2026. 08. 11.
PAUL MATTICK: LEV TROCKIJ (1940)
Lev Trockijjal a nagy bolsevik vezetők utolsója hunyt el. Az elmúlt tizenöt évben az ő tevékenysége tartotta életben az eredeti bolsevik ideológia egy részét – a nagy fegyvert, amely átalakította a visszamaradott Oroszországot mai államkapitalista formájára.
Gyakorlatban mindenki bölcsebb, mint elméletben, tehát Trockij is teljesítményével sokkal nagyobb jelentőségre jut, mint az azokat kísérő racionalizációival. Kétségkívül, Lenin mellett, ő volt az orosz forradalom legnagyobb alakja. Azonban a Lenin- és a Trockij-féle vezetők szükségessége és a hatás, amellyel ezek a vezetők bírtak, felfedi a proletár tömegek teljes magatehetetlenségét, hogy megoldják saját valódi szükségleteiket egy könyörtelen és éretlen történelmi helyzetben.
A tömegeket vezetni kellett; de a vezetők csakis saját szükségleteik szerint vezethettek. A bolsevikok által gyakorolt vezetés szükséglete végül semmi mást nem jelez, mint a tömegek fegyelmezésének és terrorban tartásának szükségletét, hogy azok munkába álljanak és harmóniában éljenek az uralkodó társadalmi csoport terveivel. Ez a vezetőség-fajta önmagában bizonyítja az osztályviszonyok, az osztálypolitika és -gazdaság meglétét és a vezetők és a vezetettek kibékíthetetlen ellentétét. Lev Trockij kimagasló személyisége épp annyira felfedi a bolsevik forradalom nem-proletár jellegét, mint a mumifikált és istenített Lenin a Moszkvai Mauzóleumban.
Hogy néhányak vezethessenek, néhányaknak erőtlenek kell lenniük. Hogy a munkásság élcsapata lehessen, az elitnek el kell bitorolnia minden kulcspozíciót. Mint a régi burzsoázia, az új vezetőknek is meg kellett szereznie az uralmat minden termelő- és pusztítóeszköz fölött. Hogy kezében tartsa az irányítást, és hogy az hatékony maradjon, a vezetőknek folyvást erősíteniük kell magukat a bürokratikus terjeszkedésben, és folyvást meg kell osztaniuk az uralom alattiakat. Csak az urak lehetnek vezetőkké.
Trockij egy ilyen úr volt. Először ő volt a mesteri propaganda ura, a nagy és fáradhatatlan szónok, megalapítva vezető pozícióját a forradalomban. Aztán ő lett a Vörös Hadsereg megalkotója és ura, a Jobb és a Bal ellen, a bolsevizmusért harcolva, amelyet remélt, hogy szintén eluralhat. Azonban itt elbukott. Amikor a vezetők írják a történelmet, a vezetettek már nem számítanak; de el sem tűnnek. A nagyszabású történelmi események erejében bízva Trockij elmulasztotta, hogy a bürokratikus fejlődés kulisszái mögött is olyan hatékony opportunista legyen, amilyen a világtörténelem reflektorfényében volt.
A nagy emberekre ma már nincs szükség. A modern propagandaeszközök akármelyik svindlerből hőst, akármelyik középszerű személyiségből mindentudó géniuszt faraghatnak. A propaganda tényleg akármelyik középszerű, ha nem ostoba vezetőt, mint Hitlert vagy Sztálint, nagy emberré változtat. A vezetők egy, az adott társadalmi intézmények fenntartásán munkálkodó, szervezett, kollektív és igencsak intelligens akarat szimbólumaivá válnak. Trockij, Oroszországon kívül, hamar szakmabeli forradalmárok egy parányi szektájának és azok eltartóinak urává nyomorodott. Ő volt „az Öreg,” a politikai színpadon egy mesterkélt növekedés kétségbevonhatatlan tekintélye, amely abszurditásra volt ítélve. Hogy a Negyedik Internacionálé ura legyen, mint ahogy ellenfele, Sztálin, a Harmadiké volt, megmaradt illúziónak, amelyet a sírba vitt magával.
Felesleges volna felderíteni Trockij személyes fejlődését; önéletrajza elegendő. Ahogy számos, irodalmi vagy egyéb képzettségét sem szükséges nyomatékosítani. Munkái, legfőképp Az orosz forradalom története, íróként és politikusként fogják nevét megörökíteni. Azonban valóságos szükséglet szembeszállni a Trockij-legenda fejlődésével, amely az orosz államkapitalista forradalom eme vezetőjét a nemzetközi munkásosztály mártírjává fogja faragni – egy legenda, amelyet a bolsevizmus minden más posztulátumával és aspektusával együtt el kell vetnünk.
Louis Ferdinand Céline azt mondta, hogy a forradalmakról húsz évvel később kell ítéletet mondanunk. És így téve, csak elítélő szavakat talált a bolsevizmusra. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy a bolsevizmus mai újraértékelése moralizálás nélkül is megállja a helyét. Visszatekintve igen könnyű a bolsevizmusban meglátni a tőkés fejlődés új fázisát, amelyet az első világháború indított el. Kétségtelen, hogy 1917-ben Oroszország volt a tőkés világstruktúra leggyengébb láncszeme. Azonban a kapitalizmus egésze, magántulajdon-formájában, már a pangás szélén volt. Már képtelenség volt létesíteni és bővíteni egy laissez-faire-típusú, működőképes gazdasági rendszert. Csak a teljes centralizmus, a társadalom egésze feletti diktatórikus uralom ereje volt képes egy olyan kizsákmányoló társadalmi rendet létesíteni, amely a hanyatló világkapitalizmus dacára is képes volt bővíteni a termelést.
Kétségünk sem támadhat afelől, hogy a bolsevik vezetők, amikor létrehozták államkapitalista struktúrájukat – amely húsz év alatt az egész tőkés világ további fejlődésének példájává nőtte ki magát –, mélységesen hittek abban, hogy alkotásuk igazodott saját és a világproletariátus szükségeihez és vágyihoz. Amikor pedig rájöttek, hogy képtelenek változtatni azon, hogy társadalmuk továbbra is a munka kizsákmányolásán alapszik, megkísérelték e tényt megváltoztatni, oly módon, hogy mentségül egy elmélettel hozakodtak elő, amely a vezetők uralmát a vezetettek érdekeivel azonosította. Az osztálytársadalomban a társadalmi fejlődés hajtóerejétől – az osztályharctól – ezzel elméletileg megszabadultak; azonban gyakorlatban egy autoriter rezsimet kellett kifejleszteniük, a proletariátus diktatúrájának álcázva. Eme rezsim megalkotásában és álcázásának kísérletében a legtöbb babért Trockij aratta. A legvégsőkig ezekre a babérokra támaszkodott. Egyszerűen rá kell itt mutatni arra a legfelső szerepre, amelyet Trockij játszott a bolsevik Oroszország első mennydörgő éveiben, hogy megértsük, miért nem volt képes beismerni, hogy a bolsevik forradalom csupán a kapitalizmus formáját volt képes megváltoztatni, de a kizsákmányolás tőkés formáját képtelen volt megszüntetni. A korszak szelleme elhomályosította az ítélőképességét.
A cárista Oroszországban uralkodó általános visszamaradottság csekély esélyt nyújtott az értelmiségnek, hogy helyesbítse álláspontját. A képzett középosztályok nem találtak kiteljesedésre ebben a pangó társadalomban. Később ez a szituáció párjára akadt az olasz és német középosztályi viszonyokban Versailles után, és az azt követő világválság nyomában. Mindhárom országban, és mindkét helyzetben, az értelmiség és a középosztályok nagy rétegei politizálódtak és szembefordultak a hanyatló gazdasági rendszerrel. Szövetségesek és fegyverként felhasználható ideológiák után kutatva mindnyájuknak a társadalom proletár rétegei és minden más elégedetlen eleme felé kellett fordulniuk. Sem a bolsevik, sem a fasiszta vezetőség nem volt proletár, hanem középosztálybeli: a gazdasági pangás és atrófia állapotai alatt az értelmiség frusztrációjának eredménye voltak.
Oroszországban 1917 előtt egy forradalmi ideológiát fejlesztettek ki a nyugati szocializmus – a marxizmus – segítségével. Azonban az ideológia egyedül a forradalom cselekményét szolgálta, semmi egyebet. Folyvást módosítani és csiszolni kellett, hogy kiszolgálhassa az államkapitalista forradalom és nyerészkedőinek fejlődő szükségleteit. Legvégül ez az ideológia elvesztett minden kapcsolatot a valósággal, és vallásként szolgált, fegyverként az új uralkodó osztály fenntartására.
Ezzel az ideológiával a harcos munkások támogatta orosz értelmiség a cárista társadalom felbomlásának, a parasztság és a munkásság közötti széles társadalmi résnek, a fejletlen proletár öntudatnak és a nemzetközi kapitalizmus általános gyengeségének köszönhetően meg tudta ragadni és tartani a hatalmat a háború után. Trockij, mivel az oroszosított marxi ideológia segítségével jutott hatalomra, hatalmat vesztve nem volt más választása, mint hogy a forradalmi ideológiát eredeti formájában tartsa fenn, szemben a marxizmus sztálinista elkorcsosulásával. Megengedhette magának ezt a luxust, minthogy megszökött annak a társadalmi rendszernek a vaskövetkezményei elől, amelyet ő maga segített létrehozni. Így méltósággal élhetett, vagyis ellenzékben. Azonban, ha hirtelenjében újra hatalomra került volna, tettei nem különbözhettek volna Sztálinétól, amelyet olyannyira megvetett. Elvégre az utóbbi nem volt több, mint Lenin és Trockij politikájának szüleménye. Valójában a „sztálinisták,” mint különös embertípus, amennyiben irányíthatóak, éppen azok az emberek, akiket a vezetők, mint Lenin és Trockij a legjobban igényelnek és a legjobban szeretnek. Azonban a kocka néha megfordul. A hatalomra emelt bolsevik alattvalók értik a legjobban, hogy az egyetlen zálog a biztonságra a bebörtönzés, a száműzetés és a gyilkosság.
1925-ben az elnyomó módszerek még nem voltak elég fejlettek ahhoz, hogy abszolút hatalmat biztosíthassanak a nagy vezetőnek. A demokratikus kapitalizmus hagyományai még gátolták a diktatórikus eszközöket. A vezetőség megmaradt Lenin halála után, de Vezető még nem volt. Noha Trockij száműzetésbe kényszerült, az autoriter kormányforma éretlensége tizenöt évig megkímélte az életét. Nem sokára Sztálin régi és új ellenzékét egyaránt könnyedén elpusztíthatták. Hitler elsöprő sikere „a hosszú kések éjszakájában”, amikor egyetlen merész suhintással leölte a teljes hatásos ellenzékét, megmutatta Sztálinnak, hogyan kezelje saját problémáit. Bárki, aki gyanúba esett, hogy Sztálin ízlésének vagy abszolút uralmának kellemetlen gondolatokkal játszadozott, bárki, aki kritikai készségeinek köszönhetően gyanúba keveredett, hogy a jövőben megszólíthatja az esélyteleneket és a kiábrándult bürokratákat, azzal végeztek. Nem azon a nibelungi módon művelték ezt, mint amivel a német fasiszták megszabadultak Röhmtől, Strassertől és a továbbiaktól, hanem a moszkvai perek eldugott, áskálódó, cinikus módján, hogy még a lehetséges opportunisták halálát is kihasználják a mindenkit felkaroló, szeretett vezető, Sztálin még nagyobb dicsőségére. Akik a legyilkoltak megüresedett tisztségeit elfoglalták, azok tetszése biztos volt. Hogy a széles tömegek örömmel fogadják az „öreg bolsevikok” nyomorúságos végét, az csupán a propagandaminiszter dolga volt. Ezáltal Oroszország egésze, nem pedig csak a vezető bürokrata csoport végezte ki „a munkások szülőföldjének árulóit.”
Noha titokban, zárt körű összejöveteleken ünnepelték Trockij halálát, a sztálinizmus védelmezői tettetett naivitással azt kérdezik, hogy mi érdeke is lenne Sztálinnak eltenni Trockijt láb alól? Elvégre mit árthatott volna Trockij a nagy Sztálinnak és hatalmas Oroszországának? Azonban; egy bürokrácia, amely képes több ezernyi könyvet elpusztítani azért, mert bennük áll Trockij neve, újra- és újraírni a történelmet, hogy a leölt ellenzék minden teljesítményét eltörölje, egy bürokrácia, amely képes megrendezni a moszkvai pereket, az biztosan képes egy gyilkos felbérlésére, vagy arra is, hogy találjon egy önkéntest, aki elhallgattatja az egyetlen megosztó hangot az orosz uralkodó osztálynak szóló magasztalás különben tökéletes harmóniájában. Annak tükrében, hogy még a kommunista párt utolsó páriája is önhitten azonosul vezetőjével, hogy mihelyt szembesülnek az igazsággal, csak ostoba fanatizmusról tanúskodnak, nincs semmi csodálkoznivaló Trockij meggyilkolásán. Az a csoda, hogy nem ölték meg hamarabb. Hogy megértsük a Trockij elleni merényletet, csak pillantást kell vetnünk akármelyik bolsevik szervezet, tehát Torckij szervezetének is mechanizmusára és szellemére.
Mi kárt tehetett volna Trockij? Pontosan azért gyűlölte az uralkodó bolsevik bürokrácia, mert nem szándékozott ártani az ő Oroszországának és az ő munkásállamának. Pontosan azért gyűlölték a különálló kommunista pártok tulajdonosai a trockistákat az országokban, ahol azok megkapaszkodtak, mert a legkisebben sem változtattak a Lenini párton, mert szellemük a bolsevizmus szelleme maradt.
A történelem gyors lépései lehetővé teszik a látszólag lehetetlent. Oroszország nem immunis a jelenlegi világeseményekre. Egy ingadozó világban minden kormány instabillá válik. Senki sem tudja, hogy hol csap le legközelebb a hurrikán. Minden lehetőséggel számolni kell. Minthogy Trockij ragaszkodott 1917 örökségének megvédéséhez, minthogy bolsevik maradt, aki az államkapitalizmusban látta a szocializmus alapját és a párt uralmában a munkásuralmat, minthogy semmi mást nem akart, csak Sztálin és a Sztálint támogató bürokrácia lecserélését, nagyon is veszélyes volt az utóbbira nézve.
Hogy voltak más érvei, mint a „permanens forradalom” a „szocializmus egy országban,” stb. szlogenjei ellen, lényegtelen, mivel ahogy a forradalom permanenciája, úgy Oroszország elszigeteltsége sem szlogeneken és politikai döntéseken múlik, hanem olyan valóságokon, amelyek felett a leghatalmasabb pártnak sincs hatalma. Az ilyen érvek csak arra szolgálnak, hogy elfedjék azokat a meglehetősen hétköznapi érdekeket, amelyekért a politikai pártok küzdenek.
Trockijt politikáját az orosz színtéren a nem-forradalmi jellege tette olyan veszélyessé. Az orosz bürokrácia igencsak jól tudja, hogy a jelenlegi világhelyzet nem a világproletariátus érdekei szerinti forradalmi változások felé hajlik. A diktátorok és a bürokraták a diktatúra és a bürokrácia fogalmai szerint gondolkodnak. A trónbitorlókat félik, nem az utca csőcselékét. Napóleon könnyedén elbánt a felkelő tömeggel; de sokkal inkább nehezére esett leszámolni Fouché és Talleyrand fondorlataival. Egy élő Trockijt az orosz bürokrácia alsóbb rétegei visszahívhattak volna, mihelyt adott az alkalmas pillanat. Sztálin leváltása attól függött, hogy Trockij a kritikáját Sztálin individualista, brutális morózusságára, a sztálin-csatlósoknak a hirtelen meggazdagodottakra jellemző, émelyítő magatartására korlátozza. Rájött, hogy egyedül a bürokrácia jelentős részének segítségével juthatna újra hatalomra, hogy egyedül egy palotaforradalom vagy egy sikeres Röhm-puccs nyomában foglalhatná el újra helyét a Kremlben. Túl nagy realista volt ahhoz – politikai programjának minden kényelmes miszticizmusa ellenére is –, hogy be ne lássa, milyen értelmetlen dolog az orosz munkásokhoz fordulni, azokhoz a munkásokhoz, akik mára már biztosan megtanulták felismerni új uraikban új kizsákmányolóikat, és akik félelemből és szükségből tűrik el őket. Ha nem tűrjük el és nem fogadjuk el az új helyzetet, azzal lemondunk arról a lehetőségről, hogy javítsunk a saját helyzetünkön; és amíg az orosz gazdaság bővül, az egyéni ambíciók és az egyéni önigazolás fogják irányítani az embereket. A balekok a legjobbat hozzák ki abból a helyzetből, amelyet úgy ítélnek meg, hogy erejükön kívül áll megváltoztatni. Pontosan azért, mert Trockij nem volt forradalmár, hanem csupán a meglévő orosz viszonyok között a vezetésért versengő rivális – aki mindig készen állt arra, hogy kövesse a reorganizációra törekvő bürokrácia hívását, amennyiben egy nemzeti válság Sztálin lemondását követelné –, egyre veszélyesebbé vált a jelenlegi uralkodó klikk számára, amely éppen új, hatalmas imperialista kalandokba bocsátkozott. Trockij meggyilkolása az orosz imperializmus újjászületésének számos következménye közül az egyik.
A bolsevizmus ma egy nagy mozgalom kezdeti szakaszaként mutatkozik meg, amely a kapitalista kizsákmányolás fenntartását célozza, lassan, de biztosan átöleli az egész világot, és a már nem működő magántulajdonon alapuló gazdaságot nagyobb államkapitalista egységekké alakítja. A bolsevista népbiztos uralma logikusan a fasiszta diktatúrák világszerte való terjedésében ér véget. Ahogy Lenin és Trockij sem tudták, mit csinálnak valójában, amikor a szocializmusért harcoltak, ugyanúgy Hitler és Mussolini sem tudják ma, mit csinálnak egy nagyobb Németországért és a Római Birodalomért harcolva. A jelenlegi világban nagy különbség van aközött, amit az emberek tenni akarnak, és amit valójában tesznek. Az emberek, bármilyen nagyok is, nagyon kicsik a történelem előtt, amely túllép rajtuk, és mindig újra meglepi őket saját terveik eredményeivel.
1917-ben Trockij éppoly keveset tudott, mint mi magunk, hogy a bolsevik forradalomnak egy nemzetközi fasiszta mozgalommal, valamint egy újabb világháború előkészítésével és végrehajtásával kell végződnie. Ha ismerte volna a fejlődés irányát, vagy húsz évvel ezelőtt meggyilkolták volna, vagy ma Sztálin helyét foglalná el. Így a nemzetközi munkásosztály és a világ békéje elleni fasiszta ellenforradalom áldozataként végezte.
Annak ellenére, hogy Sztálin megölte Trockijt, annak ellenére, hogy a bolsevizmus minden formájának helyét átvette a fasizmus, Trockij történelmi szerepének utolsó átértékelése Leninnel, Mussolinivel, Szálinnal és Hitlerrel egy vonalba kell helyezze, mint egy olyan világméretű mozgalom egyik nagy vezetőjét, amely megkísérelte, akarva-akaratlanul meghosszabbítani a tőkés kizsákmányoló rendszert, kezdetben a bolsevizmus által kifejlesztett, majd a német fasizmus által tökéletesített módszerekkel, és legvégül megkoronázva abban az általános mészárlásban, amelyet ma élünk át. Aztán – a munkásmozgalom kezdetét veheti.
Paul Mattick
Living Marxism, 1940 ősze.
Forrás: Kötelező Közhelyek
https://gegrop.substack.com/p/paul-mattick-lev-trockij
Fordítás: P.G.