utcai pincében írtuk, sztrájkokra s több effélére, hivatkozhatnám – ne vegyék szerénytelenségnek – más teoretikusokra, például Marxra és Engelsre, akik tudtommal szintén nem gyárban vagy műhelyben írták munkáikat, stb., de mindezek helyett mondhassak csak egyet, s ez az:
 

Én minden tételemet, minden mondatomat történelmi tényekkel, számszerű adatokkal, a gyakorlati élet közérvényű megfigyeléseivel támogattam, s nincs egyetlen mondatom, amelyet ilyen, a valóságos élet és történet köriből vett pozitív érvvel bizonyítani ne tudnék. Nem kívánok mást, mint hogy ellenfeleim ugyanilyen íróasztal-módszerrel bizonyítsák a régimódi szociáldemokrácia igazát. Akkor eredményes, gyümölcsöző vita kerekedhetnék. De hamis vagy felületesen megfigyelt ténybeli adatokon, vagy régi, a valóságos élet által megcáfolt schlag-wortokon lovagló érvelés nem fogja a munkásságot közelebb vinni az igazság megismeréséhez. Márpedig talán a munkásságról volna szó és nem régi elméletekről és megszokott gondolatokról, amelyekről – úgy látszik – nehéz letenni.
 

Vagy talán másról is volna szó?

 Szabó Ervin

[BÖHM VILMOS:] SZINDIKALIZMUS, MARXIZMUS, SZAKSZERVEZETI EREDMÉNYEK
 

I.

Szindikalizmus az íróasztalnál című cikkemre Szabó Ervin szaklapunkban öt cikkben válaszolt. Bírálatom keretében felvetett kifogásaimra csak elvétve válaszol, ellenben hosszú cikkekben újabb kérdések felvetésével eltereli a figyelmet a tulajdonképpeni tárgyat képező „Gothai program kritikájáról” szóló magyarázatról. Nem követhetem Szabó Ervint a vita elnyújtásának terére, részben mert nézetem szerint céltalan volna, részben pedig mert szaklapunk szűk tere nem engedi meg, hogy hónapokra terjedő elméleti vitatkozást folytassunk, azonban a már felvetett kérdések tárgyalásába belebocsátkozom. Mielőtt Szabó cikkeinek tárgyi részével foglalkoznék, két – Szabó által felvetett – a tárgyhoz nem tartozó dologra akarok rámutatni.

Szabó Ervin cikkeinek befejező részében a következőket írja: „Hamis vagy felületesen megfigyelt ténybeli adatokon vagy régi, a valóságos élet által megcáfolt schlagwortokon lovagló érvelés nem fogja a munkásságot közelebb vinni az igazság megismeréséhez. Már pedig talán a munkásságról volna szó és nem régi elméletekről és megszokott gondolatokról, amelyekről – úgy látszik – nehéz letenni.
Vagy talán másról is volna szó?”

Ugyebár ez burkolt gyanúsítás? Méltatlan a komoly tudóshoz, helytelen és csúnya módja a tárgyilagos vitának. Úgy tetszik azonban, hogy Szabó Ervin sem tud megszabadulni a szindikalisták szokásos harcmodorától, amelynek fő fegyvere a szociáldemokraták és a szociáldemokrácia elleni vitában – a gyanúsítás. Feleletül elégnek találom, ha Szabó Ervinnel szemben megállapítom a tényt, hogy még a tudós Szabó Ervin is kénytelen érvek hiányában az erősebbnek látszó, azonban valójában nagy gyöngeségre mutató fegyverét használni. A gyanúsítás tárgyával nem foglalkozom. Engem nem érint – nem is érinthet –, lényegét nem kutatom, a vitás kérdéseket nem dönti el, tehát – a gyanúsítás tényének megállapításán kívül – tovább foglalkozni azzal nem érdemes.

A második, a tárgy tudományos részével szorosan össze nem függő része a vitának Szabó Ervinnek azon állítása, hogy a „Marx-Engels” második kötetének szerkesztését csak kényszerűségből vállalta el, sőt írói érzékenykedése odáig terjed, hogy a bírálatra adott válaszában kijelenti, hogy „ő senkit sem kényszerített az ő portékájának megvásárlására”. A magam részéről szívesen elismerem Szabó Ervin személyi igazát, sőt könnyelműségnek tartom, hogy szociáldemokrata megbízók a szindikalista Szabó Ervinre bízták Marx-Engels válogatott műveinek magyarázását, – azonban a megbízók hibája nem mentesítheti Szabót a tudományos felelősség terhe alól és nem kényszerítheti a tárgyilagos bírálót a kiadók vagy megbízók kritizálására. Szabó Ervin Marx-magyarázata bírálásánál engem a megbízók egyáltalán nem érdekelnek, azok felelősségre vonását más, hivatottabb fórumra bízom. A bírálat jogát nem ütheti el Szabó Ervin azon kijelentéssel sem, hogy ő senkit sem kényszerített portékájának megvásárlására; a tudós, az író közreadott portékája a nagy nyilvánosságé, vásárolni és megbírálni a portékát minden-kinek, aki hozzávaló tudással rendelkezik – joga van.


II.

Szabó különös rossz néven veszi, hogy a gothai program kritikájáról szóló magyarázatát tendenciózus elmagyarázásnak nevezem. Hivatkozik arra, hogy ő a „Kommunista kiáltvány” elé szintén írt bevezető értekezést, melyben fejtegette, hogy Marx és Engels hogyan fejlődtek szocialistákká, továbbá hogy „A magyar forradalom” bevezetéséül a nemzetiségi kérdésről, magáról a 48-as forradalomról és Kossuth Lajosról mondott el kiegészítő és helyesbítő dolgokat és hogy a többi iratokat is ellátta különféle magyarázatokkal, anélkül, hogy a kritika mind-ezeket kifogásolta volna. Szabó elfelejti, hogy én nem a tárgyilagos magyarázatot kifogásoltam, hanem éppen azt helytelenítettem, hogy míg az első kötetben megjelent munkákhoz a tárgyhoz tartozó magyarázatokat fűzött, addig a második kötetben megjelent dolgozatokat – különösen a gothai program kritikájáról szóló részt – többnyire a tárgyhoz nem tartozó magyarázatokkal látta el.

Szabó meg is írja a szerkesztői jegyzetekben, hogy „a Marx-féle program kritikai érdekessége és értéke élesebben domborodnék ki, ha hátteréül és keretéül megrajzolhatnók a német szocializmus és szociáldemokrácia történetét és különösen a szerepet, amelyet Lassalle játszott benne. Sajnos helyünk nem engedi ezt s csak egynéhány jellegzetes tény megállapítására kell szorítkoznunk.” Én azt tartom, ha Szabó helyesen akart volna megfelelni szerkesztői feladatának, ha bevezetéseiben tényleg a tárgy értelmét magyarázó cikket akart volna írni, akkor nem a politikai partok elméletéről, a hivatásos politikusok osztályáról, a németországi szociáldemokrácia szavazatainak megvizsgálásáról írt volna hosszasan, hanem a szűk térre való tekintettel megrajzolta volna azt a mozgalmat és azokat az elméleteket, amelyek a gothai programot fel-színre vetették, amelyek annak kompromisszumszerű megalkotását szükségessé tették. Ezen magyarázatok egyrészt lehetetlenné tették volna, hogy tudományos munkásságában tendenciózus elmagyarázással vádolhassák, másrészt sikeresebben szolgálhatta volna a Marx-magyarázás nehéz, azonban szükséges feladatát.

Marx a gothai program kritikájában élesen állást foglal az államsegéllyel szervezendő termelőszövetkezetek társadalmi kérdést megoldó szerepe ellen, egyúttal éles bírálat alá veszi az osztályállam formáit és a szervezetében rejlő ellentéteket, Marx osztályállamellenes nyilatkozatát használja fel Szabó az állami politikai hatalom elnyeréséért küzdő politikai munkáspárt elleni támadásra, a politikai munkásmozgalom káros voltának bizonyítására. Cikkében nem említi azonban, hogy csak különös körülmények – Mehring szerint – az eisenachi párt politikai értékének túlbecsülése, a lassallisták lebecsülése és a paktumszerű programalkotás érlelték meg Marxban a gothai program kritikájában megnyilatkozó kíméletlen bírálatot, és hogy Marx az államszocializmus elvi ellensége, küzdelmekben gazdag életének legnagyobb részét a munkásság gazdasági és politikai mozgalmának szentelte és hogy élete végéig a különböző országok politikai munkásmozgalmával szoros érintkezésben állott. Nem vesz tudomást arról Szabó, hogy ugyanaz a Marx, akinek kötetekre menő munkáiból csak egynéhány mondatot tudnak kiragadni, amelyben hatalmas tudással és politikai éleslátással bírálja a munkásság politikai mozgalmának kinövéseit, a hibák kritizálásával még nem azonosítja magát azokkal, akik az ő írásai alapján a politikai munkásmozgalmat mindenképpen károsnak tartják, annak szükségszerűségét tagadják. Marx, aki a Kommunista kiáltványban 1848-ban (Marx-Engels vál. műv. I. 81. old.) írja, hogy: „a kommunisták legközelebbi célja ugyanaz, mint valamennyi többi proletárpárté: a proletárság osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalomnak meghódítása a proletárság által”, aki „III. Napóleon államcsínye” című, 1852-ben megjelent cikkelyében (u. o. 345. oldal) a következőket mondja: „az 1850. május 31-iki választótörvény kirekesztette (a proletárságot – a cikkíró) a politikai hatalomban való minden részvételből. Magát a harcteret vonta el tőle. Visszavetette a munkásokat abba a pária-helyzetbe, melyet a februári forradalom előtt foglaltak el”, aki a „Nemzetközi munkásszövetség üzeneté”-ben (Marx-Engels vál. műv. II. köt. 392. old.) 1864-ben azt írja: „A munkásosztályoknak ezért kötelességük politikai hatalmat hódítani. Úgy látszik, hogy ezt meg is értették, mert Angol-, Német-, Olasz- és Franciaországban egyidejű megújhodás és a munkáspárt politikai újjászervezése felé való egyidejű törekvés keletkezett”, ugyanaz a Marx nem lehet a politikai mozgalom ellenzője. Egyes kiragadott idézetek alapján nem lehet és nem szabad Marxot a munkásság osztályharcának politikai része ellen kijátszani.

Szabó Ervin fejtegetései a marxizmus és a szindikalizmus viszonyáról sem állják meg helyieket a tárgyilagos kritika tüzében. E viszony szoros voltának bizonyítására Szabó egy amerikai szindikalista szervezetnek írásait citálja. Megtanuljuk azokból, hogy az amerikai szindikalisták is vallják az osztályharc álláspontját, hogy „az emberiség társadalmi viszonylatai az ipari csoportosuláson alapulnak. A politikai, jogi és egyéb intézmények nem mások, mint tükörképei a termelő eszközök uralkodó formájának”. „A gazdaságok termelői mindenhatók, mihelyt iparágak szerint szervezkedtek. Megalkothatják a szövetkezeti társadalmat, anélkül, hogy politikusok vagy szakegyleti fakírok beleegyezésére lesnének.” Ezek mind gyönyörű szép idézetek, azonban csupán oly állítások, melyeket minden szociáldemokrata minden fenntartás nélkül aláírhat. Mi voltunk és vagyunk azok, akik minden alkalommal hirdetjük az osztályharc szükségességét, az ipari szervezkedés fontosságát és sehol sem állítottuk, hogy a szakegyleti fakírok vagy politikusok beleegyelése volna szükséges a szövetkezeti társadalom megalkotására. Szabó idézetei nem bizonyítanak egyebet, mint hogy az amerikai szindikalisták szintén nem szeretik a szakegyesületi fakírokat és politikusokat és hogy az amerikai gazdasági viszonyok már odáig fejlődtek, hogy a munkásság egy része komolyan foglalkozhat a termelés szervezésével. Sajnos, mi, Magyarországon, gazdasági visszamaradottságunk folytán, e gondolat megvalósításától még nagyon távol állunk. Ha gyakorlatban Szabó Ervin direktívákat tud adni a magyarországi társadalmi, szövetkezeti termelés megvalósítására és a termelő, produktív szocializmus megalkotására, mi szívesen követjük őt. Nem hiszem azonban, hogy a gazdasági előfeltételek híján Szabó Ervin esetleges vállalkozása sikerrel járna.

Az amerikai szindikalisták fent idézett elvei, programja még a marxizmus és a szindikalizmus közösségét sem bizonyítják, nem tudta és nem tudja azt bebizonyítani Szabó Ervin sem, mert képtelen elhomályosítani azon tényt, hogy a szindikalisták egynémely elméletben elfogadják ugyan Marx tanításait, azonban a munkásmozgalom gyakorlati harcában nem követik sem Marxot, sem elméletét. A szindikalisták a gyakorlati harcban nem hivatkozhatnak Marxra, mert az osztályharc álláspontjának elismerése mellett, az osztályharcot – a gyakorlati tömeg-mozgalmak eddigi sikereivel ellentétben – egyoldalú fegyverekkel akarják megvívni, megtagadják a forradalmár Marx tanításait, aki mindenkor részt vett a munkásság politikai hatalmának elnyerése érdekében folytatott küzdelmekben. Szabó Ervinnek ismernie kell Mark nézeteit a politikai szabadságok, az általános választójog, a gyülekezési szabadság szükségességéről, e nézetek pedig homlokegyenest ellenkeznek a szindikalisták gyakorlati politikájával.

De tagadják vagy legalábbis nem követik a termelés szervezésében a termelő szerepét megállapító marxista tanokat, mert gyakorlati politikájukkal lehetetlenné teszik a termelők minél nagyobb tömegének egységes szervezését. A szindikalista széttagolt, egymástól független szervezetek, legalább nézetem szerint, nem nagyon nevezhetők a termelők egységes szervezésének. A németországi mintára szervezett szakszervezetek e téren is nagyobb eredményeket mutathatnak fel, mint a szindikalisták. Szakszervezeti eredmények kérdésében azonban Szabó más véleményen van.

III.

Szabó elmélete szerint a munkaviszonyok nívójának megállapításában nem a szakszervezetek az első tényezők, a nemzeti jövedelem nagysága nem a szakszervezetektől, hanem az ország iparosságának fokától függ.

Mindenekelőtt tagadom, hogy az ország iparosságának foka volna első tényezője a munkaviszonyok nívójának. Anglia és Németország idézett különleges példája még nem bizonyítja Szabó igazát. Angliában tényleg kedvezőbbek a munkaviszonyok, mint Németországban, elsősorban mert Anglia szakszervezetei 60–80 évvel előbb harcoltak már egységes ipari szervezetekben a munkaviszonyok fokozásáért, mint a német szakszervezetek, másodsorban Anglia – évtizedeken fennállott, monopóliumnak nevezhető – ipari egyedállósága lehetővé tette az angol munkaviszonyok kedvező fejlődését. Azonban Angliában is csak a szakszervezetek ereje tudta a gazdasági fejlődést a munkásság előnyére kiaknázni.

Másként áll a viszony Franciaország és a többi európai országok között. Franciaország az indusztrializmus lépcsőzetén magasabb fokon áll, mint például a skandináv országok bármelyike, Hollandia vagy Ausztria. Ennek ellenére a munkaviszonyok ezen országok között Franciaországban a legrosszabbak. Áll ezen állításom különösen a munkaidőre és munkabérre vonatkozólag. Josef Steiner „A francia szakszervezetek szervezeti krízise” című cikkében (Die Neue Zeit, 1909. évfolyam, 27. szám, 18. oldal) a munkaviszonyok egyenlőtlenségéről és ingadozásáról a következőket írja: „Egyes szakmákban a munkabérek Párizsban némely esetben négyszer olyan magasak, mint a vidéken.” „Még Párizsban is csak kivételesen találhatunk 10 óránál rövidebb munkaidőt, ellenben ennél hosszabb munkaidő nem tartozik a ritkaságok közé.”

Azt hiszem fölösleges munkát végzek, ha a bérviszonyok egyenlőtlenségének káros voltát tovább fejtegetném. A 10 órás munkaidő szintén elég szomorú fényt vet a francia szervezetek munkálkodására.

A franciaországi munkaviszonyok mellett másként áll a helyzet azokban az országokban, hol a szakszervezetek nem a generálsztrájk propagálásában látják egyedüli céljukat, hanem az ipari munkásság gazdasági és politikai egységes szervezésével küzdenek a munkaviszonyok kedvezőbbé tételéért.

Angliában, Németországban, a skandináv államokban, Dániában, Hollandiában, Ausztriában, mindenütt jobb általános munkaviszonyokat talál a munkás, mint Franciaországban, a munkaidő pedig ezen államok szakszervezeti munkásai többnyire szerződésileg biztosították maguknak a 10 órán aluli munkaidőt. Még Magyarországon is az egyes szakszervezetek munkásai, mint például a nyomdászok, asztalosok, grafikusok, kárpitosok, kőművesek, könyvkötők, villanyszerelők, műszerészek stb. már csak 9 órát vagy ennél kevesebbet dolgoznak naponta. Márpedig a szakszervezetek feladatai között a munkaidő kérdése a legnehezebben megoldható probléma, amely csak erős ellenálló képességgel rendelkező szakszervezetekkel oldható meg. A francia szindikalista szervezetek helytelen irányú taktikáját és gyengeségét semmi sem bizonyítja jobban, mint azon tény, hogy a munkaidő fontos kérdésében egyáltalán képtelenek jelentősebb eredményeket elérni.

Ha egy ország munkásságának munkaviszonyait első-sorban a szakszervezetek erejétől tesszük függővé, azért nem tagadható el, hogy az ország iparosságának foka igen fontos tényezője a munkaviszonyok kedvező vagy kedvezőtlen voltának.

A közgazdaságtan azonban azt tanítja, hogy az ország indusztriális fejlődése, a nemzeti jövedelem nagysága, az ország lakosságának fogyasztóképességétől függ. Márpedig a munkabér folytonos fokozásáért, a munkásság gazdasági és kulturális igényeinek kielégítéséért küzdő szakszervezetek lényegesen emelik a lakosság fogyasztóképességét, ezáltal közvetlenül növelik a nemzeti jövedelmet. Miután a fogyasztóképesség, a nemzeti jövedelem szaporítása, azaz a munkabérek és az igények folytonos fokozása elsőrendű feladatuk a szakszervezeteknek, azok közvetlen tényezőivé válnak az ország ipari fejlődésének és a nemzeti jövedelem gyarapításának. Mai alakulásukban eredményt csak azok a szervezetek tudnak felmutatni, amelyek a legalkalmasabb fegyverekkel rendelkeznek e célok elérésére.

Miután Szabó is elismeri, hogy a kapitalista társadalomban a szakszervezetek egyik legfontosabb célja a nemzeti jövedelemből való lehető legnagyobb részesedés „kiverekedése”, tehát nem tüntetheti fel eredménynek a „verekedések” és a „verekedők” (a sztrájkolók és sztrájkok) nagy számát, hanem csak a „verekedésből” eredő közvetlen nyereség, amit közönséges nyelven magas munkabérnek és rövid munkaidőnek neveznek, tekintheti szakszervezeti eredményül. (A szakszervezetek egyéb feladatairól e helyütt ne essék szó, mert még hosszabbra nyújtaná e fejtegetéseket.) Szabó Ervin azonban nem „holmi munkaidő-statisztikákkal”, hanem különös helyről származó sztrájkstatisztikával bizonyítja a francia szindikalisták által elért eredményeket.


IV.
 
Mielőtt Szabó ide vonatkozó állításának cáfolatába bocsátkoznék, bebizonyítom, hogy adatai helytelenek, tehát bizonyításra nem alkalmasak. Szabó ugyanis adatokkal bizonyítja, hogy a francia szindikalisták több győzelmes sztrájkot mutathatnak fel, mint a német szakszervezetek, hogy a francia munkások tovább bírják a hosszú sztrájkokat, mint a németek és végül, hogy Franciaországban egy-egy sztrájkban több munkás vesz részt, mint Németországban vagy Angliában. Hogy ez adatok mennyire igazolják a francia szakszervezeti eredményeket, azt utóbb fogom kimutatni. Előzőleg csak arra szorítkozom, hogy bebizonyítsam Szabó forrásainak megbízhatatlanságát, amely bizonyítékok bizonyára megdöntik Szabó állításainak különben is gyenge alapokon nyugvó pilléreit.
Szabó adatait Maxmilian Meyer „Statistik der Streiks und Aussperrungen im In- und Auslande” című művéből meríti; cikkében megjegyzi, hogy a nemzetközi sztrájkstatisztikának e műben „igen jó összeállítását” bírjuk.

Csodálom Szabó Ervint, az alapos tudóst, a szociálpolitikust, aki ezen adatok felhasználása és megdicsérésük előtt nem kutatta, honnan kerültek elő. Megbízhatóságukat a következőkben ismertetem:

Meyer hivatalos állami statisztikai adatok alapján írta meg művét. Franciaország és Németország hivatalos állami munkásstatisztikája között azonban van némi különbség. Németország hivatalos állami sztrájkstatisztikájáról a Correspondenzblatt der Generalkommission der Gewerk-schaften Deutschlands évről-évre megállapítja, hogy rosszakaratú, hamis, a munkáltatók bemondása alapján készült adatok, amelyek munkásellenes statisztikai kimutatások alapjául szolgálnak. Ugyanezen lap 1909. november 27. számában Karl Legien, a németországi szakszervezeti tanács titkára, az állami munkásstatisztikáról a következőket mondja: „Aligha találkozik szociálpolitikus, akár Németországban, akár a külföldön, aki a hivatalos sztrájkstatisztikát komolyan venné.” „Oly statisztika, amely legfontosabb részeiben hamis, amelynek elkészítésénél a tudósítók, az adatgyűjtők fantáziája messzemenő szerepet játszik, nem lehet helyes. A hivatalos statisztika bebizonyíthatólag hamis.” A Correspondenzblatt állításait megdönthetetlen adatokkal bizonyítja, ezeket a Correspondenzblatt évek óta rendszeresen közölte. Az állami munkásstatisztika megbízhatóságát jellemzi a statisztikai hivatal 1904. évi jelentése, melyben a hivatal bevallja, hogy „adatait kizárólag alárendelt rendőri szervek bemondása alapján nyeri”. Aki ismeri a németországi rendőrközegek munkásellenes hangulatát, a német bürokrácia és a munkáltatók szak-szervezet- és sztrájkellenes hangulatát, az könnyen megértheti, hogy miért regél a németországi hivatalos munkásstatisztika többnyire elveszett sztrájkokról, dacára annak, hogy a megbízhatóságával szintén páratlanul álló szakszervezeti statisztika évről-évre bebizonyítja az elveszett sztrájkokról szóló hazug mesék tarthatatlanságát. Alább táblázatosan bizonyítom, hogy Szabó a németországi helyesen megállapított szakszervezeti statisztika alapján nem juthatott volna a hamisított hivatalos statisztika segítségével megállapított következtetésekre. Én hiszem, hogy Szabó nem tudatosan használta fel a hamis adatokat tartalmazó hivatalos statisztikát.

A francia hivatalos állami statisztika nem mondható annyira rosszhiszeműnek, mint a német, s habár ezt sem tartom csalhatatlannak, mindenesetre megbízhatóbb, mint a tendenciózus német. Ugyanis Franciaországban a munkásügyekre vonatkozó statisztikát az 1891. évi június 20-iki törvény alapján létesített munkaügyi hivatal gyűjti. Ugyancsak ezen törvény alapján kiadott rendeletből megállapítható, hogy a munkásügyi hivatal állandó adatgyűjtőket (és nem alárendelt rendőrfogalmazókat) foglalkoztat a munkásügyi statisztika elkészítése céljából. A munkásügyi statisztikának még megbízhatóbb formáját állapítja meg az 1900. évi szeptember 17-iki rendelet alapján létesített munkásügyi tanácsok által végzett adat-gyűjtés.

Ugyanis a munkásügyi tanácsok szakosztályaiban a munkaadók és munkások egyenlő arányban foglalnak helyet. Úgy a munkaadó- mint a munkástagok demokratikus választó-rend-szer alapján választatnak meg, amennyiben aktív és passzív választójoggal van minden 25 éves munkásnak és munkaadónak nemre való tekintet nélkül. Munkásképviselőket csak a munkások, munkáltató képviselőket csak a munkáltatók választhatják. E munkásügyi tanácsok minden kimutatásukat, jelentésüket, véleményüket a munkások és munkaadók szakegyleteinek egyetértő nyilatkozatai alapján kötelesek elkészíteni. E helyről kikerülő statisztika mindenesetre megbízhatóbb, mint a németek a munkaadók egyoldalú adatai alapján készült kimutatása.

A magam részéről szívesebben használnám az összehasonlító statisztikánál a francia szervezetek által készített kimutatást, – sajnos – ilyen nem létezik. A szindikalisták – joggal – lebecsülik a szakszervezeti statisztikát, mert minden adata taktikájuk és magatartásuk ellen bizonyít.

Azonban beszéljenek a számok!


A sztrájkok eredménye az 1899/1904. évek átlagában:
  

%	Németországban Szabó E. adatai szerint	Franciaországban Szabó E. adatai szerint	Németországban a Generalkommission adatai szerint
Győzelem	22,1	24,1	47,1
Egyezség	32,0	38,3	21,4
Vereség	45,9	37,6	27,9
Ismeretlen eredmény	–	–	3,6

[ A sztrájkok eredménye 1905/1907-ben:]

Németországban a Generalkommission adatai szerint (%)	1905	1906	1907
Ismeretlen eredmény	1,9	–	5,5
Vereség	21,0	23,8	22,0
Egyezség	23,5	22,4	24,6
Győzelem	53,6	53,8	47,9

Németországban / Franciaországban Szabó E. adatai szerint (%)	1905	1906	1907
Vereség	37,6 / 34,33	36,6 / 37,50	42,9 / 40,94
Egyezség	40,4 / 43,50	45,0 / 41,23	38,0 / 38,43
Győzelem	22,0 / 22,17	18,4 / 21,27	19,1 / 20,63

Mit mutatnak e számok? Mindenek előtt gyönyörűen bizonyítják a Szabó használta német állami statisztika hazudozó képességeit és világosan kimutatják, hogy a német szervezetek százalékokban mégegyszer annyi sztrájkot nyertek évenként, mint a franciák. Az adatgyűjtő „alacsonyrangú rendőrtisztviselők” jól megfeleltek a megbízóik részéről rájuk bízott feladatnak, mert sikerült bebizonyítani (?), hogy a szakszervezetek és sztrájkok ártalmasak, mert a bérmozgalmaknak csak egy kis része jár kedvező eredménnyel.

Szerencsére a németországi szakszervezetek nem titkolják el – úgy mint a franciák – a szakszervezeti eredményeket, nem bízzák a „pártatlan” államra a szakszervezeti eredmények kimutatását, hanem szorgalmasan és pontosan gyűjtik az adatokat és csinálnak tanulságos statisztikát. És ami a legfontosabb az adatgyűjtés munkájában, nagyon pontos, nagyon részletes, országrész és szakma szerinti, mindenki által könnyen ellenőrizhető statisztikát készítenek. Számtalan esetben megdönthetetlen adatok alapján mutattak rá a német szakszervezetek az állami adatgyűjtés hiányára, bebizonyították, hogy az állami statisztika tendenciózusan hazudott, a statisztikai hivatal pedig hallgat, mint dinnye a fűben, nem cáfol, mert nem tudja az igazságot megcáfolni.

Szabó Ervinnel szemben megállapíthatom, hogy téves – valószínűleg önhibáján kívül –, valótlan azon állítása, mintha a francia szakszervezetek nagyobb eredményeket értek volna el, mint a németek. Ellenkezőleg az 1899–1907. évek átlagában a német szakszervezetek a sztrájkok 49%-át nyerték meg, míg a franciák gyenge szervezetei a sztrájkok alig 22,3%-át tudták csak megnyerni, ellenben a franciákat az esetek 37,5%-ában verték meg, míg a németek a sztrájkok 25,5%-át vesztették csak el.

Ugyebár „az erős politikai pártot támogató”, „az anyagi áldozatokkal járó gazdag és erős szervezetek” mégis csak fölötte állnak eredmények dolgában a ,,céltalan helyi szervezetek”-nek és az „erőket szétforgácsoló szindikalizmusnak”.

Ami Szabó további adatait illeti, t. i. a sztrájkok tartamát és a sztrájkolók részvételét, időtartam szerint, ezekben az adatok helyességének további megvizsgálása nélkül is szívesen átengedném a dicsőséget a francia szervezeteknek, ha a dolog olyan egyszerű volna, amint azt Szabó cikkében egyszerűen beállítja. A sztrájkok időtartami mértékének meghatározásánál először is megvizsgálandó, hogy támadó vagy védelmi sztrájkokról van-e szó, kizárás volt-e a harc oka és nem utolsó tényezője a sztrájk időtartamának a harcban álló munkáltató szervezet ereje sem. Föltéve, hogy Szabó e körülmények figyelembevételével külön-külön helyesen szembeállította volna e különböző harcok időtartamát, föltéve, hogy ezekután is állíthatná, hogy a francia munkások átlag hosszabb sztrájkokat vívtak, mint a németek, mennyiben bizonyítana e körülmény a francia szervezetek ereje, helyes harci taktikája mellett?

Kellő módon értékelem ugyan a munkásság osztályharcában annyira szükséges szolidaritás érzésének ápolásánál a sztrájk nevelő hatását, mindazonáltal a munkásmozgalomban sem vagyok hajlandó a harc eredményét annak időtartama szerint megbecsülni. Minden harci taktikának alapfeltétele az ellenség lehető leggyorsabb legyűrése és a harc kitűzött céljának elérése. A harc nem lehet cél, csak eszköz. Sok hosszú ideig tartó sztrájk még nem tekinthető szakszervezeti eredménynek. Tudvalevő, hogy minden harc fáradsággal, áldozatokkal és veszteséggel jár. Minél hosszabb ideig tart a harc, annál több az áldozat és a veszteség. Lehetőséghez képest rövid ideig tartó harcok, aránylag kevés áldozat a harc céljának eredményes kiküzdése a vezér-eszméje az előrelátó, szervezete fejlődését szem előtt tartó szakszervezeti politikusnak. Bizony, jogosan elsöpörnék azt a szakmai vezetőséget, amely a hosszú harcokban keresné szervezetének sikereit.

Magas munkabér, rövid munkaidő, anyagilag erős szakszervezet, a tagok harci készségének fejlesztése: e kérdések helyes és célszerű megoldása jelzi a szakszervezet sikerét.

Eredménynek tekintem pl. a németországi, közel 150.000 tagot számláló famunkásszervezet által elért, az alábbiakban kimutatott munkaidő-rövidítést és munkabéremelést:

 

–	1893	1897	1902	1906
Heti munkaidő órákban	61,05	59,03	58,03	57,0
Heti munkabér márkában, átlag	18,69	19,96	21,79	25,18

Tizenhárom év alatt a heti átlagos munkaidőt 4,5 órával megrövidítették, ezzel párhuzamosan a heti átlagos munkabér 6,49 márkával magasabb lett. Ugyancsak ezen idő alatt a szervezet taglétszáma 42.576 tagról 151.717 tagra szaporodott. Köteteket lehetne írni a németországi szakszervezetek által elért sikerekről, felsorolhatnám a „Kautsky–Correspondenz-blatt”-vitában ismertetett szakszervezeti eredményeket, melyeknek minden adata a központosított, anyagilag erős szakszervezetek taktikája mellett bizonyít. Végnélküli cikkeket írhatnék az iparilag fejletlen Magyarország szakszervezeteinek, pl. nyomdászok, grafikusok, famunkások, könyvkötők, építőmunkások, vas- és fémmunkások és még egy csomó, itt fel nem sorolt szervezet által elért sikerekről, amelyek nem bizonyítják ugyan a hosszú sztrájkok szükségességét és eredményességét, ellenben érthető tanúságot tesznek az általunk követett helyes szakszervezeti politika mellett.

A helyszűke, sajnos, nem engedi meg ez ügyben a bizonyítékok további felsorolását, azt hiszem, különben is fölösleges munkát végeznék. Lapunk olvasói eléggé ismerik szakszervezeteink eredményeit, Szabó Ervint pedig „holmi munkaidő-statisztikákkal” úgy sem lehet meggyőzni.


V.

Kétségtelenül elismerem, hogy Szabó mindezideig nem nyilatkozott határozottan (?) a politikai mozgalom szükségtelensége mellett. E kérdésben Szabó mindezideig bámulatraméltó határozatlanságot tanúsított, remélhetőleg azonban a megígért – e vitától független megnyilatkozásában tisztázni fogja idevonatkozó álláspontját. Előző cikkemben megállapítottam – és ezt fenntartom –, hogy írásának tendenciája, gondolatmenete a politikai mozgalom ellen irányul. Nem állítja ugyan, hogy a politikai mozgalom fölösleges, azonban megállapítja, hogy „Az a politikai párt ellenben, amely oly igénnyel lép fel, hogy ő a proletárság igazi osztályszervezete, a munkásság osztályharcának legfőbb és döntő orgánuma, amely magának követeli a szerepet, hogy a munkásosztályt a szocializmusba átvezesse – az olyan párt a csak a gazdasági szervezet és harc által betölthető szerepet bitorolja, zavart és rendetlenséget visz bele a munkásmozgalomba és végül az ellenség ügyét szolgálja akkor, amikor a munkásosztály egyetlen feladata többé nem az, hogy a polgári demokráciát erősítse és kiépítse, hanem inkább az, hogy a már konszolidált demokratikus államot dezorganizálja, a győzelmes burzsoázia uralmát minden politikai függelékével együtt elsöpörje”. (Marx–Engels vál. műv. II. 410. old.)

Ki bírálja el, hogy mikor lép fel a politikai munkáspárt az osztályharc döntő és legfőbb orgánumaként? Ki határozza meg, hogy mely esetben bitorolja a politikai párt a gazdasági szervezetek szerepét? Ki más, mint a szindikalisták! Esetről-esetre azzal vádolják a szociáldemokrata pártot, hogy a gazdasági szervezetek szerepét bitorolja, tehát fölösleges kelléke a proletárság osztályharcának.

Szabó abban különbözik a többi szindikalistáktól, hogy ő nem állítja, hogy a politikai mozgalom fölösleges vagy káros volna, azonban megállapítja, hogy szerepe a munkásság osztályharcában csak „másodlagos” (?) lehet.

Mindenesetre értékes és megbecsülendő engedmény szindikalista részről. Nézeteink e tárgyban csak annyiban térnek el, hogy én nem tudnám és nem merném a politikai harc „másodlagos” szerepét oly biztossággal megállapítani, mert szerény nézetem szerint a politikai mozgalom is kizárólag a munkásság gazdasági érdekeit szolgálja, ennélfogva jogosan számot tarthat a gazdasági harcok tényezői között az elsősorban való szereplésre. Hiába hivatkozik Szabó a történelmi materializmusra, amidőn azt állítja, „hogy a gazdasági termelőerők és azok szervezete, a társadalmi élet elsődleges tényezője; mert a szociáldemokrata pártok sem egyebek, mint a gazdasági termelőerők más formájú szervezete és nem veszítik el eme lényegüket, ha szavazóik között akad egy – vagy akár százezer polgár is. Az osztályellentétek természetes követelményeként a szociáldemokrata pártok szavazóinak túlnyomó nagy többsége a munkásosztályból kerül ki, mely körülmény elég garanciát nyújt arra nézve, hogy az osztályharcot valló szociáldemokrata párt kizárólag a munkásosztály gazdasági érdekeit képviselje. Nem bizonyítják e tények ellenkezőjét a német szakszervezetek óriásinak feltüntetett fluktuációja (amely a vas- és fémmunkásoknál nem volt 50%-os, hanem az 1908. évi rossz gazdasági viszonyok dacára alig érte el a 25%-ot), sem a politikai szervezetek tagjainak számbeli kisebbsége a szakszervezeti tagok mögött, sem pedig a „Die Neue Zeit” cikkeiből kiszakított idézetek, amely cikkek mindent inkább bizonyítanak, mint Szabó álláspontjának helyességét. Ha minden egyes szociáldemokrata szavazó még nem is meggyőződött, öntudatos, harckész katonája a szociáldemokrata eszméknek, ha a pártra szavazók többsége még nem ismeri fel az állandó politikai szervezkedés, a politikai párthoz tartozandóság fontosságát, az legfeljebb azt bizonyítja, hogy az agitáció, a felvilágosítás még eddig nem tudta meggyőzni az összes szavazókat a politikai szervezkedés szükségességéről. A német szociáldemokrata párt különben e téren is derekas munkát végez. 1905-ben alig 300.000 tagja volt a pártszervezeteknek, míg 1909-ben már 571.050 férfi- és 62.259 nőtagot számláltak a szociáldemokrácia politikai szervezetei.

A politikai szervezetek aránylag alacsony taglétszámával nem lehet a politikai mozgalom másodlagos szerepét megállapítani, mert tudnivaló, hogy a politikai pártszervezethez való tartozandóság rendkívül nagy áldozatkészséget, a szociáldemokrácia elveinek teljes meg-értését feltételezi az anyagiakban amúgy is gyenge munkásembertől, aki néhol 10–20 fillér heti járulékot fizet a politikai pártszervezet pénztárába, fokozott mértékben kénytelen agitációs munkát végezni, anélkül, hogy ezért pillanatnyilag érezhető bármiféle ellenszolgáltatásban részesülne. A politikai pártszervezetek taglétszámával egyáltalán nem bizonyítható a szociáldemokrata eszmék megértése vagy elterjedése; 1.100.000 előfizetője van a németországi pártlapoknak – tehát közel kétszerannyi, mint a pártszervezetek taglétszáma –, a szaklapok hetenként közel 2.000.000 példányban terjesztik és hirdetik a szociáldemokrata eszméket és elveket, nevelik a harcosokat, felrázzák a munkásságot nemtörődömségéből, fejlesztik a munkásságban az osztályharc legerősebb fegyverét – az osztályöntudatot. A sajtó hatalmas agitációjának, felvilágosító munkájának köszönhető, hogy az 1903. évi németországi hárommilliós választásnál a szociáldemokrata pártra szavazó „Mitläuferek” elmaradása ellenére az 1907. évi választásnál még mindig hárommilliónál több volt a szociáldemokrata szavazók száma. Ezek nem voltak ugyan mind tagjai a pártszervezeteknek, azonban szociáldemokraták voltak, akik a polgári pártok koalíciója, a polgári sajtó féktelen agitációja, a munkáltatók terrorizmusa ellenére, a szociáldemokrata pártra nézve kedvezőtlen politikai helyzet dacára is fenntartották szociáldemokrata meggyőződésüket és a szocialista jelöltekre szavaztak.

Mit jelent e ténnyel szemben Szabó gúnyolódása a polgári szavazatok felhánytorgatásával?! A szociáldemokrata párt tisztára munkásosztály párt. Taktikáján nem változtat és nem változtathat a polgárság időközi támogatása. Ha a polgárság időközönként és esetenként a szociáldemokrata párt küzdelmeiben látja érdekeinek védelmét, az még nem jelenti a munkásosztály érdekeinek elárulását, legfeljebb azt bizonyítja, hogy két ellentétes érdekű osztály gazdasági érdekei esetenként azonosak lehetnek. A világtörténelem is, Magyarország jelen politikai helyzete is elegendő példát szolgáltat állításom igazolására. Hiszen Szabó is elismeri a munkásság politikai mozgalmának jogosultságát a polgári demokrácia megteremtéséig, ezzel tehát elismeri a polgárság és a munkásosztály bizonyos érdekközösségének fennállását; miért ne állhatna fent itt-ott egyes kérdésekben az érdekközösség a polgárság és a munkásság között, amidőn az utóbbiak már mint politikai tényezők szerepelnek? Ez az érdekközösség egyáltalán nem érinti a munkásság osztályharcát és nem fosztja meg a szociáldemokrata pártot a munkásosztálypárt jellegétől. A szociáldemokrata párt lehetőleg egyesíti az összes elégedetlen társadalmi elemeket, politikáját azonban kizárólag a társadalmi termelőerők, azaz a munkásosztály érdekei diktálják.

A politikai munkásmozgalom ereje elsősorban a szociáldemokrata eszme terjedésében, a program híveinek szaporodásában rejlik és csak másodsorban kereshető a politikai pártszervezetek taglétszámának mindenesetre fontos gyarapodásában. A politikai pártszervezetek az agitáció, az elvek, az eszmék terjesztését és nem a társadalmi kérdés megoldását szolgálják. Legyen nyugodt Szabó Ervin, mi sem hiszünk abban, hogy a szocializmus akkor fog megvalósulni, amikor az utolsó szervezetlen munkás belép a szociáldemokrata pártba, ismerjük azonban a politikai munkásmozgalom óriási agitacionális értékét s azt a munkásság osztályharcában feltétlenül szükségesnek találjuk. Amíg a munkáltatók nem alakítanak tiszta politikaellenes, szindikalista munkáltató szervezeteket, amíg a munkáltatók gazdasági érdekeik és osztályhelyzetük védelmében igénybe veszik a politikai hatalom nyújtotta előnyöket, addig az osztályharcban elengedhetetlen, a gazdasági mozgalommal egyenrangú szerepe lesz a politikai munkásmozgalomnak. A munkásság gazdasági harcaiban küzdelmek árán szerzett gazdasági előnyöket és eredményeket igenis tartani és biztosítani kell, a harc fegyvereit, a politikai szabadságokat meg kell szerezni, márpedig a kiharcolt eredmények biztosítása, a harc fegyvereinek megszerzése ugyanolyan fontos feladata a munkásmozgalomnak, mint a gazdasági előnyök kiküzdése. Egyik a másik nélkül fabatkát sem ér, mert hiába küzdünk, ha az eredményt nem tudjuk megtartani. Ezen indokok alapján és nem „a megszokott gondolatok és elvek” kedvéért tartjuk ugyanoly fontosnak és szükségesnek a politikai munkásmozgalmat, mint a közvetlen, „az igazi” gazdasági osztályharcot.

Különben mit nyújtanak nekünk elvekben, programban, taktikában a szindikalisták, amiért érdemes volna a jól bevált, az eredményeket biztosító eddigi harcmodort elvetni? Mindezideig csak negatívumokat hirdettek szindikalista barátaink. Nem jók a központosított szakszervezetek, szükségtelenek szakszervezeti hivatalnokok, „mert korrumpálják a munkásmozgalmat”; akadályai a munkásság közvetlen cselekvésének (a direkt akciónak), „nem kell parlamentarizmus”. Pozitív munkának tekintik, ha támadják – a polgári társadalom helyett – a szociáldemokráciát, a harcoló proletárság érdekképviseleteit, hirdetik az antimilitarizmust, az egyéni cselekvés(?) szükségességét, míg a társadalmi kérdés megoldását a generálsztrájkban keresik. Programjukat, elveiket kapkodás, reális alap híján határozatlanság jellemzi, taktikájuk céltalan és amint bebizonyítottam, eredménytelen. A szindikalisták generálsztrájkos taktikája, folytonos, az erőviszonyokkal nem számító sztrájk- és puccs-politika, erőpróbákat kényszerít a proletárságra, amely az ennek nyomán járó kudarcok hatása alatt veszít forradalmi erejéből. A Pougetok, akik azt hirdetik, hogy a sztrájkban álló munkásságot a még dolgozó munkásság újabb sztrájkjaival kell segíteni, akik erkölcstelennek tartják a sztrájksegélyt, akik azt prédikálják, hogy a munkásság csak akkor fog majd felszabadulni a tőke rabsága alól, ha megtanulta a generálsztrájk fegyverét használni, azok többet ártanak a munkásság osztályharcának, mint amennyit a tőkésosztály bármely erőszakos támadása. Mi forradalmárok vagyunk, forradalmi munkásságunk legfőbb kötelességének ismerjük a harcos tábort, a proletárság anyagi és kulturális megerősítését, hatalmassá tételét, minden eszközt felhasználunk a proletárosztály egységes forradalmi szervezésére, egyetlen célunknak tekintjük a munkásosztály gazdasági és politikai mozgalmainak egyöntetű küzdelmével diadalra segíteni a proletárság igaz ügyét. Az osztályellentétek kiélezésével a társadalmi élet minden pontján a termelő erők, a dolgozó milliók egy táborba való egyesítése, a munkásság gazdasági helyzetének sikeres fejlesztésével egy harcra kész forradalmi sereget nevelni a mi törekvésünk. Évtizedes küzdelmek és harcok, a gyakorlati munkás-mozgalomból leszűrt tanulságok erősítették meg bennünk jól bevált taktikánk iránti erős bizalmunkat. A mi taktikánkban nem „megszokott ósdi gondolatokról és elméletekről”, nem a „régimódi szociáldemokrácia igazának” mindenáron való bizonyításáról, de nem is tudományos Rechthabereiről, íróasztali, a gyakorlati élettel nem számolt puccsforradalmiságról, hanem kizárólag a munkásmozgalom küzdelmeinek sikeréről, az „igazi osztályharcról”, a munkásság érdekeinek figyelembevételéről van szó, Szabó elvtárs. Semmi másról!

Szabó Ervin „új irányú marxizmusának” rendszerbe foglalását, részletes programját mi nyugalommal és érdeklődéssel várjuk. Tanításainak, elveinek a gyakorlati élethez való alkalmazko-dásáig már megmaradunk a „régimódi szociáldemokráciánál”, amelyben talán már sok a „megszokott gondolat”, azonban kézzelfogható eredményeket is biztosít, a végcélért folyó küzdelemben hatásosabb fegyverekkel is rendelkezik. Márpedig harcosoknál, a gyakorlati élet embereinél a taktika mérlegelésénél e két szempont döntő fontossággal bír.
 
Böhm Vilmos

[SZABÓ ERVIN:] UTOLSÓ SZÓ A SZINDIKALIZMUSRÓL
 

Böhm Vilmos cikkeire – sajnos – nem válaszolhatok oly terjedelmesen és rendszeresen, mint kellene. Érzem, hogy elég volt e lapban a három hónapon át húzódó vita. Mindazonáltal némely mondatait nem hagyhatom válasz nélkül. Hogy rövidebben végezhessek, pontokba szedem mondanivalómat.

Először azokkal az „érvekkel” kell foglalkoznom, amelyek személyemet érintik és motívumaimat jellemzik rosszhiszeműen; olyanokkal is kell foglalkoznom, amelyek okfejtésemet kuszáljak össze, amikor szavaim összefüggését széttépik vagy nagy emfázissal hangoztatnak és ismételnek gondolatokat, amelyeket én mondtam, hogy úgy tűnjön fel a dolog, mintha nem én mondtam volna; végül tárgyi érvekkel is van dolgom.

1. Böhm azt állítja, hogy kifogásaira „csak elvétve válaszolok” és „újabb kérdések felvetésével elterelem a figyelmet a tulajdonképpeni tárgyról”. Ezzel a semmivel sem bizonyított állítással szemben követelhetem, nevezze meg Böhm egyetlenegy kifogását, amelyre nem válaszoltam és egyetlenegy kitérésemet, amely nem a szindikalizmusról szól. Hiszen talán arról volt szó: Íróasztal-szindikalizmusnak címezte Böhm első cikkét. Ha ez sikerül Böhmnek, akkor elismerem, hogy olyan gyáva fickó vagyok, aki kitérek a vita elől, vagy olyan tudománytalan, hogy amire válaszolni nem tudok, ott meg nem hajlok az ellenfél igaza előtt, hanem ravaszul elterelem a figyelmet. Ha ez nem sikerül Böhmnek: az olvasókra bízom, hogy a polémia ezen módját jellemezzék.

2. Böhm azt állítja, hogy én „érvek hiányában” „a szindikalisták szokásos harcmodorához” nyúlok: a gyanúsításhoz. Ami az érvek hiányát illeti: ha nem voltak érveim, mire válaszolt Böhm négy cikken át? A „gyanúsítás” pedig! Ugyan, de jó prügelknabe lett a szindikalizmus és de jó mumus mindennemű támadások ellen! Ha valaki kétségbevonja egy szociáldemokrata vezér abszolút jóhiszeműségét, menten „gyanúsító szindikalistának” bélyegzik. Mintha szociáldemokraták sohasem mondták volna és mondanák némely szociáldemokrata elvtársaikról, hogy önző érdekeket is követnek stb. Guesde és társai, akik Jaurès elvtársukat és társait a sárga földig legyanúsították, bizonyára szindikalisták! És Kautsky, Mehring és társai, akik csak pár hónapja gyanúsították meg Bernsteint egy liberális lapba írt cikkéért direkt anyagi motívumokkal: bizonyára szintén szindikalisták! És akik – uram bocsá’! – Magyarországon is mertek néha vádakat emelni vezető szociáldemokrata személyek ellen, azok ugye szintén mind szindikalisták voltak!? És a „gyanúsítás”, ugye, a szindikalisták fő- és kizárólagos fegyvere?

3. Böhm szememre veti „írói érzékenykedésemet”, mely „odáig terjed, hogy kijelentem, hogy senkit sem kényszerítettem portokám vásárlására”, már pedig ez „nem mentesíthet a tudományos felelősség alól”. A tudományos felelősséget én a Válogatott Művek II. kötetének előszavában kifejezetten vállalom és így csak rosszhiszemű értelmezés láthatja a felrótt kitételben a kibújni akarást. Ellenben minden jóhiszemű olvasó előtt nyilvánvaló, hogy amit „portékának” nevezek, az nem a kész könyv – amelyet én annál kevésbé kínálhatok, mert sem kiadója nem vagyok, sem könyvkereskedő –, hanem agyamnak gondolatai, amelyek talán mindaddig az enyémek, amíg valaki meg nem vette. És talán nem „írói érzékenykedés”, hanem igenis jogos védelem, ha támadások ellen, amelyek jogomat – hogy azt írjak, amit hiszek, – vonják kétségbe és erkölcsi elítélést tartalmaztak, amiért azt írtam, amit írtam, megállapítom, hogy én nem árultam zsákban macskát és mindenki tudhatta, hogy mit fogok írni.

4. Böhm jólesően citálja kétszer is „holmi munkaidő-statisztika” kitételemet. Rajta, de csak ott, ahol, és amire én alkalmaztam. Tovább is azt tartom, hogy a marxizmus és szindikalizmus elméleti rokonságát nem lehet „holmi munkaidő-statisztikákkal” eldönteni, hanem csak az elméletek összevetésével. Ellenben aki ezt a kitételemet oly összefüggésben citálja rám, ahol statisztikákról van szó és különösen akkor, amikor én magam is bőségesen élek azokkal: az tudatosan meghamisítja szavaimat.

5. Böhm azt állítja, hogy fejtegetéseim a marxizmus és szindikalizmus viszonyáról „sem állják meg helyüket a tárgyilagos kritika tüzében”, mert bár „gyönyörű” amerikai idézeteimet „minden szociáldemokrata minden fenntartás nélkül aláírhatja”, mégis „Szabó Ervin képtelen elhomályosítani azon tényt, hogy a szindikalisták… a munkás-mozgalom gyakorlati harcában nem követik sem Marxot, sem elméletét”. Hát én is azt tartom, hogy idézeteimet nem ugyan minden szociáldemokrata, de igenis minden marxista aláírhatja: hiszen épp ebből következtettem a marxizmus és szindikalizmus elméleti rokonságát. Ami azonban a gyakorlatot illeti, nem tudom, mit akar Böhm bizonyítani. Amikor azt írtam, hogy „Marx gyakorlati tevékenysége nem mindig fedte teoretikus, nézeteit” – ezzel azt is megmondtam, egyebütt is nyíltan és igen nyomatékosan kimondtam, hogy a szindikalista gyakorlat nem indul Marx gyakorlata – de igenis (legalább azt hisszük) Marx elmeléte után. Hol itt az elhomályosítás, tisztelt ellenfelem!? És mit bizonyítsanak ezek után Böhm hosszú idézetei Marx politikai állásfoglalásáról?

6. Böhm tagadja, hogy az ország iparosságának foka volna a munkaviszonyok nívójának első tényezője és kijelenti, hogy „Franciaország az indusztrializmus lépcsőzetén magasabb fokon áll, mint, például a skandináv országok bármelyike, Hollandia vagy Ausztria. Ennek ellenére a munkaviszonyok ezen országok között Franciaországban a legrosszabbak”. Böhm ezen tagadását és állítását semmivel sem bizonyítja, hacsak Steiner Józseftől való idézeteit nem fogadjuk el bizonyítéknak, vagy azon állítását, hogy az angol munkások „60–80 évvel előbb harcoltak már egységes ipari szervezetekben”, ami, sajnos, még ma, 60–80 évvel később sem igaz, mert Angliában 1906-ban 2 millió 106.283 szervezett munkás közül összesen 630.933 volt a központ kötelékében. (Lásd: Vierter internationaler Bericht über die Gewerkschaftsbewegung 1906. 8. l.) De elméleti okfejtésemet sem cáfolja. Ez tulajdonképpen fölmentene a kötelesség alól, hogy állítására csak egy szóval is reflektáljak. Mégis – nehogy megint azt mondhassa, hogy „kitérek” érvei elől – nemcsak kijelentem, de ha a Vas- és Fémmunkások Lapja szerkesztősége megengedi, a részletes bizonyítást is bármikor felajánlom, hogy amennyire a statisztikával (amely tudvalevőleg éppen ezen a téren igen súlyos nehézségekkel küzd) érvelni leltet: Franciaországban a munkaviszonyok még 5–6 éve munkabér dolgában kedvezőbbek voltak a németeknél, munkaidő dolgában valamivel kedvezőtlenebbek; legújabban a németekkel szemben mindkét tekintetben kedvezőtlenebbekre fordultak, de nagyban és egészben feltétlenül kedvezőbbek az összes, Böhm által felsorolt többi európai országokénál. Addig is csak az amerikai és angol munkás, statisztikai hivataloknak nemcsak a „polgári” tudomány, hanem minden hozzáértő szociáldemokrata (például Kautsky, Ad. Braun, Roth-stein, stb.) által is mintaszerűeknek elismert felvételeire utalok, különösen a következő kettőre: 1.) Wages in the United States and in Europe, 1890–1903. Bulletin of te Bureau of Labor. No. 54. 1904. – 2.) Report the an enquiry bey the Board of Trade into working-class rents, housing and retail prices, together with the rates of wages in the principal industrial towns of the United Kingdom, France and Germany. London, Wyman & Sons, 1908. Három folió kötet.

7. De hogy’ is merek én statisztikákra hivatkozni, én, aki azt sem tudom, hogy a német hivatalos sztrájkstatisztika fabatkát sem ér és így a francia hivatalos sztrájkstatisztikát, bár „az sem csalhatatlan, de mindenesetre megbízhatóbb”, csak a Correspondenzblatt statisztikájával lehet összevetni!?

Böhm többször megtisztel ugyan az „alapos, komoly stb. tudós” jelzővel – köszönet is ezért! –, de azért mégis felteszi rólam, hogy a Correspondenzblatt statisztikáját nem ismerem. Vagy ha ismerem, úgy látszik, agyon akarom hallgatni.

Tisztelt ellenfelem, higgye meg, hogyha nem is volnék idestova tíz esztendeje rendes olvasója a Correspondenzblatt-nak, akkor is gondoltam volna arra, hogy a felhasználtam statisztikákat megbízhatóságukra vizsgáljam. Én is jól tudom; hogy a hivatalos német sztrájkstatisztika rossz.

De más valamit is tudok: azt, hogy a francia sem jó. Érzi ezt Böhm is s hogy annál feketébb színben tüntesse fel tudatlanságomat, sok minden jót elmond róla. Így például azt, hogy Franciaországban a paritásos munkásügyi tanácsok nyilatkozatai alapján készítik a sztrájkstatisztikát; hogy a francia munkásügyi hivatal állandó adatgyűjtőket (és nem alárendelt rendőrközegeket) foglalkoztat, stb. Ez mind nagyon szép, igaz is részben, csak az a baj, hogy a sztrájkstatisztikához nincs semmi köze: mert a Conseil supérieur du Travail és a Conseils de prud’hommes mindenhez hozzászólhatnak, csak a „munkásstatisztika kivitelére nem gyakorolnak oly befolyást, mint az osztrák vagy német tanácsok” – mondja a tényeknek megfelelően helyes disztinkcióval a „Die Fortschritte der amtlichen Arbeiterstatistik” című kiadvány (98. l.); a hivatalos kiküldöttek (enquêteurs) pedig szintén nem vonatnak be a sztrájkstatisztikába, mert azt nemcsak 1900-ban, de még 1905-iki rendelet szerint is kizárólag a prefektusok (főispánok), tehát politikai közegek szolgáltatják.

Azt mondhatná erre Böhm, hogy azért a francia sztrájkstatisztika mégis lehet jó (vagy jobb). A francia főispánok intelligensebb emberek, mint a német rendőrőrmesterek, és különb adatokat szolgáltatnak.

Sajnálom, hogy ezt az illúziót is le kell rombolnom. Olvassuk csak, mit mondanak Franciaországban a hivatalos sztrájkstatisztikáról:

„A körlevelekben foglalt utasításokat nem követték mindig elég szabatosan: sok esetben és sok megyében komoly sztrájkokat nem jelentettek be, vagy igen tökéletlenül és hiányosan írták le azokat.”

„Mindenkor elég súlyos dolog, hogy a munkások nem találnak más módot differenciáik kiegyenlítésére, mint a munkabeszüntetést és a főispán urak rosszul tették, hogy gyakran azt hitték, nem kell a munkabeszüntetést bejelenteniök, mert rövid vagy kevés munkásra kiterjedő volt…”

„Nem lehet a kérdőívek kitöltésében a legnagyobb gondosságot és a legszigorúbb szabatosságot elég nyomatékosan ajánlani és óvni kell attól, hogy a számokat kikerekítsék, amire való hajlandóságot túlságos gyakran kellett megállapítanom.”

„A hiányok, melyeket a kitöltött kérdőívekben a munkaidőre és munkabérre vonatkozólag konstatáltam … nem engedték, hogy a sztrájkok exakt képét lássuk és a sztrájkolók által hozott áldozatokat megismerjük.”
Ugyan ki beszél így? Talán valamely szindikalista, aki „lebecsüli a szakszervezeti statisztikát?” Vagy talán egy buzgó „munkásbarát” szocialista miniszter? Millerand? Viviani? Ó nem! Így a derék M. Trouillot beszél, a radikális miniszter, a főispánokhoz intézett, 1905. december 15-éről keltezett körlevelében. (Lásd Statistique des grèues et des recours á la con-ciliation pendant l’année 1905. Paris, Imprimerie Nationale 1906. p. 665–670.) Lehet, hogy Böhmöt ez sem fogja megingatni nagy bizalmában. Mi azonban tudjuk, hogy a főispánokhoz miniszterek nem szoktak olyan hangon leírni, mint Legien a munkásstatisztikai hivatalhoz, még akkor sem, ha ugyanazt mondják. S így nyilvánvaló, hogy a francia sztrájkstatisztika körülbelül éppen olyan jó vagy rossz, mint a német. Mert ami erre áll, áll arra is, aminthogy a franciáról beszélvén, mondta Paul Louis: „Természetesen minden jóravaló hivatalos statisztika a sztrájkot elvetendőnek kell hogy beállítsa.” (Die Streiks in Frankreich. Neue Zeit, XXIII. 2. p.[…]) Amit különben maga a miniszter is tesz.

Mi [marad m]eg ezek után Böhm szép összeállítá[sából?] Semmi. Valamennyi hivatalos sztrájk[statiszti]ka hiányos és ennek folytán nemcsak le[…] kell is, ha összehasonlító anyagot keresünk, ezeket és csak ezeket felhasználni. Annál inkább, mert a Correspondenzblatt sztrájkstatisztikája még rosszabb és a németek maguk sem hisznek benne. Feltehetnők-e különben, hogy amikor állítólag majdnem 80%-át a sztrájkoknak megnyerik, mégis egész szakszervezeti taktikájuk arra irányul, hogy a sztrájkokat kiküszöböljék? Ugyan! Csak nem a rongyos 20% vereségért!?

8. Böhm azt állítja, hogy a politikai mozgalom szükségessége dolgában „mindezideig bámulatraméltó határozatlanságot” tanúsítottam. Ennek bizonyítására citál megtámadott cikkemből és mindjárt feleletül rá kérdi: „Ki határozza meg, hogy mely esetben bitorolja a politikai párt a gazdasági szervezetek szerepét?” Egy hasábbal odébb pedig azt mondja: „Hiszen Szabó is elismeri a munkásság politikai mozgalmának jogosultságát a polgári demokrácia megteremtéséig.” És mégis „bámulatraméltó határozatlanság”. Hát akkor honnan tudja Böhm, hogy elismerem a politikai mozgalom jogosultságát és meddig?

Persze, hogy elismerem! És elismerem „ezzel a polgárság és a munkásosztály bizonyos érdekközösségét” is? Ó, nemcsak ezt, hanem azt is mondom, hogy a szociáldemokrácia alapjában és lényegében nem más, mint demokrácia, ennek egyik, természetesen legszélsőbb iránya. És ezt bizonyítom is. És pedig bizonyítom többek közt azzal, hogy a polgárság nem „időközileg” támogatja a szociáldemokráciát, hanem még Németországban is szavazatainak jó egynegyedét évtizedek óta állandóan szolgáltatja, még 1907-ben is. És azzal, hogy még a szakszervezetek tagjai sem mind szociáldemokraták. Minderre Böhm csak tagadással tud felelni, vagy olyanokat ad szájamba, amiket én nem mondtam és amik okfejtéseimet kiforgatják. „A politikai szervezetek alacsony taglétszámából” állapítom én meg „a politikai mozgalom másodlagos szerepét”? Hol? Vagy a Neue Zeitból azért citáltam, hogy azt bizonyítsam, hogy „minden egyes szociáldemokrata szavazó még nem is meggyőződött, öntudatos, harckész katonája a szociáldemokrata eszméknek”? Emlékezzék vissza, tisztelt ellenfelem, első cikkére, amelyben azt írta: „honnan veszi Szabó elvtárs azon igazán érdekes és eredeti kijelentéséhez az alapot, mely szerint Németországban a szervezett munkásság egy része sem szavaz a szociáldemokrata pártra, az valószínűleg örök időkre Szabó elvtárs titka marad”. Hát hogy ezen „örök titkot” megoszthassam Böhm elvtárssal, citáltam a Neue Zeitból. És nem a „másodlagosság” stb. bizonyítására. Micsoda vitamodor!

9. Böhm végül újra elmondja a szindikalistákról a régi kliséket. Ezekkel szemben nehéz vitázni. Mit mondjunk ilyesmikre: „pozitív munkának tekintik, ha támadják – a polgári társadalom helyett – a szociáldemokráciát”, „a Pouget-k … erkölcstelennek tartják a sztrájksegélyt”, „íróasztali puccsforradalmiság” stb. Ha Böhm ezeket hiszi is, akkor csak azt mondhatom: sohasem olvasott egyetlenegy szindikalista írást. Van-e ilyen körülmények közt joga a szindikalizmusról írni? Magyarországon sok minden szabad. De még itt is az irodalmi és tudományos erkölcs első követelményének tartják, hogy az ember csak arról írjon, amit tud. Azt pedig nem teszem föl, hogy nem hiszi azokat a dolgokat, amiket ír; mert akkor a tudományos erkölcs második szabályát kell figyelmébe ajánlanunk: becsületes ember csak azt írja le, amit hisz.

10. Végezetül: néhány kisebb jelentőségű kifogásra és állításra helyszűke miatt nem felelhettem. Bárhol és bármikor nyújtanak rá módot, írásban vagy szóval, bárkinek rendelkezésére állok ezek tekintetében is.
 
Szabó Ervin

 

Forrás: Böhm Vilmos: Szindikalizmus az íróasztalnál. In: Vas- és Fémmunkások Lapja, 1909. október 21.
 

Szabó Ervin: „Tévtanok” a szindikalizmus körül. Vas- és Fém-munkások Lapja, 1909. november 11., 18., 25., december 9.
 

Böhm Vilmos: Szindikalizmus, marxizmus, szakszervezeti eredmények. In: Vas- és Fémmunkások Lapja, 1909. december 23., 30., 1910. január 6., 20.
 

Szabó Ervin: Utolsó szó a szindikalizmusról. In: Vas- és Fémmunkások Lapja, 1910. február 3., 10.