2026. 08. 11.
PAUL MATTICK: A LENIN-LEGENDA(1935)
Minél sárgább és kérgesebb lesz a mumifikált Lenin[1] bőre, és minél magasabbra mászik a Lenin Mauzóleum statisztikailag meghatározott látogatóinak a száma, annál kevesebben törődnek a valódi Leninnel és történelmi jelentőségével. Több és több emlékművet emelnek, több és több filmnek ő a főszereplője, könyveket írnak róla, és az orosz cukrászok az ő alakjában öntenek édességeket. És mégis, a csokoládé-Leninek elmosódott arcához a róla szóló történetek zavarossága és képtelensége társul. Noha a moszkvai Lenin Intézet kiadhatja összegyűjtött műveit, a neve körül kialakult fantasztikus legendákon túl nincs már semmi jelentésük. Mihelyt a külsőségek és a bálványimádás vált fontossá Lenin kapcsán, gondolataival már nem is törődnek. Mindenki megformálja a saját Leninjét, és ha nem saját képére, akkor legalábbis saját vágyai szerint. Ami a napóleoni legenda Franciaországnak és II. Frigyes legendája Németországnak, az a Lenin-legenda az új Oroszországnak. Épp ahogy egykoron az emberek nem voltak hajlandóak elhinni Napóleon halálát, és épp ahogy II. Frigyes feltámadását remélték, úgy Oroszországban ma is vannak parasztok, akiknek a ’cár atyuska’ nem halt meg, hanem csillapíthatatlan étvágya továbbra is újabb áldozatot követel. Mások örökmécseseket gyújtanak Lenin képe alatt: számukra egy szent, egy megváltó, akihez segítségért imádkozunk. Szemek milliói pillantanak eme képek millióira, és Leninben az orosz Mózest, Szent Györgyöt, Odüsszeuszt, Herkulest, Istent vagy Ördögöt látják. A Lenin-kultusz új vallássá lett, amely előtt még az ateista kommunisták is szíves-örömest térdre rogynak: minden tekintetben megkönnyíti az életet. Lenin előttük úgy jelenik meg, mint a Szovjet Köztársaság atyja, az ember, aki a forradalom számára lehetővé tette a győzelmet, a nagy vezető, aki nélkül ők maguk sem lennének. Azonban nem csupán Oroszországban, és nem csupán a közhiedelemben, hanem világszerte a marxista értelmiség nagy részében is olyannyira összenőtt az orosz forradalom világeseménye Lenin géniuszával, hogy azt hihetnénk, nélküle a forradalom, és ennélfogva a világtörténelem is lényegesen más irányt vehetett volna. Az orosz forradalom valóban objektív vizsgálata azonban egyszeriben felfedi egy ilyen gondolat tarthatatlanságát.
„Az állítás, hogy a történelmet a nagy emberek csinálják, elméleti szempontból teljességgel megalapozatlan.” Ezekkel a szavakkal fordul maga Lenin szembe a legendával, amely őt, egymagát teszi felelőssé az orosz forradalom ’sikeréért’ vagy ’bűnéért’. Kitörésére és megtörténtének idejére tekintettel, a világháborút tartotta meghatározónak. Igen; a háború nélkül, mondja, „a forradalom talán évtizedekkel elhúzódott volna.”[2] Az elképzelés, hogy az orosz forradalom kitörése és iránya nagyrészt Leninen múlott, szükségszerűen azt jelenti, hogy a forradalmat teljes mértékben a bolsevikok hatalomra jutásával azonosítjuk. Trockij megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy az októberi forradalom sikeréért minden babér Lenint illeti; szinte minden párt-barátja ellenkezésével szemben egyedül ő munkálkodott a felkelésen.[3] De azzal, hogy a bolsevikok átvették a hatalmat, a forradalmat nem járta át Lenin szelleme; épp ellenkezőleg, Lenin oly teljesen alkalmazkodott a forradalom szükségleteihez, hogy gyakorlatilag beteljesítette annak az osztálynak a feladatát, amellyel látszólag harcolt. Persze, gyakran bizonygatják, hogy azzal, hogy a bolsevikok megragadták az államhatalmat, az eredetileg burzsoá-demokratikus forradalom azonnal szocialista-proletár forradalomba fordult. De komolyan azt hisszük, hogy egyetlen politikai tett képes egy egész történelmi fejlődés helyébe lépni; hogy hét hónap – februártól októberig – elegendő volt, hogy megteremtse egy szocialista forradalom előfeltételeit egy olyan országban, amely éppen csak megszabadulóban volt a feudális és abszolutisztikus béklyóitól, hogy szabadabb utat engedjen a modern kapitalizmus erőinek?
A forradalom kitöréséig, és igen nagy részt még ma is, az orosz gazdasági és társadalmi fejlődés meghatározó szerepét az agár-kérdés töltötte be. A háborút megelőzően a 174 millió lakosból csupán 24 millió lakott városokban. Minden jövedelmet kereső ezer emberből 719 földműveléssel foglalkozott. Roppant gazdasági jelentőségük dacára, a parasztok többsége még mindig nyomorúságos körülmények között élt. Szánalmas helyzetük oka a termőföld hiánya volt. Az állam, a nemesség és a nagy földbirtokosok, ázsiai brutalitással, a társadalom esztelen kizsákmányolását biztosították a maguk számára.
A jobbágyság felszámolása (1861) óta a parasztok földhiánya volt az a kérdés, amely körül az orosz belpolitika minden más kérdése forgott. Fő tárgyát képezte minden olyan reformtörekvésnek, amely látta a közeledő forradalom hajtóerejét, és amelyet félre kényszerültek lökni. A cári rezsim pénzügyi politikája, újabb és újabb közvetett adóival, tovább rontotta a parasztok helyzetét. A hadsereg, a flotta, az államapparátus kiadásai gigászi mértékeket öltöttek; az állami költségvetés nagyobbik részét nem-termelő célokra költötték, ez pedig teljesen tönkretette a mezőgazdaság gazdasági alapjait.
Így a ’Föld és Szabadság’[4] volt a parasztság szükségszerű forradalmi követelése. Ez alatt a jelszó alatt folyt egy sor parasztfelkelés, amely hamarosan, az 1902-től 1906-ig tartó időszakban, jelentős mértékeket öltött. A munkások ugyanekkor lefolyó tömegsztrájk-mozgalmaival együtt olyan erőszakos zűrzavart termeltek a cárizmus szívében, hogy ezt az időszakot igazán nevezhetnénk az 1917-es forradalom ’jelmezes főpróbájának’. Azt, ahogyan a cárizmus ezekre a felkelésekre reagált, legjobban Tambov akkori alkormányzójának, Bogdanovicsnak kifejezésével írhatjuk le: „Néhányakat letartóztattak, többeket lelőttek.” A felkelések elfojtásában részt vevő egyik tiszt pedig ezt írta: „Körülöttünk mindenhol vérfürdő; minden lángokban; lövünk, verünk, szúrunk.” Ebben a vér- és lángtengerben született 1917 forradalma.
A parasztok nyomása a vereségek dacára is egyre fenyegetőbb és fenyegetőbb lett. Elvezettek a Sztolipin-reformokhoz, ám azok csupán üres gesztusok voltak, be nem váltott ígéretek, amik a valóságban egy tapodtat sem vitték előre az agrár-kérdést. De ahol a kisujjukat kell nyújtsák, ott nem sokára az egész kezüket oda kell adni. A parasztok egyre romló helyzete a háború alatt, a cári hadak veresége a fronton, a városokban növekvő lázongás, a kaotikus cári politika, amely minden józan észt elvetett; a társadalom minden osztályát sújtó általános dilemma elvezetett a februári forradalomhoz, amely elsősorban végre véres pontot tett az agrár-kérdésre, amely már az elmúlt fél évszázadban égető kérdés volt. A parasztmozgalom azonban nem nyomta rá politikai jellegét erre a forradalomra; a mozgalom csupán elsöprő erejét adta. A Pétervári Munkás- és Katonatanácsok központi bizottságának első közleményei meg sem említik az agrár-kérdést. A parasztok azonban nem sokára kierőszakolták az új kormány figyelmét. Belefáradva a kormány agrár-kérdésben tanúsított tétlenségébe, 1917 áprilisában és májusában a csalódott paraszttömegek maguk láttak neki a földek kisajátításának. A fronton harcoló katonák, félvén, hogy nem kapják ki a nekik járó részt az új felosztásból, elhagyták a sáncokat, és visszasiettek falvaikba. Azonban magukkal vitték fegyvereiket is, tehát az új kormánynak esélye sem volt megakadályozni őket. Hiábavaló volt a nemzeti érzelemhez és az orosz érdekek szentségéhez fordulnia a tömegek kényszerével szemben, hogy végre kielégítsék tulajdon gazdasági szükségleteiket. És ezeket a szükségleteket felölelte a ’Földet és békét!’ jelszava. Idevág, hogy a parasztok, akiket kérleltek, hogy maradjanak a fronton, minthogy máskülönben a németek elfoglalják Moszkvát, igencsak zavarba jöttek, és ezt válaszolták a kormánybiztosoknak: „És az mégis mit tesz nekünk? Miért? Mi a Tambovi Kormányzóságból jöttünk.”
Lenin és a bolsevikok nem feltalálták a ’Földet a parasztoknak’ győztes jelszavát, hanem elfogadták, hogy a valóságos parasztforradalom tőlük függetlenül folyik le. Kihasználva a Kerenszkij-rezsim tétova attitűdjét, amely még mindig azt remélte, hogy az agrár-kérdést békés eszmecsere folytán rendezheti, a bolsevikok megnyerték maguknak a parasztok jóindulatát, és így kiűzhették a Kerenszkij-kormányt, a hatalmat pedig maguk vehették kézbe. Azonban ez csupán a paraszti akarat közvetítőiként, a föld kisajátításának szentesítésével volt lehetséges, és a bolsevikok egyedül a parasztság támogatásával maradhattak hatalmon.
A ’Földet a parasztoknak’ jelszónak semmi köze a kommunista alapelvekhez. A nagybirtokok feldarabolása nagy számú, független mezőgazdasági kisvállalatra egy olyan intézkedés volt, amely közvetlen szembehelyezkedett a szocializmussal, és amelyet egyedül a taktikai szükségszerűség talajáról védhettek meg. A Lenin és a bolsevikok parasztpolitikájában ezt követően beálló változások képtelenek voltak változtatni eme eredeti opportunista politika szükségszerű következményein. A kollektivizáció ellenére, amely most is főként a termelő folyamat technikai oldalára korlátozódik, az orosz mezőgazdaságot mindmáig a magánérdekek és -indítékok határozzák meg. És ebbe beletartozik az is, hogy képtelenek túlhaladni, ipari területen is, az államkapitalista gazdaságon. Habár ez az államkapitalizmus a földművelő lakosság mezőgazdasági bérmunkásokká való teljes átalakítását célozza meg, azoknak az új forradalmi ütközeteknek a fényében, amelyek egy ilyen vállalkozással együtt járnak, ezt a célt nem valószínű, hogy elérik. A mostani kollektivizációt nem tekinthetjük a szocializmus beteljesülésének. Ez egyértelmű lesz, ha figyelembe vesszük, hogy az orosz színtér olyan megfigyelői, mint Maurice Hindus lehetségesnek tartják, hogy „még ha a szovjetek össze is omlanának, az orosz mezőgazdaság kollektivizált maradna, talán még több kontrollal a parasztság kezében, mint a kormányéban.” Ámde még ha a bolsevik mezőgazdaság-politika a kívánt végcélhoz vezetne is, még a nemzetgazdaság minden ágára kiterjedő államkapitalizmus mellett sem változna a munkásság helyzete. Ennek megvalósulását sem tekinthetnénk valódi szocializmusba való átmenetnek, minthogy a társadalom azon elemei, amelyek kiváltságokat élveznek az államkapitalizmus alatt, kiváltságaikat minden változástól védenék, pontosan úgy, mint ahogyan azt magántulajdonosok tették korábban, az 1917-es forradalom idején.
Az ipari munkások még mindig a lakosság nagyon kis részét tették ki, és így képtelenek voltak kiróni az orosz forradalomra a tulajdon szükségeiknek megfelelő karaktert. A burzsoá elemek, amelyek szintén a cárizmus ellen harcoltak, hamarosan visszahőköltek tulajdon feladatuk természete előtt. Nem érhették el az agrár-kérdés forradalmi megoldását, minthogy a föld általános kisajátítása túl könnyedén átcsaphat a gazdaság kisajátításába. Nem követte őket sem a parasztság, sem a munkásság, és a burzsoázia sorsát e két előző csoport ideiglenes szövetsége pecsételte meg. Nem a burzsoázia, hanem a munkásság vitte végbe a burzsoá forradalmat; a tőkések helyét átvette a bolsevik államapparátus a leninista szlogen szerint: ’Ha már mindenképpen kapitalizmus, akkor már csináljuk’. Természetesen a munkások megdöntötték a kapitalizmust a városokban, de csak hogy a bolsevik pártapparátust új uraikká tegyék. A munkások harca szocialista követelések mellett zajlott az ipari városokban, látszólag függetlenül az ugyanakkor zajló parasztforradalomtól, és döntő értelemben mégis az utóbbi meghatározásában. A munkásság eredeti, forradalmi követeléseit objektíven képtelenség volt véghez vinni. Kétségtelen, hogy a munkásság képes volt a parasztság segítségével megnyerni az államhatalmat pártjuknak, de ez az új állam hamarosan közvetlen szembehelyezkedett a munkásság érdekeivel. Ez a szembenállás még ma is olyan formákat ölt, hogy ténylegesen beszélhetünk ’vörös cárizmusról’: a sztrájkok elfojtása, elhurcolás, tömegkivégzések, és ezért új illegális szervezetek létrejötte, amelyek kommunista lázadásban vesznek részt a jelenlegi álszocializmussal szemben. Hogy csak most beszélnek a demokrácia kibővítéséről Oroszországban, egy parlamentarizmus-féle bevezetésének gondolatáról, az utolsó szovjet kongresszus határozatáról a diktatúra leépítéséről, mindez pusztán taktikai manőver, hogy kárpótoljon a legutóbbi erőszakcselekedetekért, amelyeket a kormány az ellenzék ellen elkövetett.
Ezeket az ígéreteket nem szabad komolyan venni, mivel a leninista gyakorlat szerves részei, amely mindig is úgy volt kialakítva, hogy egyszerre két irányba is működjön: a saját stabilitása és a biztonsága érdekében. A leninista politika cikcakkos irányvonala abból a szükségszerűségből fakad, hogy folyamatosan alkalmazkodni kell az oroszországi osztályerők változásaihoz oly módon, hogy a kormány mindig a helyzet ura maradjon. Így ma elfogadják azt, amit tegnap még elutasítottak, vagy fordítva; az elvtelen magatartást elvvé emelték, és a leninista pártot csak egy dolog érdekli, nevezetesen az állami hatalom fenntartása bármilyen áron.
Itt azonban csak azt akarjuk tisztázni, hogy az orosz forradalom nem Leninen vagy a bolsevikokon múlott, hanem a parasztfelkelés volt a meghatározó eleme. És ami azt illeti, Zinovjev – akkor még Lenin mellett, a hatalomban –, azt mondta a Bolsevik Párt XI. Kongresszusán (1921. máricus-április): „Nem a mellettünk álló proletár élcsapat játszotta a döntő tényezőt győzelmünkben, hanem a sereg átpártolása hozzánk, mivelhogy békét követeltünk. A sereg azonban parasztokból állt. Ha nem támogattak volna bennünket a parasztok milliói, akkor szó sem lehetett volna a burzsoázia feletti győzelmünkről.” A parasztok nagy érdeklődése a földkérdés iránt, valamint a kormányzati kérdés iránti közönyös hozzáállásuk lehetővé tette a bolsevikok számára, hogy győztes harcot vívjanak a hatalomért. A parasztok teljesen hajlandók voltak átadni a Kremlt a bolsevikoknak, feltéve, hogy nem avatkoznak bele a nagybirtokosok elleni saját küzdelmükbe.
De még a városokban sem Lenin volt a döntő tényező a tőke és a munka közötti konfliktusokban. Éppen ellenkezőleg: tehetetlenül követte a munkásokat, akik követeléseikben és tényleges intézkedéseikben messze túlléptek a bolsevikok álláspontján. Nem Lenin vezette a forradalmat, hanem a forradalom vezette őt. Bár még az októberi felkelés idején is Lenin korábbi, átfogóbb követeléseit a termelés ellenőrzésére korlátozta, és a magántulajdon általános eltörlése nélkül a bankok és a közlekedési eszközök szocializálásával akart megelégedni, a munkások nem vették figyelembe a véleményét, és minden vállalkozást kisajátítottak. Érdekes felidézni, hogy a bolsevik kormány első rendelete a munkástanácsok által végrehajtott, féktelen, engedély nélküli gyárkisajátítások ellen irányult.[5] De ezek a szovjetek még mindig erősebbek voltak a pártapparátusnál, és kényszerítették Lenint, hogy kiadja az összes ipari vállalkozás államosításáról szóló rendeletet. Csak a munkások által gyakorolt nyomás hatására egyeztek bele a bolsevikok saját terveik ezen megváltoztatásába. Fokozatosan, az államhatalom kiterjesztésével, a szovjetek befolyása meggyengült, míg már csupán dekoratív célt szolgáltak.
A forradalom első éveiben, az új gazdaságpolitika bevezetéséig (1921), természetesen volt a kommunista értelemben valamennyi tényleges kísérletezés Oroszországban. Ezt azonban nem Lenin javára írhatjuk fel, hanem azon erők számára, amelyek politikai kaméleonná tették, aki egyszer reakciós, másszor forradalmi színt öltött. A bolsevikok elleni új parasztfelkelések először egy szélsőségesebb politika felé hajtották Lenint, a munkások és azon szegényparasztok érdekeinek erősebb hangsúlyozása felé, akik a rövidebbet húzták az első földosztásból. Aztán ez a politika csődöt mondott, minthogy a szegényparasztok, akiknek az érdekeit támogatták, elutasították a bolsevikok támogatását, és Lenin ’újra a középparasztokhoz fordította arcát’.[6] Leninnek ez esetben nem voltak aggályai a megújult magán-kapitalista elemek kapcsán, és a feszélyezetté vált korábbi szövetségeseket ágyúval puffantották le, mint ahogy az Kronstadt esetében is történt.
A hatalom, és semmi más, csak a hatalom: végső soron Lenin egész politikai bölcsessége erre vezethető vissza. Az a tény, hogy azok az utak, amelyeken ezt elérik, és azok az módok, amelyekkel oda jutnak, viszont meghatározzák a hatalom gyakorlását – alig foglalkoztatta őt. A szocializmus számára végső soron csupán egyfajta állami kapitalizmus volt, a „német posta mintájára.”[7] És ezt az államkapitalizmust érte el, minthogy valójában semmi más nem volt amit elérhetett volna. Pusztán az volt a kérdés, hogy ki lesz az államkapitalizmus haszonélvezője, és itt Lenin senkinek sem adott elsőbbséget. És így az Oroszországból visszatérő George Bernard Shaw-nak ugyancsak igaza volt, amikor a Fábiánus Társaság számára tartott londoni előadásában azt mondta, hogy „az orosz kommunizmus semmi több, mint az általunk negyven éve hirdetett fábiánus program gyakorlati megvalósítása.”
Azonban még senki sem gyanúsította meg a fábiánusokat azzal, hogy világforradalmi erő lenne. Lenint pedig természetesen elsősorban világforradalmárként éltetik, dacára annak, hogy a jelenlegi orosz kormány, amely ’uradalmát’ igazgatja, nyomatékos tagadást tesz közzé, mihelyt a sajtó a világforradalomnak címzett orosz tósztról közöl. Lenin világforradalmi jelentőségének legendája a világháború alatt képviselt következetes internacionalista álláspontjából táplálkozik. Igencsak elképzelhetetlen volt akkoriban Lenin számára, hogy az orosz forradalom további visszhangok nélkül magára marad. Ennek a szemléletnek két oka volt: először is azért, mert egy ilyen gondolat ellentmondásban lett volna a világháborúból kinövő objektív helyzettel; és másodszor pedig azért, mert azt feltételezte, hogy az imperialista nemzetek bolsevikok elleni támadása derékba törné az orosz forradalmat, ha Nyugat-Európa proletariátusa nem siet a segítségére. Lenin felhívása a világforradalomra elsősorban felhívás volt a bolsevik hatalom támogatására és fenntartására. A bizonyítékot e kérdésben nyújtott következetlensége adja: a világforradalmat követelve ugyanakkor kiállt ’minden elnyomott nép önrendelkezési joga’, nemzeti felszabadítása mellett. De ez a kettős könyvvitel szintén a bolsevikok jakobinusi szükségletéből fakadt, hogy megtartsák a hatalmat. Mindkét jelszóval gyengültek a kapitalista országok orosz ügyekbe való beavatkozási erői, mivel figyelmüket így saját területeikre és gyarmataikra kellett fordítaniuk. Ez haladékot jelentett a bolsevikok számára. Annak érdekében, hogy ezt a lehető leghosszabbá nyújtsa, Lenin megalapította az Internacionálét. Kettős feladatott tűzött ki a maga számára: egyrészt alárendelni Moszkvának Nyugat-Európa és Amerika munkásait; másrészt megerősíteni Moszkva befolyását a kelet-ázsiai népekre. Nemzetközi területen a munkát az orosz forradalom után mintázták. A cél az volt, hogy a munkásság és a parasztság érdekeit, a bolsevikokon keresztül összekapcsolva, a Kommunista Internacionáléval irányítsák őket. Így legalább Oroszországban a bolsevik államhatalom támogatásban részesült; és ha a világforradalom tényleg szétterjed, azzal megnyerték a hatalmat a világ felett. Noha az első tervezet sikerrel járt, a másodikat ugyanakkor nem érték el. A világforradalom képtelen volt az orosz forradalom megnagyobbodott imitációjaként előrehaladni, és az orosz győzelem nemzeti korlátai a nemzetközi terepen szükségszerűen ellenforradalmi erővé tették a bolsevikokat. Ebből kifolyólag a ’világforradalom’ követelése a ’szocializmus egy országban[8] felépítésének’ elméletére változott. Ez pedig nem a leninista álláspont perverziója – mint ahogy például Trockij azt ma állítja – hanem annak az ál-világforradalmi politikának közvetlen következménye, amelyet maga Lenin folytatott.
Még sok bolsevik számára is nyilvánvaló volt akkoriban, hogy a forradalom Oroszországra korlátozódásával maga az orosz forradalom válik a világforradalmat akadályozó tényezővé. Így például Varga Jenő ezt írta a Kommunista Internacionálé által kiadott, ’A proletárdiktatúra gazdaságpolitikája’ című könyvében (1921): „Fennáll a veszélye, hogy Oroszország már nem a nemzetközi forradalom hajtóereje… Vannak olyan kommunisták Oroszországban, akik belefáradtak abba, hogy az európai forradalomra várjanak, és a legjobbat akarják kihozni nemzeti elszigeteltségükből… Egy olyan Oroszországgal, amely a többi ország társadalmi forradalmát olyan ügynek tekintené, amelyhez nincs köze, a kapitalista országok mindenesetre békés szomszédságban élhetnének. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy a forradalmi Oroszország ilyen elszigetelése képes lenne megállítani a világforradalom előrehaladását. De az előrehaladás lelassulna.” És az akkoriban éleződő orosz belföldi válsággal nem sokára szinte minden kommunista, köztük maga Varga is azokat az érzéseket táplálta, amelyekről Varga itt panaszkodik. Valójában Lenin és Trockij már korábban, 1920-ban is megtett mindent, hogy megfékezze Európa forradalmi erőit. Világszerte békére volt szükség, hogy biztosítsák a bolsevik pártfogásban álló államkapitalizmus kiépítését Oroszországban. Célszerűtlen lett volna, hogy ezt a békét háborúk vagy új forradalmak bolygassák, minthogy egy olyan ország, mint Oroszország biztosan belekeveredett volna mindkét esetben. Következésképpen Lenin szakadások és áskálódások közepette egy új reformista irányzatot rótt ki Nyugat-Európa munkásmozgalmára, amely teljes felszámolásához vezetett. Trockij, Lenin támogatásával, éles szavakkal fordult szembe a közép-német felkeléssel (1921): „Kereken meg kell mondanunk a német munkásoknak, hogy ezt az offenzív filozófiát a leghatalmasabb veszélynek, gyakorlati alkalmazását pedig a legnagyobb politikai bűntettnek tartjuk.”[9] És egy másik forradalmi helyzetben, 1923-ban Trockij, ismételten Lenin hozzájárulásával kijelentette a Manchester Guardian tudósítójának: „Természetesen érdekeltek vagyunk a dolgozó osztályok győzelmében, azonban egyáltalán nem áll érdekünkben, hogy a forradalom egy kifáradt és kivérzett Európában törjön ki, és a proletariátus a burzsoázia kezeiből csak romokat kaparintson meg. Érdekeltek vagyunk a béke fenntartásában.”[10] Tíz évvel később pedig, amikor Hitler hatalomra került, a Kommunista Internacionálé egy ujját sem mozdította, hogy ezt megakadályozza. Trockij nem csupán téved, hanem emlékezetkiesést is tanúsít – ami kétségtelenül az egyenruhája elvesztéséből fakad –, amikor ma Sztálin mulasztását, hogy segítséget nyújtson a német kommunistáknak, a leninizmus elveinek elárulásaként jellemzi. Ezt az elárulást Lenin és maga Trockij is folyamatosan gyakorolta. De Trockij egyik mondása szerint a lényeg természetesen nem az, hogy mit tesznek, hanem az, hogy ki teszi.
Sztálin, ami a német fasizmussal szemben mutatott magatartását illeti, tulajdonképpen Lenin legjobb tanítványa. A bolsevikok természetesen nem vetették meg azt sem, hogy szövetségre lépjenek Törökországgal, és hogy politikai és gazdasági segítséget nyújtsanak azon ország kormányának, amelyik legsúlyosabb intézkedéseit már akkoriban is a kommunisták ellen követte el – olyan intézkedéseket, amelyek gyakorta árnyékot vetettek még Hitler tetteire is.
Tekintettel arra, hogy a Kommunista Internacionálé – amennyiben egyáltalán még működik – csupán az orosz idegenforgalmi ágazat egyik ügynöksége, valamint tekintettel a Moszkvából irányított kommunista mozgalmak összeomlására minden országban, a világforradalmár Lenin legendája kétségkívül annyira meggyengült, hogy számíthatunk annak eltűnésére a közeljövőben. És persze a Kommunista Internacionálé tányérnyalói már nem a világforradalom elképzelésével dolgoznak, hanem a ’Munkások Anyaföldjéről’ beszélnek, amelyből lelkesedésük fakad, mindaddig, amíg nem kell ott munkássokként élniük. Akik Lenint mindenekelőtt világforradalmárként ismerik el, azokat valójában nem más hozza lázba, mint Lenin politikai álmai a világhatalomról – álmok, amelyek a semmibe halványultak fényes nappal.
A Lenin valós történelmi jelentőségének és az általában neki tulajdonított jelentőségnek az ellentéte nagyobb és egyúttal érthetetlenebb, mint bármely más, a modern történelemben szerepet játszó személyiség esetében. Bebizonyítottuk, hogy nem tehető felelőssé az orosz forradalom sikeréért, és azt is, hogy elméletét és gyakorlatát nem lehet – ahogyan azt oly gyakran teszik – világforradalmi jelentőségűnek értékelni. Egyikről sem mondhatjuk, minden ilyen állítás ellenére, hogy kibővítette vagy kiegészítette volna a marxizmust. Thomas B. Bramelt, ’A kommunizmus filozófiai megközelítése’ című munkájában, amelyet nemrégiben adott ki a Chicago-i Egyetem, a kommunizmust még mindig „Marx, Engels és Lenin doktrínáinak szintéziseként” határozza meg. Nemcsak ebben a könyvben, hanem általánosan, és igencsak különösen a pártkommunista sajtóban ilyen viszonyba helyezik Lenint Marxhoz és Engelshez. Sztálin a leninizmust ’az imperializmus korszakának marxizmusaként’ jelölte. Azonban egy ilyen álláspont egyetlen igazolása Lenin alaptalan túlértékeléséből fakad. Lenin nem adott a marxizmushoz egyetlen olyan elemet sem, amelyet újként vagy önállóként értékelhetnénk. Lenin filozófiai szemlélete a Marx, Engels és Plehanov által kidolgozott dialektikus materializmus. Ehhez folyamodik minden jelentős problémával kapcsolatban: ez kritériuma mindenben, ez a végső fellebbviteli bíróság. Legfőbb filozófiai munkájában, a ’Materializmus és Empíriokriticizmusban’, pusztán Engelst ismételgeti, a különböző filozófiai nézőpontot ellentéteit egyetlen nagy ellentétre vezetve vissza: Materializmus vs. Idealizmus. Míg az első álláspont számára a természet elsődleges és az elme másodlagos, addig éppen az ellentéte igaz a másodikra. Ezt az előzőleg is ismert megfogalmazást Lenin további anyagokkal dokumentálja különféle tudásterületekről. Így pedig nem is gondolhatunk Lenin részéről a marxi dialektika akármilyen lényegi gazdagítására. A filozófia területén lehetetlen leninista iskoláról beszélni.
A közgazdasági elmélet területén sem tulajdonítható Leninnek ilyen önálló jelentőség. Lenin közgazdasági írásai marxistábbak, mint bármelyik kortársáé, de csupán a marxizmushoz kapcsolódó, már létező közgazdasági elméletek zseniális alkalmazásai. Leninnek eszébe sem jutott, hogy önálló elméleti szakember legyen a közgazdaságtan terén; számára Marx már mindent elmondott, ami alapvető ezen a területen. Mivel véleménye szerint teljesen lehetetlen volt Marxon túllépni, nem foglalkozott mással, mint annak bizonyításával, hogy a marxista tételek összhangban állnak a tényleges fejlődéssel. Fő közgazdasági műve, „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban”, erről ékes tanúbizonyságot tesz. Lenin soha nem akart több lenni, mint Marx tanítványa, ezért csak a legendákban lehet ’leninizmus’ elméletről beszélni.
Lenin mindenekelőtt egy gyakorlati politikus akart lenni. Elméleti munkái szinte kizárólag polemikus természetűek. A marxizmus elméleti és másmilyen ellenségeivel veszik fel a harcot, a marxizmust pedig Lenin a saját és általánosan a bolsevikok politikai törekvéseivel azonosítja. A marxizmus számára a gyakorlat dönt egy elmélet igazsága felől. Mint gyakorlati ember [practician], aki Marx doktrínáinak aktualizálására vállalkozik, Lenin akár hatalmas szolgálatot is tehetett a marxizmus számára. Azonban, ami ismét a marxizmust illeti, minden gyakorlat társadalmi, melyet csupán igen mérsékelt módon módosíthatnak és befolyásolhatnak az egyének, sohasem döntően. Kétség sem férhet hozzá, hogy az elmélet és a gyakorlat, a mozgalom végcéljának és a konkrét kérdéseinek egyesítése, amellyel Lenin fáradozott, hatalmas teljesítményként értékelhető. Azonban ennek a teljesítménynek a kritériuma ismét az ahhoz társuló siker, és ahogy már említettük, ezt a sikert megtagadták Lenintől. Munkája nemcsak hogy nem tudta előrevinni a világforradalmi mozgalmat, hanem egy igazán szocialista társadalom előfeltételeit sem volt képes kialakítani Oroszországban. A siker (úgy, ahogy volt) nem vitte közelebb céljához, hanem még inkább eltávolította attól.
A tényleges orosz állapotok és a munkásság jelenlegi helyzete világszerte elégséges bizonyíték kell legyen akármelyik kommunista megfigyelő számára, hogy rájöjjön, a jelenlegi ’leninista’ politika épp ellentéte annak, mint amit frazeológiája kifejez. És hosszútávon egy ilyen állapot kétségtelenül el kell pusztítsa a koholt Lenin-legendát, hogy a végre maga a történelem helyezhesse Lenint az őt megillető történelmi helyre.
Paul Mattick
International Council Correspondence, 2. évfolyam 1. szám (1935. december)
[1] Az írás 1935 decemberében jelent meg az International Council Correspondence második évfolyamának első számában. A szöveg eredetileg lábjegyzetek nélkül jelent meg, minden hozzáadott lábjegyzet a sajátom. A szöveg olvasatáról még meg kell annyit megjegyezni, hogy érdemes nem Lenin személyiségének, hanem tetteinek és azok ’legendájának’ bírálataként olvasni. [Ford.]
[2] Itt Mattick pontatlanul, de különben létező Lenin-művekből idéz. Ennek az idézetnek az eredetije: „Ha nem volna háború, Oroszország éveken, sőt évtizedeken át élhetne a kapitalisták elleni forradalom nélkül.” (A szilárd forradalmi hatalomról, 1917. május 19. Lenin Összes Művei 24. kötet)
[3] Lásd: „[A proletárdiktatúrát] nem lehetett párt nélkül létesíteni. A párt nem tölthette be szerepét, csak miután megértette azt. Ehhez pedig szükség volt Leninre. Megérkezéséig egyetlen bolsevik vezető sem merte elemezni a forradalmat. A Bolsevik Pártban feltétlen elkerülhetetlen volt a belső viszály, Lenin megérkezése csupán meggyorsította a folyamatokat. Személyes befolyása megrövidítette a válságot. Lehetséges-e azonban biztosan mondani, hogy a párt nélküle is megtalálta volna az útját? Nem bátorkodunk ilyet mondani.” (Lev Trockij: Az orosz forradalom története; 16. fejezet, A párt újrafelfegyverzése [angolból fordítva])
[4] Ez [Zemlja i Volja] volt a korai narodnyik mozgalom szervezetének neve is.
[5] Noha lényegileg igaz, de ez sem pontos. Az első A békéről szóló rendelet volt, majd csak a bolsevikok hatalomszerzése utáni 20. napon került sor A munkásirányításról szóló rendeletre, amelyikről itt nagy valószínűséggel szó van.
[6] Játék az 1924-es szovjet szlogennel, „Лицом к деревне” [Arccal a falu felé].
[7] Lásd: „Az egész népgazdaságot át kell szerveznünk a posta mintájára, mégpedig úgy, hogy a technikusok, felügyelők, könyvelők és általában az összes hivatalos személyek a „munkás-munkabérnél“ magasabb fizetést ne kapjanak és a felfegyverzett proletariátus ellenőrzése és vezetése alatt álljanak – ez a mi legközelebbi célunk.” (Lenin: Állam és forradalom, III. fejezet)
[8] „Szocializmus egy országban”: ezzel a kifejezéssel eredetileg Buharin hozakodott elő, majd a vele szövetségben álló, aztán őt is lepuffantó Sztálin is átvette. Azon az elméleti feltevésen alapul, hogy egy országon belül is megépíthető ‘a szocializmus’. A kijelentés tartalma a Szovjetunió létezése alatt változás tárgya volt.
[9] Trockij: A Kommunista Internacionálé első öt éve, I. kötet, Beszéd Radek elvtárs, „A Komintern taktikáiról” szóló beszámolójáról (angolból fordítva)
[10] Kissé pontatlan idézet, de Trockij lényegileg ugyanezt mondta: „Persze érdekeltek vagyunk a munkásosztály győzelmében, azonban egyáltalán nem áll érdekünkben, hogy a forradalom egy kifáradt és kivérzett Európában törjön ki, és a proletariátus a burzsoázia kezeiből csak romokat kaparintson meg, mint ahogy mi kaptuk őket kézhez a cárizmus és az orosz burzsoázia után. (…) Az eredmény az európai kultúra legsúlyosabb lealacsonyodása lehet egy hosszú időszakra, és ennélfogva nem a forradalmi távlatok megközelítése, hanem épp ellenkezőleg, azok elodázása. Mi, forradalmi szempontból, ezért alapvetően érdekeltek vagyunk a béke fenntartásában.” (Trockij: Interjú Oroszországról és az európai helyzetről, 1923. február 28.)
Forrás: Kötelező Közhelyek
https://gegrop.substack.com/p/a-lenin-legenda
Fordítás: P.G.