PAUL MATTICK – KROPOTKIN A KÖLCSÖNÖS SEGÍTSÉGRŐL – ISMERTETŐ

2023. 02. 16.

PAUL MATTICK – KROPOTKIN A KÖLCSÖNÖS SEGÍTSÉGRŐL – ISMERTETŐ

PAUL MATTICK: KROPOTKIN A KÖLCSÖNÖS SEGÍTSÉGRŐL – ISMERTETŐ

Kropotkin kölcsönös segítségről szóló, először a századfordulón publikált könyvének új kiadása nem pusztán azt az igényt elégíti ki, hogy a könyv továbbra is hozzáférhető legyen, hanem – bizonyos mértékig – segítséget is nyújt a harchoz a jelenlegi neo-malthusianizmus és azon felújított, habár hiábavaló kísérletek ellen, melyek a kapitalista versenyt “természeti törvényként” kívánják ábrázolni. Huxley azon hitére való reakcióként, mely szerint a természetben és az emberi világban a létért folyó harc mindenki harcát jelenti mindenki ellen, Kropotkin bebizonyítja, hogy mind az állatvilágban, mind az emberi társadalomban sokkal inkább a kölcsönös segítség az, mely a fennmaradást és a fejlődést biztosítja.

Az, amit Huxley hirdetett, „szociáldarwinizmus” néven vált ismertté – „a legalkalmasabb túlélése”. Akik sikeresek egy társadalomban, a „természetes szelekció” révén válnak azzá. Ez ellen semmit se lehet tenni, nem szükséges semmiféle mentség, ahogy a természetben sem létezik se erkölcs, se erkölcstelenség, hanem csak ezek hiánya. Természetesen vannak próbálkozások arra, hogy szembeszegüljenek ezen „természeti törvénnyel” egy olyan társadalmi rend létrehozása által, melynek célja az, hogy tompítsa mindenki harcát mindenki ellen. Ez azonban a jövő számára nem ígér sokat, mivel a népesség gyorsabban növekszik, mint a létfenntartás eszközei, így a túlélésért folytatott harc továbbra is a gyengék pusztulásához vezet.

Kropotkin nem válaszolt Huxley malthusiánus érvelésére, még ha ez volt is az egyetlen, melyet Huxley felhozott álláspontja védelmében. Ellenben leírta a kölcsönös segítség megfigyelt formáit az állatvilágban, és a társadalmi együttműködés különböző típusait az emberi történelem során. Ezt kiválóan megvalósította, oly módon, hogy a könyv – sajátos céljától eltérően – nagyon fontos tanulmány az állatok viselkedését és az emberi társadalom fejlődését illetően. Mivel ő maga is a darwinizmus hatása alatt állt, Kropotkin ki akarta javítani annak kapitalizmus által meghatározott egyoldalú interpretációját, amely csak a versenyt látta a túlélés eszközeként, a kölcsönös segítség sokkal fontosabb tényezőjét viszont nem. Nem foglalkozott a malthusi érveléssel, mivel úgy vélte, hogy azt „a túlszaporodás természetes fékei” úgyis irrelevánssá teszik.

Ez a szociáldarwinistáknak kedvez, akik nem tesznek különbséget természet és társadalom között, és minden társadalmi problémában “természeti törvények” kifejeződését látják. Ők azt állítanák, hogy a létért folyó harcot ugyan nem feltétlenül jellemzi a létfenntartási eszközökért folytatott állandó küzdelem, azonban a pauperizmust, az éhenhalást csakúgy, mint az éhezést és a pestist „a túlnépesedés természetes fékjeiként” kell felfogni. Felfogásukban az emberi szenvedés megkönnyítése, bármi is legyen annak oka, szembenáll “a túlnépesedés szükséges fékjeivel”.

Kropotkin azért nem válaszolt a malthusi érvelésre, mert ő maga se tett világos különbséget társadalom és természet között.  Ahogy a szociáldarwinisták számára a verseny ösztönös mind az emberek, mind az állatok számára, úgy Kropotkin számára a kölcsönös segítség egy „morális ösztön”, „emberiség előtti” eredettel, és egy „természeti törvény”. Ez mindazonáltal nem akadályozta meg abban, hogy “a kölcsönös segítség jelszavát”, amely „a bozótból, az erdőből, a folyóból és az óceánból” jut el hozzánk, „etikai felfogásunk” alapjává tegye, ily módon biztosítva „fajunk még magasabb szintű evolúcióját.” Úgy tűnik tehát, hogy ahhoz, hogy a “természeti törvények” igazán hatékonyan tudjanak működni, szükség van az emberek támogatására avagy elhanyagolására.

Megfigyelhető, hogy a mind a különböző fajokon belül, mind közöttük jelen van mind a verseny, mind a kölcsönös segítség. Természetesen a kölcsönös segítség a legjobb módszer a túlélésre azon fajok számára, melyek túlélése a kölcsönös segítségtől függ, és nem a versengésen. Hosszú ideje azonban az állatvilágban a túlélés nem a kölcsönös segítségtől vagy a versenytől függ, hanem az emberek döntésétől, amely meghatározza, mely faj maradjon életben és tenyésszen, és melyeknek kell kipusztulniuk. Bármit jelentsen is a „természeti törvény” az állatok viselkedésére nézve, alá van rendelve az ember által hozott “törvényeknek”, melyek a “természetet” saját szükségleteihez vagy szeszélyeihez igazítják. Az „eleven természet”, ahol a „természeti törvényeknek” uralkodnának, most nemzeti illetve nemzetközi jogi védelemre szorul. Bárhol uralkodjon is az ember, az állatok életét meghatározó „természeti törvények” megszűnnek létezni.

Ha ez igaz az állatvilágot illetően, mennyivel igazabb kell, hogy legyen magára az emberre nézve. Habár szintén Darwin nagy csodálója volt, Marx felhívta a figyelmet arra, a „természetet” folyamatosan átalakítja az ember, és arra (főleg a malthusianizmussal szemben), hogy semmiféle “természeti törvény” nem szabályozza a népesség növekedését. A társadalmi struktúra változása, és nem a „természeti törvény” határozza meg, hogy van-e túlnépesedés, valamint hogy ebből adódóan – vagy ettől függetlenül – a társadalmi kapcsolatokat a verseny vagy a kölcsönös együttműködés jellemzi. A túlnépesedés, valamint a vele járó éhség és nyomorúság, nem a természet, hanem az ember műve, pontosabban azon szociális viszonyoké, melyek megakadályozzák a termelés és általában az élet olyan szerveződését, amely az éhezés problémájával együtt a „túlnépesedés” problémáját is megszüntetné. A „túlnépesedés”, melyről Huxley beszélt, nem a létfenntartási eszközökhöz, hanem a kapitalista felhalmozás szükségleteihez képest „túlnépesedés”; a kapitalista termelés, nem pedig  a  „természeti törvény” következménye.

Kétségtelen, hogy a “túlnépesedés” létező jelenségnek tűnhet a világ nagy területein, ahol az emberek ki vannak szolgáltatva az éhezésnek, áradásoknak, illetve az elmaradott termelési módszereknek. Habár ez az állapot talán nem az ember által létrehozott, minden alkalommal az ember által fenntartott, a létező társadalmakon belüli privilégiumok, vagy a nemzetközi hatalmi viszonyok fenntartása, esetleg mindkettő biztosítása céljából.  A „túlnépesedés” nem az oka, hanem az eredménye e törekvéseknek, melyek a társadalmi fejlődés feltartóztatására irányulnak, ahogy ez jól látható abban a tényben, hogy bárhol is sikerül megszüntetni az éhséget, a népesség a csökkenés felé tendál. De még ha nem is így lenne, akkor is széles lehetőségei lennének még nagyon hosszú ideig a termelés növekedésének, mely a jelenlegit többszörösen meghaladó népességet lenne képes világméretekben ellátni.

Valójában nem a „túlnépesedés” az, ami nyomasztja az uralkodó osztályokat. Sokkal inkább ennek az ellentéte, mely világos azon kétségbeesett erőfeszítések láttán, melyek a népesség növekedését célozzák meg a csökkenő tendencia első jeleire, a születésszabályozás bűnné nyilvánítása, valamint azon körülmények fenntartása, melyek az elszegényedett tömegek nagyarányú növekedésének kedveznek. A tömegek nyomora az uralkodó osztályok gazdagságának és privilegizált helyzetének az előfeltétele.

Habár jó tudni, hogy a kölcsönös segítség legalább annyira, vagy még inkább jelen van az állatvilágban és az emberi társadalomban, mint a verseny, ez kevés ahhoz, hogy megváltoztassa az emberek viselkedését, és hogy megváltoztassák a társadalmi viszonyokat. A helyzet haszonélvezői számára nem számít, hogy ez “természetes” vagy “nem természetes”, hogy ez a „legjobb” vagy a „legrosszabb” módja-e a faj túlélésének. Az emberi faj nem képzi aggodalmuk tárgyát. Azok számára, akik a profitot előállítják, kellemes lehet tisztában lenni azzal, hogy az általuk egymás közt gyakorolt kölcsönös segítség emelkedett etikai felfogásukról és természetes viselkedésükről tanúskodik, de ez nem vet véget a kizsákmányolásuknak. A  Huxley és Kropotkin közötti egész vita elmegy a lényeg mellett – nem érinti a társadalom döntő jelentőségű kérdéseit, nevezetesen azt, hogy a “kölcsönös segítség” az emberi társadalomban előfeltételezi az osztályviszonyok megszüntetését.

Western Socialist, Boston, USA, January-February 1956.


Kropotkin on Mutual Aid — Paul Mattick 1956

This new issue of Kropotkin’s work on Mutual Aid, first published at the turn of the century, not only satisfies the need for its continued availability but — in some measure — also helps to combat the current neo-Malthusianism and the renewed, though futile, attempts to present capitalist competition as a “law of nature.” Provoked by Huxley’s belief that in nature and society the struggle for existence is one of all against all, Kropotkin demonstrated that both in the animal world and human society it is rather mutual aid which secures existence and makes for progress.

What Huxley proclaimed passes under the name of Social Darwinism — “the survival of the fittest.” The successful in society are such by way of “natural selection.” Nothing can be done about it, and no apology is needed, as nature is neither “moral” nor “immoral,” but “non-moral.” Of course, attempts are made to defy “natural law” through the establishment of social order designed to mitigate the struggle of all against all. Yet this promises little for the future because population tends to outrun the means of subsistence, and thus the struggle for survival continues to destroy the weak.

Kropotkin did not answer Huxley’s Malthusian argument, even though it is the only one Huxley advanced in support of his views. Instead, he described forms of mutual aid observed in the animal world and various types of social collaboration throughout man’s history. This he did excellently, so that the book — quite apart from its special intent — is an important study of animal behavior and of the evolution of human sociality. Himself under the spell of Darwinism, Kropotkin wished to correct its capitalistically-determined one-sided interpretation, which saw only competition and not the far more important factor of mutual aid as the instrument of survival. He did not take up the Malthusian argument because he thought that existing “natural checks to over-multiplication” made it irrelevant.

This plays into the hands of the “social Darwinists,” who do not distinguish between society and nature, and see in all social misery manifestations of “natural laws.” They would insist that, even though the struggle for existence may not be characterized by the ever-present bitter struggle for the means of subsistence, nevertheless pauperism and starvation, as also famine and pestilence, must be regarded as “natural checks to over-population.” In their views, the alleviation of human suffering, caused by whatever reason, opposes the necessary “natural checks to over-population.”

Kropotkin did not answer the Malthusian argument because he, too, did not clearly enough distinguish between society and nature. Just as to the social Darwinists competition is instinctive to both men and beast, so to Kropotkin mutual aid is a “moral instinct” of “prehuman origin” and a “law of nature.” This did not hinder him, however, from making the “watchword, mutual aid,” which comes to us “from the bush, the forest, the river, the ocean,” into the foundation of our “ethical conceptions” so as to secure “a still loftier evolution of our race.” It seems, then, that “natural laws” to be really effective require the support or neglect of men.

Observation reveals that there is both competition and mutual aid within and between the different species. Mutual aid is, of course, the best way for survival for those species whose survival depends on mutual aid, as competition. For a long time, however, survival in the animal world has not depended upon the practice of either mutual aid or competition but has been determined by the decision of men as to which species should live and thrive and which should be exterminated. Whatever “natural law” may mean with regard to animal behavior, it is overruled by man-made “laws” that shape “nature” to their own needs or whims. “Nature in the raw,” so to speak, where “natural laws” could rule is now in need of preservation and protection by national and international law. Wherever man rules, the “laws of nature” with respect to animal life cease to exist.

If this is true for the animal world, how much more must this be true for man himself. Although also a great admirer of Darwin, Marx drew attention to the fact that “nature” is continuously changed by the activities of men, and (against Malthusianism specifically) that no “natural law” governs the growth of population. The changing social structure, not “natural law,” determines whether there is “over-population” or not, and whether in consequence thereof, or independently of it, mutual aid or competition characterizes social relationships. “Over-population” and the hunger and misery associated with it, are not products of nature but products of men, or rather of social relationships which preclude such a social organization of production and of life generally as would abolish with the problem of hunger that of “over-population.” The “over-population” of which Huxley spoke was not one relative to the means of subsistence, but relative to the needs of capital accumulation; it was a product of the capitalist mode of production not of “natural law.”

To be sure, “over-population” seems to exist in large parts of the world where people are subjected to famines, floods and backward methods o production. While this condition may not be man-made, it is at any rate maintained by men, so as to secure privileged positions within existing social relations, or international power relations, or both simultaneously. “Over-population” is not the cause but the result of these attempts to arrest social development, as may be seen by the fact that wherever hunger is eliminated population tends to decline. But even if it would not do so, there exist for a very long time ample opportunities for an increased production able to feed a world population many times its present size.

It is not really “over-population” which worries the ruling classes. Rather the opposite is true; as is made clear by frantic efforts to increase population at the first sign of its tendential decline, by the fact that birth-control is made a crime, and by the maintenance of conditions that foster a vast increase of the impoverished masses. Conditions of misery for the masses are a prerequisite to the wealth and special social position of the ruling classes.

Although it is good to know that there is just as much, or more, mutual aid as competition in nature and society, this is not enough to make men change their ways and to alter social relationships. For those who profit by conditions it does not matter whether it is “natural” or “unnatural,” the “best” or the “worst” method for survival of the species. Mankind s none of their concern. For those who create the profits it may be nice to know that the mutual aid practised in their own circles attests to their high ethical concepts and natural behavior, but it does not stop their exploitation. The whole controversy between Huxley and Kropotkin is somewhat beside the point — it does not touch upon the relevant issues of society, namely that “mutual aid” in human society presupposes the abolition of class relations.

Source: Western Socialist, Boston, USA, January-February 1956;
 

Transcribed: by Adam Buick.

MUTUAL AID. By Peter Kropotkin, with Foreword by Ashley Montague, and including “The Struggle for Existence” by T. H. Huxley. Extending Horizons Press, Boston, 1955, pp. 362

Forrás: https://www.marxists.org/archive/mattick-paul/1956/kropotkin.htm

Magyarul: Kropotkin: Kölcsönös segítség mint természeti törvény

0 comments on “PAUL MATTICK – KROPOTKIN A KÖLCSÖNÖS SEGÍTSÉGRŐL – ISMERTETŐAdd yours →

Vélemény, hozzászólás?