2023. 02. 16.
CAJO BRENDEL – KRONSTADT, 1921: AZ OROSZ FORRADALOM PROLETÁR ELHAJLÁSA
CAJO BRENDEL – KRONSTADT, 1921: AZ OROSZ FORRADALOM PROLETÁR ELHAJLÁSA
I.
Az olyan történelmi események ábrázolása, melyek több mint 50 évvel ezelőtt kerültek be a történelmi kronológiákba (és gyorsan el is lettek távolítva onnan), úgy mint az „1921-es kronstadti felkelés”, elválaszthatatlanok elemzőjük társadalmi helyzetétől; vagyis minden egyes elemzést meghatároz szerzőjének viszonya a társadalomban zajló osztályharchoz.[1]
Azok, akik az 1917-es Orosz Forradalmat szocialistaként mutatják be, a polgárháború évei alatt kialakult bolsevik rendszert proletár hatalomként, a Finn-öböl szigeterődjében történteket pedig szükségszerűen olyan ellenforradalmi kísérletként ábrázolják, melynek célja a „munkásállam” megdöntése volt. Ezzel szemben azok, akik a kronstadti eseményeket forradalmi tettként fogják fel, előbb-utóbb el kell hogy jussanak az orosz fejlődés és Oroszország helyzetének az előbbivel homlokegyenest szemben álló interpretációjához.
Mindez magától értetődőnek látszik, de még valamit hozzá kell tenni. A bolsevizmus nem egyszerűen egy gazdasági-, vagy államforma, melynek akkori léte – nem csak Kronstadtban, hanem Petrográdban, Ukrajnában, és Dél-Oroszország nagy területein – megkérdőjeleződött; a bolsevizmus ezek mellett egy szerveződési forma is, mely az oroszországi forradalmi harcokban alakult ki, az orosz helyzetre szabva. Az októberi forradalomban aratott bolsevik győzelem után ez a szerveződési forma lett és van ráerőszakolva a világ munkásaira a legváltozatosabb politikai pozíciókat képviselők által.
A kronstadti felkelés nem egyszerűen a bolsevik hatalomgyakorlás elutasítása volt, hanem a bolsevik pártkoncepciónak és magának a pártnak a megkérdőjelezése is. Ez az oka annak, hogy a munkásosztály szervezeti problémáiról alkotott különböző vélemények nagyon gyakran foglalják magukban a kronstadtról szóló vitát, és annak, hogy minden kronstadtról szóló vita miért tartalmazza szükségszerűen a proletár osztályharc szervezeti és taktikai kérdéseiben fennálló nézeteltéréseket. Mindez azt jelenti, hogy a kronstadti lázadás még most is, több mint fél évszázad elteltével is égető kérdés maradt. Bármennyire is kolosszális a történelmi, ennél sokkal fontosabb a gyakorlati jelentősége napjaink munkásai számára.
Lev Trockij egyike volt azoknak, akik ezt a fontosságot nem értették meg. 1938-as „Vaklárma Kronstadt körül” című írásában így sóhajtozik: „Azt gondolhatánk, hogy a kronstadti lázadás nem is 17 éve, hanem csak tegnap történt”.[2] Trockij ezt akkor írta, amikor éjt nappallá téve harcolt a sztálinista legendák és történelemhamisítás feltárásán. De sztálinizmus-kritikája soha nem lépte át a leninista forradalmi legenda határait – ez utóbbi az, amit most szemügyre fogunk venni.
II.
A kronstadti felkelés lerombolta azt a társadalmi mítoszt, mely szerint a bolsevik állam és hatalom a munkások kezében van. És mivel ez a mítosz elválaszthatatlan része volt – és ma is az – a teljes bolsevik ideológiának, és mivel Kronstadtban egy igazi munkásdemokrácia szerény kezdete született meg, ezért halálos veszélyt jelentett a bolsevikok hatalmi pozíciójára. Nem csak Kronstadt katonai ereje – mely a lázadás alatt a befagyott Finn-öböl miatt megrendült – hanem a lázadás bolsevik hatalmat fenyegető demisztifikáló hatása volt az, mely veszélyesebbé tette Gyenyikin, Kolcsak, Jugyenyics vagy Vrangel seregeinél.
Ezért a bolsevik vezetők a saját perspektívájuk – pontosabban saját társadalmi helyzetük alapján (mely természetesen meghatározta a perspektívájukat) – a kronstadti lázadás tétovázás nélküli leverésére voltak kényszerítve.[3] Miközben a lázadókat – ahogy Trockij fenyegetőzőtt – lelőtték, mint a foglyokat[4], a bolsevik vezetés a sajtójában a lázadást ellenforradalminak nevezte. Azóta a trockisták és a sztálinisták egyaránt lelkesen terjesztik, és makacsul fenntartják ezt a hazugságot.
Az a körülmény, hogy Kronstadt a mensevikek és fehárgárdista körök nyílt szimpátiáját is elnyerte, megerősítette a trockista és sztálinista verziót.[5] A hivatalos ideológiának ennél rosszabb alátámasztása nehezen képzelhető el. Talán nem maga Trockij fejezte ki helyesen és lenézően nézeteit Miljukovnak, a kronstadti felkelés reakciós támogatójának a gazdasági és politikai elemzéseiről „Az orosz forradalom története” című művében? Csak mert Miljukov és a teljes fehérgárdista sajtó szimpatizált Kronstadttal, ez azt jelentené, hogy a kronstadti felkelés ellenforradalmi volt? Akkor ezek szerint a NEP-et, melyet nem sokkal Kronstadt után vezettek be, hogyan kellene értékelni? A burzsoá Usztrlajov nyíltan áldását adta rá! Ez viszont egyáltalán nem vezetett ahhoz, hogy a bolsevikok ellenforradalminak nevezzék a NEP-et. Ez az eset jellemzően mutatja a legendagyártás totálisan demagóg módszerét. Ez utóbbi ügyről azonban el fogjuk fordítani a figyelmünket. Természetesen érdeklődésre tart számot, nem utolsósorban azért, mert a legendák társadalmi funkciói csak az aktuális események adott folyamán, a társadalmi fejlődés haladásán, és az orosz felkelés társadalmi jellegének alapján értelmezhetőek.
III.
Az 1921-es kronstadti felkelés egy olyan forradalom csúcspontja volt, melynek szociális tartalmát tömören burzsoáként kell meghatározni.
A lázadás ennek a burzsoá forradalomnak a proletár mellékvágánya volt ugyanúgy, ahogy hasonló körülmények között az 1937 májusi barcelonai felkelés a spanyol forradalomé, vagy ahogy Babeuf 1796-os összeesküvése a francia forradalom proletár tendenciáját fejezte ki.[6] Mind a három ugyanazon okok miatt szenvedett vereséget. Minden egyes esetben hiányoztak a proletariátus győzelmének feltételei és követelményei. A cári Oroszország fejletlen országként lépett be az első világháborúba. Noha katonai és politikai okokból már megkezdte az iparosítást, megtéve ezzel az első lépést a kapitalizmus útján, de az így megszületett proletariátus létszámát tekintve túl kicsi volt az orosz paraszti tömegekhez képest.
A cári abszolutizmus politikai klímája ugyanakkor természetes módon az orosz munkások rendkívül magas harci szelleméhez vezetett. Ez alkalmassá tette őket arra, hogy bizonyos hatást gyakoroljanak a forradalom fejlődésére, de kevés volt ahhoz, hogy menetét döntő módon befolyásolják. A Putyilov-gyár, a kaukázusi olajbányák, a Donyeck-medence szénbányái, és Moszkva textilgyárai ellenére az orosz társadalom alapvető gazdasági pillére a mezőgazdaság volt. Noha 1861-ben bizonyos szintig végbement a parasztság felszabadítása, a jobbágyság maradványai nem tűntek el. A termelési viszonyok feudálisak maradtak, és a politikai felépítmény ennek megfelelő: a nemesség és a papság jelentette az uralkodó osztályt, mely – a hadsereg, a rendőrség és a bürokrácia segítségével – a hatalmas nagybirtokok gigászi birodalmában a hatalmat gyakorolta. Következésképp a huszadik században az orosz forradalomnak a feudalizmus és annak összetevőinek – jobbágyság, például – eltörlésének feladatával kellett szembenéznie. Iparosítania kellett a mezőgazdaságot és a modern termelési viszonyoknak alárendelnie azt; és meg kellett törnie a fennálló ipart a feudalizmussal összekötő láncokat.
Politikai értelemben ennek a forradalomnak a feladata az abszolutizmus megsemmisítése, a feudális nemesi privilégiumok eltörlése, egy új kormányforma és államgépezet kialakítása volt, mely képes politikailag garantálni a forradalom gazdasági célkitűzéseit. Világos, hogy ezen gazdasági és politikai feladatok megfelelnek azoknak, melyeket nyugaton a 17-ik, 18-ik és 19-ik századi forradalmak vittek véghez.[7] Azonban az orosz forradalomnak – a későbbi kínai forradalomhoz hasonlóan – volt egy sajátos jellemzője. Nyugat-Európában, mindenekelőtt Franciaországban a burzsoázia volt a társadalmi fejlődés és a forradalom úttörője. Keleten, a fentebb említett okokból, a burzsoázia gyenge volt. Ezen okból érdekei a cárizmus érdekeihez kötötték. Így Oroszországban a burzsoá forradalmat a burzsoázia nélkül, még inkább annak ellenében kellett végrehajtani.
IV.
Lenin pontosan felismerte az orosz forradalom e sajátosságát. „A marxisták – írta – teljességgel meg vannak győződve az orosz forradalom burzsoá karakteréről. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy azon demokratikus politikai és társadalmi-gazdasági változások, melyekre Oroszországnak szüksége van, nem jelentik sem a kapitalizmus, sem a burzsoázia felszámolását; hanem sokkal inkább előkészítik a terepet a kapitalizmus széleskörű és gyors felvirágzása számára…”[8] Egy másik passzusban ezt írta: „A burzsoá forradalom győzelme Oroszországban elképzelhetetlen a burzsoázia győzelmeként. Ez paradoxonnak hathat. De tény. A parasztság nagy többsége, a szocialista pártba szervezett proletariátus ereje és öntudata – mindezen körülmények sajátos jelleget adnak a mi burzsoá forradalmunknak. Ez a sajátosság azonban nem szünteti meg a forradalom burzsoá karakterét.”[9]
Itt azonban kell egy megjegyzés: a párt, melyről Lenin beszél, nem volt szocialista, és az sem igaz, hogy a proletariátust szervezte meg. Az kétségkívül igaz, hogy több szempontból meg kell különböztetni a nyugati szociáldemokrata pártoktól, melyek a lojális ellenzék szerepét játszották a burzsoá parlamentekben, és amelyek minden lehetséges eszközzel a kapitalistának szocialista társadalommá való átalakulását gátolták. De szocialista értelemben Lenin pártja nem különbözött nyugati megfelelőitől.
Lenin pártja Oroszországban a társadalmi viszonyok forradalmi átalakításáért küzdött; de ahogy maga Lenin is elismeri, ez egy olyan forradalomról szólt, mely eltérő formában, de Nyugaton már régen beteljesedett. Ez a tény nem maradt következmények nélkül sem általában az orosz szociáldemokráciára, sem specifikusan a bolsevik pártra nézve.
Lenin és a bolsevikok azon a véleményen voltak, hogy az orosz osztályviszonyok miatt pártjuknak a jakobinusok szerepét kell betöltenie. Lenin nem véletlenül határozta meg a szociáldemokratát úgy, mint „egy jakobinus, szövetségben a tömegekkel”; nem ok nélkül teremtette meg ezt a pártot hivatásos forradalmárok bizottságaként; nem véletlenül érvelt a „Mi a teendő”-ben amellett, hogy a fő feladat a spontaneitás elleni harc. Amikor Rosa Luxemburg a XX. század elején bírálta ezt az álláspontot, igaza volt, és mégsem. Igaza volt abban, hogy Lenin szervezetének semmi köze nincs a munkásaktivisták természetes szerveződési formáihoz, vagyis azokhoz, melyek kapitalista viszonyokon épülnek, és túlmutatnak az osztály antagonizmuson. Amit azonban figyelmen kívül hagyott az az, hogy Oroszországban az ilyen típusú proletár osztályharc az adott pillanatban kis méretű, ha van egyáltalán. Oroszországban a kapitalista termelési viszonyok és a bérmunka eltörlése még a horizonton sem létezett, hanem már egy másik harc témája volt.
A bolsevik párt tökéletesen alkalmazkodott ehhez a harchoz. A bekövetkező forradalom minden követelményét teljesítette. Az, hogy ennek a pártnak a szervezete formája – az úgynevezett demokratikus centralizmus – a központi bizottság diktatúrájával fog végződni a tagság tömegei felett (ahogy Rosa Luxemburg jósolta) teljesen helyesnek bizonyult; és pontosan ez volt az, amit a „sajátos jellegű burzsoá forradalom” követelt.
V.
A bolsevik párt intellektuális fegyverzetét a marxizmusból származtatta, mely akkor az egyetlen radikális ideológia volt, melyre rácsatlakozhatott. A marxizmus azonban az osztályharc magasan fejlett formáinak az elméleti kifejeződése volt oly módon, ami idegen volt Oroszországtól; és egy olyan elmélet, melynek hiányzott a helyes értelmezése. Ezért történt, hogy az oroszországi „marxizmus” csak nevében volt azonos a marxizmussal, és a valóságban közelebb állt például Auguste Blanqui radikalizmusához, mint Marxhoz és Engelshez. Lenin és Plehanov szintén osztották Blanqui naturalista materializmusának [natur-wissenschaftlicher Materialismus] koncepcióját, mint ami Franciaországban a forradalom előestéjén a fő fegyver volt a nemesség és a vallás elleni harcban, és ami nagyon eltér a dialektikus materializmustól.
Oroszországban a helyzet a forradalom előtti Franciaországéhoz hasonló volt. A marxizmus, ahogy Lenin értette – és ahogy értenie kellett – lehetővé tette számára az oroszországi forradalom lényegi problémáinak mélyére való hatolást. Ugyanez a marxizmus biztosított a bolsevik párt számára egy fogalmi apparátust, mely azonban kirívó ellentétben állt mind céljaival, mind gyakorlatával. Ez azt jelenti, ahogy Preobrazsenszkij egy 1925-ös regionális konferencián nyilvánosan elismerte, hogy a marxizmus Oroszországban puszta ideológiává vált.
Természetes, hogy az oroszországi munkásosztály forradalmi gyakorlata – addig a mértékig, amennyiben létezett – nem állt összhangban a bolsevik párt gyakorlatával, mely egészében a burzsoá forradalom érdekeit képviselte Oroszországban. Amikor 1917-ben az orosz munkások felkeltek, ők osztálytermészetüknek megfelelően jócskán túlléptek a burzsoá forradalom határain. Megkísérelték meghatározni saját sorsukat, és a munkástanácsok segítségével termelőként létrehozni önrendelkező szervezeti formájukat.
A Pártnak, melynek „mindig igaza volt”, és így meg kellett mutatnia a munkásosztálynak a helyes utat – mivel a vezetők szerint ezt önállóan nem tudná megtalálni – csak utána botladozott. A párt rákényszerült a munkástanácsok létének elismerésére, és a tömeges parasztság létezésének tudomásul vételére. Sem a munkástanácsok, sem a nagy létszámú parasztság nem illeszkedett a doktrínájába, mely a forradalom korábbi tapasztalataira reflektált, ahol a feltételek fejletlenek voltak. Oroszországban a munkások és parasztok részéről megjelent forradalmi gyakorlat nem maradhatott fenn sokáig. Egy ilyen forradalmi gyakorlat materiális előfeltételei nem léteztek.
VI.
A következő történt. Az (alig kifejlett) kapitalizmus nem lett megdöntve, megmaradt a bérmunka, amelyről Marx azt mondta, hogy feltételezi a tőke létezését, ahogy fordítva, a tőke is feltételezi a bérmunkát.
A termelési eszközök feletti rendelkezés nem a munkások, hanem a párt (vagy állam) kezébe került. Ennek megfelelően az oroszországi munkásokra maradt az értéktöbblet termelése. Az értéktöbblet nem a kapitalista társadalmi osztály tagjaihoz, hanem az államhoz került, az állami és pártintézmények vezetőihez, vagyis Oroszország gazdasági fejlődése a burzsoázia hiányában más úton haladt, mint nyugaton, de ez nem változtatott az orosz munkásnak, mint a kizsákmányolás alanyának bérrabszolga helyzetén. A munkásosztály hatalmáról nem lehet beszélni. A cári állam szétesett, de helyén nem a szovjetek hatalma jött létre. Az oroszországi munkásosztály ösztönös műveként született szovjeteket a bolsevik állam gyorsan megfosztotta hatalmuktól, mihelyt tudta, 1918 nyarának elején, és teljesen függő helyzetre kárhoztatta őket. Az ország gazdasági alapjává a korábbi jobbágyrendszert és félfeudális berendezkedést felváltva egy olyan gazdasági rabság lett, melyről Trockij 1917-ben azt írta, hogy „összeegyeztethetetlen a proletariátus politikai uralmával”. Ez a tézis igaz volt. A bolsevikok, minden alap nélkül a munkásosztály uralmaként adták ki saját uralmukat, látszólag arra használva a politikai uralmat, hogy megszüntessék az oroszországi proletariátus elnyomatását. De a munkáshatalom gyakorlásának hiánya következtében a politikai hatalom nem a felszabadulás, hanem az elnyomás eszközévé vált.
Oroszországban a februári forradalom kezdete, és a kronstadti felkelés erőszakos leverése és a NEP bevezetése között olyan helyzet jött létre, mely az 1848 februári franciaországi forradalom utániéhoz hasonló. Marx erről azt írta: „Franciaországban a kispolgár azt teszi, amit általában az ipari burzsoá szokott megtenni; a munkás pedig azt teszi, ami a kispolgár feladata lenne. És a proletár feladatát ki fogja végrehajtani? Franciaországban nincs megoldva, csak hirdetve.” Oroszországban továbbra is hirdetik ezt. De a kronstadti felkelést követően a forradalmi folyamat – melynek Október csak egy szakasza volt – véget ért. A kronstadti felkelés volt az a pillanat, amikor az inga a legbalrább lengett ki.
A megelőző négy, sorsdöntő év folyamán mély ellentétek merültek fel egyrészt a bolsevik párt és a bolsevik államhatalom, másrészt a munkásosztály között. Ez annál világosabb lett, minél nyilvánvalóbbá vált az ellentét a kormány és a parasztság között. Ezt mi most félretehetjük. Ezt a problémát csak azért hangsúlyozzuk, mert ez a két ellentmondás, melyhez harmadikként hozzájárul még a munkásosztály és a parasztság ellentéte (mely az „összefogás”, vagyis az úgynevezett „osztályszövetségük” által lett elleplezve), magyarázza a párt diktatúrájának szükségszerűségét.
VII.
A forradalom kitörése és az 1921-es események közötti idő alatt az orosz munkásosztály folyamatos harcot vívott. 1917-ben továbblépett annál, mint amire a bolsevikok törekedtek. Március és szeptember vége között 365 sztrájk, 38 gyárfoglalás, és 111 alkalommal pedig elmozdították a gyár vezetését.[10] A „munkásellenőrzés” bolsevik jelszava ebben a helyzetben bukásra volt ítélve. A munkások maguk sajátították ki a termelőeszközöket, amíg az 1917. november 14-i munkásellenőrzésről szóló dekrétum (ami tehát mindössze egy héttel a bolsevikok hatalomra kerülése után született meg) le nem fékezte ezt a folyamatot. 1918 májusa után a „nacionalizálást” csak a Központi Gazdasági Tanács hajthatta végre. Nem sokkal ezt megelőzően, 1918 áprilisában újra be lett vezetve az egyszemélyi gyári vezetés, és az igazgatóknak többé már nem kellett számot adni a munkások kollektívája előtt.
1918 januárjában likvidálták a gyári bizottságokat. Az úgynevezett hadikommunizmus után az árutermelő társadalom gazdasági törvényei éreztették hatásukat.
Lenin így sóhajtott: „Kicsúszott a kezünkből a kormány… a kocsi nem úgy megy, gyakran egyáltalán nem, mint ahogy azt a volán mögött ülő akarja”. Az orosz szakszervezeti újság közölte, hogy 1921-ben 477 sztrájk zajlott le 184 ezer résztvevővel. Néhány további adat: 1922-ben 505 sztrájk 154 ezer résztvevővel, 1924-ben 267 sztrájk, ebből 151 állami vállalatnál, 1925-ben 199 sztrájk, ebből 99 állami vállalatnál.[11]
Az adatok az aktivitás lassú hanyatlását mutatják. A mozgalom 1921-ben volt a csúcspontján, a kronstadti felkelés időpontjában. Február 24-én sztrájkba léptek a pétervári munkások. Szabadságot követeltek minden dolgozónak, a rendkívüli intézkedések eltörlését, és szabad szovjetválasztásokat. Ezek a követelések megegyeztek azokkal, melyek néhány nappal később Kronstadtban jelentek meg. Az országot izgatottság kerítette hatalmába. 1920 és 1921 fordulóján a bolsevik Oroszország egy mély konfliktus színterévé vált. Ebből született a „munkásellenzék”, melyet két volt fémipari munkás vezetett. Követelték a bolsevik párton belüli szabadságot, a párt diktatúrájának felszámolását, és helyettesítését a dolgozó tömegek önigazgatásával. Más szavakkal a szovjetek demokráciáját és a kommunizmust.
Jól tükrözte az általános oroszországi helyzetet egy nem sokkal később Kronstadtban született dokumentum: „A határozott propaganda segítségével a dolgozó nép fiait beterelték a párt soraiba, és ott a szigorú fegyelem béklyóiba verték őket. Amikor aztán a kommunisták elég erősnek érezték magukat, először lépésről lépésre kizárták a többi szocialista irányzatot, míg végül kiszorították a munkásokat és a parasztokat is az állam hajójának kormánykereke mellől, de az országot továbbra is az ő nevükben kormányozták”.[12] 1921 februárjában Péterváron tüntetések robbantak ki. A külvárosokban tüntető proletárok vonultak. A katonák megtagadták, hogy a munkások közé lőjenek. Megjelent az általános sztrájk jelszava. Február 28-án Péterváron felléptek a szilárdan kormányhű katonai egységek.
A sztrájkok vezetőit letartoztatták, a munkásokat visszakergették a gyárakba. Az ellenállás összeomlott. De ugyanazon a napon a Petropavlovszk matrózai a kronstadti kikötőben szabad szovjetválasztásokat, sajtó- és gyülekezési szabadságot követeltek – és most figyeljünk, a munkásoknak. A Szevasztopol legénysége is csatlakozott hozzájuk. A következő napon a kikötőben 16 ezer ember nyilvánította ki szolidaritását a sztrájkoló Petrográddal.
VIII.
A kronstadti felkelés jelentőségét nehéz túlbecsülni. Fáklyaként világít. Újságukban a lázadók ezt írták: „Miért harcolunk? A munkásosztály azt remélte, hogy az októberi forradalom elhozza számára a felszabadulást. Az eredmény a nép még nagyobb elnyomása lett. A munkáskormány dicső címerét – sarló és kalapács – a bolsevik kormányzat szuronyra és börtönrácsra cserélte, hogy megőrizze a komisszárok és csinovnyikok nyugodt és kényelmes életét”. Mindez azt mutatja, hogy Kronstadtban akkor az igazság órája ütött a bolsevikok számára, hasonlóan ahhoz, ahogy 1848 júniusában a francia proletárok felkelése az igazság óráját jelentette a francia köztársaság radikálisai számára. Ott és akkor a proletariátus hullaháza vált az igazi kapitalista fejlődés bölcsőjévé. Franciaországban akkor rákényszerítette a burzsoá köztársaságot arra, hogy valódi arcát mutassa, mint egy olyan hatalom, melynek célja a tőke uralmának nyílt állandósítása. Kronstadtban a matrózok és a munkások a bolsevik pártot kényszerítették arra, hogy valódi arcát mutassa – egy leplezetlenül munkásellenes intézményét, melynek egyetlen célja az államkapitalizmus megteremtése. A felkelés bukásával szabaddá vált az út számára.
Párizs utcáin a proletariátus reményeit Cavaignac tábornok fojtotta vérbe. A kronstadti felkelését pedig Lev Trockij. 1921 márciusában az orosz forradalom számára ő volt Cavaignac és Gustav Noske. Ő, a permanens forradalom legismertebb, és legtiszteltebb hirdetője volt az, aki – a történelem iróniájaként – megakadályozta az 1917-es októberi forradalom utáni legkomolyabb kísérletet a forradalom permanenssé tételére.
De az események ezen alakulása elkerülhetetlen volt. A kronstadtiak győzelmének semmilyen előfeltétele nem létezett. Természetesen őket támogatta a forradalom azon permanens jellege, melyről beszéltünk. Maguk a kronstadtiak tisztában voltak ezzel. Ezért küldtek újra és újra telegrammokat orosz elvtársaiknak, hathatós támogatásra szólítva fel őket.
A kronstadtiak a „harmadik forradalomban” reménykedtek ugyanúgy, ahogy sok ezer oroszországi proletár Kronstadtban. De az úgynevezett „harmadik forradalom” az akkori agrár-oroszországban, annak viszonylag kis létszámú munkásosztályával és primitív gazdaságával nem volt több, mint illúzió. „Kronstadtban”, – ahogy Lenin fogalmazott, amikor még csak kezdetét vette a bolsevik legendaépítés Kronstadtról,- „nem akartak fehérgárdistákat, nem akarták a mi hatalmunkat – de más hatalom nincs”.
Leninnek abban az értelemben igaza volt, hogy olyan hatalom, legalábbis Oroszországban, abban a pillanatban nem létezett. De a német munkások és a kronstadtiak megmutatták a lehetőségét. Ők, és nem a bolsevikok voltak azok, akik kommunáikkal és szabadon választott szovjetjeikkel megmutatták a proletár forradalom és a munkáshatalom formáját.
Nem szabad, hogy csatakiáltásuk, a „szovjeteket kommunisták nélkül”, tévútra vezessen. Ők azokat a hatalombitorlókat nevezték „kommunistának”, akik most is – minden alap nélkül – így nevezik magukat; az államkapitalizmus bolsevik harcosait, akik éppen akkor fojtották el a petrográdi munkások sztrájkját. A „kommunista” név 1921-ben ugyanolyan gyűlölt volt a kronstadti munkások által, mint 1953-ban a keletnémet vagy 1956-ban a magyar munkások által. De a kronstadti munkások, ahogy ők is, saját osztályérdekeiket követték. Ezért a proletárharc általuk alkalmazott módszerei mindmáig fontosak azon osztályelvtársaiknak, akik – bárhol is legyenek – önállóan harcolnak, és tapasztalatból tudják, hogy felszabadításukat csak ők maguk hajthatják végre.