2023. 02. 16.
MAHNOVSCSINA – DOKUMENTUMOK
MAHNOVCSINA – DOKUMENTUMOK
„Ezekben a közösségekben mindenütt akadt egy-két anarchista paraszt, ám a többségük nem volt az. Mindazonáltal a közösség életét az az anarchista szolidaritás jellemezte, amelyet a mindennapi életben egyébként csak azok a nehéz testi munkások ismernek, akiknek természetes egyszerűségét még nem rontotta meg a városok politikai mérge. Mert a városokból mindig a hazugság és az árulás bűze árad, ami még a magukat anarchistának nevező bajtársak közül is sokat megront.”
(Nyesztor Mahno, 1927. Párizs)
BEVEZETŐ
A ’20-as évek forradalmi hulláma szinte az egész világot megmozgatta, de a világforradalom elmaradt, mivel a területek forradalmi erői nem voltak képesek egymással hatékony kapcsolatot teremteni (1917-1926 Oroszország, 1918-1921 Németország, 1918-1919 Magyarország, 1920-1922 Olaszország, 1922-1923 Bulgária, Anglia, Latin-Amerika, Mexikó (1910-1917), Oroszország, stb.). A szociáldemokrácia ekkor végképp bebizonyította ellenforradalmiságát, s a proletárok számára úgy tűnt, hogy a forradalom egyetlen örököse az anarchizmus.
Oroszországban a forradalom kitörése előtt és az azt követő rövid időszakban még több anarchista szervezet együttműködött a bolsevikokkal, ám utóbbiak hatalmuk megszilárdítása végett az anarchista újságokat cenzúrázták, megtiltották a sztrájk és szabotázsszervezést, de legfőképp a politikai kritikát. A későbbi koncepciós perek áldozatai (már 1918-tól) az ilyen politikai szervezetek, az anarchista csoportok voltak, s a Szolovki-szigeteken felállított koncentrációs táborokba már 1920 folyamán megérkeztek az első foglyok, akik szintén nem bankárok, hanem forradalmárok voltak. 1918. folyamán fegyveresen támadták meg a moszkvai anarchista központot, hatszáz militánst börtönöztek be és sokakat megöltek. Az ok az volt, hogy az anarchisták megszervezték saját fegyveres erejüket (Fekete Gárda), amely kíméletlen leszámolásra készült az osztályellenséggel szemben. Azok az anarchisták akik megúszták a lövöldözéseket és a letartóztatásokat, ismét illegalitásba vonultak. (Az utolsó anarchista demonstráció 1921-ben Kropotkin temetésekor volt.)
A forradalmi tömeg követelései azonban már benne voltak a levegőben. Ez nem az oroszországi anarchista csoportoknak volt köszönhető, amelyek gyengék és meglehetősen szervezetlenek, egymástól is elszigeteltek voltak. Eszméik azonban (az állami képviseletekkel szembeni lázadás tudata, melynek nagy hagyománya volt már Oroszországban) beleivódtak az elnyomottak tudatába. Ily módon – habár az anarchisták semmiképpen nem tekinthetők a forradalom vezetőinek – az anarchista-kommunista hozzáállás nélkülük is hatásosan jelent meg a gyakorlatban.
Amikor a német és az osztrák-magyar csapatok a bolsevik kormánnyal kötött breszt-litovszki paktum értemében megszállták Ukrajna területét igyekeztek semmissé tenni a rövid időszak eredményeit és visszaállították az ipari és mezőgazdasági kizsákmányolókat, míg a rablott javakat nyugatra szállították. Nem volt nehéz rájönniük a parasztoknak, mit is jelent ez a megszállás. Számos faluban felkelés tört ki, egymástól függetlenül, de azonos célokért. Vagyis a mahnovscsina nem Nyesztor Mahno teremtménye volt, hanem szükségszerűség, a lázadások produktuma és már létrejöttekor széles és autonóm forradalmi mozgalomra támaszkodhatott. Nem Mahno seregei voltak az egyedüliek ebben az időben, amelyek gerilla-módszerekkel tevékenykedtek Ukrajnában. Éppen ilyen önszerveződő spontán csapatok voltak Bargyanszk körzetében Kurilenko vezetésével, valamint Scsusz és Petrenko-Platonov csapatai Dibrivszki, illetve Kisenszki körül. Sikeres működésüket szintén az biztosította, hogy tagjai paraszti származásúak, akik fenntartották az állandó kapcsolatot a helybeliekkel.
A MAHNOVISTÁK
Kép Ukrajna délkeleti része főként agrárvidék volt. Ennek megfelelően a mahnovscsina mindenekelőtt a parasztok mozgalma lett. mégis nagy visszhangot keltettek a felkelők jelszavai a városi munkásság köreiben is és hatásukra ott is termelőkommunák és gyári szovjetek alakultak. A forradalmi felkelés területileg több kormányzóságot ölelt fel és mintegy 7 millió lakost számlált. Központja a 30 000 fős Guljajpolje városa.
A kormánycsapatok nemigen mertek bemerészkedni a partizánok által felügyelt területekre, így haragjuk annak külső szélre koncentrálódott. Ami viszont az egyik nap még külső terület, holnapra biztos, stabil központ.
Történelmileg nézve Ukrajna évszázadok óta őrzött valamiféle önállóságot, amely akkor sem tűnt el teljesen, mikor az orosz birodalom bekebelezte. A fegyveres partizáncsoportok alakulásának is jelentős hagyománya volt ezen a területen. A gerilla-módszer, amely nem a vakfegyelmen és a megtorlástól való félelmen, hanem az önálló felelősségen és a közös cél akaratán alapul, hatásosnak mutatkozott nagy túlerővel szemben is. A mahnovista sereg legfontosabb alapelve közé tartozott a szigorú önkéntesség (soha nem alkalmaztak hadkötelezettséget vagy kényszersorozást, de erre nem is volt szükség, mert akkora volt a jelentkezés, hogy nem jutott elég fegyver). Vezetőiket hozzáértésük és társai bizalma alapján választották. A partizánok 20-30 fős lovas egységei a gyors rajtaütés és visszavonulás, szabotázsakciók és merényletek taktikájával komoly veszteségeket okoztak az ellenségnek. Napokig is nyeregben voltak, akár 200 kilométert is megtehettek egy nap. Fontos szerepet játszott helyismeretük és a lakosság abszolút támogatását élvezték (hisz majdnem hogy maguk voltak a lakosság is). Nappal 20 órát dolgoztak, mint mindenki más, de éjjel csatába vonultak, bujtatták a partizánokat, élelmet és fegyvert szállítottak vagy az ellenséges csapatmozgást kémlelték, hogy másnap ismét a földeken találják. A hadifoglyok közül csak a tiszteket végezték ki, a sorkatonákat lefegyverzésük után szabadon engedték.
Persze a hatalom sem tétlenkedett: megtorló rajtaütéseivel azonban csak az emberek elkeseredettségét és a partizánok táborát növelte.
A mahnovisták szerepe azonban nem a partizánháborúban merült ki. A dolgozók teljes önigazgatását akarták megvalósítani. Az első mahnovista parasztkommuna a Pokrovszkoje melletti „Rosa Luxemburg Kommuna” volt. Több mint 300 tagot számlált, s kevesebb munkával is nagyobb termelékenységet mutattak fel, mint a korábbi nagybirtok. A rohamosan terjedő közösségek már gyakran csak számot kaptak, mert minden kedvelt név foglalt lett. Ezeket a szövetkezeteket általában, a földtelen muzsikok hozták létre. Hasonló elven vezették a városokban az ipari termelést a munkások gyári kommunái. A mezőgazdaság és az ipar közötti cserében kiiktatták a pénzt. Minden kommuna a szükségleteinek megfelelően részesült a javakból és igyekezett a többiek igényeit kielégíteni.
Az élet minden területén folyt az átszervezés. Minden döntést az érdekeltek közösen hoztak és vitattak meg. Ha kellett, végrehajtására felelőst neveztek ki, aki a konkrét feladat elvégzését irányította. A felelős bármikor visszahívható volt, ha a közösség arra alkalmatlannak találta. Ezt nem többségi szavazással, hanem konszenzussal döntötték el. Csak akkor avatkoztak közbe, ha ellenforradalmi lépés veszélye állt fenn. A magasabb szintű döntéseket a kommunák vagy a bizottságok kongresszusain hozták. Korházakat alapítottak, új oktatási rendszert vezettek be (moszkvai és petrográdi értelmiségi anarchisták Francisco Ferrer elképzeléseit próbálták a gyakorlatba átültetni.) Bezárták a templomokat és azokban iskolát, magtárat, stb. rendeztek be, lerombolták a börtönöket. Elégették a telekkönyvi kivonatokat, a tulajdoni lapokat és az adóíveket. Nyomdákat szerveztek, amelyek ontották a könyveket propagandaanyagokat. Marxot, Kropotkint éppúgy kiadtak, mint Shakespeare-t vagy a lapostetű elleni védekezésről szóló kis füzetet. Az emberek anélkül, hogy eszmeileg tudták volna mit csinálnak, megvalósították a korabeli anarchista-kommunista gondolkodók elméleteit.
Tudatos forradalmárokként nagy súlyt fektettek az elméleti propagandára, ezért hatalmas erőfeszítéseket tettek az analfabétizmus ellen. Mindenki aki kicsit is megtanult írni-olvasni, maga is tanítóvá vált. Nagyon kevés volt az értelmiségi köztük, mert azok az anarchisták vagy a fehérek vagy a bolsevikok börtöneibe voltak bezárva. Néhányan a kijevi és harkovi anarchista csoportok tagjai, férfiak és nők egy csoportban verekedték át magukat az ellenséges vonalakon, hogy eljussanak Mahnóhoz. Közöttük volt Arsinov is. Belőlük alakult meg a Kulturális és Felvilágosítási Csoport, amely a felnőttoktatást szervezte, és kiadta a Nabat (Vészharang) című mahnovista lapot.
A mahnovscsina legfelső tanácskozó és döntéshozó szerve a Parasztok, Munkások és Felkelők Területi Kongresszusa volt. A kongresszus a feladatok végrehajtásával egy adott szovjetet bízott meg (pl.:Hadügyi Szovjet, Közlekedési Szovjet, stb.) nem voltak kötelesek végrehajtani a döntést, de önállót sem hozhattak. Ezt a működést a háborús helyzetben természetesen nem alkalmazták.
Sajnálatos módon a harcok miatt nem maradt ideje kibontakozni a társadalmi és gazdasági átalakulásnak és írásos anyag is alig élte túl a bolsevizmust.
FEHÉREK ÉS VÖRÖSÖK ELLEN
Alig verték vissza a német és osztrák-magyar seregeket, a hetman és Petljura csapatait 1919. elején fehérseregek fenyegették őket.
Gyenyikin csapatait a mahnovisták fél éven át tartották fel és mentették meg ezzel a Szovjet-Oroszországot.
A bolsevik csapatokkal való első találkozást vegyes érzelmekkel fogadták. Bár voltak mahnovisták akik rámutattak veszélyes ellenforradalmi vetületére, általában véve mégis reménykedtek, hogy a bolsevizmus rátalál régi forradalmi lendületére. Mindazonáltal ügyeltek arra, hogy fenntartsák függetlenségüket a Vörös Hadseregtől.
A „fekete” és a „vörös” csapatok közt létrejött egyezmény a következő feltételek alapján jött létre:
– belső felépítésük érintetlen marad
– a sereghez a kommunista kormány által kinevezett politikai komisszárokat vezényelnek
– a Vörös Hadsereg főparancsnokságának csak hadműveleti szempontból van alárendelve
– a sereg Gyenyikin elleni fronton marad
– hadifelszerelést és a Vörös Hadsereggel megegyező ellátást kap
– megtartja a Forradalmi Felkelő Hadsereg elnevezést és továbbra is a fekete zászló alatt harcol
A szovjet sajtó addig Mahnót általában véve a forradalom hősének ábrázolta, s harca szinte már legendává nőtt. A bolsevikok azonban a parasztkommunákat a forradalmi kormány nevében újra megadóztatták volna, s ennek következtében megszokott látvánnyá vált, hogy a parasztok megfutamították az Oroszország-szerte rettegett Rendkívüli Bizottság (a cseka) embereit. A kormánysajtó egy csapásra ellenforradalmi kulákmozgalomként definiálta az addig istenített felkelősereget.
A cseka működésének következménye lett Grigorjev-féle lázadás, mely pillanatnyilag meg tudta lovagolni az általános elégedetlenséget és utat engedett az öldöklő zsidópogromnak. Grigorjev több ízben felajánlotta segítségét a bolsevikok elleni harcban, de Mahnó igyekezett leválasztani a megtévedt parasztokat annak csapatáról. 1919. júliusában Mahnó agyonlőtte Grigorjevet és harcosai nagy része csatlakoztak a mahnovscsinához.
A parasztok ilyen ellenállásai a forradalmi kormány intézkedéseivel szemben, magával vonta Trockij (hadügyi népbiztos) haragját. A Vörös Hadsereg megindult Guljapolje ellen. Vonultukban szétrombolták a kommunákat és kivégezték azokat, akikről gyanították, hogy az anarchistákhoz húznak.
Közben Gyenyikin támadásba lendült. Dúlva, rabolva, gyilkolva vonult át az elfoglalt területeken. A fehérek szinte mindenkit kivégeztek. A menekülő feltöltötték Mahnó csapatait. Ugyanakkor segítséget is kaptak azoktól a vörös katonáktól, akiknek tisztjei Gyenyikin megjelenésével pánikszerűen oldottak kereket. Mahnóék folyamatosan hátráltak Umany városáig. Szeptember 25-én egy zseniálisan megvalósított ellentámadással felmorzsolták a fehéreket. A mahnovisták ezúttal nem ejtettek foglyokat. Visszafelé minden faluban leszámoltak Gyenyikin hátrahagyott helyőrségeivel, lerombolták a fogdákat, elégették a tulajdoni lapokat, rendőrségi feljegyzéseket, iratokat. A harcok novemberig tartottak, míg Gyenyikin csapatai szét nem hullottak.
Megkezdődött az újjászervezés. Feloszlatták a rendőrséget és helyette a munkás és parasztmilíciák járőröztek, felrobbantották a börtönöket, eltörölték a hadkötelezettséget, de kiáltványba szólítottak közös, önkéntes harcra, megszervezték a termelést és elosztást, Ferrer elvei alapján az oktatást és újjáépítették a „népi színházat”.
A békés építkezés soha nem sejtett erőt és kreativitást szabadított fel az emberekben. Az emberek megérezték, hogy ez az a társadalom, amiről álmodtak.
A munkálatokat a Vörös Hadsereg újabb támadása szakította meg. Miután visszautasították a lengyelekkel való háborúskodást, Mahnó ismét a cseka merényleteinek célpontja lett.
Az anarchista propaganda a harcok során sok vöröskatonát állított át a mahnovisták oldalára, a bolsevik katonai vezetés csapatátirányításokra kényszerült. A támadás megindításakor az első vonalakba egy lett lövészezredet és egy kínai internacionalistákból álló csapategységet vezényeltek. Ezek ugyanis egy szót sem tudtak se oroszul, se ukránul, így leperegtek róluk a mahnovisták agitációi. A vörösök előrenyomulása csak akkor torpant meg, mikor a külföldi kapitalisták segítségével a fehér haderők 1920 nyarán ismét felsorakoztak Vrangel vezetésével.
Ennek következtében újabb szövetségre került sor. Politikai és katonai szerződéssel:
– minden anarchistát engedjenek szabadon és függesszék fel a bűnvádi eljárásokat, kivéve azokét, akik fegyverrel támadtak a szovjet hatalomra
– az anarchista agitáció és propaganda engedélyezése a technikai feltételek, kiadók biztosításával, kivéve azoknak, akik a szovjet rendszer ellen szólítanak fel
– szabadcsapatként csatlakozik és működik a Vörös Hadsereg kötelékéhez, nem olvasztható be és nem szervezhető át
– a mahnovscsina tagjainak szovjet területen élő családtagjai ugyanazon jogokat élvezzék, mint a Vörös Hadsereg katonáinak hozzátartozói
– ezen szerződést mindkét fél nyilvánosságra hozza
Majd október 15-20 között az anarchisták és a bolsevikok megkezdték a közös támadásukat. November 13-án a mahnovisták Vrangel seregének utolsó bástyáit is elfoglalták. A fehérek jelentette veszély lényegében elhárult, így a vörösök felrúgták a mahnovistákkal kötött szerződést és november 26-án megtámadták Guljapoljét és a krimi csapatokat. Letartóztatták a mahnovscsina képviselőit és betiltottak minden anarchista lapot. A bolsevikok azt állították, hogy Mahno puccsot kísérel meg a szovjetállam ellen Ukrajnában és rátámadtak a Vörös Hadsereg csapataira. A fehérekkel vívott csatákban legyengült és megfogyatkozott csapatokat a sokszoros túlerő kényszerítette meghátrálásra. Az anarchistákat és akiket csak azzal vádoltak letartóztatták, míg a harcolókat kivégezték. Bár a mahnovisták még hajtottak végre győztes ütközeteket, lassan illegalitásba vonultak vagy elhagyták az országot.
A harcok lassan véget értek. A túlerőben lévő Vörös Hadsereg elsöpörte a Forradalmi Felkelő Hadsereget. A cseka terrorja és büntető expedíciója 8000 kivégzés. A harcok és az ellenállás még 1922-ig húzódtak és az anarcho-kommunista merényletek még évtizedekig megnehezítették a szovjet hatóságok dolgát.
Mahno többször súlyosan megsebesült, tífuszt kapott, több ízben kíséreltek meg ellene merényletet, s ötszázezer rubel csillagászati összegű vérdíjat tűztek a fejére. Inkább volt érzelmileg forradalmár, mint kimagasló teoretikus.
Kép 1920-ban a bolsevikok törvényen kívül helyezték. Mahnót Romániába, majd Lengyelországba később Berlinbe, majd Párizsba vitték. Franciaországban gyári munkásként élt. 1926-ban elvtársaival létrehozta a Gyelo Truda (Munkásigazság) című lapot, majd a „Száműzött Orosz Forradalmárok” nevű csoportot. 1926-ban kiadták Ida Mett-tel, Pjotr Arsinov, Nyesztor Mahno, stb a „Liberter Kommunisták Szerveződési Platformja” kiáltványt. A csoportot sok támadás érte főleg Errico Malatesta-tól és Alexander Berkman-tól.
A börtönben szerzett tüdőbaja elhatalmasodott rajta, különösen, amikor 1928-ban egy régi sebesülése miatt műtéten esett át. 1929-ben francia anarchisták gyűjtést szerveztek számára. 1934-ben halt meg egy párizsi szegénykórházban.
„Az orosz anarchisták évtizedek óta szenvednek a szervezetlenség betegségétől. Ez a betegség képtelenné teszi őket arra, hogy konkrétan gondolkozzanak és a forradalom pillanatában történelmi passzivitásra kárhoztatta őket. A szervezetlenség a felelőtlenség ikertestvére, és ezek együtt elszegényesedett gondolatokhoz és felületes gyakorlathoz vezetne.
Így amikor a tömegmozgalom a Mahnovscsina formájában a felszínre tört a nép mélységeiből, az anarchisták teljesen felkészületlenek, gerinctelenek és gyengék voltak.
Véleményünk szerint ez csak időleges. Magyarázatul szolgál rá a kikristályosodás és szervezettség hiánya az orosz anarchisták körében. Törekednünk kell arra, hogy megszervezzék magukat, hogy kapcsolatot létesítsenek mindazok között, akik az anarchizmusra törekszenek és valóban elkötelezettek a munkásosztály iránt. Így felszámolódnak az anarchizmus zavaró és önkényes elemei.
Az anarchizmus nem miszticizmus; nem a szépségről való értekezés; nem kétségbeesett kiáltás. Nagyságát, mindenekelőtt az elnyomott emberiség ügyéhez való elkötelezettség adja. Magában hordozza az igazságot, a heroizmust és a tömegek törekvéseit, és ma ez az egyetlen társadalmi doktrína, amelyre a tömegek támaszkodhatnak a harcaik során. Ennek a bizalomnak igazolására nem elégséges az, hogy az anarchizmus egy nagyszerű elképzelés és az, hogy az anarchisták ennek az eszmének platóni szószólói. Az anarchistáknak folyamatosan és közvetlenül részt kell venniük a tömegek forradalmi mozgásában. Csak ekkor fogja a mozgalom teljességgel magába szívni az anarchista elképzelések teljességét. De a semmiből semmi sem lesz. Minden eredmény állandó erőfeszítésből és önfeláldozásból születik. Az anarchizmusnak rá kell találnia a tett és az akarat egységére, hogy pontosan meg tudja határozni történelmi szerepét. Az anarchizmusnak a tömegek közé kell mennie és egybe kell forrnia velük.”
(Pjotr Arsinov)
KIK A MAHNOVISTÁK, ÉS MIÉRT HARCOLNAK?
1. a mahnovisták olyan parasztok és munkások, akik már 1918-ban felkeltek a német-magyar-osztrák és hetman burzsoázia elnyomása ellen Ukrajnában. A mahnovisták azok a munkások, akik harcra keltek a gyenyikinisták és mindenféle elnyomás, erőszak és hazugság ellen. A mahnovisták azok a dolgozók, akiknek a munkája hizlalja és gazdagítja a burzsoáziát, és akik fölött itt és most a szovjet burzsoázia uralkodik.
2. MIÉRT HÍVJUK MAGUNKAT MAHNOVISTÁNAK?
Először is azért, mert a borzalmas reakció napjaiban Ukrajnában láttuk a sorainkban egy soha el nem gyengülő barátot és vezetőt, Mahnót, akinek a dolgozó emberek bármiféle elnyomása elleni tiltakozó hangja egész Ukrajnában hallható volt, harcra szólítva minden elnyomó, fosztogató és a minket eláruló politikai sarlatánok ellen; és aki most is tántoríthatatlanul velünk menetel a végső cél felé: a dolgozók mindenféle elnyomás alól való felszabadításáért.
3. MI AZ ALAPJA A FELSZABADÍTÁSNAK?
A monarchista, koalíciós, republikánus és szociáldemokrata kommunista-bolsevik párt kormányának megdöntése. Az ő helyüket a dolgozók szabad és teljesen független szovjetjeinek rendszere kell hogy átvegye, amely mentes a hatóságoktól és azok önkényes törvényeitől. A szovjetrendszer nem a magukat szovjet hatalomnak nevező szociáldemokrata kommunista-bolsevikok hatalma, hanem a tekintélynélküli, államellenes szocializmus legfelsőbb formája, amely a dolgozó emberekért létező szabad, boldog és független társadalmi élet rendszerében valósul meg, és amelyben minden egyes dolgozó és a társadalom egésze mindenféle külső gyámkodás nélkül lesz képes megvalósítani saját boldogságát és jólétét a szolidaritás, a barátság és az egyenlőség elvei alapján.
4. MIT ÉRTENEK A MAHNOVISTÁK A SZOVJETRENDSZEREN?
A dolgozóknak maguknak kell szabadon megválasztaniuk saját szovjetjeiket, amelyeknek maguknak a dolgozó embereknek az akaratát és vágyait kell megvalósítaniuk, vagyis ADMINISZTRATÍV és nem uralkodó szerepük van.
A föld, a gyárak, az üzemek, a bányák, a vasutak és minden vagyon a dolgozók tulajdona kell, hogy legyen, azoké, akik ott dolgoznak. Vagyis szocializálni kell őket.
5. MILYEN ÚT VEZET A MAHNOVISTÁK CÉLJAINAK ELÉRÉSÉHEZ?
Könyörtelen forradalom és kitartó küzdelem mindenféle hazugság, önkényesség és elnyomás ellen, bármiből is erednek azok, harc a végsőkig, harc a szólásszabadságért, az igaz ügyért fegyverrel a kézben. Csak minden hatalom megszüntetésével, az állami, politikai és gazdasági kérdésekkel kapcsolatos hazugságok alapjának a lerombolásával érhetjük el a célunkat. Csak az állam lerombolásával, mint a társadalmi forradalom eszközével valósítható meg a valódi munkás-paraszt szovjetrendszer. Csak így érhető el a szocializmus.
A (mahnovista) Felkelő Hadsereg Kulturális és Oktatási Szekciója
(1920. április 27.)
UKRAJNA FORRADALMI FELKELŐ HADSEREGÉNEK (MAHNOVISTÁK) NYILATKOZATA
Ukrajna minden parasztjához és munkásához!
Továbbítsátok ezt a felhívást táviraton, telefonon vagy levélben Ukrajna minden falvába, vidéki kerületébe és kormányzóságába! Olvassátok fel a parasztok gyűlésein, a gyárakban és az üzemekben!
Dolgozó testvéreink! A munkások és a parasztok elnyomása – egyfelől a burzsoá-földesúri hatóságok, másfelől a bolsevik-kommunista diktatúra által – elleni tiltakozás hívta életre Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregét (mahnovisták). A felkelő mahnovista hadsereg azt a célt tűzte maga elé, hogy harcoljon Ukrajna dolgozóinak a felszabadításáért a különböző hatóságok uralma alól, valamint a VALÓDI SZOVJET SZOCIALISTA RENDSZER megteremtéséért. Több fronton is konokul küzdünk céljaink eléréséért, és jelenleg sikerült legyőznünk Gyenyikin seregét. Egyik területet a másik után szabadítjuk fel, és a felszabadított területeken folyamatban van mindenféle elnyomó hatalom és elnyomó szervezet felszámolása.
Sok paraszt és munkás kérdezi: Mi fog most történni? Mit kell tenni? Mit kezdjünk az elűzött hatóságok rendszereivel, stb.
A végleges és részletes választ ezekre a kérdésekre az össz-ukrán munkás-paraszt kongresszus fogja megadni, amelyet azonnal összehívnak, amint a munkásoknak és a parasztoknak lehetőségük lesz összegyűlni. Ez a kongresszus fog dönteni a munkás-paraszt élet legsürgősebb kérdéseiben.
Mivel a kongresszus összehívásának ideje egyenlőre bizonytalan, a felkelő mahnovista hadsereg szükségesnek találja, hogy a munkás-paraszt életet érintő következő bejelentéseket tegye.
1. eltörlünk minden rendeletet és intézkedést, amelyet Gyenyikin (önjelölt) hatóságai hoztak. Továbbá eltöröljük a kommunista hatóságok olyan rendeleteit is, amelyek sértik a munkások és a parasztok érdekeit. (megjegyzés: maguknak a dolgozóknak kell meghatározniuk, hogy melyek azok a kommunista hatóságok által hozott rendeletek, amelyek hátrányosak rájuk nézve. A parasztok gyűléseken, a munkások a gyáraikban és üzemeikben kell dönteniük.)
2. az állami tisztviselők, a hercegek, a kolostorok és a dolgozó tömegek egyéb ellenségeinek földjét, minden jószággal és más javakkal egyetemben, átadjuk azoknak a parasztoknak, akik pusztán kétkezi munkájukkal tartják fenn magukat. A földek átadásának rendjét a parasztok gyűléseinek kell meghatároznia, amelyeknek ezekben az ügyekben nem csak saját személyes érdekeit kell szem előtt tartaniuk, hanem minden elnyomott, dolgozó paraszt közös érdekeit is.
3. a gyárak, az üzemek, a bányák, minden szerszám és termelési eszköz a dolgozó osztály egészének tulajdonába megy át, amely maga fogja kézbe venni a vállalkozások irányítását a szakszervezetei által, és a saját érdekeinek és törekvéseinek megfelelően fogja megszervezni a termelést, az ország egész iparát egyetlen egységes szerveződésbe tömörítve.
4. javasoljuk, hogy minden paraszt- és munkásszervezet kezdje meg a szabad munkás-paraszt szovjetek megalakítását. Csak a társadalmasított gazdaság számára szükséges munkát végző dolgozók vehetnek részt a szovjetekben. Politikai szervezetek képviselőinek nincs helyük a munkás-paraszt szovjetekben, mivel részvételükkel a munkások szovjetjeit a pártok eszközeivé változtatnák és ez e szovjetrendszer bukásához vezethetne.
5. a parasztok és a munkások számára nem elfogadható a cseka, a pártbizottságok és az egyéb kötelező autoriter és fegyelmi intézmények létezése.
6. minden dolgozó elidegeníthetetlen joga a szólás-, a sajtó-, a gyülekezési- és szerveződési szabadság. Ezek bármiféle korlátozása ellenforradalmi tett.
7. eltöröljük az állami milíciát, a rendőrséget és a hadsereget. Ezek helyett az emberek maguk fogják megszervezni saját önvédelmüket. Csak a munkások és a parasztok szervezhetik meg az önvédelmet.
8. a munkás-paraszt szovjeteknek, a munkások és parasztok önvédelmi csoportjainak és minden egyes munkásnak és parasztnak meg kell akadályoznia a burzsoázia és tisztjei bármiféle ellenforradalmi megnyilvánulását. A banditizmus megjelenését sem szabad tolerálniuk. Mindenkit a helyszínen agyon kell lőni, akit banditizmusban vagy ellenforradalmi tevékenységben bűnösnek találnak.
9. a szovjet és az ukrán pénzt minden egyéb pénzekkel egyenlőnek kell elfogadni. Akik ezt megsértik, forradalmi megtorlásnak lesznek kitéve.
A munkatermékek és javak cseréje szabad marad, a munkás-paraszt szerveződéseknek jelen pillanatban nem kell átvenniük ezt a tevékenységet. Ugyanakkor javasoljuk, hogy a munkatermékek cseréje főleg a DOLGOZÓK KÖZÖTT menjen végbe.
Aki szándékosan akadályozza ennek a deklarációnak a terjesztését, ellenforradalminak minősül.
A Forradalom katonai szovjet és Ukrajna Forradalmi Felkelő Hadseregének (mahnovisták) vezetősége
(1920. január 7.)
NYESTOR MAHNO: NYÍLT LEVÉL A SPANYOL ANARCHISTÁKHOZ
Kedves Carbo és Pestana elvtársak,
Üdvözlet barátainknak, elvtársainknak, és általuk az összes spanyol munkásnak, bátorítom őket, hogy az elindított forradalmi folyamatban elszántságuk ne lankadjon, és hogy siessenek egyesülni egy libertáriánus elvek mentén körvonalazott gyakorlati programban. A tömegek szerepének a forradalmi akcióban semmiképp sem szabad csökkennie. Éppen ellenkezőleg, segítségükre kell sietnünk, hogy kényszerítsék (ha nincs más mód, akkor erőszakkal) a hatalmon lévő köztársasági kormányt, mely abszurd rendeleteivel akadályozza és eltéríti a forradalmat.
A spanyol dolgozók – munkások, parasztok, és a dolgozó értelmiségiek – egységre kell lépjenek, hogy a lehető legnagyobb forradalmi energiát tudják kifejteni egy olyan helyzet megteremtésében, amelynek révén meggátolható, hogy a burzsoázia szembeszálljon a föld-, és gyárfoglalással, valamint a teljes szabadságjogokkal: olyan szituációt kell létrehozni, amely egyre messzehatóbb és visszafordíthatatlanabb.
Kulcsfontosságú, hogy fáradságot nem kímélve tegyük lehetővé, hogy a spanyol munkások ezt szituációt megragadhassák és megérthessék azt, hogy ennek a döntő pillanatnak elszalasztása, mialatt inaktívak maradnak és pusztán olyan csillogó megoldásokkal foglalatoskodnak, melyekből semmi nem lesz, egyértelműen akaratuk ellenére a forradalom ellenségeinek kedvez, átadva nekik a kezdeményezést, és idõt biztosítva nekik erőik visszanyerésére és aztán a forradalom vérbefolytására.
E célból van szükség a libertáriánus erõk uniójára, leginkább egy nagy paraszt unió alakjában, mely a CNT-vel együtt működne, és amin belül az anarchisták lennének a legszívósabbak.
Az is döntő fontosságú, hogy a munkásokat segítse a gazdaság szerveinek és a társadalom önkormányzásának – a szabad szovjeteknek – a létrehozásában csakúgy, mint a forradalmi intézkedéseket védő felfegyverzett különítmények hatásossá tételét, mely intézkedéseket elkerülhetetlenül meg fognak hozni, mihelyst felismerték ennek értelmét és amint széttörik szolgaságuk láncait. Csak ilyen módon, és csak a társadalmi cselekvés tág módszereivel lesznek képesek a forradalmi munkások sztrájkolni, a vas ugyanis forrónak bizonyul a kizsákmányolás új rendszerének támadásával szemben, mely természetesen a forradalom vezetését kívánja.
Szerintem az AIT-nek és a CNT-nek komolyan kell vennie ezt a problémát, hogy minden faluban és városban akciócsoportokat szervezhessen : ehhez hasonlóan nem szabad visszariadniuk egy stratégiai, szervezeti és teoretikus forradalmi munkásvezérkar gondolatának feltételezésétől sem a munkásmozgalmon belül. Nyilvánvalóan nagy ívben el kell kerülni a politikai pártokkal, és különösen a bolsevik-kommunista pártokkal az egyesülést, mert el tudom képzelni hogy spanyol megfelelőik méltó imitátorai lesznek orosz mestereiknek. Követni fogják a jezsuita Lenin vagy épp Sztálin lépéseit, nem fognak tétovázni majd, hogy bejelentsék monopólium igényüket a forradalom eredményeire, szem előtt tartva, hogy pártjuk megalapozhassa hatalmát az országban. Az ilyesfajta törekvések következményei ismerősek a szégyenteljes oroszországi példákból : minden szabad forradalmi tendencia és a szabad munkásszervezetek elfojtása. Ténylegesen úgy tekintenek önmagukra, mint akik egyedüli birtokosai a hatalomnak és mint akik olyan pozícióban vannak, hogy a forradalomban az összes jogot és szabadságot kontrollálják. Így szükségszerűen elárulják szövetségeseiket és a forradalom ügyét.
A spanyol forradalom a világ munkásainak ügye, és ebben a vállalkozásban nincs semmi lehetőség egy közös alap megtalálására egy olyan párttal, amely az ország feletti diktatúrájának nevében nem habozik rászedni a munkásokat és a forradalmi eredmények fenntartására hivatkozva csorbítja az emberek jogait és szabadságát.
Az orosz példa bizonyítja ezt legjobban. Talán a bolsevik kommunizmus csapása ver majd gyökeret a forradalmi Spanyolország talaján! Éljen a munkás-paraszt-értelmiségi unió szerte Spanyolországban!
Éljen a spanyol forradalom amint előrelép az új világ felé egyre szabadabb célokkal az anarchizmus zászlója alatt!
Legjobb testvéri üdvözlettel :
Nestor Mahno
1931. április 29.
HOGYAN HAZUDNAK A BOLSEVIKOK (AZ IGAZSÁG ZSELEZNYAKOV ANARCHISTÁRÓL)
A bolsevik cárság híres ülnöke, Boncs-Brujevics memoárjaiban aljas módon megrágalmazta Anatolij Zseleznyakov elvtársat. Annak ellenére, hogy ez a notórius Boncs jól ismerte Zseleznyakov elvtárs nagyszerű szerepét a forradalomban, és hogy a bolsevikok számára ő egészen haláláig igencsak kimagasló ember maradt, visszaemlékezéseiben rágalomhoz folyamodott, és a forradalom e nép alsó rétegeiből származó titánját banditának titulálta, akit állítólag a Csernyigovi kormányzóságban öltek meg, ahol csatára került sor egy vöröskatonákból álló osztag ellen.
Boncs-Brujevicsnek ezt a nyilvánvaló hazugságát felkapta és terjeszti a különböző színű emigrációs sajtó, nem ismerve sem Zseleznyakov elvtársat, sem szándékait, melyekért harcolt és melyekért meghalt a forradalom első soraiban, annak rettenthetetlen harcosaként.
Anatolij Zseleznyakov elvtárs a Fekete-tengeri flotta matróza. 1917-ben a fekete-tengeri matrózok küldöttükként a Balti flotta forradalmi matrózaihoz irányították, és Kronstadtba érkezett. A Baltikum forradalmi matrózai, valamennyi munkás, anarchista és forradalmár aktivitása és eltökéltsége megragadta a figyelmét, és ott maradt, hogy együtt dolgozzon velük.
Mikor az Ideiglenes Kormány ügynökei megtámadták a Durnovó-dácsában lévő anarchista irodát, amely sok anarchista letartóztatásával és Aszin elvtárs meggyilkolásával végződött, Zseleznyakov – aki nem akarta alávetni magát a zsarnokságnak – fegyveresen ellenállt nekik, végül őt is elfogták és letartóztatták más anarchistákkal együtt, de megszökött és újból nekifogott az Ideiglenes Kormány elleni felkelést előkészítő munkának a forradalom kiszélesítéséért és elmélyítéséért.
Az októberi fordulat idején Zseleznyakov az élenjárók között volt. Igaz, a bolsevikok már ebben az időszakban – elébemenve a tömegekre való befolyásának – minden erejükkel megpróbálják őt kihasználni. Kinevezték a Téli Palota parancsnokává. De ezért nem kell hibáztatni Zseleznyakovot. Inkább valamennyiünket el kell marasztalni, hogy még a forradalom pillanatában sem voltunk képesek megszerveződni és szervezetten – ahogyan a forradalom pillanata követelte – megközelíteni a dolgozó tömegeket, és magunkkal ragadni őket a forradalomért való harc útján. Ezen az úton Zseleznyakov, az engesztelhetetlen lázadó teljesen és kizárólag az anarchista mozgalom győzelméért cselekedett volna.
Arra, hogy éppen ilyen és nem más lett volna Zseleznyakov sorsa, hogyha mozgalmunk szervezett utakon jár a forradalom során, bizonyságul szolgál, hogy anarchista meggyőződése egész harci tevékenysége során megingathatatlan maradt. Ezzel a meggyőződésével lépett a forradalom színpadára és játszott főszerepet az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésében. Történelmileg elkerülhetetlen volt végrehajtani ezt a tettet. Zseleznyakov elvtárs végrehajtotta.
És csak azt sajnáljuk, hogy Zseleznyakov, aki maga mögött tudta a rá figyelmes forradalmi tömegeket, nem kergette szét az Alkotmányozó Gyűlés után a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsát is. Történelmileg ez is elkerülhetetlen volt, mert ez segített volna időben leleplezni a forradalom álcázott gyilkosát.
Tehát Zseleznyakov eljátszotta történelmi szerepét az orosz forradalomban. A bolsevikok ezt a szerepét teljes egészében támogatták. De amikor továbbra is önmaga maradt, nem hódolva be a pártnak, akkor az Északi kommün rendőrfőnöke törvényenkívülinek minősítette. Ez arra kényszerítette Zseleznyakov elvtársat, hogy egy időre falura távozzon. És mikor a rendőrfőnök akarnoksága magában a központban nyilvánvalóvá vált és a rendelkezést visszavonták, akkor Zseleznyakov elment Gyenyikin ellen az Ukrán frontra. Itt páncélvonatot szervezett és elment vele az ellenforradalom tűzvonalába Nyikolajev és Dolinszkaja állomás között, és ott a gyenyikinscsina elleni harcban esett el bátor forradalmi hősként.
Holttestét Moszkvába szállították és ott temették el különleges tiszteletadással. Sírja fölött egész sor halotti beszéd hangzott el mind anarchistáktól, mind bolsevikoktól. És a nótórius Boncs-Brujevics ezt tudta, hiszen a bolsevik sajtó számos nekrológot szentelt a forradalmár anarchista Zseleznyakov emlékének. Csak hat év elteltével találják jobbnak a bolsevik urak, hogy aljas módon bánjanak és hazudjanak az anarchista Zseleznyakov nagyszerű nevével, és ezzel együtt ugyanígy tegyenek magával az anarchista eszmével is.
Igaz, az aljasság és hazudozás nem számít gyarlóságnak a bolsevik szokások szerint, és Boncs-Brujevics semmi jobbat nem tanult ennél a bolsevik cárságban.
1927 márciusa
NYESTOR MAHNO: A FORRADALMI FEGYELEMRŐL
Néhány elvtárs a következőt kérdést tette fel nekem : hogyan fogjam fel a forradalmi fegyelmet?
Hadd válaszoljam meg e kérdést. Számomra a forradalmi fegyelem az egyén önfegyelme, egy szigorúan elõírt, mindenkire érvényes kollektív tevékenység kontextusában. Ez a kollektíva tagjai számára felelõsségteljes politikai irányvonal kell legyen, amely a politikaelmélet és gyakorlat szigorú egybeeséséhez vezet. Szervezeten belüli fegyelem nélkül egyáltalában nincs mód semmilyen következetes forradalmi tevékenység kersztülvitelére .
Fegyelem hiányában nem létezhetne forradalmi „élcsapat” sem, ebben az esetben a rendezetlenség állapotában találná magát saját gyakorlatában és képtelen lenne identifikálni a mozgalmon belüli feladatát vezető szerepét betölteni, amit a tömegek elvárnak tőle. Ezt a kérdést a konzisztens forradalmi gyakorlat tapasztalatainak és megfigyeléseinek a háttérfüggönyével szemben mérlegelem. Számomra alapként az orosz forradalom szolgál, amelyben az a kínos, hogy tartalma számos vonatkozásban lényegében libertáriánus volt. A szervezetelmélet fogalmi keretét használva, ha az anarchisták szoros kapcsolatban álltak volna, és a jól meghatározott fegyelem révén kiállták volna a szigorú próbát, akkor soha nem szenvedték volna el az ilyen megfutamodást. De mert az anarchisták „minden meggyőzés és tendencia” ellenére sem képviseltek (még sajátos csoportjaikban sem) egy olyan homogén kollektívát, mely a cselekvés egy jól meghatározott irányvonalával rendelkezett volna, ezért ezek az anarchisták képtelen voltak szembenézni azokkal a politikai és stratégiai követelményekkel, melyet a forradalmi körülmények vetettek ki rájuk. A szervezetlenség politikai cselekvésképtelenséghez vezetett és két csoportra osztotta őket :
Az egyik azokból állt, akik belelovalták magukat a burzsoá tulajdon rendszeres okkupálásába, ahol házat építettek kényelmesen éldegéltek. Ezek azok az anarchisták, akiket én „turistáknak” nevezek, akik városról városra jártak, akik azt remélték, hogy letelepednek egy helyen, hogy ott kényelemben, gondtalanul élhessenek.
A másik csoport azokból állt, akik megszakították minden kapcsolatukat az anarchizmussal (bár néhányan közülük a SZU-ban mostanság a forradalmi anarchizmus egyetlen képviselőjének színeiben tetszelegnek) és egyből lecsaptak azokra a pozíciókra, amiket a bolsevikok ajánlottak fel nekik, még akkor is, ha a hatóságok a forradalmi elveikhez hű anarchistákat lőttek agyon, akik elítélték a bolsevikok árulását. Ezen tények fényében már érthető, hogy miért nem maradhatok közömbös a közönyösséggel és nemtörődömséggel szemben, mely elterjedt köreinkben. Ez egyfelől megakadályozza a koherens libertáriánus kollektíva establismentjét, amely elismerné az anarchisták jogos részét a forradalomból,
másrészt egy olyan helyzethez vezet, ahol szép szavakkal nemes eszméket fogalmazunk meg, de óckodunk, ha eljön a cselekvés ideje.
Ezért beszélek olyan libertariánus szervezetről, mely a testvéri fegyelem elvén nyugszik. Egy ilyen szervezet a forradalmi anarchizmus összes erője közti lényegi megértéshez vezetne, és segítene a tőke és a munka harcában a jogos helyére tenni őket.
Csak ilyen módon nyerhetik el a libertáriánus eszmék a tömeges támogatást, csak így nem szegényednek el. Csak az üres fejű felelőtlen szószátyárok hozakodhatnak elő ilyen szervezeti felépítéssel. A szervezeti felelősség és fegyelem nem lehet ellentmondásos : ezek a szociális anarchizmus útitársai.
(Megjelent : 1925-26 december-január, Gyelo Truda)
NYESTOR MAHNO: A KRONSTADTI FELKELÉS EMLÉKÉRE
Március 7-e szívszaggató dátum a Szovjet Szocialista Köztársasági Unió munkásai számára, akik egyik vagy másik oldalon a kronstadti eseményekben részt vettek. Erről a napról való megemlékezés egyformán fájdalmas minden ország munkásai számára, azért mert visszahozza az emlékét annak, amit Kronstadt szabad munkásai és tengerészei követeltek a vörös hóhéroktól az „Oroszországi Kommunista Párt”-tól és annak eszközétől a „Szovjet” kormánytól, amely az orosz forradalom elfojtásán fáradozott. Kronstadt ragaszkodott ezekhez az állami hóhérokhoz, akik visszavontak mindent, ami a város és az ország munkásaihoz tartozott, mint hogyha ők hajtották volna végre a forradalmat. A kronstadtiak ragaszkodtak az októberi forradalom vívmányainak gyakorlati megvalósításához: szabadon választott szovjetek, szólásszabadság biztosítása a munkások a parasztok az anarchisták és a baloldali forradalmi szocialisták számára.
Az orosz kommunista párt ezt kihívásnak tekintette az országban kialakult monopol helyzetére nézve és gyáva hóhér arcát a ’forradalmi munkások barátja’ maszkja mögé rejtve Kronstadt szabad munkásait és tengerészeit ellenforradalmároknak kiáltotta ki és ezután rendőrök és rabszolgák tízezreit küldte ellenük: csekistákat, Kursanty (a vörös hadsereg kadetjeit – Alexander Skirda megjegyzése), párttagokat… azzal a paranccsal, hogy lemészárolja a tisztességes harcosokat és forradalmárokat – a kronstadtiakat, akiknek a forradalmi tömegek előtt nem volt szégyellni valójuk, egyetlen bűnük, hogy felháborodtak az OKP hazugságain és gyávaságán, amely lábbal tiporta földbe a munkások jogait és forradalmukat. 1921 március 7-én este háromnegyed hétkor a várost nehéztüzérséggel lőtték.
Ahogy az várható volt Kronstadt visszavágott. Nem csak saját érdekében tette, hanem az ország más munkásainak érdekében is, akik forradalmi jogaikért küzdöttek, melyeket a bolsevik hatalom önkényesen felszámolt. Felkelésük visszhangra talált a tőrbe csalt Oroszországban, mely készen állt, hogy folytassa jogos és hősies harcát, de sajnos ehhez túl gyenge volt, mert állandóan lefegyverezték és megbilincselték a Vörös Hadsereg és a Cseka elnyomó különítményei, melyek a szabad szellem és a szabad akarat letörésére szerveződtek országszerte. Nehéz felbecsülni Kronstadt védőinek és a Vörös hadsereg vak tömegeinek veszteségeit, de azt nyugodtan állíthatjuk, hogy több, mint tízezren haltak meg. Többségük munkás és paraszt, akiket a hazugságok Pártja hatalomra kerüléséhez felhasznált, áltatva őket a szebb jövőről szőtt álmok ígéretével. Ez hosszú évekig kizárólag a saját pártjuk érdekében használták őket, hogy így kiterjeszthesse és elmélyíthesse politikai dominanciáját az ország gazdasági és politikai életében.
Szemben a bolsevik oligarchiával Kronstadt védte meg legjobban a munkások és parasztok harcát az orosz forradalom idején. Ebből a súlyos okból kifolyólag az oligarchia hívei kiirtották a kronstadtiakat, nagy részben katonai győzelem után, a többieket pedig börtönökben és erődítményekben, melyeket a cárista burzsoá rezsim hagyott rájuk örökségül. Így értelmezve március hetedike döntően fájdalmas évforduló a világ munkásainak számára. Ezért az oroszországi munkásoknak nem csak azoknak a kronstadti felkelőknek az emléke fájdalmas, akik a harcban elestek; a túlélőkről, akik a bolsevik börtönökben sínylődtek is meg kellene emlékezni ezen az évfordulón. De ezt az ügyet nem intézhetjük el puszta siránkozással: a március hetedikéről való megemlékezésen kívül a világ munkásainak tiltakozásokat kellene szervezniük az OKP által a forradalmi munkásokkal és tengerészekkel szemben elkövetett gazságok ellen, és követelni hogy engedjék szabadon a bolsevik börtönökben senyvedő és a finnországi koncentrációs táborokba internált túlélőket.
1926. márc. 10.
NYESTOR MAHNO: AZ ANARCHISTA FORRADALOM
I.
Az anarchizmus – szabad élet és alkotó függetlenség az emberiség számára.
Az anarchizmusnak nincs olyan elmélete és nincsenek olyan programjai, amelyek az ember életét a maga teljességében próbálnák megragadni. Az anarchizmus a valóságos életen alapuló tanítás, túlnő minden mesterséges korlátozáson, nem szorítható be semmiféle rendszerbe.
Az anarchizmus külső formája egy szabad, nem kormányzott társadalom, amely szabadságot, egyenlőséget és testvériséget kínál tagjainak. Alapjai az ember kölcsönös felelősségérzetében találhatók, amely mindig, mindenütt változatlan maradt. Ez a felelősségérzet önmagától biztosítani tudja minden ember számára a szabadságot és a társadalmi igazságosságot. Az igazi kommunizmusnak is ez az alapja.
Az anarchizmus tehát az emberi természet része, a kommunizmus pedig ennek logikus kiterjesztése.
Az anarchizmus alapelméleteit ezért tények és módszeres elemzés segítségével kell megfogalmazni. Egyesek (a szabadság, az egyenlőség és a testvériség ellenségei) megpróbálták elrejteni az anarchizmus igazságait vagy megrágalmazni eszményeit; mások (akik az embernek azért a jogáért harcoltak, hogy helyesen élhessenek) feltárták és tisztázták ezt az eszményt. Úgy gondolom, hogy Godwin, Proudhon, Bakunyin, Most, Kropotkin, Malatesta, S. Faure és a többiek nem hitték, és most sem hiszik, hogy az anarchizmust megváltoztathatatlan tudományos dogmává kellene alakítaniuk elméleteikkel. Az anarchizmus tanításai inkább azt próbálják kimutatni, hogy az anarchizmus az emberi természetben gyökerezik, s azt próbálják bizonyítani, hogy az ember alkotó teljesítményei sohasem térnek el az anarchizmustól. Az anarchizmus alapvető jellegzetessége minden kötelék és minden szolgaság elutasítása, és ez ugyancsak megtalálható az emberi természetben.
Az anarchizmus szabadságot jelent. Az szocializmus nem tudja széttörni a láncokat vagy kötelékeket.
Magam is anarchista és forradalmár vagyok, és részt vettem az ukrán nép forradalmi tevékenységében. Az ukrán olyan nép, amely ösztönösen megérti az anarchista ideálok jelentését, és aszerint cselekszik. Hihetetlen nélkülözéseket él át, de soha nem szűnik meg szabadságukról és életformájuk szabadságáról beszélni. Gyakran követtem el taktikai hibákat ezen a nehéz úton, mivel gyakran voltam gyenge és gyakran nem tudtam megítélni a dolgokat. De mivel világosan megértettem, hogy milyen célért küzdünk én és testvéreim, meg tudtam figyelni, hogy hogyan hat az eleven anarchizmus a szabadságért és a függetlenségért vívott harcban. Gyakorlati harci tapasztalataim alapján változatlanul meg vagyok győződve arról, hogy az anarchizmus olyan forradalmi, olyan sokféle és olyan magasztos minden vonatkozásában, mint maga az emberi élet. Ha csak a legcsekélyebb vonzalmat érezném az anarchorevolucionista tevékenység iránt, akkor is felhívnálak, olvasóm és testvérem, hogy csatlakozz az anarchizmus ideáljáért vívott harchoz, mert csak akkor fogod jól megérteni, ha küzdesz ezért az ideálért, és ha támogatod. Az anarchizmus az emberi természetből ered, és organikusan növekszik mindaddig, amíg csak ki nem szabadítja az embert pszichológiai kötelékeiből, és a szolgaság elleni küzdelem tudatos harcosává nem változtatja. Az anarchizmus ebben is, és sok más dologban is forradalmi. Minél tudatosabb egy ember, annál mélyebben gondolja át helyzetét. Felismeri szolgaságát, felébred benne a forradalmi szellem, megmutatkozik gondolataiban és cselekedeteiben. Ez minden férfira és nőre vonatkozik, akkor is, ha semmit sem tudnak az anarchizmus szóról, sőt ha nem is hallottak róla.
Az anarchizmus nagy szerepet játszik az emberi élet gazdagításában, s ezt a tényt az elnyomók éppúgy felismerték, mint az elnyomottak. Az elnyomók mindent elkövetnek, hogy eltorzítsák az anarchizmus ideálját; a többiek mindent elkövetnek, hogy továbbvigyék. A modern civilizációnak sikerült az anarchizmust még fontosabbá tennie az urak s a szolgák számára is, de nem sikerült az emberi természetnek ezt az alapvető tiltakozását lecsendesítenie vagy kiirtania, mert sohasem volt képes elpusztítani a független gondolkodást, amely bebizonyította, hogy isten nem létezik. Miután ez bebizonyosodott, már könnyű volt letépni a fátylat, mely elrejtette a papság és az általa fenntartott hierarchia mesterségességét.
De az anarchizmus mellett sok más elgondolást adnak még elő: a “liberalizmust”, a szocializmust és a bolsevik kommunizmust. Ezek a tanok annak ellenére, hogy nagy hatásuk van a modern társadalomra, s annak ellenére, hogy legyőzték a reakciót is meg a szabadságot is, ingatag alapon állnak, mert mesterkéltek, elutasítják a szerves fejlődést, és hajlamosak a tehetetlenségre.
A szabad ember viszont hazugságaival és kegyetlenségével együtt veti el a múlt nyűgeit. Eltemeti a szolgaság rothadt tetemét és azt a képzetet, hogy a múlt jobb. Az ember részben már kiszabadította magát a hazugságok és a brutalitás ködéből, amely születésétől fogva leigázta, s részben megszabadult a bajonettek, a pénz, a törvényesség és a képmutató tudomány imádásától.
Miközben az ember megszabadítja magát ettől az inzultustól, jobban megérti önmagát, és ha egyszer megértette magát, felnyílik előtte életének könyve. Ebben azonnal meglátja, hogy korábbi élete nem volt más, mint gyűlöletes szolgaság, s hogy a szolgaság gúzsa elnyomorította vele született jó képességeit. Meglátja, hogy ez az élet teherhordó állattá alacsonyította, valaki rabszolgájává vagy mások urává, vagy olyan ostobává, aki széttépi és eltapossa mindazt, ami jó az emberben, ha megparancsolják neki. De amikor a szabadság felébred az emberben, földbe tapos minden mesterkéltséget, s mindent, mi az ember alkotóképességének útját állja.
Így megy előre az ember a fejlődés folyamatában. Régebben generációnként lépett egyet, de most a folyamat évről évre előrehalad; az ember nem kíván a mások fölötti uralom akadémikus szócsöve lenni, és nem kívánja eltűrni, hogy mások uralkodjanak fölötte. Amint megszabadul az “égi” és földi istenektől, megszabadul a “jómodortól” és az “erkölcstől”, ezeknek az isteneknek az adományától, felemeli hangját és harcolni kezd az emberiség leigázása és természetének eltorzítása ellen.
A tiltakozó ember, aki visszaszerezte identitását, s aki nyitott szemekkel néz, s szabadságra és teljességre szomjazik, létrehozza a szabad emberek csoportjait, akiket az ideál és a cselekvés köt össze. Aki kapcsolatba kerül ezekkel a csoportokkal, eldobja lakájruháját, és megszabadítja magát mások idióta uralmától. Minden átlagos ember, aki az ekétől, a gyárból, az egyetem padjából vagy az akadémia íróasztalától érkezik, felismeri a szolgaság lealacsonyító voltát. Ahogy az ember kibontakoztatja igazi személyiségét, eldobja a modern társadalom úr-szolga viszonyát. Ahogy az ember kiszabadítja magából személyiségének valódi elemeit, amelyeken keresztül egy új, szabad emberi közösség születik, tudatos anarchistává és forradalmárrá válik. Így teszi magáévá és terjeszti az anarchizmus ideálját; a szabad ember felismeri az anarchizmus mélységes igazságát, világosságát, tisztaságát, üzenetét a szabadságról és a kreativitásról.
Az anarchizmus eszméje, amely az ember mint egyén és mint társadalmi lény életének megújítását tanítja, az ember öntudatra ébredésével függ össze, s azzal, hogy felismeri a modern társadalom igazságtalanságának gennyesedő fekélyét. Az anarchizmus ezért mindig illegálisan vagy félillegálisan létezik. Teljes legalitásban soha.
A modern világban a társadalom nem önmagáért, hanem az úr-szolga viszony, az állam fennmaradásáért él. Tovább is mehetünk, s azt mondhatjuk, hogy a társadalom teljesen elszemélytelenítette magát. Emberi szempontból nem is létezik egyáltalán. Ugyanakkor sokan azt hiszik, hogy az állam a társadalom. De egy csoport olyan ember volna a “társadalom”, amely megfelelően él, miközben az emberiség nyakán ül? Miért nem számít semmit az ember mint egyén vagy mint sok száz milliós tömeg a “politikai vezetőknek” ezzel a tunya csoportjával szemben? Ezeket a hiénákat, a jobb- és a balszárny uralkodóit joggal hozza ki a sodrukból az anarchizmus. A burzsujok legalább őszinték e tekintetben. De a különböző elnevezésű államszocialisták, köztük a bolsevikok is, azzal vannak elfoglalva, hogy saját maguk kitalálta nevekre cseréljék ki a burzsoá uralom elnevezéseit, miközben lényegében változatlanul hagyják a szerkezetét. Az úr-szolga viszonyt próbálják tehát megmenteni összes ellentmondásával. S bár tisztában vannak azzal, hogy ezek az ellentmondások teljességgel összeegyeztethetetlenek vallott eszményeikkel, mégis fenntartják őket csak azért, hogy meggátolják az anarchista kommunizmus gyakorlattá válását. Az államszocialisták azt mondják programjaikban: lehetővé kell tenni, hogy az ember “társadalmilag” felszabadítsa magát. De az ember spirituális szabadságáról egy szót sem szóltak. Azt bizonyítják ehelyett, hogy az ember felszabadítása az ő gyámkodásuk nélkül nem valósulhat meg. Valamely kormány vagy politikai berendezkedés irányításával végrehajtott “felszabadulás” – mi köze ennek a szabadsághoz? A burzsoá, aki sohasem tűzte azt a célt maga elé, hogy bármit széppé vagy hasznossá tegyen, azt mondja a munkásnak: “aki egyszer rabszolga, az rabszolga is marad. Nem tudjuk megformálni a társadalmi életet, mert túl sok tőkénk fekszik az iparban és a mezőgazdaságban. Emellett a modern élet kellemes számunkra: a királyok, az elnökök és kormányaik lesik a kívánságainkat, és hajbókolnak előttünk. A rabszolgáknak megvan a maguk kötelessége.” Vagy azt mondja: “Modern társadalmi életünk tele van óriási lehetőségekkel!”
“Nem! Nem!” – kiáltják a burzsoá szocialisták és kommunisták. “Nem értünk egyet!” Aztán rohannak a munkásokhoz, pártokba terelik őket, s lázadásra szólítják őket a következőképpen: “Űzzétek el a burzsoákat a helyükről, és adjátok át nekünk a hatalmat! Mi értetek fogunk dolgozni! Felszabadítunk benneteket!”
Így aztán a munkások, akik a kormányt még jobban gyűlölik, mint a parazitákat, forradalmat robbantanak ki, hogy megsemmisítsék a hatalom gépezetét és a hatalom képviselőit. De vagy azért, mert ügyetlenek, vagy mert naivak, hagyják, hogy uralomra jusson a szocializmus. Így vették át a kommunisták a hatalmat Oroszországban. Ezek a kommunisták az emberiség valódi söpredékei. Lerohanják és lelövik az ártatlan embereket és legyilkolják a szabadságot; éppúgy lelövik az embereket, ahogy a burzsoák tették. Lelövik azokat, aki másképp gondolkodnak, mint ők, hogy mindenkit a hatalmuk alá hajtsanak; hogy kipusztítsák a szabadság és a kreativitás szellemét az emberiségből; hogy annak a kormányzatnak a rabszolgájává tegyék, amelyet épp most szereztek meg maguknak. Őröket fogadnak fel, hogy őrizzék őket, és gyilkosokat, hogy elbánjanak a szabad emberekkel. Oroszországban az új “munkásköztársaság” láncaiban éppúgy nyög és sóhajtozik az ember, mint ahogy nyögött és sóhajtozott a burzsoá uralom idején. Másutt az emberek vagy a burzsoák, vagy a burzsoá szocialisták jármát nyögik. A hóhérok – a régiek is, az újak is – erősek. Módszereik, amelyekkel fenntartják hatalmukat, hatékonyak. Elsajátították az ellenzék taktikus elnyomásának mesterségét, s az ember csak rövid időre lobban fel, hogy harcoljon a jogaiért, majd újra lehanyatlik a hatalom és a kétségbeesés súlya alatt. Leejti a kezét, amint érzi, hogy újra a nyakán a kötél, s becsukja a szemét, mint a rabszolga a vidám hóhér előtt.
Az embernek meggyőződést kell kovácsolnia az emberi és az egyéni nyomorúság leleplezett távlatából, testvérének kell a többi embert hívnia és harcolni kell a szabadságért. Az ember csak akkor szabad, ha kész megölni minden hóhért és a hatalom minden mágnását, amennyiben nem óhajtanak felhagyni szégyenletes vállalkozásaikkal. Csak akkor szabad, ha nem tekinti alapvetőnek kormányzata megváltoztatását, és nem hagyja félrevezetni magát a bolsevikok “munkásköztársaságától”. Egy valóban szabad társadalom létrehozására kell szavaznia, amely a személyes felelősségen alapul; az egyetlen valóban szabad társadalomra. Ítélete az állam fölött a teljes megsemmisítés: “Nem! Ez nem lehet! Lázadjunk fel! Keljünk fel, testvérek, minden kormányzat ellen, zúzzuk össze a burzsoázia hatalmát, s ne engedjük életre kelni a szocialista és a bolsevik kormányokat! Semmisítsünk meg minden hatalmat és űzzük el képviselőit!”
Vannak pillanatok, amikor a szocialisták és a kommunisták uralma rosszabb, mint a burzsoáké, mert összetörik és lábbal tiporják saját ideáljaikat. A kommunisták bűnössé és alattomossá váltak, miután titokban keresgélték a kulcsokat a burzsoá kormányhoz; nem akarják, hogy a tömegek lássák, mit csinálnak, így aztán hazudnak, csalnak, hitegetnek. Ha a tömegek ezt észreveszik forronganak a felháborodástól. Ezért a kormány lecsap rájuk, tobzódik a felelőtlenségben és lemészárolja őket a “szocializmus” és a “kommunizmus” nevében. A kormány persze rég a szemétdombra hajította ezeket az eszményeket. Ezekben a pillanatokban a szocialisták és a bolsevikok uralma elfajultabb, mint a burzsoáziáé, mert nélkülözi az eredetiséget, s visszatér a burzsoá elnyomás gépezetéhez. Míg egy burzsoá kormány akasztófára küldi a forradalmárt, a szocialista vagy a bolsevik kommunista kormányok álmában lopakodnak oda hozzá és fojtják meg, vagy csalással gyilkolják meg. Ez is, az is aljasság. De a szocialisták aljasabbak, mert aljasabbak a módszereik.
A fent ismertetett jellegzetességeket mutatják mindazok a politikai forradalmak, amelyekben a burzsoázia, a szocialisták és az államkommunisták harcolnak egymással a politikai felemelkedésért, belerángatva harcukba a tömegeket, de a legnyilvánvalóbb példa az 1917-es februári és októberi forradalom Oroszországban. Amikor a cári Oroszországot összezúzó tömegek úgy érezték, hogy részben megszabadultak a reakciótól, nekiláttak, hogy megteremtsék a teljes szabadságot. Kifejezték ezt a kívánságukat azzal, hogy kisajátították a földesurat és a kolostorokat, s földjeiket azoknak adták, akik bérmunkások nélkül akarták azokat művelni. Időnként a gyárakat, üzemeket, nyomdákat azok vették birtokukba, akik ott dolgoztak. Megpróbáltak kapcsolatot teremteni a falvak és a városok között. Ezenközben a nép persze mit sem tudott róla, hogy Kijevben, Harkovban, Szentpétervárott és másutt kormányok alakultak. A nép gyakorlatilag lerakta egy új, szabad társadalom alapjait, amely kihajigált volna minden élősdit, minden kormányt, megszabadult volna a hatalom idiotizmusától. Ez az egészséges ténykedés különösen az Uralban, Szibériában és Ukrajnában volt jelentékeny. Felfigyeltek rá Petrográdban, Moszkvában, Kijevben és Tbilisziben a régi és az új rezsimek. A szocialistáknak meg a bolsevikoknak azonban sokfelé voltak párttagjaik, és nagy területeket lefedő hálózatuk volt hivatásos gyilkosokból (ahogy még mindig van). Hozzá kell tenni mindehhez, hogy a hivatásos gyilkosokon felül közülünk is felbéreltek embereket. Ezek segítségével sikerült csírájában elfojtaniuk a nép szabadságát. És alapos munkát végeztek. A spanyol inkvizíció elzöldülhetett volna irigységében.
Most már tudjuk, hogy mi a tényleges igazság a kormányok mögött. A bolsevikoknak és a szocialistáknak ezt mondjuk: “Szégyen és gyalázat! Éjjel-nappal a burzsoázia terrorjáról beszéltettek, és nagy buzgalommal a forradalom oldalára álltatok. De most, hogy hatalmon vagytok, kitetszik, hogy ugyanolyan ósdi ostobák, a burzsoázia lakájai és a burzsoázia módszereinek rabjai vagytok. Burzsoákká váltatok!” A burzsoázia, látva a bolsevista kommunizmus gyakorlatát az utóbbi időkben, nagyon jól tudja, hogy a szocializmusnak ez a sajátos formája sohasem boldogulhat az ő módszerei nélkül, vagy anélkül, hogy személy szerint felfogadná a burzsoákat. Nagyon jól tudja, hogy a dolgozó többség elnyomása és kizsákmányolása része a rendszernek, hogy a romlott, henye élet nem szűnt meg a szocializmusban, hanem csak másképp hívják, és így álcázzák, mielőtt elterjed és újra gyökeret ver.
Ez az Igazság! Csak rá kell néznetek a bolsevik vandálokra és arra, hogy hogyan monopolizálták a nép forradalmi vívmányait! Nézzétek besúgóikat, rendőrségüket, törvényeiket, börtöneiket, börtönőreiket és végrehajtó hadseregeiket! A “Vörös” Hadsereg semmiben sem különbözik a régi hadseregtől, csak a neve új.
Liberalizmus, szocializmus, bolsevizmus. Három testvér ez, járják a maguk külön útját, hogy hatalmukba kerítsék az embert. Hatalmukat arra használják, hogy meggátolják az ember haladását az önmegvalósítás és a függetlenség felé.
LÁZADJ! – Ezt kiáltja az anarchista forradalmár a kizsákmányoltnak. Lázadj, zúzz össze minden kormányt és vigyázz, nehogy újra gyökeret eresszen! A hatalmat azok használják, akik sohasem éltek két kezük munkájából. A kormányhatalom sohasem engedi meg a munkásoknak, hogy a szabadsághoz vezető úton járjanak; a lusták eszköze, akik uralkodni akarnak a többieken, és mindegy, hogy a burzsoázia, a szocialisták vagy a bolsevikok kezében van a hatalom, mindenképp lealjasít. Minden kormánynak foga van, foga, hogy széttépjen minden embert, aki szabad és igazságos életre áhítozik.
Testvér: űzd ki a hatalmat magadból. Ne engedd, hogy elkábítson, vagy elkábítsa egy testvéredet. Az igazi kollektív élet nem programok alapján és nem kormányokkal épül, hanem az emberiség szabadsága, alkotókészsége és függetlensége által. Minden egyén szabadsága magában hordozza a kormány nélküli szabad és teljes közösség magvát, amely szerves és decentralizált teljességben él, s a nagy emberi cél egyesíti: az Anarchista Kommunizmus!
II.
Az anarchista kommunizmus egy teljesen harmonikus, nagy közösség. Szabad egyének alkotják önkéntesen, akik szükségleteik szerint szövetségbe és föderációkba tömörülnek.
Az anarchista kommunizmus az ember szabadságának és korlátlan fejlődéshez való jogának biztosításáért harcol, harcol minden gonoszság és igazságtalanság ellen, amelyek kiküszöbölhetetlen velejárói a kormányoknak.
A szabad, nem kormányzott társadalom szellemi és fizikai munkával akarja megszépíteni az életet. Mindabból merít, amivel a természet felruházta az embert, és felhasználja a természet kimeríthetetlen gazdagságát is; megrészegíti az embert a föld szépségével, és felüdíti maga teremtette szabadságával. Az anarchista kommunizmus lehetővé teszi az ember számára, hogy minden irányba kifejlessze alkotó függetlenségét; követői szabadok lesznek és boldogok attól az élettől, melyet a testvéri munka és a kölcsönösség irányít. Nem lesz szükségük a burzsoázia és a szocialisták termékeire: a börtönökre, a hóhérokra, a besúgókra és a titkosügynökökre, mert nem lesz szükségük az államra, erre az idióta rablóra és gyilkosra! Készüljetek fel, testvérek, ennek a társadalomnak a megteremtésére! Készítsétek elő szervezeteiteket és eszméiteket! Ne feledjétek, hogy szervezeteiteknek támadásbiztosnak kell lenniük. Szabadságotok ellensége az állam, amelyet öt figura személyesít meg: 1. a tulajdonos; 2. a háború szerelmese; 3. a bíró; 4. a pap; 5. a tudósok, akik meghamisítják az emberről szóló igazságot. A legutóbbiak gyártják a “történelmi törvényszerűségeket” és a “jogi normákat”, és írnak dörzsölten, hogy pénzt szerezzenek; állandóan azon ügyködnek, hogy megpróbálják bebizonyítani, hogy a másik négynek joga van az emberi életet lealacsonyító hatalomra.
Az ellenség erős. Több ezer éves tapasztalatot halmozott fel rablásban, erőszakban, kisajátításban, gyilkosságban. Átment egy belső válságon, és most azon szorgoskodik, hogy megváltoztassa külső képét, de csak azért teszi ezt, mert életét fenyegeti az új, kialakuló tudás. Ez a tudás felébreszti az embert hosszú álmából, megszabadítja az ötök által beleplántált előítéletektől, fegyvert ad a kezébe, hogy harcoljon valódi társadalmáért. Ellenségünk külső képének ez a változása látható a reformizmusban. A reformizmus azért alakult ki, hogy legyőzze azt a forradalmat, amelyben részt vettünk. Az orosz forradalomban úgy látszott, hogy az “ötök” eltűntek a föld színéről de ez csak látszat volt. Valójában ellenségünk átmenetileg megváltoztatta vonásait és most új híveket toboroz, hogy ellenünk harcoljanak. A bolsevik kommunizmus különösen elárulja magát e tekintetben; de hosszú idő telik még el, mielőtt ez a tan elfeledtetné az ember harcát az igazi szabadságért.
A tömegeket folytonosan harcba vivő társadalmi forradalom az egyetlen módszer, amellyel sikeres harcot vívhatunk a szolgaság ellen. A társadalmi forradalom először elemi erővel tör ki. Előkészíti az utat saját szervezete számára, lerombol minden akadályt, amelyet mesterségesen állítanak. Ezek az akadályok tulajdonképpen csak növelik erejét. Az anarchista forradalmárok már most ezért dolgoznak, s mindazoknak, akik tudják, hogy mekkora teher a szolgaság, kötelességük segíteni az anarchistákat; s ugyanakkor minden embernek felelősséget kell éreznie az egész emberiségért, amikor az állam öt megszemélyesítője ellen harcol. Azt is tudnia kell mindenkinek, hogy a társadalmi forradalmat megfelelő eszközökkel kell megvalósítani; különösen vonatkozik ez az anarchistára, aki élen jár a szabadság felé vezető úton. A forradalom romboló szakaszában, amikor eltörlik a szolgaságot, s a szabadság elemi erejű robbanásként kezd terjedni, fontosak a rendíthetetlen módszerek, és fontos a szervezettség a győzelem biztosításához. A forradalomnak ebben a szakaszban van a legnagyobb szüksége rád. Az orosz forradalom, amelyben az anarchisták jelentős szerepet játszottak (ezt nem tudták végigvinni, mert megtagadtatott tőlük a cselekvés), felismertette velünk azt az igazságot, hogy a tömegek, akik lerázták láncaikat, nem kívánnak másokat másfajta láncokba verni. Forradalmi lendületükben azonnal szabad szövetséget hoztak létre, amelyek nemcsak új közösség felépítésére irányuló törekvéseiket segítették, hanem védték is őket az ellenségtől. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt a folyamatot, arra a következtetésre jutunk, hogy az új, kollektív szabadság létrehozásának legjobb eszköze a Szabad Szovjet.
Ebből a meggyőződésből kiindulva az anarchista forradalmár felhívja az elnyomottakat, hogy harcoljanak ezekért a szabad szövetségekért. Hisz benne, hogy a társadalmi forradalom így szabadságot teremt, miközben megszünteti a szolgaságot. Ezt a hitet becsben kell tartani és meg kell védeni. Az egyetlen nép, amely megvédheti ezt a hitet, a tömegekből áll, a tömegekből, amelyek maguk vívták meg a forradalmat, és akik elveik szerint élnek. Az embertömegek, miközben megteremtik a forradalmat, ösztönösen szabad szövetségekbe tömörülnek, és velük született anarchizmusuk vezérli őket: támogatni fogják a Szabad Szovjeteket. A tömegek, miközben csinálják a forradalmat, szükségképp ráébrednek erre, és az anarchistáknak segíteniük kell őket ennek az elvnek a megfogalmazásában.
A szabad társadalomban a gazdasági problémákat a termelő-fogyasztó társulások fogják megoldani, amelyekben a Szabad Szovjet természete meg kell hogy szilárdítsa a tömegek helyzetét a forradalom alatt, arra ösztönözve őket, hogy vegyék saját kezükbe jogos örökségüket (a földet, a gyárakat, az üzemeket, az ásvány- és szénbányákat, a szállítást, az erőket stb.). Miközben a csoportok az érdekek vagy a hajlamok szerint formálódnak, a tömegek szabadon és függetlenül egy teljes társadalmi szerkezetet fognak felépíteni.
A harc ezen az úton nagy áldozatokat kíván, mert a majdnem szabad ember végső erőfeszítése lesz. Ebben a harcban nincs helye habozásnak, nincs helye szentimentalizmusnak. Élet vagy halál – ezzel a kérdéssel kell szembenéznie mindenkinek, aki jogot formál maga és az emberiség számára egy jobb életre. Ahogy túlsúlyba kerülnek az ember egészséges ösztönei, győztesként és teremtőként elindul ezen az élethez vezető úton.
Szervezzétek meg magatokat, testvérek, hívjatok minden embert magatok közé! Hívjátok őket a gyárból, az iskolából, hívjátok magatok közé a diákokat, a tanult embereket. Lehet, hogy tíz közül kilenc akadémikus nem jön közétek, s az is lehet, hogy azért jönnek, hogy megtévesszenek benneteket, ha az állami ötök szolgái. De a tizedik el fog jönni. A barátotok lesz és segíteni fog nektek, hogy leleplezzétek a többiek csalását. Szervezzétek meg magatokat, hívjatok minden embert magatok közé, szólítsátok fel a kormányzókat, hogy hagyjanak fel ostobaságukkal, és szüntessék meg az emberi élet megerőszakolását. Ha ez nem használ, fegyverezzétek le a rendőrséget, a hadsereget és az ötök védelmére szolgáló egyéb szervezeteket. Égessétek el törvénykönyveiket, romboljátok le börtöneiket, gyilkoljátok meg hóhéraikat, az emberiség veszedelmeit. Zúzzátok össze a hatalmat! Hívjátok magatok közé az erőszakkal verbuvált hadsereget; a hadseregben sok a gyilkos, akik ellenetek vannak, és akiket arra béreltek fel, hogy megöljenek benneteket. De még a hadseregben is vannak barátaitok; ők majd megsemmisítik a gyilkosok csőcselékét, és sietve a ti oldalatokra állnak.
Ha majd összegyűltünk egy nagy, egyetemes családba, testvérek, továbbmegyünk a sötétség elleni harcban. Az egyetemes emberi ideál felé! Testvérekként fogunk élni, senkit sem alacsonyítunk szolgasorba. Az ellenség kegyetlen erejére forradalmi hadseregünk erejével fogunk válaszolni. Ha ellenségeink nem értenek egyet a mi eszményeinkkel, azzal válaszolunk nekik, hogy felépítjük új életünket, amely az egyéni felelősségen alapul. Csak az ötökhöz tartozó érzéketlen bűnözők nem kívánnak majd a gyümölcsöző aktivitással teli új élethez vezető útra lépni. Harcolni fognak ellenünk, hogy visszaszerezzék hatalmukat. Nekik meg kell halniuk.
Éljen az egyetemes emberi harmónia eszménye, s az a harc, amelyet az emberek ezért az eszményért vívnak! Éljen az anarchista társadalom eszménye!
Forrás: http://www.holnaputanujsag.eoldal.hu/cikkek/az-anarchizmus-nemzetkozi-tortenete/mahnovscsina/mahnovscsina.html